Az élet értelme

Évszám
2009

Egyszer, nagyon régen történt, amikor már a világ világ volt és az emberek ugyanúgy élték megszokott napjaikat, mint bármikor azelőtt és az óta is. Élt egy szegény fiú, Péternek hívták. Nem voltak testvérei, idős szüleivel éldegéltek, nagyon sokat dolgoztak, hogy meglegyen a napi betevő falatjuk, mégis sokszor tértek éhesen nyugovóra. Esténként fáradtan az ágyában egyfolytában azon töprengett, hogy mi az élet értelme. Ez a kérdés, sosem hagyta nyugodni, minden nap, ha csak maradt egy kis ideje gondolkodni, folyton az járt a fejében, hogy megfejtse a titkot. De sosem jutott előbbre annál, hogy ez egy megfejthetetlen dolog lehet. Aztán meghaltak a szülei és Péter teljesen magára maradt. Úgy érezte, nincs már maradása, útnak indul. Hátha közben rájön a megoldásra és sikerül megválaszolnia a kérdést, ami nem hagyja nyugodni.

Elindult hát Péter, bár fogalma sem volt róla, hogy hová indul és hová érkezik. Még azt sem tudta, merre induljon. Biztos csak abban volt, hogy mennie kell. Körbetekintett a négy égtáj irányába és hirtelen rájött valamire, ahogyan meglátta a narancssárga korongot. Ugyanazt, amelyet minden reggel, de annyira megszokta már, hogy nem is törődött vele. Idáig. De most valamiképpen mindent máshogyan látott. Gondolt egyet aztán:

- A nap is keleten kel fel, onnan jön a fény, ott kezdődik az új nap, ami új lehetőséget ad minden reggel az embernek, tehát nekem is arra kell indulnom.
Így indult útnak Péter, bár a hasa üresen korgott az éhségtől, elhatározásában semmi nem tántorította el. Még akkor sem bizonytalanodott el, amikor egy olyan sűrű és sötét erdőhöz érkezett, ahol a fák lombjain át hiába próbáltak minden erejükkel áthatolni a napsugarak, hiábavaló küzdelem volt csupán. Gondolatait hívta segítségül:

- Nem törődöm semmivel, tudom mi a célom és megtalálom, amit keresek. Nem félek a sötéttől, egyszer mindennek vége lesz, minden elmúlik, még a sötétség is. Vagyis nem is kell olyan messzire mennem, csak addig, amíg meg nem látom a fényt.

Három nap, három éjjel ment, mikor már azt érezte, hogy az éhség és a fáradtság úrrá lesz testén. Lábai remegni kezdtek, megállt egy pillanatra és fejét feltartva a számára láthatatlan ég felé, amit eltakart a sűrű lobkorona, hangosan mondta:
- Nem engedem, hogy a testem irányítson, ezen túl a lelkem vezet!

Abban a pillanatban erős robaj hallatszott, majd remegni kezdett a föld. Lassan halvány fénysugár simogatta a fiú arcát, majd a világosság egyre erősebb lett. Ő csak állt mozdulatlanul és nézte, mi történik. Aztán lassan csönd lett. Állt Péter a napfényben és mikor lenézett a lába elé, akkor vette csak észre, mi történt. A föld megnyílt, az erdő kettészakadt, hogy beengedje a világosságot. Csodálkozni nem maradt ideje, mert hirtelen egyre erősödő kacaj ütötte meg a fülét. Megfordult és ott állt mögötte egy hatalmas háromszemű, háromlábú, háromkezű lény, amilyet még soha nem látott.

- Most légy bátor, nagyfiú! Egy pillantás alatt összeroppantalak! – hallatszott az erőteljes, rekedt, mély hang.
- Ugyan már, az miért lenne jó neked?
- Mert nagy vagyok és ijesztő. Ez a dolgom.
- Talán örömed leled benne ideig - óráig. És aztán? Eltelik egy kis idő és eszedbe sem jutok többé. Akkor meg minek? Miért foglalkozol olyan dolgokkal, amiknek hosszú távon semmi eredménye?

A fiú kérdései mintha az idő tört részéig elgondolkodtatták volna a lényt.
- Tessék, itt a fény, amire vágytál! Ha annyira kell, hát itt van! Örülj neki, nem jó az semmire! Látod, milyen nagy szakadékot kellett hasítanom érte? Nem érdemes.
- Én nem a fényt keresem! – válaszolta Péter, jól kihúzva magát, de emellett a torz valami mellet csak egy porszemnek tűnt – Vagyis nem ilyet, mert ennek valóban nincs értelme. Ha belevágsz valaminek hirtelen a közepébe, az még nem visz el a megoldásig. Végig kell járnom az utat. Mit kezdjek ezzel a szakadékkal? Csak keresztül vágja előttem az utat. Hiába a napfény, ha nem juthatok előbbre még nem értem el semmit.

Ahogy ezeket mondta, a lény alakja egyre halványodni kezdett és hangja is folyamatosan elhalkult, alig hallhatóakká válta utolsó szavai: - Mit tettél velem? – majd lassan a szakadékkal és a fénnyel együtt eltűnt.
Ott állt Péter a sötét erdő közepén és úgy érezte, új erőre kapott akarata, határozott léptekkel indult előre. Három hétig gyalogolt egyenesen előre, egy pillanatra sem nézett hátra. Egyetlen tápláléka a kitartása volt. Ekkor egy hatalmas kőfal állta az útját, aminek se széle, se hossza nem volt. Rajta hatalmas betűkkel egy írás: Vége az útnak, fordulj vissza!

- Visszafordulni? – kiáltotta egyenesen neki a falnak – Eszembe sem jut ezt tenni! Nem azért jöttem el idáig, hogy most csak úgy visszamenjek! Továbbmegyek! – kiáltotta, majd elindult, egyenesen neki a falnak, lesz, ami lesz. Olyan érzése támadt, mintha egy sűrű ködfelhőbe lépett volna és kis idő múlva maga mögött hagyta a kőfalat.

Ment tovább a fiú megállíthatatlanul három teljes hónapon át. Ekkor már lábai nagyon gyengék voltak, úgy érezte, nem viszik előbbre. Talált egy hatalmas odvas fát, bemászott, úgy döntött, kicsit megpihen odabent. Elaludt. Azt álmodta, hogy egy hatalmas kígyó tekeredik köré, már szinte megfojtja.
- Az a jó az álomban, hogy bármi megtörténhet. Még az is, hogy hirtelen erősnek érzem magam és legyőzöm a kígyót. – gondolta a fiú és egy pillanat alatt végzett az állattal, tüzet rakott, nyársra húzta a kígyót és megsütötte. Álmából különös illat ébresztette fel. Kibújt a fa odvából és látta, hogy ott sül a kígyó a nyárson. Egy pillanatig sem gondolkodott, nekilátott és pillanatok alatt felfalta az egészet. Már semmi sem akadályozta, hogy folytassa útját. Három évig ment így az erdőben, majd hirtelen vége lett a sűrű sötétségnek. Egy hatalmas, végeláthatatlan réten találta magát. Nem állt meg, tudta, hogy még sok minden vár rá, csak meg kell találnia.

Három évig, három hónapig, három hétig és három napig gyalogolt, mindig csak előre.
Egy faluba érkezett. Különös hely volt, mert csend volt. Az emberek jöttek – mentek az utcákon, de senki nem beszélt. Mintha észre sem vették volna az idegent, úgy mentek el mellette. A falu közepén talált egy kutat, lehajolt, hogy igyon a vizéből. Ahogy felnézett, látta, hogy egy öreg, ráncos ember bámulja őt és mikor a fiú ránézett, csak mosolyogva bólintott a fejéve, majd elindult egy ház irányába. Péter megmagyarázhatatlan módon úgy érezte, követnie kell azt az embert. Végül egy üres szobában találta magát.

- Hol vagyok? – kérdezte halkan, mire az öreg közelebb húzódott hozzá és mivel megszólalni nem volt képes, egy papírlapot tett a fiú elé, amire a választ írta: „Csendfalva”. Aztán elővett egy vastag kötetet és odaadta a fiúnak, majd kiment a házból. Péter olvasni kezdett. Az írásból megtudta, hogy ezen a helyen egy tanító irányítása szerint élnek az emberek, aki azt vallja, hogy az emberi tökéletességhez nincs szükség anyagi javakra és beszédre sem. Csak gondolatokra.
- De ez még nem elég – gondolta Péter – még kell lennie valaminek. Felállt, kiment a házból, a faluból is és folytatta útját.

A következő faluban csak ámult a csodálkozástól. Tele volt az utca emberekkel, szólt a zene és mindenki táncolt, mulatott. Nők vették körül, ajánlkoztak szolgálataikkal, behívták egy vendéglőbe, asztalhoz ültették, amit telepakoltak mindenféle finomabbnál finomabb ételekkel, csak úgy roskadoztak a tálak. Körbenézett, látta, hogy az emberek tömik magukat, esznek –isznak, nevetnek. Leült mellé egy kövér, jól öltözött ember.

- Hol vagyok? – kérdezte tőle.
- Gyönyörfalván. Enyém ez a hely és szigorú utasításomra, aki itt lakik köteles élvezni az életet.
- Evéssel, ivással és mulatással?
- Úgy van! Hiszen a testi jólét örömet ad, szebbé teszi az életet.
- De ez nem elég. – felelte Péter és csendesen odébbállt.
Hamarosan elérkezett a harmadik faluba is. A falu két részből állt. Az egyik egy hatalmas birtok volt nagy birodalommal, ott élt a falu uralkodója. Az alattvalók, vagyis a munkások a falu másik felében, szerény körülmények között. Megtudta, hogy mindenki annak a gazdag embernek dolgozik, aki mindenüket elveszi, csak annyit hagy nekik, hogy éppen csak elegendő legyen. Mégis mindenki hajbókol előtte, senki nem szegül ellen az elnyomásnak. Ez azért van, mert a gazdag ember évente egyszer megajándékoz egy családot, de azt senki nem tudhatja előre, hogy ki melyik lesz az. Így mindannyian keményen dolgoznak, ha idén nem sikerül, akkor majd talán jövőre.

Péter nem értette, miért fogadják el ezt az emberek, miért nem harcolnak azért, amiért megdolgoztak? Miért fogadják el, hogy ajándékba kapják azt, ami az övék?
- Várni a jót? Nem elég.
Ahogy elhagyta ezt a helyet is, egy folyóhoz érkezett. Csak egyetlen lehetősége volt átjutni a túlsó partra: ha átússza a folyót, de az túl széles volt, nem biztos, hogy élve átér oda, de visszafordulni butaság.
- Mindig csak előre! – mondta Péter saját magának és a vízbe ugrott. Ahogy úszott, hatalmas vihar kerekedett, már úgy érezte, karjai nem bírják, de folyton arra gondolt: - Ha kitartásom van, erőm is, hogy célt érjek.

Mikor már ott feküdt a meleg, puha homokon, csak az járt a fejében, amit útja során tapasztalt. A háromlábú szörny nem tudta megijeszteni, mert nem hitt abban, hogy az erő hatalmat ad. A kőfal nem állította meg, mert legyen bármi akadály az ember előtt, ha erős az elhatározása, köddé válik még a szikla is. Az álombeli kígyó pedig azt értette meg Péterrel, hogy ha erősen akarunk valamit és magunk is elhisszük, valósággá válik.
Mindezeket csak tisztábban láttatta benne az, amit a három faluban tapasztalt: az elmélkedés valóban jó, de a csend magányossá tesz, a gondolatokat meg kell osztani. Örömet nem a test, hanem a lélek igényeinek kielégítése okoz igazán. Amink van, azért meg kell harcolnunk, még ha mások kegyetlen eszközökkel el is akarják venni tőlünk. 

Péter tudta, hogy tennie kell még valamit. Most, hogy már látta az élet értelmét, meg kellett osztania azokkal az emberekkel is, akik korlátok közé szorultak és nem látnak tovább annál, mint ami előttük van.
Újra útnak indult és sorra felkereste az embereket. Nem tanította őket, mert nem tanító ő és miért is tenné, hiszen ő sokkal többet tanult tőlük. Úgy élt köztük, hogy példáival, helyes utat mutasson nekik, hogy mindannyian megértsék, az élet sok apró dologból áll, amelyek egyensúly adja a természet rendjét. A gondolatok őszinteségében, valódiságában, az egymás iránti tiszteletben és megbecsülésben rejlik minden. Ha mindez megvan, akkor legyen bármilyen messze a cél és kemény a küzdelem, az eredmény csak jóra vezethet.