Évszám
2011
Beküldő
vlkolak
Történt egyszer régen, hol távol volt a közel, és a közel volt a távol, az idők horizontja elmosódni látszik.
Egy rideg, hűvös, ám mégis élő város peremén, hol a vasból és acélból szürke tömbök emelkednek ki, hol a fekete-fehér egyhangúságát helyenként kicsiny zöld foltok tarkítják , egy élet elkezdődött.
Kora tavaszt írunk, helyenként a fű között egy martilapu sárga és törékeny virága szirmait bontogatná, melyet sanda szemű , „művelt" világlátók pitypangnak vélhetnek, miközben benne törlik ki kedvenceik által itt-ott elhagyott szagos maradványait, majd káromolva a világot és annak minden képviselőjét tovább állnak, dolguk végeztével.
Valami mégis csak el kezdődött , langyos levegő tölti meg a teret, olykor még föl-föl kavarva szállítja az út porát, és az urbanizáció minden emlékét, innen oda rakosgatva , de már fekete hírnökök hirdetik a szürkületi-világosságban egy ősi körforgás kezdetét, a tavasz eljövetelét.
Tavasz, élet, újra kezdés vagy valami hasonló megmagyarázhatatlan jelenség, mellyel születünk és meghalunk egyszerre, mert kigondolná hogy az öreg Szinva partján vidáman rohangáló első almos patkány csemeték halálukkal éltet kínálnak a macska bagoly fiókáinak, és ki gondolná hogy kicsiny énekes madarak százai építik fészküket szívünkhöz közel, egy repedésbe mely a falat díszíti, egy eldobott konzerves dobozba, melyről egykori birtoklója nem is sejthette hogy egykor lakásul ,menedékül szolgál majd a betérő vándornak, és forgalmas utak árnyékában egy csenevész akác fán.
Amilyen csenevész volt ez a fa oly annyira ragaszkodott szánalmas életéhez, pedig szelek tépázták minden irányból , eltorzítva ezzel egyenes mivoltát, só és zúzott bazalt marta szét kiálló gyökerét, és okozott mély sebeket az egykor sudár törzsbe. Mégis tűrt és küzdött, még akkor is mikor utolsó testvére száraz gallyait gyűjtögette az emberek egy kisebb csoportja, kik a környék elhagyott pincéi közt próbáltak boldogulni, mikor a „társadalmon" kívül rekedtek.
Jó messze innen, az út túloldalán egy ismerős hang szólalt meg az Anna templom tornyáról , olaj zöld színe elveszni látszott a horizonton miközben a nap már nyugovóra tért, egy hím zöldike szólongatta párját jellegzetes zsírozó hangján , róluk szól ez a történet.
Fészküket jobb híján , eme fácska egyetlen ág villájába rakták, így is majd összeroskadt alatta a kis suhanc magonc, de megóvta újdonsült barátai otthonát bármi áron, mert úgy hitte meglelte az élet értelmét az által hogy oltalmába helyezte eme égi követeket. Pedig számtalan veszély fenyegette őket, az elsuhanó autók mint dübörgő szörnyetegek törték meg a civilizáció viszonylagos csöndjét, elhaladtukkor nyáron porförgeteg lepte el torzult leveleit, szinte légszomj kínozta emiatt , télen kavicszápor nyírbálta gallyait az akácnak de tűrt, és tűrt akkor is mikor kóbor macskák bróbáltak könnyű ebédhez jutni az által hogy kirabolják a zöldikék fészkét , megéve tojásaikat. Ám ő föléjük hajtotta valamire való lombját, és mérgező tüskéit melyek a levelek alatt voltak találhatók lassan előre tolta azokat beleékelődve egynémely ragadozó mancsába mikor a fészek felé nyúltak és a rajta kotló tojóhoz. Igen már négy tojáson ült a madár és hamarosan kelniük is kellett, ezért a hím is óvva leendő családját, felröppent ezzel magára vonva ellenségeik figyelmét, le -le csapott , szárnyaival a földet súrolva, ügyelve arra hogy nehogy prédává váljon. Terve bevált , sikerült eltántorítania a ragadozókat szándékuktól. Épp időben , a nagy riadalom közepette egy élet elkezdődött, kipattant az első tojás héja, majd követte a ,többi , egy órán belül már négy fióka tágra nyílt torokkal várta az ételt, és gondoskodást. Volt köztük egy egészen pici melyre nem sok jövő várt , de dacolt az élettel. Ahogy cseperedtek a szülők odaadó gondoskodásának köszönhetően, mint ha az akác fa is újra éledt volna, hisz nem csoda, megannyi rovartól , élősködőtől szabadították meg a zöldikék táplálékot adva fiaiknak. Ahogy pihésedtek, és lassanként kitollasodtak egyre nyilván valóbbá vált a négy fiók közül az egyik különlegesebb mint a többi, a szokványos szürkés sárga suhanc kori színezet helyett , hófehér tajú borította testét, ez okot adott gyengeségének mivoltára, albínó volt. Eltelt lassan egy hónap, terméstől roskadoztak a gyümölcsfák, a vetés is kisarjadt már régen, a kis madarak is repülős korba estek , vadul próbálgatták szárnyaik erejét penge élén járva föld és ég között. Fiatal kori tollazatukat már régen elvesztették, szürke tollazatuk olaj zölddé vált, csak a gyönge kis madár maradt fehér mint a frissen meszelt fal, felkeltve ezzel a karvaly figyelmét. Rikító tollazata csak úgy vonzotta az acélos karmokat , nem átallott a karvaly lemaradni egy ilyen lehetőségről, hirtelen fordulattal lecsapott az óvatlan madárra, mely egy kiálló gallyra szállt pihenni. De a gondviselés gyámsága alá vette a mostanra teljesen egyedül maradt madarat, társai kirekesztették, párba nem tudott állni egy tojóval sem , különc mivolta megrémítette őket. A sors iróniája vagy éppen , kegyelme okából , egy párduc testű, nyurga kandúrnak is felkeltette érdeklődését , és sunyin lapulva el is kezdte belopni leendő zsákmányát a fehér zöldikét , mely még mindig ott ült a gallyon azon az akácfán , mely otthonául szolgált hónapokig, rázendített ismerős zsírozó hangjára, de oly búsan szólt mint ha élete hiábavalóságát , értelmetlenségét , fájdalmát próbálta volna egy hosszú szólamba sűríteni. A karvaly lecsapott , de vétett ,a zöldike az ágvillába huppant a kiálló részről, a ragadozó szárnyának erejétől. A karvaly fordult és már ő volt a zsákmány, vadul vagdalta a rátámadó macskát, de hiába az erős fogak és karmok szorításából nem volt menekvése , egy élet véget ért. Az ijedtségből föleszmélve a zöldike át repült a forgalmas út túl oldalára és az Anna templom keresztjére telepedve, mint egykor az apja, folytatta énekét . Ez a dallam úgy suhant végig a lakótelepek közt mint szél a nádon, és oly hosszúra nyúlt „zsírozó" éneke mint maga az élet.
Még is, nem egy tojó, hanem egy ember figyelmét keltette fel, mely ugyanúgy kívül rekedt a társadalmon, kirekesztették azok , akikben bízott, vagy bízhatott volna, a civilizáció bajára , mely egykor megmérgezte lelkét , orvoslásul szolgált az égi hírnökök látványa, hangja. Ismerte fajtáikat, tudta hol élnek, ismerte elkapásuk módját melyet az ősök megtanítottak neki. Tudta jól az ilyen teremtmény oly ritka hogy a környéken, sőt a világon párja nincsen, tudta azt elfogásával szorult mivoltából ki tudna lábalni, bizony az ilyen madár sok pénzt megér, bármennyire szerette is őket, a szükség nagy úr. Hálókat állított ki az akácfa környékére , lépvesszővel próbálta becsapni a madarat, sőt még fogó kalitkával is próbálkozott, de hiába a madár kézre nem került. Már a környék összes zöldikéje, csicsörkéje, meggyvágója megfordult már csapdáiban, de az ominózus albinó egyed nem került elő.Pedig látta többször is hajnal hasadtakor a templom tornyán énekelni, nem egyszer látta mint nagyra nőtt fehér „pillét" bogarászni a templomkert talaján, de hiába közeledésekor mint kámfor úgy tűnt el a szem elöl, „beleszállt a napba"-legalább is így mondják azok kik látták, szemükkel követve addig míg a nap fényárnyékot nem vetett, szinte elvakítva azokat kik a madarat követték. El jött lassan a lehulló levelek időszaka, még sütött a nap de már olyan volt mint halottnak a csók , mindegy volt az hogy tűzött, ereje már fogytán volt, a reggelek már faggyal és dérrel kísértettek, és a fázó ember is közelébb ült a tűzhöz már amennyire lehetett, mert a remény vesztett ember már nem tud akkora tüzet rakni, hogy ne lenne túl hideg a lelkének mikor esni kél vagy fuj a szél. Barátunk is már letett arról hogy megszerezze a madarat, „szegény ember szegényen hal" - mondta egykor, és fura módon a madár is eltűnt a környékről , elkaphatta valami, talán? De nem , még élt , párt még nem sikerült magának találnia, pedig egyedül körülményesebb az élet. Ott ült az egyik villany pózna tetején, nézte az elhaladó forgalmat , közben közelebb ült az izzóhoz melegedni, bár nem nagy hőt biztosított, legyöngült testének így is jól esett. A bogarak már eltűntek régen , és a hideg zuhatagok melyeket nemritkán hóval kísértek a reggeli fagyok , szinte teljesen fölemésztették ereje nagy részét. Tollazata a sártól és piszoktól megszürkült , csapzottá vált, begyében egy két napja emésztett szotyola mag maradványai jelentették betevő falatját, azt is egy szemetes mellől szedte fel , mielőtt a verebek oda értek volna. Így tengődött , már a végit járta, már nem volt ereje a nap felé repülni, üldözői elől, megmaradt erejével még lerepült a templomfal viszonylagos oltalmába, egy kis repedést keresve hová behúzódhatott a vihar elől, de hiába esőtöl elnehezedett szárnyai nem bírták tovább összeroskadtak, és mint az első hópihék melyek hírnökei az őket követő millió hókristálynak, lassan a földre huppant. Ilyen időben a kutyát sem verik ki, nem hogy az embert, azokból a pincékből melyek az út mellett omladoztak menni kényszerült emberünk, nem kereste a bajt, az találta meg őt , így szó nélkül távozott. Fekete siltjén át nézte a megváltozott világot, és az eső szürke fátyolán át meglátta őt az albínót , a fehér zöldikét. Gyorsan átszaladt két teher autó között az úton , egyenesen a templom kert falához, ott volt az óhajtott madár , már a fejét sem emelte föl az ember közeledtére, félig csukott szemmel pislogott az idegenre, várta sorsának be teljesülését, a megváltó halált. Az ember szemébe könny szökött látván a madarat, mégis bízott felépülésében. Már siltes sapkáját emelte hogy rádobja, és egy a ruhájából tépett darabbal betakarja a madarat, mikorra a madár felrebbent, egyenesen a templomkertbe szállt, hirtelen az eső szűnni kezdett és a nap is mintha egy percre megmutatta volna arcát, utat mutatva az égi jövevénynek a fehér zöldikének. Eltűnt örökre, az ember számára láthatatlanná vált, emberünk is feladta hajszolását , keresését, beletörődött abba hogy az albínó is csak egyik mámoros álmának szüleménye, pár hónappal később ugyanott hol a zöldikét utoljára látta, a templom falnál találta meg összefagyva a helyi plébános, jég hideg volt teteme, de az arca mosolygott , szemei hidegen meredtek az égre, most már ő sem volt egyedül, az égi ösvényen a lelkek összeérnek, találkoznak most már együtt folytatják útjukat , közösen szállva a nap felé, ember és madár egyaránt.
Egy rideg, hűvös, ám mégis élő város peremén, hol a vasból és acélból szürke tömbök emelkednek ki, hol a fekete-fehér egyhangúságát helyenként kicsiny zöld foltok tarkítják , egy élet elkezdődött.
Kora tavaszt írunk, helyenként a fű között egy martilapu sárga és törékeny virága szirmait bontogatná, melyet sanda szemű , „művelt" világlátók pitypangnak vélhetnek, miközben benne törlik ki kedvenceik által itt-ott elhagyott szagos maradványait, majd káromolva a világot és annak minden képviselőjét tovább állnak, dolguk végeztével.
Valami mégis csak el kezdődött , langyos levegő tölti meg a teret, olykor még föl-föl kavarva szállítja az út porát, és az urbanizáció minden emlékét, innen oda rakosgatva , de már fekete hírnökök hirdetik a szürkületi-világosságban egy ősi körforgás kezdetét, a tavasz eljövetelét.
Tavasz, élet, újra kezdés vagy valami hasonló megmagyarázhatatlan jelenség, mellyel születünk és meghalunk egyszerre, mert kigondolná hogy az öreg Szinva partján vidáman rohangáló első almos patkány csemeték halálukkal éltet kínálnak a macska bagoly fiókáinak, és ki gondolná hogy kicsiny énekes madarak százai építik fészküket szívünkhöz közel, egy repedésbe mely a falat díszíti, egy eldobott konzerves dobozba, melyről egykori birtoklója nem is sejthette hogy egykor lakásul ,menedékül szolgál majd a betérő vándornak, és forgalmas utak árnyékában egy csenevész akác fán.
Amilyen csenevész volt ez a fa oly annyira ragaszkodott szánalmas életéhez, pedig szelek tépázták minden irányból , eltorzítva ezzel egyenes mivoltát, só és zúzott bazalt marta szét kiálló gyökerét, és okozott mély sebeket az egykor sudár törzsbe. Mégis tűrt és küzdött, még akkor is mikor utolsó testvére száraz gallyait gyűjtögette az emberek egy kisebb csoportja, kik a környék elhagyott pincéi közt próbáltak boldogulni, mikor a „társadalmon" kívül rekedtek.
Jó messze innen, az út túloldalán egy ismerős hang szólalt meg az Anna templom tornyáról , olaj zöld színe elveszni látszott a horizonton miközben a nap már nyugovóra tért, egy hím zöldike szólongatta párját jellegzetes zsírozó hangján , róluk szól ez a történet.
Fészküket jobb híján , eme fácska egyetlen ág villájába rakták, így is majd összeroskadt alatta a kis suhanc magonc, de megóvta újdonsült barátai otthonát bármi áron, mert úgy hitte meglelte az élet értelmét az által hogy oltalmába helyezte eme égi követeket. Pedig számtalan veszély fenyegette őket, az elsuhanó autók mint dübörgő szörnyetegek törték meg a civilizáció viszonylagos csöndjét, elhaladtukkor nyáron porförgeteg lepte el torzult leveleit, szinte légszomj kínozta emiatt , télen kavicszápor nyírbálta gallyait az akácnak de tűrt, és tűrt akkor is mikor kóbor macskák bróbáltak könnyű ebédhez jutni az által hogy kirabolják a zöldikék fészkét , megéve tojásaikat. Ám ő föléjük hajtotta valamire való lombját, és mérgező tüskéit melyek a levelek alatt voltak találhatók lassan előre tolta azokat beleékelődve egynémely ragadozó mancsába mikor a fészek felé nyúltak és a rajta kotló tojóhoz. Igen már négy tojáson ült a madár és hamarosan kelniük is kellett, ezért a hím is óvva leendő családját, felröppent ezzel magára vonva ellenségeik figyelmét, le -le csapott , szárnyaival a földet súrolva, ügyelve arra hogy nehogy prédává váljon. Terve bevált , sikerült eltántorítania a ragadozókat szándékuktól. Épp időben , a nagy riadalom közepette egy élet elkezdődött, kipattant az első tojás héja, majd követte a ,többi , egy órán belül már négy fióka tágra nyílt torokkal várta az ételt, és gondoskodást. Volt köztük egy egészen pici melyre nem sok jövő várt , de dacolt az élettel. Ahogy cseperedtek a szülők odaadó gondoskodásának köszönhetően, mint ha az akác fa is újra éledt volna, hisz nem csoda, megannyi rovartól , élősködőtől szabadították meg a zöldikék táplálékot adva fiaiknak. Ahogy pihésedtek, és lassanként kitollasodtak egyre nyilván valóbbá vált a négy fiók közül az egyik különlegesebb mint a többi, a szokványos szürkés sárga suhanc kori színezet helyett , hófehér tajú borította testét, ez okot adott gyengeségének mivoltára, albínó volt. Eltelt lassan egy hónap, terméstől roskadoztak a gyümölcsfák, a vetés is kisarjadt már régen, a kis madarak is repülős korba estek , vadul próbálgatták szárnyaik erejét penge élén járva föld és ég között. Fiatal kori tollazatukat már régen elvesztették, szürke tollazatuk olaj zölddé vált, csak a gyönge kis madár maradt fehér mint a frissen meszelt fal, felkeltve ezzel a karvaly figyelmét. Rikító tollazata csak úgy vonzotta az acélos karmokat , nem átallott a karvaly lemaradni egy ilyen lehetőségről, hirtelen fordulattal lecsapott az óvatlan madárra, mely egy kiálló gallyra szállt pihenni. De a gondviselés gyámsága alá vette a mostanra teljesen egyedül maradt madarat, társai kirekesztették, párba nem tudott állni egy tojóval sem , különc mivolta megrémítette őket. A sors iróniája vagy éppen , kegyelme okából , egy párduc testű, nyurga kandúrnak is felkeltette érdeklődését , és sunyin lapulva el is kezdte belopni leendő zsákmányát a fehér zöldikét , mely még mindig ott ült a gallyon azon az akácfán , mely otthonául szolgált hónapokig, rázendített ismerős zsírozó hangjára, de oly búsan szólt mint ha élete hiábavalóságát , értelmetlenségét , fájdalmát próbálta volna egy hosszú szólamba sűríteni. A karvaly lecsapott , de vétett ,a zöldike az ágvillába huppant a kiálló részről, a ragadozó szárnyának erejétől. A karvaly fordult és már ő volt a zsákmány, vadul vagdalta a rátámadó macskát, de hiába az erős fogak és karmok szorításából nem volt menekvése , egy élet véget ért. Az ijedtségből föleszmélve a zöldike át repült a forgalmas út túl oldalára és az Anna templom keresztjére telepedve, mint egykor az apja, folytatta énekét . Ez a dallam úgy suhant végig a lakótelepek közt mint szél a nádon, és oly hosszúra nyúlt „zsírozó" éneke mint maga az élet.
Még is, nem egy tojó, hanem egy ember figyelmét keltette fel, mely ugyanúgy kívül rekedt a társadalmon, kirekesztették azok , akikben bízott, vagy bízhatott volna, a civilizáció bajára , mely egykor megmérgezte lelkét , orvoslásul szolgált az égi hírnökök látványa, hangja. Ismerte fajtáikat, tudta hol élnek, ismerte elkapásuk módját melyet az ősök megtanítottak neki. Tudta jól az ilyen teremtmény oly ritka hogy a környéken, sőt a világon párja nincsen, tudta azt elfogásával szorult mivoltából ki tudna lábalni, bizony az ilyen madár sok pénzt megér, bármennyire szerette is őket, a szükség nagy úr. Hálókat állított ki az akácfa környékére , lépvesszővel próbálta becsapni a madarat, sőt még fogó kalitkával is próbálkozott, de hiába a madár kézre nem került. Már a környék összes zöldikéje, csicsörkéje, meggyvágója megfordult már csapdáiban, de az ominózus albinó egyed nem került elő.Pedig látta többször is hajnal hasadtakor a templom tornyán énekelni, nem egyszer látta mint nagyra nőtt fehér „pillét" bogarászni a templomkert talaján, de hiába közeledésekor mint kámfor úgy tűnt el a szem elöl, „beleszállt a napba"-legalább is így mondják azok kik látták, szemükkel követve addig míg a nap fényárnyékot nem vetett, szinte elvakítva azokat kik a madarat követték. El jött lassan a lehulló levelek időszaka, még sütött a nap de már olyan volt mint halottnak a csók , mindegy volt az hogy tűzött, ereje már fogytán volt, a reggelek már faggyal és dérrel kísértettek, és a fázó ember is közelébb ült a tűzhöz már amennyire lehetett, mert a remény vesztett ember már nem tud akkora tüzet rakni, hogy ne lenne túl hideg a lelkének mikor esni kél vagy fuj a szél. Barátunk is már letett arról hogy megszerezze a madarat, „szegény ember szegényen hal" - mondta egykor, és fura módon a madár is eltűnt a környékről , elkaphatta valami, talán? De nem , még élt , párt még nem sikerült magának találnia, pedig egyedül körülményesebb az élet. Ott ült az egyik villany pózna tetején, nézte az elhaladó forgalmat , közben közelebb ült az izzóhoz melegedni, bár nem nagy hőt biztosított, legyöngült testének így is jól esett. A bogarak már eltűntek régen , és a hideg zuhatagok melyeket nemritkán hóval kísértek a reggeli fagyok , szinte teljesen fölemésztették ereje nagy részét. Tollazata a sártól és piszoktól megszürkült , csapzottá vált, begyében egy két napja emésztett szotyola mag maradványai jelentették betevő falatját, azt is egy szemetes mellől szedte fel , mielőtt a verebek oda értek volna. Így tengődött , már a végit járta, már nem volt ereje a nap felé repülni, üldözői elől, megmaradt erejével még lerepült a templomfal viszonylagos oltalmába, egy kis repedést keresve hová behúzódhatott a vihar elől, de hiába esőtöl elnehezedett szárnyai nem bírták tovább összeroskadtak, és mint az első hópihék melyek hírnökei az őket követő millió hókristálynak, lassan a földre huppant. Ilyen időben a kutyát sem verik ki, nem hogy az embert, azokból a pincékből melyek az út mellett omladoztak menni kényszerült emberünk, nem kereste a bajt, az találta meg őt , így szó nélkül távozott. Fekete siltjén át nézte a megváltozott világot, és az eső szürke fátyolán át meglátta őt az albínót , a fehér zöldikét. Gyorsan átszaladt két teher autó között az úton , egyenesen a templom kert falához, ott volt az óhajtott madár , már a fejét sem emelte föl az ember közeledtére, félig csukott szemmel pislogott az idegenre, várta sorsának be teljesülését, a megváltó halált. Az ember szemébe könny szökött látván a madarat, mégis bízott felépülésében. Már siltes sapkáját emelte hogy rádobja, és egy a ruhájából tépett darabbal betakarja a madarat, mikorra a madár felrebbent, egyenesen a templomkertbe szállt, hirtelen az eső szűnni kezdett és a nap is mintha egy percre megmutatta volna arcát, utat mutatva az égi jövevénynek a fehér zöldikének. Eltűnt örökre, az ember számára láthatatlanná vált, emberünk is feladta hajszolását , keresését, beletörődött abba hogy az albínó is csak egyik mámoros álmának szüleménye, pár hónappal később ugyanott hol a zöldikét utoljára látta, a templom falnál találta meg összefagyva a helyi plébános, jég hideg volt teteme, de az arca mosolygott , szemei hidegen meredtek az égre, most már ő sem volt egyedül, az égi ösvényen a lelkek összeérnek, találkoznak most már együtt folytatják útjukat , közösen szállva a nap felé, ember és madár egyaránt.