Évszám
2010
Még mindig nem tudtam felocsúdni a meglepetéstől, hogy hosszú évek után újra látom őt.
Lehunytam a szemem. Álmodom talán? Vagy csak a képzeletem játszik velem csalóka tréfát, és nem vele futottam össze a kis falu kihalt utcájában?
De nem álom. Juli valóban itt áll előttem az aprócska ház egyik szobájában, amelyben albérlőként él Zsoltival. Itt áll előttem, ugyanolyan törékenyen és sápadtan, mint amikor utoljára láttam őt.
Furcsa érzés kerített hatalmába attól a pillanattól kezdve, ahogy megpillantottam. A tekintetét kerestem. Fáradtnak tűnt, barna szemében szomorúság bujkált.
Észrevette, hogy figyelem. Hátrébb lépett az ablaktól, és zavartan rám mosolygott, de a szemében továbbra is ott csillogott a bánat.
- Már nem az vagyok, akit te ismertél- suttogta mentegetőzve - Akit most látsz, az már csak kétségbeesetten kapaszkodik egy elérhetetlennek tűnő reménysugárba...pedig valahol a szíve mélyén tudja, hogy minden elveszett.
Elfordult. Kinyitotta a régi vaskályha ajtaját, és tett néhány hasábfát a tűzre. Összerezzent, amikor megérintettem a vállát.
- Mi történt? - kérdeztem halkan.
- Mintha romba akarna dőlni körülöttem a világ - köszörülte meg a torkát - És attól félek, hogy maga alá temet.
- Addig nem tudhatjuk, mit jelent szenvedni, amíg mi magunk is át nem éljük a fájdalmat a maga igazi valójában- kezdett hosszas rábeszélés után önmagáról beszélni, én pedig egyre dermedtebben, egyre nyugtalanabbul hallgattam. - Ha most visszatekintek arra az időre, amit magam mögött hagyok, megrémülök Egyre csak azt kérdezem, mit követtem el, hogy így büntessen az élet?
Eddig feszesen, mereven ült velem szemben, de most hátrahanyatlott. Nem akart a szemembe nézni, inkább szorosan összekulcsolt kezére meredt.
Már most, beszélgetésünk elején nehezen tudtam teljesíteni, amire kért: hallgassam végig csendben. Észre is vette, hogy nyugtalanul fészkelődök a helyemen.
Találkozott a tekintetünk. Az enyém csupa kimondatlan kérdés, az övé tele fájdalommal, akár egy űzött vadé. Mély levegőt vettem, és dühösen szidtam magam a türelmetlenségemért.
-
- Amikor veled utoljára találkoztam, alig néhány hónapos házasok voltunk Zsoltival. Boldognak hittük magunkat attól, hogy végre együtt lehetünk- suta mosoly fénylett fel az arcán - És boldogok is voltunk. Egymástól, a szerelemtől, attól, hogy annyi magányos év után egymásra találtunk.
- Emlékszem- vetettem közbe tűnődve - Régen találkoztam két olyan fiatallal, akik ilyen őszintén és erősen hittek egymásban.
- Talán minden akkor kezdődött, amikor Zsolti bekerült a főiskolára, engem pedig nem vettek fel...- folytatta Juli visszaemlékezve - Akkor még nem éreztem át igazán, micsoda tragédia ez számomra, de nagyon fájt. Talán azért nem fogtam fel olyan keserűen a visszautasítást, mert még élt bennem a remény: majd jövőre...És öt éven keresztül minden tavasszal azzal a reménnyel gyürkőztem neki, hogy sikerülni fog. Nem sikerült. Az erőm lassan felőrlődött. Nem vígasztalt, hogy az első felvételin mindössze egyetlen ponttal csúsztam el. Egyetlen pont és az életem gyökeres fordulatot vett...
Nem tudtam palástolni meglepettségemet. Fogalmam sem volt róla, hogy öt évig bírta, és közben képesítés nélküli nevelőként dolgozott.
- Zsolti elvégezte a főiskolát, itt tanít a faluban - hallottam meg újra rekedt hangját - Akkor este, amikor hazajött a diplomájával, és boldogan mutatta, hirtelen sírva fakadtam. Ne gondold, hogy irigyeltem tőle... Egyszerűen csak fájt, hogy valami, amire mindketten olyan nagyon vágytunk, nekem nem sikerült. Azt hiszem, akkor éreztem meg először a sikertelenség kudarcát.
- Kudarc? - meredtem rá értetlenkedve.
- Te ezt nem értheted!- védekezett elkeseredetten - Igen! Kudarc! Itt állok 28 évesen, minden nélkül! Egy 18 éves érettségizőnek több esélye van a túlélésre, mint nekem!
Sírásba csuklott a hangja.
- Munkanélküli lettem, érted?!
- A munkanélküliség nem állandó állapot- zavartan és dermedten bámultam rá - Biztosan találsz valami munkát...
Most már sokminden világosabb volt számomra. Szegény Juli...
- Te sem érted meg? - ugrott fel, nem törődve az arcán végigcsorgó könnyeken - Egész életemben arra készültem, hogy gyerekekkel foglalkozhassak! Hogy adhatnék fel mindent?
-
Elszégyelltem magam. Igaza van. Ő arra született, hogy gyerekek között éljen, és minden összeesküdött ellene. Hogyan is feltételezhettem, hogy olyan könnyű odadobni élete egyik legnagyobb álmát?
- Ne haragudj...
- Tudod, milyen munkanélkülinek lenni? Tudod, milyen a lenézettek közé tartozni?-kérdezte fakó hangon - Először nem tudtam nyugodtan végig menni az utcán, azt hittem, ujjal mutogatnak rám... Minden ferde pillantást annak tulajdonítottam, hogy én nem dolgozom, és megvetnek ezért. Őszintén mondom, nagyon becsülöm azt, aki képes egészséges lélekkel átvészelni életének ezt az időszakát.
Olyan sokáig hallhatott, hogy már azt hittem, nem fogja folytatni. De rádöbbentem, hogy a neheze csak most következik.
- Az egészben az a legszörnyűbb... hogy közben lassan elveszítettem Zsoltit.
Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kimondja: nem igaz. De nem mondta ki.
Rengeteg barátom, ismerősöm van, de egyetlen házaspár sincs, akik olyan közel álltak volna egymáshoz, mint ők ketten. Amikor Julival összehozott bennünket a sors, magányos, zárkózott kamaszlány volt, aki érzékeny lelkének minden egyes idegszálával küzdött, hogy fennmaradhasson egy olyan világban, amelyben mindig kívülállónak érezte magát.
Féltettem őt, féltem, hogy feladja, mielőtt megtalálná az értelmét a mi oly könnyen tovatűnő, rövid életünknek.
Zsolti úgy robbant be az életébe, hogy porrá zúzott minden kétséget és akadályt. A szerelmével megváltotta őt, eloszlatta gyötrő gondolatait, és Juli tőle megtanulta, mi a boldogság. De azt is tudtam, hogy Zsolti ugyannyi értékes érzést, jóságot kapott tőle...Egyszerűen nem lehet hát, hogy ők elveszítsék egymást...
-
Juli a kályha közelébe húzódott. Fázósan melengette a kezét.
- Zsolti beleszeretett az egyik kolléganőjébe - mormolta olyan halkan, hogy alig értettem a szavait.
Féltem, hogy ezt fogom hallani. Nem is félelem bujkált bennem... inkább rettegtem, hogy ez következik.
Nem tudom, melyikünk volt sápadtabb.
- Mi ketten annyira erősen összetartoztunk...- suttogta elcsukló hangon - Ez olyan iszonyú!
Zokogásba fúlt a hangja.
Nem bírtam tovább. Minden tiltakozása ellenére képtelen voltam nézni, hogyan szenved. Megfogtam a kezét, és magamhoz öleltem.
Zokogva borult a vállamra.
- Olyan ez, mint egy lidércnyomás...- hüppögte a könnyeit nyelve - Várom, hogy felébredjek, de ez nem álom... innét nincs ébredés.
Percekig sírt szinte fuldokolva, és én tehetetlenül simogattam a hátát. Amikor később képes volt összeszedni magát, zavartan bontakozott ki a karjaimból és húzódott hátrébb.
Csendben vártam, hogy megnyugodjon.
- Az első döbbenet után azt hittem, meghalok. Sírtam és kétségbeestem...Aztán később, amikor képes voltam sírás nélkül eléállni, éjszakákon át beszélgettünk... és kerestük az okát, mi történhetett...- szipogott hosszú percek múlva is.
Elhallgatott. Mindketten gondolatainkba mélyedve ültünk egy darabig.
- Mindig úgy éreztem, a mi házasságunk több, értékesebb az átlagosnál - törte meg a csendet végül mély sóhajjal - De tévedtem...
- Nem tévedtél!
- Akkor hogyan történhetett ez meg? - kérdezte szemrehányóan.
- Nem ismered a férfiakat - égni kezdett az arcom.
- De Zsoltit igen - mereven állta a tekintetemet.
-
- Sohasem kedveltem Kingát - rekedtre sikerült a hangja, amikor később arról a valakiről beszélt, aki tönkretette az életét - Mindig úgy viselkedett velem szemben, hogy éreztem a lenézést, a megvetést a szemében. Mindig is magabiztos, öntudatos és kacér volt...Tudatában annak, hogy 36 évesen is megfordulnak utána a férfiak. És van elég pénzük ahhoz, hogy a legújabb divat szerint öltözködjön.
Lehajtotta a fejét. Hallgatott, de ez a csend beszélt. A zavaráról, a kínos helyzetről, amivel ki tudja, mióta kellett küzdenie nap mint nap.
- Nem vehetem vele fel a versenyt ezen a téren. És nem csak azért, mert nekünk nem futja új holmikra. A természet nem bánt egyformán mindenkivel. Tudom, én nem vagyok szép- alig hallottam a hangját.
Riadtan hallgatott el, amikor megfogtam a vállát, és lassan magam felé fordítottam.
- Kevés embernek adatik meg, hogy a szépségével kitűnjön a többi közül - furcsa kábulatban érzékeltem, hogy az én hangom is rekedt. - De mit számít a külsőség? Nem lehetünk értékesek, csodálatosak anélkül, hogy szépek volnánk?
Percekig néztük egymást szótanul. Lassan újra átnedvesedett a tekintete.
- Ezt most komolyan kérdezed? - szólalt meg nagyon sokára.
- Hová tette Zsolti az eszét és a szemét? - dörmögtem halkan.
- El fogom veszíteni őt - suttogott - Vagy már el is veszítettem.
Furcsa nyilallás a szívemben.
- Zsolti... el fog hagyni miatta?
- Nem az számít, hogy ő elhagy, vagy sem... - ingatta a fejét elpirulva - Én nem akarok... én nem tudok már mellette maradni. Van úgy, hogy olyan módon érzed magad megalázva, hogy egy reggel ráébredsz, amikor a tükörbe nézel: vége van, nincs miért küzdened tovább. Egy ideig azt hittem, ketten harcolunk azért, hogy megmentsük magunkat egymásnak...De nemrég rádöbbentem: én egyedül harcolok valakiért, aki már régen nem akar engem...
Újra sírt. Hosszan és elkeseredetten.
És én nem tudtam, mit mondhatnék, amivel valóban vigaszt tudnék nyújtani számára.
- Tudod, hol hibáztam a legnagyobbat? - szipogta a könnyeit nyelve.
Csak ingatni tudtam a fejem. Nemigen volt erőm most a szavakhoz.
- Ott és akkor, amikor megszerettem őt.
- Juli...
- Ne nézz rám ilyen megrökönyödve...- elfeledkeztem arról, hogy olvas a legapróbb rezdülésemből is - Nem... Nem is azt tartom hibának, hogy szerelmes lettem belé...hanem azt, hogy annyira szerettem.
-
- Ebben a szerelemben nem volt ő és én... csak mi ketten léteztünk. Benne, őt szeretve lassan elveszítettem önmagamat. Addig, amíg ő is így érzett irántam, nem is fogtam fel annak a jelentőségét, mit jelent, ha az ember ennyire mélyen odaadja magát a társának...De ma már tudom.
A kezébe rejtette az arcát.
- Itt állok darabokra törve...Mindent, ami valaha az életemet jelentette, elveszítettem! Nem bírom tovább...Elfáradtam...Lét és nemlét között lebegek. Nem találom önmagam. Nem látok kiutat ebből a szörnyű helyzetből...
Felállt és szembenézett velem. Mereven állta a tekintetemet.
- Nem akarok tovább élni. - csúsztak ki a szavak a száján, és mint kemény kövek, koppantak a fagyos csendben, döbbent űrt hagyva maguk után. - Nem tudok ... Ne mondj semmit, kérlek...Tudom, hogy megveted az öngyilkosokat. Hát vess meg engem is...Nem tudom, mi a halál, és nagyon félek tőle... de már nincs értelme semminek többé...Nem várom a holnapot. Nincs miért és nincs kiért várnom...
-
Nem mertem addig eljönni, amíg meg nem nyugodott kicsit. De nem akart vigasztaló szavakat. Nem akart szánakozó tekinteteket. Egyszerűen csak kibuktak belőle a szavak egy régi barát kérdésére, elmondta, hogy számára valami véget ért , és már nincs ereje újrakezdeni.
De én csak beszéltem hozzá. Kétségbeesetten próbáltam megértetni vele, hogy nem adhatja fel...hogy van úgy, amikor azt gondoljuk, nem bírjuk tovább, aztán egyszer csak annyi rossz után újra ránk ragyog a fény, újra ránk talál a jóság, és nem leszünk többet száműzöttek az élet napsütötte oldaláról.
Addig ültem az ágya szélén, amíg el nem aludt. De a szomorúság és a kétségbeesés álmában sem tűnt el az arcáról.
Óvatosan húztam be magam mögött a kis ház ajtaját. A szél feltámadt, fáradt nyöszörgése végigsöpört a kihalt utcán.
Nyugtalan szorongással a szívemben vágtam neki az éjszakának. Lázasan törtem a fejem, mit tehetnék Juliért. De csak a tompa értetlenség dobolt a szívemben, azzal a fásult döbbenettel, hogyan történhetett ez meg ővelük...
Mielőtt az út elkanyarodott volna, még egyszer visszafordultam, hogy lássam a domboldalon álló házat, amelyben ő aludta magányos, kínzó álmát.
És akkor, abban a pillanatban hasított belém a felismerés, mit kell tennem! Elmegyek Zsoltihoz! Elmegyek, bárhol is kelljen őt keresnem, és elmondom neki, micsoda megbocsáthatatlan bűnt követ el, ha múló örömökért, felszínes, röpke pillanatokért elhagyja Julit, aki jobban tudta őt szeretni a világon mindennél...Még a saját életénél is!
Vége
Lehunytam a szemem. Álmodom talán? Vagy csak a képzeletem játszik velem csalóka tréfát, és nem vele futottam össze a kis falu kihalt utcájában?
De nem álom. Juli valóban itt áll előttem az aprócska ház egyik szobájában, amelyben albérlőként él Zsoltival. Itt áll előttem, ugyanolyan törékenyen és sápadtan, mint amikor utoljára láttam őt.
Furcsa érzés kerített hatalmába attól a pillanattól kezdve, ahogy megpillantottam. A tekintetét kerestem. Fáradtnak tűnt, barna szemében szomorúság bujkált.
Észrevette, hogy figyelem. Hátrébb lépett az ablaktól, és zavartan rám mosolygott, de a szemében továbbra is ott csillogott a bánat.
- Már nem az vagyok, akit te ismertél- suttogta mentegetőzve - Akit most látsz, az már csak kétségbeesetten kapaszkodik egy elérhetetlennek tűnő reménysugárba...pedig valahol a szíve mélyén tudja, hogy minden elveszett.
Elfordult. Kinyitotta a régi vaskályha ajtaját, és tett néhány hasábfát a tűzre. Összerezzent, amikor megérintettem a vállát.
- Mi történt? - kérdeztem halkan.
- Mintha romba akarna dőlni körülöttem a világ - köszörülte meg a torkát - És attól félek, hogy maga alá temet.
- Addig nem tudhatjuk, mit jelent szenvedni, amíg mi magunk is át nem éljük a fájdalmat a maga igazi valójában- kezdett hosszas rábeszélés után önmagáról beszélni, én pedig egyre dermedtebben, egyre nyugtalanabbul hallgattam. - Ha most visszatekintek arra az időre, amit magam mögött hagyok, megrémülök Egyre csak azt kérdezem, mit követtem el, hogy így büntessen az élet?
Eddig feszesen, mereven ült velem szemben, de most hátrahanyatlott. Nem akart a szemembe nézni, inkább szorosan összekulcsolt kezére meredt.
Már most, beszélgetésünk elején nehezen tudtam teljesíteni, amire kért: hallgassam végig csendben. Észre is vette, hogy nyugtalanul fészkelődök a helyemen.
Találkozott a tekintetünk. Az enyém csupa kimondatlan kérdés, az övé tele fájdalommal, akár egy űzött vadé. Mély levegőt vettem, és dühösen szidtam magam a türelmetlenségemért.
-
- Amikor veled utoljára találkoztam, alig néhány hónapos házasok voltunk Zsoltival. Boldognak hittük magunkat attól, hogy végre együtt lehetünk- suta mosoly fénylett fel az arcán - És boldogok is voltunk. Egymástól, a szerelemtől, attól, hogy annyi magányos év után egymásra találtunk.
- Emlékszem- vetettem közbe tűnődve - Régen találkoztam két olyan fiatallal, akik ilyen őszintén és erősen hittek egymásban.
- Talán minden akkor kezdődött, amikor Zsolti bekerült a főiskolára, engem pedig nem vettek fel...- folytatta Juli visszaemlékezve - Akkor még nem éreztem át igazán, micsoda tragédia ez számomra, de nagyon fájt. Talán azért nem fogtam fel olyan keserűen a visszautasítást, mert még élt bennem a remény: majd jövőre...És öt éven keresztül minden tavasszal azzal a reménnyel gyürkőztem neki, hogy sikerülni fog. Nem sikerült. Az erőm lassan felőrlődött. Nem vígasztalt, hogy az első felvételin mindössze egyetlen ponttal csúsztam el. Egyetlen pont és az életem gyökeres fordulatot vett...
Nem tudtam palástolni meglepettségemet. Fogalmam sem volt róla, hogy öt évig bírta, és közben képesítés nélküli nevelőként dolgozott.
- Zsolti elvégezte a főiskolát, itt tanít a faluban - hallottam meg újra rekedt hangját - Akkor este, amikor hazajött a diplomájával, és boldogan mutatta, hirtelen sírva fakadtam. Ne gondold, hogy irigyeltem tőle... Egyszerűen csak fájt, hogy valami, amire mindketten olyan nagyon vágytunk, nekem nem sikerült. Azt hiszem, akkor éreztem meg először a sikertelenség kudarcát.
- Kudarc? - meredtem rá értetlenkedve.
- Te ezt nem értheted!- védekezett elkeseredetten - Igen! Kudarc! Itt állok 28 évesen, minden nélkül! Egy 18 éves érettségizőnek több esélye van a túlélésre, mint nekem!
Sírásba csuklott a hangja.
- Munkanélküli lettem, érted?!
- A munkanélküliség nem állandó állapot- zavartan és dermedten bámultam rá - Biztosan találsz valami munkát...
Most már sokminden világosabb volt számomra. Szegény Juli...
- Te sem érted meg? - ugrott fel, nem törődve az arcán végigcsorgó könnyeken - Egész életemben arra készültem, hogy gyerekekkel foglalkozhassak! Hogy adhatnék fel mindent?
-
Elszégyelltem magam. Igaza van. Ő arra született, hogy gyerekek között éljen, és minden összeesküdött ellene. Hogyan is feltételezhettem, hogy olyan könnyű odadobni élete egyik legnagyobb álmát?
- Ne haragudj...
- Tudod, milyen munkanélkülinek lenni? Tudod, milyen a lenézettek közé tartozni?-kérdezte fakó hangon - Először nem tudtam nyugodtan végig menni az utcán, azt hittem, ujjal mutogatnak rám... Minden ferde pillantást annak tulajdonítottam, hogy én nem dolgozom, és megvetnek ezért. Őszintén mondom, nagyon becsülöm azt, aki képes egészséges lélekkel átvészelni életének ezt az időszakát.
Olyan sokáig hallhatott, hogy már azt hittem, nem fogja folytatni. De rádöbbentem, hogy a neheze csak most következik.
- Az egészben az a legszörnyűbb... hogy közben lassan elveszítettem Zsoltit.
Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kimondja: nem igaz. De nem mondta ki.
Rengeteg barátom, ismerősöm van, de egyetlen házaspár sincs, akik olyan közel álltak volna egymáshoz, mint ők ketten. Amikor Julival összehozott bennünket a sors, magányos, zárkózott kamaszlány volt, aki érzékeny lelkének minden egyes idegszálával küzdött, hogy fennmaradhasson egy olyan világban, amelyben mindig kívülállónak érezte magát.
Féltettem őt, féltem, hogy feladja, mielőtt megtalálná az értelmét a mi oly könnyen tovatűnő, rövid életünknek.
Zsolti úgy robbant be az életébe, hogy porrá zúzott minden kétséget és akadályt. A szerelmével megváltotta őt, eloszlatta gyötrő gondolatait, és Juli tőle megtanulta, mi a boldogság. De azt is tudtam, hogy Zsolti ugyannyi értékes érzést, jóságot kapott tőle...Egyszerűen nem lehet hát, hogy ők elveszítsék egymást...
-
Juli a kályha közelébe húzódott. Fázósan melengette a kezét.
- Zsolti beleszeretett az egyik kolléganőjébe - mormolta olyan halkan, hogy alig értettem a szavait.
Féltem, hogy ezt fogom hallani. Nem is félelem bujkált bennem... inkább rettegtem, hogy ez következik.
Nem tudom, melyikünk volt sápadtabb.
- Mi ketten annyira erősen összetartoztunk...- suttogta elcsukló hangon - Ez olyan iszonyú!
Zokogásba fúlt a hangja.
Nem bírtam tovább. Minden tiltakozása ellenére képtelen voltam nézni, hogyan szenved. Megfogtam a kezét, és magamhoz öleltem.
Zokogva borult a vállamra.
- Olyan ez, mint egy lidércnyomás...- hüppögte a könnyeit nyelve - Várom, hogy felébredjek, de ez nem álom... innét nincs ébredés.
Percekig sírt szinte fuldokolva, és én tehetetlenül simogattam a hátát. Amikor később képes volt összeszedni magát, zavartan bontakozott ki a karjaimból és húzódott hátrébb.
Csendben vártam, hogy megnyugodjon.
- Az első döbbenet után azt hittem, meghalok. Sírtam és kétségbeestem...Aztán később, amikor képes voltam sírás nélkül eléállni, éjszakákon át beszélgettünk... és kerestük az okát, mi történhetett...- szipogott hosszú percek múlva is.
Elhallgatott. Mindketten gondolatainkba mélyedve ültünk egy darabig.
- Mindig úgy éreztem, a mi házasságunk több, értékesebb az átlagosnál - törte meg a csendet végül mély sóhajjal - De tévedtem...
- Nem tévedtél!
- Akkor hogyan történhetett ez meg? - kérdezte szemrehányóan.
- Nem ismered a férfiakat - égni kezdett az arcom.
- De Zsoltit igen - mereven állta a tekintetemet.
-
- Sohasem kedveltem Kingát - rekedtre sikerült a hangja, amikor később arról a valakiről beszélt, aki tönkretette az életét - Mindig úgy viselkedett velem szemben, hogy éreztem a lenézést, a megvetést a szemében. Mindig is magabiztos, öntudatos és kacér volt...Tudatában annak, hogy 36 évesen is megfordulnak utána a férfiak. És van elég pénzük ahhoz, hogy a legújabb divat szerint öltözködjön.
Lehajtotta a fejét. Hallgatott, de ez a csend beszélt. A zavaráról, a kínos helyzetről, amivel ki tudja, mióta kellett küzdenie nap mint nap.
- Nem vehetem vele fel a versenyt ezen a téren. És nem csak azért, mert nekünk nem futja új holmikra. A természet nem bánt egyformán mindenkivel. Tudom, én nem vagyok szép- alig hallottam a hangját.
Riadtan hallgatott el, amikor megfogtam a vállát, és lassan magam felé fordítottam.
- Kevés embernek adatik meg, hogy a szépségével kitűnjön a többi közül - furcsa kábulatban érzékeltem, hogy az én hangom is rekedt. - De mit számít a külsőség? Nem lehetünk értékesek, csodálatosak anélkül, hogy szépek volnánk?
Percekig néztük egymást szótanul. Lassan újra átnedvesedett a tekintete.
- Ezt most komolyan kérdezed? - szólalt meg nagyon sokára.
- Hová tette Zsolti az eszét és a szemét? - dörmögtem halkan.
- El fogom veszíteni őt - suttogott - Vagy már el is veszítettem.
Furcsa nyilallás a szívemben.
- Zsolti... el fog hagyni miatta?
- Nem az számít, hogy ő elhagy, vagy sem... - ingatta a fejét elpirulva - Én nem akarok... én nem tudok már mellette maradni. Van úgy, hogy olyan módon érzed magad megalázva, hogy egy reggel ráébredsz, amikor a tükörbe nézel: vége van, nincs miért küzdened tovább. Egy ideig azt hittem, ketten harcolunk azért, hogy megmentsük magunkat egymásnak...De nemrég rádöbbentem: én egyedül harcolok valakiért, aki már régen nem akar engem...
Újra sírt. Hosszan és elkeseredetten.
És én nem tudtam, mit mondhatnék, amivel valóban vigaszt tudnék nyújtani számára.
- Tudod, hol hibáztam a legnagyobbat? - szipogta a könnyeit nyelve.
Csak ingatni tudtam a fejem. Nemigen volt erőm most a szavakhoz.
- Ott és akkor, amikor megszerettem őt.
- Juli...
- Ne nézz rám ilyen megrökönyödve...- elfeledkeztem arról, hogy olvas a legapróbb rezdülésemből is - Nem... Nem is azt tartom hibának, hogy szerelmes lettem belé...hanem azt, hogy annyira szerettem.
-
- Ebben a szerelemben nem volt ő és én... csak mi ketten léteztünk. Benne, őt szeretve lassan elveszítettem önmagamat. Addig, amíg ő is így érzett irántam, nem is fogtam fel annak a jelentőségét, mit jelent, ha az ember ennyire mélyen odaadja magát a társának...De ma már tudom.
A kezébe rejtette az arcát.
- Itt állok darabokra törve...Mindent, ami valaha az életemet jelentette, elveszítettem! Nem bírom tovább...Elfáradtam...Lét és nemlét között lebegek. Nem találom önmagam. Nem látok kiutat ebből a szörnyű helyzetből...
Felállt és szembenézett velem. Mereven állta a tekintetemet.
- Nem akarok tovább élni. - csúsztak ki a szavak a száján, és mint kemény kövek, koppantak a fagyos csendben, döbbent űrt hagyva maguk után. - Nem tudok ... Ne mondj semmit, kérlek...Tudom, hogy megveted az öngyilkosokat. Hát vess meg engem is...Nem tudom, mi a halál, és nagyon félek tőle... de már nincs értelme semminek többé...Nem várom a holnapot. Nincs miért és nincs kiért várnom...
-
Nem mertem addig eljönni, amíg meg nem nyugodott kicsit. De nem akart vigasztaló szavakat. Nem akart szánakozó tekinteteket. Egyszerűen csak kibuktak belőle a szavak egy régi barát kérdésére, elmondta, hogy számára valami véget ért , és már nincs ereje újrakezdeni.
De én csak beszéltem hozzá. Kétségbeesetten próbáltam megértetni vele, hogy nem adhatja fel...hogy van úgy, amikor azt gondoljuk, nem bírjuk tovább, aztán egyszer csak annyi rossz után újra ránk ragyog a fény, újra ránk talál a jóság, és nem leszünk többet száműzöttek az élet napsütötte oldaláról.
Addig ültem az ágya szélén, amíg el nem aludt. De a szomorúság és a kétségbeesés álmában sem tűnt el az arcáról.
Óvatosan húztam be magam mögött a kis ház ajtaját. A szél feltámadt, fáradt nyöszörgése végigsöpört a kihalt utcán.
Nyugtalan szorongással a szívemben vágtam neki az éjszakának. Lázasan törtem a fejem, mit tehetnék Juliért. De csak a tompa értetlenség dobolt a szívemben, azzal a fásult döbbenettel, hogyan történhetett ez meg ővelük...
Mielőtt az út elkanyarodott volna, még egyszer visszafordultam, hogy lássam a domboldalon álló házat, amelyben ő aludta magányos, kínzó álmát.
És akkor, abban a pillanatban hasított belém a felismerés, mit kell tennem! Elmegyek Zsoltihoz! Elmegyek, bárhol is kelljen őt keresnem, és elmondom neki, micsoda megbocsáthatatlan bűnt követ el, ha múló örömökért, felszínes, röpke pillanatokért elhagyja Julit, aki jobban tudta őt szeretni a világon mindennél...Még a saját életénél is!
Vége