Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius, est sicut quod est inferius, ad perpetranda miracule rei unius.
Csillag vagyok a csillagok közt. Születéseim és halálaim története olyan, mintha egy hosszú, bonyolult körfolyosón haladnék, amelyet más folyosók, más életek szelnek keresztbe - és attól függően, hogy megtalálom-e a sajátom, beléphetek másokéba, egy darabon együtt mehetünk tovább, sőt, akár az ő életüket is élhetem a magamé helyett, ha nem vagyok óvatos; a lényeg mégis az, kivel érem el a végét, ami aztán egy új folyosó kezdete is.
Nem emlékszem, milyen volt először a Földön járni, ahogy arra sem, pontosan hány és hány ezer bolygón jártam már előtte. Ez a homály olykor félőssé tett, olykor makaccsá, aki nem akart tudomást venni az ajtó túloldaláról, és konokul azt hajtogatta, hogy nincs ott semmi. Aztán, mikor át kellett lépni, meglepően konstatáltam, hogy az út még korántsem ért véget. Volt, hogy csak átestem a küszöbön, és nem tudtam, mi történt, csak bolyongtam a homályban, amíg meg nem találtam az igazi kilincset. Volt, hogy a homályból visszaestem az emberek közé, hogy félkész roncsként kóboroljak a következő ajtóig. Volt, amikor vakon hittem, hogy az ajtó túloldala milyen, és megvetettem mindenkit, aki másképp gondolta. Aztán nem várt más, csak megint a gomolygó, sötét köd.
Voltak jó és voltak rossz életek, égbekiáltó igazságtalanságok, nagy szerelmek, aljas hazugságok, dicső tettek, félelmek, amik sosem hagytak nyugodni, kínzó vágyak és örök alkotások, voltam a hegy tetején, hogy aztán egy óvatlan lépéssel a gödör alján találjam magam; de mindig volt kiút. Érdekes, hogy a gödör alsóbb részein sosem voltam fáradt. A legvégén megkínzott, igen, és megint a hegy tetején akartam állni, de közben elfelejtettem, milyen nehéz is az. A kezek, amik utánam nyúltak, akkor sem eresztettek el, mikor saját magam akartam véget vetni az egésznek, hiszen nem volt vége. Legalábbis nem úgy, ahogy elképzeltem.
A hegyre felmenni nem egyszerű. Sokszor irigyeltem az embereket, akik vakon tombolva rohantak végig az életükön, áttaposva másokon. Sokkal erősebb volt viszont a gyűlölet és megvetés, amiért nem értik, mit tesznek magukkal. Nem emlékeztem, hogy én is voltam ilyen, nem is egyszer. Ilyenkor általában elvonultam tőlük, messze a városoktól és falvakból, vagy csak bezártam magam egy külön világba, ahol nem zargattak - zárdákba, rendekbe, írószobákba, esetleg a saját fejembe, ahol minden békés volt és csendes. A másik véglet az lett volna, ha fizikálisan is kiiktatom őket a világból. És talán meg is tettem. Szeretném azt hinni, hogy nem, de a hegyoldalról könnyű visszagurulni.
Mikor már biztosan kapaszkodtam felfelé, magam helyett elkezdtem másokra is figyelni. Szép lenne azt mondani, hogy az egyetemes szépséget kerestem, de tudattalanul mindig a régmúltban élt sérelmeimet próbáltam orvosolni. Harcoltam az igazságtalanságok ellen, amik engem is értek, és nem igazán érintettek meg azok, amikkel még nem találkoztam. Vagy legalábbis nagyon ritkán. Nem vettem észre, de mindig ugyanazt az utat jártam, mindig ugyanazokat a köröket róttam, újabb és újabb szemszögből, és sokszor estem el, míg rájöttem a feladat nyitjára. És voltak olyan körök, amiket a mai napig járok, sőt, maradandó sérülések, amelyek évezredek óta sem gyógyultak be.
Visszatekintve szinte már komikus, mennyire a szokásaim rabja voltam. (És vagyok most is.) Megvoltak a magam kis elfoglaltságai, amikhez rendszeresen visszatértem, ha bántott valami. Lehettem király vagy szolga, írástudó vagy analfabéta, körbedicsért vagy porba taposott, a megoldásom rendszerint az volt, hogy elvonultam és meséket farigcsáltam, ahol minden olyan volt, amilyennek az életem tudni akartam. Nem tudom, fennmaradt-e ezekből bármi is a levéltárakban vagy a szájhagyományban, de nem is érdekel. Számomra ezek már csak kedves emlékek. Nem várok értük elismerő szavakat vagy vigasztalást.
Mikor már magabiztosan léptem át az ajtóimon, anélkül, hogy minden emlékemet vagy érzésemet elvesztettem volna; mikor már konyítottam ahhoz, ami jön, elkezdhettem megtervezni az életeim. A kezek, amik biztosan vezettek, megengedték, hogy magam döntsek, mikor nyomom le a kilincset, és hogy kik legyenek, akikkel együtt járom a folyosókat egy darabon. Ezek az életek néha csúnyán értek véget, és sokáig duzzogtam és fortyogtam, mire megértettem, hogy a nagy döntések nagy következményeket vonnak maguk után, és a döntéseim következménye nem mindig rajtam áll. Mikor még úgy jártam a folyosókat, hogy minden középpontjának képzeltem a sajátom, sosem merült fel bennem, milyen hatással vagyok mások útjára. Nagyjából ekkor értettem meg, hogy a különböző lépcsőkön különböző emberek lépdelnek, és ahogy az enyémet is átszelték azok, akik a hegyen álltak, míg én a gödör alján vesztegeltem, úgy engem is megpróbálhatnak visszalökni azok, akiknek nem tetszik, hogy előrébb járok, mint ők. Vajon én hány embert húztam vissza eddig? Sok időbe tellett, míg megtanultam nem haragudni rájuk.
Aztán lassan, de biztosan elérkeztem arra a pontra, amely erre az életre készített fel. Visszatekintve az eddigieken, ez a legtökéletesebb alkotásom. Nem szép, nem kényelmes, sok szempontból nehezebb, mint eddig, hiszen most már tudom, honnan jöttem és merre tartok; és ami a legfontosabb, felismerem benne a kezem munkáját. Mielőtt megszülettem, fogtam a csillagokat, és minden szükséges szubsztanciát magamba szívtam; na nem azért, hogy a fogságukban éljek, hanem hogy segítsenek majd ezen a rövid kis szakaszon. „A bölcs uralkodik a csillagai felett." Tudom, hogy a buktatók azért kellenek, mert egyrészt alapvetően félénkké és bizalmatlanná tettek az eddigiek, másrészt el is fáradtam; a fáradt embernek pedig extra motiváció kell. Végignézve magamon, még ha nem is emlékszem minden életem minden mozzanatára, tudom, hogy külső szemmel bármilyen borzalmak is történtek és történnek, az nem valamilyen külső isten rám mért büntetése, hanem a saját isteni lényem keze munkája, ami csak azt akarja, hogy a maximumot hozzam ki magamból. Azt, hogy meglássam a mintát, és tudatosan a kezembe vegyem az életem irányítását.
Hogy éljek-e megfontoltan? Persze. De nem azért, hogy legközelebb ne kapjak büntetőpontokat, hanem mert már nincs bennem igény a rohanásra. Azt hiszem, van és kell is az az életforma, amikor nem a szabályok szerint játszunk, csak hogy megtapasztaljuk annak helyességét vagy feleslegességét. Bármilyen szörnyen hangzik is, látnom és tapasztalnom kell a halált, hogy értékeljem az életet, még ha a halál csak egy ajtón való átlépést is jelent. És mikor már gyökeret verhetett a sok-sok tapasztalat, és végre tudássá nőhette ki magát, kellenek az előtörő emlékek apró falvakról és még apróbb emberekről, akik évszázadokkal ezelőtt a világot jelentették. Kell, hogy ne csak magamat lássam, ahogy a folyosómon kerengek, hanem azt is, ahogy átlépünk egymás útjaira. És ezekkel a közös utakkal változtatjuk meg azt a világot, ahová legközelebb vissza fogunk jönni. Az egyik oldalon egy halódó faj van, tele rettegő emberekkel, akik saját nagyságuk elől rejtőznek, a másikon ugyanaz a faj, a maga teljes ragyogásában.
Ma már csak kevesen vannak a gödör alján. A legtöbben a hegyre fel tartunk, és rajtunk múlik, hogy a megfontoltságunk félős óvatosság marad, vagy bölcs és felelősségteljes döntéshozatal, mikor nem attól rettegünk, hogy a hibáink hogyan fogják derékba törni a karrierünket. Döntéseket kell hoznunk, a lehető legjobb tudásunk szerint. Tudásunk van bőven. Több tízezer évről. Semmilyen tudás nem veszett még el a világon, amit nem tudnánk vissazaidézni egy pillanat alatt. A cél pedig élni, élni és élni, együtt élni a tudattal, hogy nemcsak örökké élünk majd, hanem eddig is örökkön éltünk, és élni a tudással, hogy mások is élhessenek, felfele és felfele mászni a hegyre, akárhányszor is esünk vissza.