Mi lenne másképp, ha későbbi bölcseleteink a múlt idősíkjába visszaszökve irányítanák mozdulatainkat, szavakat adnának a szánkba, valamint bátorságot szívünk és elménk szimbiózisának?
Nehéz elképzelni a Ha foganatának következményét. Vajon mi minden térne el a mostanitól, semmi, minden, vagy csak pár apróság? A mostani életünkből egy másikba vágyakozva mérlegelünk, hogy mi hiányozna még is az előzőből. - De nem is emlékeznék rá! De most igen! - Nem lennénk hajlandóak az összes mozzanatától megválni. Egy fantasztikus variánst szeretnénk összeállítani, hibáktól mentesen. Agyzsibbasztó tevékenység ez.
Elgondolásainkban egy apró érintés, megfelelően időzített és kedvező szisztematikával rendezett szavak vagy épp a csend és a tétlenség, nyáját dús füvű legelőkhöz és friss forrásvizű patakokhoz terelő pásztor tökéletes vezetőképességével hatnak.
Tökéletes, szinte rímel arra, hogy lehetetlen és lehet, hogy ez nem véletlen. Miben rejlik a tökéletesség? Elérhető állapot volna vagy csak egy elképzelés, egy talán? Egy vágyálom, mely életben tartja bennünk azt az érzést, hogy a legjobban cselekedjük meg a tőlünk függő eseményindító pillanatokat. Szubjektivitásunkban lehetséges ennek a stádiumnak a létrejötte. Valószínűleg a rá való törekedés okozza bennünk a gyomorból lüktetően szétsugárzó érzést, mint amikor megijesztik az embert anélkül, hogy számítana rá.
Vannak, akik egyszerűen sorsnak vagy rendeltetésnek nevezik. - Ennek így kellett történnie – mondják, és beletörődvén folytatják földi létüket, és a fátummal takarózva vonják ki magukat a felelősség alól. Ugyanígy mások a végzet létezését vetik el, és saját életük regényírójának tekintik magukat. És vannak, akik egyik mellett sem foglalnak állást, csak tengnek-lengnek a világban, vízen úszó rönk módjára. Ettől függetlenül mindenkiben ott motoszkál az érzés, hogy: Ha visszamehetnék, máshogy csinálnám! Ez a bizsergés emberenként eltérően, változó időtartam elteltével csitulhat akár el is múlhat. De addig is kedvező, lehetséges kimenetelek végeláthatatlan verzióin kattogunk, ábrándozunk, ha úgy tetszik. Sokan lettek szeretői ennek a gondolatnak és rokkantak is bele. Éjjeli kedves kit csukott szemmel fogadtunk álmaink legmélyebb szintjére való eljutás előtti percekben, órákban - hol mi magunk megszűnünk irányítónak lenni és még inkább érezzük tehetetlenségünket, mert bármikor vehetnek rémisztő, elszomorító vagy csak szimplán furcsa fordulatot éjszakai fantazmagóriáink, elszabadulva befolyásunk alól, és ébredésünktől kezdve gondolkodunk jelentésükön. Vajon képlékeny jövendőmondás, esetleg múltbéli esemény szokatlan emlékezetője vagy csak képzeletünkből kiszakadt képek keltek maguktól életre teljesen jelentésmentes jelenetté? Leül a nappali zaj és kiélesedik a nesztelenség, mintha eljönne a végtelenség. Kiválóan hallani ágyasunk minden szavát, ahogy kéjesen suttog fülünkbe, s visszhangjai a fejünkben hullámzás-szerűen pulzálnak, alapot teremtve a káosznak. Zűrzavar ez, melyben eltorzul a valóság, beteges vonzerővel bíró kis képkockák mozgófilmjévé. Szinte elhiszem, hogy ezek valódi emlékek.
Azonban, mint akármelyik káros szenvedély, ennek is vége szakad és az inger távozásakor mindig a visszacsapódó faág effektus elszenvedői vagyunk. Felébredtünk, szemünk nyitva, nappali konzekvens nézőpontra váltunk, ha megtette hatását az a faág. Egy-egy általunk megírt lappal bővíthetjük a nagyvilág rejtelmeinek fenntartott könyvtárának könyveit. Fárasztóan komplikált volna mindig a földtől elrugaszkodva gondolkodni, hiszen kacifántos világunk minden dolgának megértésére kevés a mi időnk, és talán nem is arra kaptuk.
„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, mait tudunk!