Élt egyszer egy fiú, aki soha semmiért nem vállalta a felelősséget. Ha valami bajt csinált, gondosan ügyelt rá, nehogy bárki tudomást szerezzen róla. Ha viszont valahogy mégis kitudódott volna, akkor is kenőcsként kente a felelősséget a másikra. Büszke is volt rá hogy nem került bajba! Társai meg, akik az ő hibáiért kapták a büntetést, csak azon csodálkoztak, hogy még bűntudata sincs.
A többi gyerek elhatározta, hogy példát fognak mutatni a felelősséget nem vállaló társuknak. Így aztán egy nap, mikor egyikük késett, rájöttek, hogy itt az alkalom. Társuk bocsánatot kért a késésért, és leült. Megkérdezték miért késett. A gyerek nem keresett kifogásokat, bevallotta hogy elaludt. Miután lejegyezték késését, a gyerekek egy csoportja a fiú felé fordult. Annak az arcán nem tükröződött semmi, ami azt mutatná, hogy esetleg tanult az esetből.
Egyik éjjel azonban különös álmot látott. Álmában - szokása szerint- rossz fát tett a tűzre. A tanára, - ahogy a valóságban is gyakran- most is megkérdezte, hogy ki okozta a bajt. A fiú éppen felelni akart, hogy megint másra hárítson, de csodák csodája nem jött ki hang a torkán! Megpróbálta kimondani, hogy így, meg úgy, de mindhiába, nem tudott szólni. Társai csodálkozó szemekkel várták hogy most vajon ki lesz a bűnbak. Ekkor a fiú, csak hogy szólni tudjon végre, ezt mondta:
- Én voltam.
A szája kinyílt, és szavai hangosabban szóltak, mint remélte volna. Pár pillanatig még látta az osztályába járók döbbent arcát, és hallotta a csöndet, majd erős csörgés hasított a fülébe és rájött, hogy ágyában fekszik. Reggel fél hét volt, és ébresztő órájának hangja volt az a fülsüketítő csörgés. Felkelt, reggelizni ment. Út közben álmának képei jelentek meg az agyában. Elhessegette őket, és minden erejével azon volt, hogy meggyőzze magát, csak álmodott, de az álom olyan valóságosnak tűnt. A fiúnak rossz előérzete volt, úgy érezte az álma valami olyanra, próbálja rávenni, amihez eddig nem volt bátorsága, és tudta is, hogy mi az.
Hamarosan kiderült, nem ok nélkül aggódott. Ugyanis aznap egyik osztálytársával együtt sorba álltak az ebédért. A fiú kicsi volt hozzá képest. Apró fejére nem illően, nagy kerek szemüveget hordott. A sor lassan ment, a szemüveges fiú pedig nem gyorsított be, lehetősége sem volt rá. A hősünk azonban amellett hogy nem vállalta a felelősséget, nem is a türelme tette híressé. Ráförmedt a szemüveges fiúra
- Nem mennél gyorsabban? Mások is éhesek!
- Nem tudok, pedig...
A mondatot már nem fejezhette be, mert a fiú előre tolakodott, és közben leverte a szemüvegét. A szemüveg leesett, gazdája pedig tapogatózva kereste, míg végül az egyik tanár észrevette a bajt, felvette a szemüveget, és a tapogatódzó fiú orrára rakta. Majd szigorú hangon megkérdezte:
- Ki volt ez?!
A fiún hirtelen újra átfutott az álom emléke, a tanárnő kérdése, a furcsa megnémulás. De mégis megpróbálta, kíváncsi volt jelent-e valamit az álom. Remegő kézzel jelentkezett.
Megpróbált megszólalni, rákenni valakire a felelősséget, de akárcsak az álomban, egy szó nem sok annyi sem hagyta el a száját. Végül,- hisz tudta csak így oldhatja fel a némaságot- ennyit nyögött ki végül:
- Én voltam.
Csönd, döbbent arcok sokasága. Akárcsak az álom vége. A tanárnő csak ennyit mondott:
- Köszönöm, hogy bevallottad.
Azonban a szünetben meglepő dolgokat tapasztalt. A társai figyelmesebbek, kedvesebbek lettek vele szemben. Ekkor értette meg, miért álmodta azt, amit. Miért nem tudott hazudni. Legközelebb már tudott a bűbájról, ami nem engedi, hogy kibújjon a felelősség alól, de többet nem is volt rá szükség. Már nem arról volt híres, hogy mindent másra ken, hanem arról hogy mindent tettét felvállalja. Ha nem hiszed, járj utána, a közelben jár iskolába.