Az első, az utolsó

Évszám
2011
Beküldő
thomasflower

Tavaly ősszel szeptemberben kivettem egy nap szabadságot, hogy kicsit lazítsak. Úgy terveztem, hogy ha szép idő lesz, akkor kisétálok a Városligetbe, ha már egyszer ott lakok a közelébe. Célom nincs, csak a séta, élvezni a napfényt, gondolkozni az élet nagy rejtelmein, és legfőképpen kikapcsolódni.
Úgy ismerem a Városligetet, mint a tenyeremet, hiszen úgy harminc éve itt élek és gyerekkorom és időm nagy részét itt töltöttem. Mivel nem terveztem semmit, se útvonalat, se kitérőket, ezért csak elindultam az orrom után.
Már a sétám kezdeténél első látásra kiszúrtam egy fiatal nőt, aki úgy 30 méterre sétál előttem. Egyből észrevettem csinos ruházatát, karcsú alakját, fényes haját. Egyáltalán nem volt hivalkodó. Egyszerűen szép. Lehet, hogy butaság, de valahogy így képzeltem el az Anya Természetet, ha női alakot ölt magára.
Vajon ki lehet Ő? Úgy láttam, hogy 30 és 40 év között, fiatal hölgy sétál előttem. De vajon hová mehet? Biztos munkába. Ilyenkor csak az ilyen léhűtő lókötők császkálnak a ligetben. Mindenki más dolgozik. Na és persze van-e barátja, férje, kedvese? Na persze, hogy van! Csak rá kell nézni! Boldognak tűnik. Egyszerűen boldog. Néztem a karcsú alakját, a bokáját, a mozgását, és kedvem lett megnézni elölről is. Szerettem volna látni az arcát teljesen.


Gyorsan kifundáltam egy tervet és kerülő úton elébe vágtam. Lassítottam a járásomon, és teljes nyugodtságot erőltettem magamra. Csak semmi pánik! Miért izgulok, hiszen ő is csak egy ember, nem.
És akkor megláttam elölről. A szemét napszemüveg takarta el, de minden, amit láttam egy varázslattal ért fel. Hirtelenjében az egyik barátom által ajánlott vers jutott eszembe Robindranat Thagore-tól az Öv. Igen, ő az. Szerintem ő az, érzem! De miért is állok meg, nem szabad megállni, hanem menni tovább, mint ha mi sem történt volna.
Lazának tűnve mentem el mellette. Próbálta benézni a szemüveg mögé, de nem láttam semmit. Ahogy elhaladt mellettem megcsapott az illata. Majd elvesztettem hirtelen az ítélőképességemet. Mi történt velem?! Ez nem lehet, hogy egy sohasem látott nő így elvarázsoljon. Á nem ilyen fából faragtak engem!
Ezen tépelődve észre sem vettem, hogy megint tettem egy kört és megint elébe kerültem. Most láttam meg, hogy azért van valami furcsa rajta, de mi is? Olyan félmosoly bujkált az arcán, mintha sejtené, hogy mi jár a fejemben. Az ilyen csodás teremtmények biztosan hozzá vannak szokva a férfinép ámulatának, hódolatának. És egyáltalán, hogy jövők én ahhoz, hogy egy ilyen szépséghez bármi közöm lehetne, hiszen csak végig kell nézni rajtam. Teljesen átlagos, sőt kicsit csúnya, alacsony emberke vagyok. Nem vagyok egy ideális férfi az biztos.
Biztos, hogy rajtam mosolyog, naná, hogy gúnyos. Azt látja, aki kívül vagyok, de ha egyszer belülről is megismerne, ha tudnék vele beszélgetni. De jó lenne! Na, miért, akkor mit látna? Egy sóvárgó pasit, aki alig látszik ki a földből, és inkább látszik Quazimodo-nak, mint Árgyélus királyfinak.
Így tépelődve keringtem körülötte, mikor látom, hogy hopp leült egy padra. Na most mit csináljak. Nevetséges, ha továbbra is körülötte legyeskedem. Viszont, ha tovább megyek akkor nem fogom őt újra látni. Hja! De mit is akarok? Kalandot? Izgalmat, Beszélgetni? Vagy tényleg egy komoly kapcsolatot? Persze kalandot, hiszen csak ránézek a keresztbe tett lábaira és elolvadok, mint a fagyi. Komoly kapcsolatot? Hát, igen! Rám férne már, hogy megállapodjak. Elég idős is vagyok, meg lehet, hogy végre megtalálnám a nyugalmamat. Lehet, hogy vele. Láttam elővesz egy szendvicset és enni kezdi. De szép ujjai vannak! Én meg kezdtem éhes lenni. Na, barátom bátorság – mondtam magamban. Oda kell menni és majd csak lesz valahogy, nem igaz.
Elindultam a pad felé. Közben eszembe jutott, hogy mi lenne, ha sántikálnék, akkor volna rá okom, hogy leülhessek. Okom? Milyen okom. Az ember odaül, ahová akar! A francba is! Elkezdtem húzni a lában, sőt még egy picit sziszegtem is a „fájdalomtól”
„Elnézést, le szabad ülnöm?” – kérdeztem
„Természetesen, nyugodtan””- válaszolta, és majdnem rosszul lettem a hangjától is. Ezt a hangot szeretném hallani életem végéig és még utána is!
Nem húzódott arrébb a padon és meg lecsüccsentem mellé, és alig hallhatóan felnyögtem és fogtam a lábam. Kicsit rásandítottam, de nem láttam a szemét a szemüvegtől, de mosolygott. A fenébe is kinevet, és még élvezi is! Mit nevet rajtam?! Nem látja, hogy szenvedek! Fáj a lábam, na! Mintha neki sose fájt volna semmije!
„Csak nem a lába fáj?” – kérdezte, és felém fordult.
Áhá! Észrevett!
„De egy kicsit megrántottam, vagy mifene” – válaszoltam, és le nem tudtam róla venni a tekintetemet. Mivel a szemüvegen nem láttam át ezért óvatosan végignéztem a karcsú nyakát, az állát, a haját, a keblét (mármint, amit lehetett látni) és sóhajtottam.
„Úgy veszem észre, hogy elfáradhatott a sok sétálásban” – kezdte a beszélgetést.
„Á, nem! Nem fáradtam el, csak a lábam fáj” – feleltem
„Pedig aki ennyit kerülget engem annak igencsak erős lábai kellenek, hogy legyenek, nem?” – mosolygott rám.
„Kerülgetni? Nem kerülgettem és, csak úgy néz, ki hogy mindig arra vezetett az utam, amerre Ön is ment” – vörösödtem el egy kicsit – majd hozzá tettem félve – „De, ha úgy jobb Önnek, akkor hívhatjuk kerülgetésnek is.
„Kerülgetés, udvarlás végül is mindegy. És nem is zavart. Sőt még egy kicsit fel is dobta a napomat.” Nevetett, és én el kezdtem szédülni.
„Nagyon örülök, hogy sikerült szebbé tennem a napját. Igazából nekem esik örömömre, hogy ezzel a sétával sikerült.
„Sétával?! Én manőverezésnek nevezném. Észrevett, utánam jött, elébem került, visszafordult, megint megkerült, megint utánam jött. Ezt manővernek hívják, még ha nem is előre megfontolt szándékkal, de ez az!” – mondta és még mindig mosolygott rám.
„Hát be kell, hogy valljam, hogy mikor megláttam elsőre már akkor észrevettem, és komolyan mondom annyira megfogott az Ön természetes szépsége, hogy önkéntelenül is követni kezdtem. Nem akartam Önt megbántani, ez olyan, nem is tudom reflex-szerű volt a részemről, de Ön tényleg szép és…”
„Oké! Én sem akartam zavarba hozni ezzel, és nem bántott meg, hiszen mint mondtam szebbé tette a napomat, és így beszélgetve még szebb lett”
„Nahát! Tényleg?! Izé kissé zavarban vagyok, mert az igazság az, hogy nem vagyok hozzászokva, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy ilyen őszintén beszéljen, na meg én is egy kicsit gyáva vagyok az ilyen ügyben…”
Ugyan már! Milyen ügyről beszél?! Én megtetszettem és ebben nincs semmi kivetnivaló. A nő szép, a férfi meg olyan, amilyen, nem?„ – mondta nevetve
„Hát igen” – mondtam kicsit zavarodva – különben ne haragudjon, de olyan hülye vagyok, hogy be sem mutatkoztam, Beni vagyok.” – és a padon ülve biccentettem felé.
„Örvendek! Én meg Tímea. – és a kezét nyújtotta felém.
Megfogtam a kezét és egy kicsit megszorítottam. Mire ő felszisszent.
„Jaj, ne haragudjon, hogy kicsit erősebben megszorítottam. Figyelmetlen voltam, és nagyon sajnálom!” – mondtam.
„Semmi gond” – felelte és lapogatta az ujjait – „Elvégre erősnek kell lennie egy kézfogásnak.
De tudja mit?! Bosszúból megkérhetném egy szívességre? – kérdezte
„Persze! Bármire! Szívesen álok a rendelkezésére!” – álltam fel és vigyázzba vágtam magam.
„Örülök! Akkor kérem, kísérjen tovább, mert nekem még tovább kell mennem.”
„Semmi akadálya, és hová megy? Dolgozni?  - kérdeztem, miközben tovább sétáltunk.
„ Nem dolgozni megyek, hanem a dokihoz. Van vele egy-két leszámolni való dolgom.”
„Aha. Olyan női dolog biztos” – mondta komolyan, mint ha értenék hozzá
„Majdnem, de most ez nem fontos, inkább beszélgessünk, jó. Tudja, hogy szép hangja van? Nem akart soha bemondó lenni?” – kérdezte
„ Bemondó?! Ezzel a fejjel? – fűztem tovább Tímeát, és a szívem vadul kalimpált.
Hosszú lére eresztett szövegemet igyekeztem minél humorosabban tálalni és közben nagyon boldog volta. Nagyon boldog. És ő nevetett a - szerintem - bárgyú poénjaimon, és ő mesélt a munkájáról, a családjáról egy kicsit az iskolájáról. Kiderült, hogy a szülei, nagyszülei már nem élnek, és van még egy testvére, aki külföldön él. Úgy éreztem, hogy egy kicsit elhagyatott, ennek ellenére ő is jól érzi magát velem.
„Ne haragudjon, de a doki után megvárhatom, mert meg kell, hogy valljam, hogy nagyon jó Önnel beszélgetni. Persze csak, ha nem zavarom” - kértem
„A doki után? Miért ne! Persze találkozhatunk. Én is úgy gondolom, hogy jól elbeszélgettünk egymással. Viszont jó lenne, ha tegeznél. Mit szólsz hozzá menni fog?”
„Köszönöm, Persze, hogy menni fog Timi!” – vigyorogtam rá
„Na, akkor menjünk be, mert időre kellett jönnöm” – mondta, és megfogta a kezem
Kicsit ledöbbentem, de baromira jól esett és büszke voltam magamra, hogy egy ilyen klassz nővel vagyok együtt. Egyből férfiasabbnak éreztem magamat. Kihúztam magam, hogy nagyobbnak látszódjék, és bementünk a kórházba.
Nézegettem a feliratokat, hogy merre menjünk. Meg is láttam a nőgyógyászatot, de nem arra kanyarodtunk. Az egyik folyosó sarkán egy kicsit toporogtunk. Timi is forgolódott, de aztán továbbindult. És még mindig fogta a kezem. A szemészethez érkeztünk. Aha! Ezért van napszemüvegben. Biztos valami szemészeti dolog van vele.
„A szemészethez jöttünk? – kérdeztem – Azt hittem, hogy valami nőgyógyászati ellátáshoz jössz! – mondtam neki
„Nem. Ide jöttem. Tudod, az elmúlt évben sokat jártam itt, mert sok gond volt a szememmel. De most úgy néz ki, hogy kapok egy kezelést, amitől sokkal jobb lesz majd.  – mondta és bekopogott az ajtón.
„Uramisten! A szem dolog az egy kicsit veszélyes nem? – mondtam – Annyira érzékeny dolog a szem, hogy én például utálom az összes szemvizsgálatot. Még a gondolatától is könnyezni kezd a szemem. Látod?!” – mondtam és tényleg kipislogtam könnycseppet a szememből.
„Igen, most még látom valamelyest” – felelte Timi – Azaz, szinte sehogy” - és levette a szemüveget. – „Nem akarlak álltatni, de kell, hogy tud nem látok, és a mai naptól nem fogok soha többet látni, csak érezni, tapintani, hallani. Most egy operációra jöttem, és utána el kezdem a vakok életét élni. Mondhatnék mindenféle banális dolgot, de most csak az jut eszembe, hogy az életben te vagy az, akit még utoljára látok. És ez nem semmi hidd el. Ha még mindig szeretnél velem lenni, akkor a műtét után találkozhatunk, persze ha tudod, mit teszel. Én már felkészültem mindenre, tudom milyen lesz az életem.


A szemébe néztem, ami olyan homályos kék színben úszott. Mint ha sírna.
Lehet, hogy ő nem sírt, de én szinte bőgtem. Közben kijött a doktor és a Timit szólította, aki még mindig fogta a kezem.
„Lehet, hogy fél napja ismerlek, de te egy jó fej hapsi vagy. Örülnék, ha megvárnál!” – mosolygott és bement a dokival.
Ott álltam bénán. Szó nincs, ami eszembe juta azokról a percekről vagy órákról. Hazamentem. Nem szólta senkihez semmit. Az agyam üres volt, a szívem tele szomorúsággal. Rövid gondolkodás után elkezdtem telefonálni.
Másnap bementem a kórházba. Timit szerencsésen megtaláltam. Feküdt az ágyán, szemeit kötés fedte.
„Szia! Tudtam, hogy jössz!” – mondta – „Add ide a kezed” – kérte és jó megszorította az enyémet. „Na, milyen találod a kötésemet.?”
„Gyönyörű kötésed van. Mit szólnál, ha rajzolnék rá valamit. Mondjuk csókoló galambokat. Az olyan giccses!” – mondtam – „Na, figyelj Timi!” – kezdtem – Tegnap a frászt hoztad rám itt ezzel a szemeddel. De nem fogsz ki rajtam, bár tudom, hogy azt szeretnéd. Nem olyan könnyű engem lerázni ám, mint te azt gondolod. Mit szólnál hozzá, ha mi… izé, na tehát barátok lennénk, vagy mi, és aztán, mint barátok segítenénk egymást, meg éldegélnénk, meg ilyesmi és aztán szerintem tök jól meglennénk.”
„Nem semmi gondolatok” – felelte – Mikor felkeltem az altatásból kissé zavaros volt az agyam. Valami kicsi, csámpás pacák volt előttem, hülye bájvigyorral és rossz humorral. Azt hittem, hogy csak képzelődök és egy rossz álom az egész.”  – mondta és megszorította a kezemet.
„Ja! Nekem meg az volt az érzésem, hogy mint ha egy Denielle Steel könyvet formáztunk volna meg. Eléggé édeskés volt. De azért bírtam a tegnapi napot.”
Sokáig csönd volt köztünk. Én néztem, ő meg hallgatott. Majd csak ennyit mondott:
„Hm érdekes, hogy azt mondtad, hogy te első látásra észrevettél, én meg az utolsó látásomra találtalak meg…!

Timivel 5 éve élünk együtt. Nem házasodtunk össze, de van egy gyerekünk.
Igaza volt a Kishercegnek, mert legjobban a szívével lát az ember, ami igazán fontos az a szemnek láthatatlan…!