Adrián nem várta meg a liftet, úgy rohant fel a lépcsőn a negyedik emeletre. Lerúgta cipőjét, sarokba hajította táskáját, hangosan köszönt az egész lakásnak, és már le is huppant a számítógép elé.
- Szia! - hallotta az anyja hangját a konyhából. - Hazajöttél?
- Igen!
Adrián türelmetlenül várta, hogy elinduljon a játékprogram, és végre folytathassa a hősies kalandot, és megszerezhesse a ládányi kincset a varázsló tornyából. Közel járt a végső küzdelemhez, már csak a Gyilkos Mocsáron és a Holtak Sivatagán kellett átjutnia. Egyáltalán nem félt, hiszen nála volt a varázskard és a láthatatlanság köpenye is.
Ahogy elindult a játék, ismét a hős bőrébe bújt, hogy legyőzze a szörnyeket, és eltegye az összes kincset, amit útközben talál. Visszatöltötte a játékállást, és nyelvét kidugva összpontosított az újabb kalandokra. Édesanyja megállt az ajtóban, homlokán összegyűltek a ráncok.
- Nem vagy éhes? Spagettit főztem.
- Ettem a suliban. - Adrián fel sem nézett a monitorból. - Majd később kajálok, most meg kell küzdenem ezzel a csapat lidérccel!
- Dehogy kell! - Anya nagyot sóhajtott. - Tegnap is a számítógép előtt ültél, és azelőtt is! Igazán csinálhatnál valami mást!
Adrián nem válaszolt, vadul kattintgatott az egérrel, hogy a hőst gyorsabb kardcsapásokra ösztökélje.
- Inkább a leckét kellene megírnod, nem?
- Jaj, anya! - Adrián mérgelődve töltötte vissza az állást, mert az egyik szörnyeteg halálra karmolta. - A mocsár után megcsinálom!
Aztán már csak a Holtak Sivataga marad hátra, és - a fiú gyomra bizsergett az izgalomtól - jön a végső összecsapás a gonosz varázsló ellen!
Az anyja fejcsóválva ment vissza a konyhába, magára hagyta Adriánt, aki egyre jobban elmerült a játékvilágban. Legyőzte a lidérceket, szerzett egy soha ki nem hunyó fáklyát, és talált három zsák aranyat.
Elégedetten mentette el az állást, és gyorsan nekilátott a házi feladatnak. A matekleckével nem bíbelődött sokat, úgy döntött, reggel majd lemásolja Zoliról, aki a legjobb matekos volt az osztályban. Az irodalmat átfutotta, úgysem érdekelte annyira, az angolra meg úgy vélte, felesleges időt pazarolni, hiszen a játéknak köszönhetően több szót ismert, mint a tanár.
Amint végzett, visszaült a gép elé, hogy elinduljon hősével a Holtak Sivatagába. Már a nyakán érezte a perzselő Nap sugarait, lába bokáig süppedt az égető homokban, amikor a távolban délibáb jelent meg. Valaki kiáltott...
- Fiam!
Apa volt az. Az ajtófélfának támaszkodott.
- Nem is köszönsz?
- Köszöntem - dünnyögte Adrián. Utálta, hogy folyton zaklatták, nyaggatták, nem hagytak neki békét. Hát nem látják, milyen fontos küldetést kell véghezvinnie? A varázsló legyőzése, és a több ládányi kincs talán smafu?
- Azt mondtad, segítesz feltenni a képeket a falra - mondta az apja. - Gyere!
- Most? - húzta a száját Adrián. Rákattintott a mentés gombra.
- Megígérted!
A fiú sóhajtva felállt a székből. A szíve szakadt meg, hogy ott kellett hagynia a játékot, a kalandokat és a hőst. Most szegény várhat a sivatag szélén, szomjazhat, míg ő visszatér a feltehetően roppant unalmas képfelrakásból.
- Az első képet felteszem én, aztán te jössz! Oké? - Az apja mindent olyan lelkesen tudott csinálni, még a legunalmasabb dolgokat is. Folyton mosolygott. Ujjai közé vette a vékony szeget, mutatta Adriánnak, hogyan tartsa, hogyan üssön rá a kalapáccsal. Könnyedén megcsinálta.
- Most te jössz!
A fiú fintorogva markolta meg a szerszámot. Kalapács? Bezzeg egy kard! Az igen! Felállt a székre, az apja megmutatta, hova kell vernie a szöget. Adrián igyekezett, de elég sután állt a szerszám a kezében. Ez nem fog menni, gondolta. Valóban, már az első ütés az ujját találta el.
- Aú! - Adrián kezéből kihullt a kalapács, és hangosan koppant a parkettán. - Én ezt nem csinálom! Nekem ehhez nincs kedvem!
A fiú leugrott a székről, és durcásan összefonta a karját maga előtt. Az apja a fejét csóválta:
- Ha nem gyakorlod, nem is fog menni.
- Nem érdekel! Sokkal fontosabb dolgok is vannak ennél! Le kell győznöm a gonosz varázslót!
- Inkább vidd ki a szemetet! - szólt a konyhából az anyja, bizonyára meghallotta a hisztit. - Az nem olyan bonyolult dolog!
Adrián sóhajtott, kis híján felrobbant dühében. Kitrappolt a konyhába, felkapta az odakészített szemeteszsákot, aztán kisietett vele a lakásból. Az ajtót jó hangosan bevágta maga mögött, hadd tudja meg ország-világ mennyire mérges!
Lefutott a lépcsőn, kiszaladt az utcára, és a zsákot belevágta a konténerbe. Éppen olyan erővel, ahogy a hős sújt le mágikus pallosával. Nesztek szörnyetegek!
- Szia! - kiáltott a sarokról Bálint, aki szemben lakott velük. Mint mindig, most is focilabdát pattogtatott. - Nem jössz játszani?
- Nem érek rá! - szólt vissza morcosan Adrián. Régebben pedig barátok voltak, sokat játszottak együtt, de aztán... Bálintnak elég béna számítógépe volt, és nem bírta az új játékok iramát. Ki akar egy ilyen fiúval barátkozni?
- És holnap?
- Holnap sem!
Adrián visszafutott a házba, felrohant a lépcsőn, berontott a lakásba, és fújtatva ült a számítógép elé, hogy folytassa a kalandot. Egész délután játszott, küzdött a Holtak Sivatagának csontvázai ellen. Észre sem vette, hogy beesteledett, a vacsoráját is a monitor előtt ette meg, hiába kérte az anyja, hogy menjen ki a konyhába. A hős sem pihent egy percre sem, ő sem tehette.
Éppen a varázsló tornya előtt állt, készen az utolsó feladatra, amikor anyukája közölte, hogy le kell feküdni. Ebben az egy dologban nem lehetett vele vitatkozni, úgyhogy Adrián megfürdött, megmosta a fogát, és bebújt az ágyba. A fal felé fordult, és képzeletben tovább harcolt a szörnyetegek ellen. Alig várta már, hogy másnap véget érjen a suli, és folytathassa a kalandokat.
Álmodott. A torony előtt állt, kezében kard, a vállán batyu, amely majd szétrepedt a sok aranytól és drágakőtől. És az mind semmi volt ahhoz képest, ami a legfelső emeleten várt rá! Győzni fogok, nem lehet másképpen! - gondolta.
Berontott a toronyba, kettesével szedte a lépcsőket, a fokok elmosódtak előtte, és egyszer csak a legfelső szoba küszöbén állt. A falakat körben arannyal festették le, a képkereteket rubinnal rakták ki, a cserepekből smaragdvirágok hajtottak, a gyémántcsillár pedig ragyogó fénnyel szikrázott, amely alatt halomban állt a kincs. A kupac tetején kövér férfi gőzölte éppen a fejét egy ezüsttál fölött. Adrián orrát forró kamillaillat csapta meg, a kisfiú fintorogva lépett közelebb, talpa alatt megnyikordult az igazgyöngy berakásos padló. A varázsló felkapta fejét, szipogott, selyem köntösén matematika feladatok ragyogtak. Félretűrte a homlokába lógó zöld színű haját, és Adrián akkor vette észre, hogy azok bizony spenótlevelek.
- Már vártalak! - Bűzös lehelet tört elő a varázsló sárga fogai közül. Adrián kihúzta magát.
- Én a hős vagyok, és azért jöttem, hogy legyőzzelek!
Az kövér varázsló rekedt hangon felnevetett, arca még jobban kipirosodott.
- Úgysem tudsz legyőzni!
- De igen! - Adrián fenyegetőn megemelte a kardját.
A varázsló elkomorodott, és nyögve feltápászkodott. A kincsek közül gyűrött sipkát rángatott elő, és a fejére húzta.
- Azt hiszed, jobb vagy nálam? - sziszegte, és előretartotta virsliszerű ujjait. - Azt hiszed, más vagy, mint én? Hiszen téged is csak a kincs érdekel és semmi más! Nincs igazam?
- Védd magad! - kiáltotta Adrián, és előreszökkent, hogy lesújtson a karddal. Ám a varázsló körmeiből kék lángok csaptak elő sisteregve, és hátralökték a fiút. Nekiesett az ajtónak, legurult a lépcsőn. Elejtette kardját, a világ elsötétült előtte, csak a varázsló egyre halkuló kacagását hallotta. És az utolsó mondatait:
- Légy nálam különb! Akkor talán legyőzhetsz!
Adrián pörgött, forgott, a gyomra is felkavarodott, ahogy álomtalan alvásba zuhant.
- Ébresztő! - kiáltott egy idegen hang. A kisfiú felkapta a fejét. Az ágyában feküdt, megismerte a párnát és a takarót, de annyira elevenen élt benne az álom és a végén a zuhanás, hogy hirtelenjében azt sem tudta, hol van.
- Ébresztő! - hallotta megint.
Az asztalra pillantott, ahonnan a kalózos vekkeróra nézett rá. Kerek szemével felé kacsintott, és elvigyorodott. Apró lábain az asztal széléhez totyogott, onnan szólt ismét:
- Látom, hogy végre kinyitottad a szemed, de nem tudom, ébren vagy-e?
- Felébredtem igen, de te ki vagy?
- Ejnye! - Az újabb, ismeretlen hang a szoba sarka felől érkezett. - Meg se ismered már a vekkert? Rosszat álmodtál talán?
Adrián kis híján felkiáltott, amikor a számítógép megmozdult, és a szoba közepére sétált. Tekergő kábelek tartották monitorfejét, szögletes testét rövid lábakon vonszolta. Egyik keze helyett egér, a másik helyett billentyűzet nőtt. Nagyon is élőnek látszott.
A kisfiú kétségbeesetten kiáltott fel, mint mindig, ha félt:
- Anya! Apa!
Ám senki nem válaszolt. Mielőtt a számítógép közelebb érhetett volna hozzá, Adrián kiugrott az ágyból, és átrohant a szülei szobájába.
- Anya! Anya! Ébredjetek!
Lerántotta a takarót a széles ágyról, és felsikoltott ijedtében. Szülei helyén mosolygós babák feküdtek hálóingbe és pizsamába öltöztetve. A kisfiú félve rángatta meg a kezüket, de nem ébredhettek fel. Érezte, hogy vászonbőrük alatt csupán szivacshús lapul.
Adrián sírva fakadt, és leült a fotelbe, de mivel az rosszallóan mordult rá, inkább a sarokban húzta meg magát. Sejtette, hogy a varázsló átkozta el, hiszen meg volt hozzá a hatalma. Mi lesz most vele a szülei nélkül?
A lakás tárgyai, akik felébredtek a gyerek pityergésére, most körbevették őt, és próbálták vigasztalni. Anyukája sütőkesztyűje a vállára ugrott, és meleg tenyerével megsimogatta.
- Nincs semmi baj. A szüleid csak alszanak...
- Nem alszanak! - csattant fel Adrién. - Babák lettek! Biztosan fel lehet őket ébreszteni valahogy!
- Az meglehet! - értett egyet az apja kalapácsa, és sötét, csillogó fejével bólintott néhányat. - Hiszen te is életre keltél, ami már önmagában is csoda! Azelőtt csak a számítógép játszott veled, pedig én is akartam...
- Erre ma reggel elmenekültél előlem! - mondta sértődötten a számítógép. Hátrébb állt, és az ágy szélére támaszkodott, egerével megpiszkálta az egyik baba lábát.
- Hagyd békén őket! - Adrián indulatosan felállt. A tárgyak szétrebbentek. - Lehet, hogy a varázsló szövetségese vagy!
- Én? - A számítógép sértődötten húzódott hátrébb. - Dehogyis! Én csak játszok, de hiszen tudod...
- Nem bízom benned! - Adrián körbenézett. A vázák félénken pislogtak, a könyvek a polcok szélén gubbasztottak, mint valami lusta galambtenyészet, a szekrény mélyén összesúgtak a kabátok. Csak a sütőkesztyű és a kalapács tűnt segítőkésznek.
- Velem jöttök? - kérdezte tőlük Adrián. - Meg kell keresnem a varázslót, hogy újra együtt lehessek a szüleimmel!
- Segítünk! - vágták rá a tárgyak egyszerre.
- Én is segítek! - köhintett a számítógép. Izgatottan tekergette monitorfejét. - Megmondom, hol van a varázsló! A tornya ott magasodik, ahol a hetvenhetes villamos utoljára megáll.
Adrián bólintott, és intett a kesztyűnek és a kalapácsnak, hogy kövessék.
Nyüzsgött a város. Vicsorgó autók dudáltak egymásra, néhányuk ablaka mögött merev tekintetű baba ült. Az utcatáblák hajlongva köszöntek a járókelőknek: tolakodó asztalok, piruettező székek, morcos fotelok jöttek-mentek, közöttük egy vasaló cseverészett a hajsütővel az élet dolgairól. A sarkon egy csapat fiatal tévé ugratta a mákdarálót, de egy arra futó mosógép szétzavarta őket.
Adrián ámulva szemlélte a tárgyak özönét. Néhányan csodálkozva bámultak vissza, de a többségük rá sem hederített. A kalapács a fiú lábára koppintott, de csak óvatosan.
- Mindjárt jön a villamos, sietni kellene!
Adrián bólintott, és a megálló felé indult, de közben végig szájtátva bámulta a felfordult világot. Nem messze tőle vigyorgó busz fékezett, és amíg egy tekergőző slag és egy ugráló puff kiszálltak belőle, nagyot ásított.
- Miért olyan fontosak a szüleid? - kérdezte a sütőkesztyű, aki mutató- és középsőujjával szaporán lépkedve követte a fiút.
Adrián torka elszorult, de nem tudott mit mondani.
Mielőtt a megállóba értek volna, egy focilabda pattogott feléjük, és hangosan kiáltozott:
- Nem látta senki a babámat? Bálintnak hívják! Elvesztettem, nincs meg sehol!
Adrián felkapta a fejét.
- Bálint? Én ismerem!
A labda odapattogott hozzájuk, és felugrott a kisfiú ölébe. Foltjai bánatosan elmosódtak, varrásai fájdalmasan összerándultak:
- Arra ébredtem reggel, hogy nincs kivel játszanom...
- Én tegnap láttam utoljára Bálintot - mondta Adrián, és arra gondolt, hogy ha akkor elment volna focizni a szomszéd fiúval, talán nem történt volna meg mindez. A focilabda csalódottan bólintott, kiugrott a fiú kezéből, és továbbgurult.
Adriánék éppen időben értek a megállóba, mert a sárgabőrű villamos csilingelve megérkezett. Ráncos arcában vidám szemek ültek, és hosszú szárú pipával pöfékelt. Adriánék felugrottak, leültek. Szembe velük fiatal ruhafogas ült, egyik akasztójával babalányt szorongatott. A kisfiú arra gondolt, hogy neki is volt egyszer egy mackója, de már nem emlékezett rá, hova tűnt, és megint elszorult a torka.
Megérkeztek a végállomásra. Utolsóként szálltak le, az öreg villamos utánuk köszönt, kérte, hogy vigyázzanak magukra, aztán újabb pipára gyújtott, és csilingelve elindult visszafelé.
A torony az iskola helyén állt, csúcsa a felhőkig ért. Falait kecskebőr borította, amelyből orrok dudorodtak, szemek és szájak nyíltak. A kapu körül sűrű bajusz sarjadt, a vasrács helyett fogak meredtek elő.
- Mit kerestek itt, idegenek? - kérdezte öblös hangján a torony. A sok apró száj magas hangon szajkózták utána, mintha több száz madár csivitelne: - Mit? Mit? Mit? Kerestek? Itt? Itt? Itt?
- A hős vagyok! - kiáltott magabiztosan Adrián. A kesztyű bátorítólag a bal kezére csusszant, a kalapács pedig a jobb markába fészkelődött. - És a varázslót keresem!
A kapu két feléjük néző ablaka összevonta szemöldökét.
- Ide márpedig nem juthatsz be! - A torony öblös hangon felnevetett, és összezárta kapuszáját. Fogai hangosan csattantak egymáshoz.
- Többet kéne fogorvoshoz járnod! - morogta a kalapács, és meglódult Adrián kezében. A fiú követte, a kapuhoz ugrott, és beleadva saját erejét is, nagyot csapott az egyik hatalmas fogra.
A torony fájdalmasan felbömbölt, egy pillanatra kitátotta száját. A kisfiú csak erre várt, becsusszant a nyíláson, bukfencezett egyet a sötét torok felé, kis híján lecsúszott a mélybe vezető alagúton, ahol ki tudja, mi várta.
Sötétség borult rá, csak fentről szűrődött némi fény. Keskeny, kanyargós alagút vezetett felfelé, falából éles tüskék meredeztek. Adrián kétségbeesetten leült, homlokát a karjára hajtotta. Sosem jut fel, hiszen, még ha vezetne is fel lépcső, a tüskék minden bizonnyal összekarmolnák.
A sütőkesztyű megbökte a vállát.
- Segítek, ha bízol bennem!
Adrián bólintott, nem is tehetett mást. A kesztyű mély levegőt vett, olyan nagyra duzzadt, mint egy felnőtt ember. Magához ölelte a fiút, hatalmas ujjaival meleg tenyerébe zárta, és megindult felfelé. Vastag bőrén nem tehettek kárt a tüskék, és míg három ujjával Adriánt tartotta, kettővel könnyedén kapaszkodott egyre feljebb.
Hamar megérkeztek. A kesztyű összezsugorodott, és Adrián kezére csusszant. A fiú benyitott a toronyszobába, amelynek padlóját szálkás deszkák, mennyezetét csupasz gerendák alkották, falairól málladozott a vakolat. Szétdobált játékok hevertek mindenütt, leszakadt karú babák, fületlen játékmackók, kerék nélküli kisautók, lyukas gumilabdák. Az egyik sarokban poros építőkockák álltak halomban, a másikban pókháló szőtte be az összefirkált mesekönyveket. A szürke szobában egy idős férfi ült hintaszékben, nagy pocakjára tette a kezét, szemüvege mögül a belépő Adriánra kacsintott.
- Te vagy az, akit álmomban láttam! - suttogta a fiú döbbenten. - Csak megöregedtél!
A varázsló gúnyosan elmosolyodott.
- Ahogy te is meg fogsz... Mondtam már! Mi egyformák vagyunk!
- Nem! Ez nem igaz! - Adrián fenyegetőn emelte fel a kalapácsot. - Nem kellenek már a kincseid! A szüleimet akarom visszakapni! Vedd le róluk az átkot!
A varázsló felkacagott, és előhúzta ruhája alól a kristálygömböt, amelyet a kisfiú először a pocakjának hitt. Az öregember ismeretlen szavakat kiáltott, és sűrű gőz csapott fel a gömbből. Ismét kamillatea illata töltötte ki a szobát, a sűrű köd elrejtette a varázslót, csak a kacagása tört át rajta.
- A szüleidet akarod? Csak tessék!
A gomolygó ködből darabos mozgású lény botorkált elő. Az anyja szoknyáját viselte, de az apja pocakját és karjait. Vállaiból három fej nőtt, középen a szomszéd kisfiú bánatos arca nézett le rá, jobbra az apja bámult a semmibe, balra pedig az anyukája aludt lehunyt szemmel. Csak közös testük mozdult, akárha parancsra cselekedne. Karját előre tartva közeledett Adrián felé.
A kisfiú megemelte a kalapácsot, de megállt a mozdulat közben.
- Gyerünk! - nógatta a varázsló a háttérben. A köd oszladozott, ismét látni lehetett az öreg férfi körvonalait, még mindig a hintaszékben ült, és az ölében fekvő gömböt simogatta. - Küzdj meg a szörnyeteggel, amit a kedvedért készítettem! Ha te vagy a hős, nem okozhat gondot legyőzni, nem igaz?
Adrián kezéről lecsúszott a kesztyű, és a koszos padlóra hullt. Karjából elfolyt az erő, képtelen volt megtartani a kalapácsot. Nem, nem harcolhat a saját szülei, és a szomszéd fiú ellen. Ha elpusztítja őket, nem marad senkije a világon...
- Akarod a kincset? - nevetett a varázsló. - A tiéd lehet mind! Hiszen te vagy a hős, Adrián! Ne hagyd, hogy a szüleid irányítsanak! Sokkal jobb lesz nélkülük, nem igaz?
A szülei és barátja testéből összerakott lény majdnem elérte a kisfiút. Kinyújtott ujjai a torka felé közelítettek.
- Nem! - kiáltotta Adrián - Én szeretem őket! Sokkal fontosabbak nekem! Nem harcolok ellenük!
A varázsló mintha meg sem hallotta volna, tovább nevetett.
Abban a pillanatban az ablaküveg szilánkokra robbant, és egy focilabda ugrott közéjük, majd porfelhőt kavarva pattant egyet a padlón, a falon, a mennyezet gerendáin, végül a varázsló ölébe zuhant.
Újabb csörrenés, és a kristálygömb pukkanva tört darabokra.
- Ne! - kiáltott fel a varázsló fájdalmasan.
Az általa irányított lény megállt, imbolyogni kezdett. Először Bálint feje ébredt fel, aztán az anyja, végül az apja. Mindhárman csodálkozva néztek Adriánra, aztán az összeforrt testek szétváltak.
- Apa! Anya! - kiáltott fel boldogan a kisfiú, és a szülei nyakába ugrott, akik azt sem tudták, hol vannak, meglepetten ölelték magukhoz gyereküket. Adrián mellkasában melegség terült szét. Mosolyogva nézett Bálintra, aki felkapta a lábához gurult, hétköznapi focilabdát. A padlón heverő kesztyű és kalapács sem mozdult, ismét egyszerű tárgyakká váltak.
- Minden rendben? - kérdezte az apa, és a fia hajába túrt.
- Most már igen! - sóhajtotta Adrián.
Óvatosan kikukucskált a szülei mögül, hogy megnézze, ki ül a hintaszékben. De csak egy csúcsos sapkás baba ült ott, festett porcelánarca közömbösen meredt a semmibe.
A kisfiú elégedetten ment haza a szüleivel és Bálinttal, mert a küldetés véget ért, és úgy érezte, több ládányi kincs dagasztja szívét.