Évszám
2011
Beküldő
Anettchen
Morgós, modortalan és magányos. Arcát borosta, sebhelyek, és a gyűlölet ráncai takarják. Apró, fekete szeme egy őrültével hasonlatos.
Valaha szép férfi lehetett. Göndör, rövidre nyírt, lassan őszbe hajló haja még mindig dús volt, arcának markáns vonásai és erős állkapcsa, orrának szabályos vonala, és erős, izmos testalkata egykor csinos nők figyelmének kereszttüzében állt… később pedig feketén ásító fegyverek célkeresztjében. A sötét torkok csak nevettek rá, de életét nem vették el. Kegyetlen sors. Barátai, társai sorban hullottak el mellőle, nem egynek megcsonkított földi maradványát saját kezében vitte vissza a táborba, hogy végső búcsút vegyen tőle. Az egykori szenvedélyes, vidám fiatalember lelkének darabjait társai emlékének fájdalma szorította, s fojtotta meg, hogy aztán a közöny pora békében telepedhessen rá. Szótlan, mosolytalan vénember lett; senkit nem viselt el maga mellett. Egyetlen társa egy girhes, öregedő kóbor eb volt.
Az állat összekuporodva, fejét a mocskos rongyra hajtva feküdt. Lábizmai néha meg-megrándultak; szeme csukva, de figyelmét egyetlen pisszenés sem kerülte el.
A férfi egy kopott, szálkás deszkadarabokkal megerősített hatalmas karosszékben ült. Lazán lelógó karja egy bűzlő, sötét löttyöt tartalmazó ragacsos üveg szája köré fonódott. Feje előrebukott, és a részegek kábulatával meredt a semmibe.
Kintről négy kerék fájdalmas, síron túli sivítása hallatszott, majd az egész egy hirtelen csattanással véget ért. Riadt csend maradt utána.
A kutya hangos csaholással az ajtóhoz rohant, sánta lábával óvatosan kapargatta az ajtó deszkáit. Egy pillanatra abbahagyta, fülelt. Semmi nesz. Visszakotort gazdájához, de miután látta, hogy az öreg meg sem moccant, visszakuporodott a helyére. Súlyos csendben telt el néhány perc. A férfi keze hirtelen meglendült, az üveg felborult, és hangos csörömpöléssel végiggurult a padlón, tartalmával végigfröcskölve mindent. A kutya nyüszítve ugrott fel helyéről, és szomorúan konstatálta, hogy fekhelye bizony elég csúf állapotba került. Nehéz léptek közeledtek felé. Gazdája meglepően éberen és egyenletesen vonult az ablak felé.
A nő szitkozódva, hosszú, cafatokban lógó ruháját markolva igyekezett kikászálódni az árokból, de a tüskés, elvadult növényzetnek úgy tűnt, szándékában állt gúnyt űzni áldozatából.
– A pokolba is! Átkozott gaz! Áááá…! – szisszent fel. Egy száraz kóró hosszan végigkarcolta karját. Fél percnyi dulakodás után végre kiszabadult. Diadalittasan, kezét csípőjére téve állt ki az út szélére. „Csak sikerült megszabadulnom végre! Meg attól a szarházitól is! …”
Szeme a füstölő roncsokra tévedt. Iszonyú rémület futott át rajta. Ilyen halált mégsem akart neki. Bár százszor a pokolba kívánta, sosem akarta a vesztét. Elszürkült arccal rohant az egykori autó maradványai felé. Résnyire nyílt ajtó… egy véres kéz…
– Úristen! – sikoltotta, majd feltépte az ajtót. Abban a pillanatban erős ujjak fonódtak a nyaka köré, és egy vörös, ragacsos torz alak hátralökte. Alig ért a földhöz, az alak rárontott.
– Azt hitted, elteszel láb alól mi, te szuka?! Neeeem, ezt az örömöt nem kapod meg! Soha! – ordította vérfagyasztó mosollyal arcán. A gyilkos ujjak egészen hátrataszították a nő fejét, így megkönnyebbülésére nem kellett támadójára néznie. A szemközti ház irányából valami mozgást érzékelt. Az ablakon át valami kinyúlt, és…
Minden erejét megfeszítve lökte le magáról a férfit, aki fél pillanattal később hatalmas ordítással terült el a földön. Még egy kisebb nyögés tört fel a torkából, aztán izmai elernyedtek. A nő hirtelen odaugrott hozzá. A golyó csak a karját érte, állapította meg, majd felpattant. Tudta, nem kell aggódnia. Egy darabig úgysem kel fel, eléggé beverte a fejét, de amilyen szívós, úgysem lesz baja. A szemben lévő házra pillantott. Az ablakot épp akkor zárta be valaki. Szoknyáját egyik kezébe fogva rohant a ház felé.
– Várjon! Ne csukja be! Hallja? Ne, kérem, ne hívja a rendőrséget! Csak azt neee! …
Néhány ugrással az ajtónál termett. Öklei elszántan kezdték verni az ajtót, de csak tompa puffanások hallatszottak át. Hirtelen valami szúró fájdalmat érzett kezének külső felén.
– Rohadt szálka!Vérző kezét szájához kapta, és cipőjével kezdte rugdalni az ajtót.
– Jöjjön már ki, nem hallja?! Héé, magához beszélek! A francba!
Mivel nem volt kerítés, a ház oldalához rohant, a gazban azonban el-elbotlott. Minden ablakon benézett, de sehol sem látott semmit. Az egyiket függöny takarta. Végső elkeseredésében oda rohant vissza, és megállt hátha hall valamit. Rövid idő múlva egy kutya nyüszítését hallotta. Nem sokkal később valami más hang is vegyült bele. Emberi hang! Szavait nem értette tisztán, de ez épp elég volt. Ujja végével az ablakot kezdte el ütögetni. A türelmetlen kopogásra egy szitok hangzott el, de semmi egyéb választ nem kapott.
Néhány perccel később egy szakadt, ötvenes éveiben járó férfi sétált feléje, kezében egy puskával. „Istenem, segíts! Hova szaladjak?” Némiképp megnyugodott, amikor látta, hogy az idegen nem akarja bántani. Helyette ő támadt rá:
– Mért nem válaszolt eddig?! És mit akar azzal a puskával? Engem is le akar lőni? Mi baja magának? Maga őrült?
A férfi úgy tűnt, megunta a nőt, hátat fordított neki, és elindult kifelé.
–Hé! Most meg hová megy?! Áhh… Mondja, magánál nem szokás kaszálni? Tiszta dzsindzsa az egész kertje, tud róla? Mi van, megnémult?A férfi a roncs felé vette az útját.–Hé, mit akar ott? Mit akar vele csinálni? Hagyja békén! Hozzá ne nyúljon! Tegye le! Nem hallja? Most azonnal tegye le! Hová viszi?
Az öreg a sebesült férfit kezébe véve lassan, de biztos léptekkel elindult a ház felé, mit sem törődve a nő hisztérikus kiabálásával.
Néhány nappal később.
A szobában egyetlen kislámpa pislákolt, sárga fénnyel árasztva el a helyiséget. Nehéz, fáradt csend volt. Az ágyon egy férfi feküdt, karjai lazán pihentek a takarón teste mellett. Valami mély álom ülhetett homlokán. Arca semmilyen érzelmet nem árult el, merev volt, akár egy szobor. Orrának gúnyos görbülete sötét árnyékot vetett szürkés-sárgás bőrére.
A nő valami bűzös ragacsot kent a férfi halántéka mellett húzódó sebre, miközben századszorra is eljátszott a gondolattal, vajon hol lenne ő most, ha az a vörös csík pár centivel arrébb volna? Talán már a rácsok között átszűrődő holdfény világítana arcába, és nevetné szemébe újra és újra, hogy „Lám-lám, mégiscsak gyilkos lettél”. Talán…
Miután befejezte a műveletet, végigsimított a takarón. A szoba igénytelensége ellenére az ágynemű, bár egyértelműen nem volt új, meglepően tiszta volt. A nő gondolatai azonban egészen máshol jártak. Furcsa volt belegondolni, hogy néhány napja ezt a férfit mélységesen megvetette, sőt, gyűlölte. És most itt ül, és félti ezt az embert. Nem tudja, mért, de félti. Életében először látta embernek, és bár tudta, hogy lehetetlen, mégis azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez az állapot.
Keze a férfi kezéhez tévedt. Érezte, milyen forró, s ez nyugtalansággal töltötte el. Három napja a férfit lázálmok gyötörték. A teste ilyenkor úgy vonaglott, hogy néhány sebéből nyomban vér kezdett szivárogni. A rohamok elmúlásával sem lett jobb a helyzet. Izzadt arca falfehér lett, és csak gyenge pulzusa, és mellkasának alig látható emelkedése és süllyedése mutatta, hogy még életben van.A férfi keze hirtelen megrándult, feje megemelkedett, és gyűlölettel teli, vérszomjas tekintettel meredt ápolójára, mire az halk sikkantással felpattant az ágy széléről.
A férfi erejét vesztve hanyatlott vissza párnájára. Szemei mereven nézték a plafon repedéseit, miközben zihálva szűrte meg fogai közt a levegőt. A nő lassan összeszedte bátorságát, és bár szíve majd’ kiugrott mellkasából, visszaült az ágyra. Erős kéz ragadta meg a kezét. Megpróbált kiszabadulni, de nem sikerült. Meglepetten vette észre, hogy a férfi szemei csukva vannak. Nyugodt arca semmilyen agresszív érzelemről nem árulkodott, és ha lehet, békésebb volt, mint valaha. A nő megnyugodott. Valami a szíve mélyén azt súgta, nem kell félnie tőle. Meglepődve tapasztalta, hogy ujjai a férfi csuklója köré fonódnak, akaratától függetlenül
Az ajtó nyikorgására ébredt. A ház ura tolakodott befelé egy tál friss, hűvös vízzel, és egy tiszta törölközővel. Arcának egyetlen rándulása sem árulkodott arról, hogyan érintette a változás. Letette az edényt, és távozott. A nő ezalatt megigazította ruháját és haját. Az ajtó becsapódására felkapta fejét, és csak ekkor vette észre, hogy a férfi őt nézi. Tökéletesen egészségesnek tűnt, annak ellenére, hogy az arcán zúzódások éktelenkedtek. Pár percig némán meredtek egymásra, majd a nő a törölközőért nyúlt. Fejében nem találták helyüket a gondolatok. Valahogy nem értette a férfi viselkedését. Sehol nem látta az arcán a kaján vigyort és a lenézést. A férfi nyugodt, már-már kedves tekintete zavarba hozta. Kapkodni kezdett, az edény megborult, és miközben utánakapott, kis híján elvesztette az egyensúlyát. Ez volt az a pillanat, amikor meglepő dolog történt: A férfi elkapta egyik karját, magához rántotta, és szorosan magához húzta. A gyengéd szorítás lassan megnyugtatta a nőt, miközben egy újfajta érzés kerítette hatalmába. Rémálmai főhősének karjai között furcsa módon biztonságban érezte magát. A férfi mellkasára hajtotta a fejét, ahol hamarosan elszunnyadt.
Félálomban még hallotta, hogy valamit súg neki, de hogy mit, már nem értette.
Az öreg most is a karosszékében ült. Elégedett volt. Bár azoknak ott bent fogalmuk sincs róla, mi történt, ő azért a lelke mélyén mosolygott. Ő értette. Tudta, hogy nem képesek egymás nélkül élni, már csak meg kellett találnia a módját, hogy átértékeljék addigi kapcsolatukat. És most itt az ideje, hogy ő továbbálljon. Hogy hova, még nem tudja. Szomorú tekintettel búcsúzott otthonától, ahol felnőtt, ahol élt, és ahol magányos óráit töltötte. Eltökélte, hogy semmit nem visz magával. Nekik sem volt semmijük, csak a másik. Ezért tudták újra kezdeni az életüket. Most rajta a sor. Vetett még egy utolsó pillantást a félig lelógó függönyre, végigsimított széke karfáján, majd felállt. Úgy botorkált ki az ajtón, hogy szinte semmit nem látott, de szívébe belevéste az utolsó lépteit. Kutyája, mintha megérezte volna, mi történik, rongyát maga után húzva osont gazdája után.
Miközben távolodott otthonától, az emlékek egyre jobban lerohanták. Végigélte életének legszebb és legfájóbb emlékeit. Szeme előtt lebegtek azok az arcok, melyek legközelebb álltak hozzá. Együtt hallotta szeretett húgának nevetését a háború zajaival, és maga előtt látta, ahogyan az a fekete tárgy a nevetgélő társaság közé repül, hogy egy pillanat alatt véget vessen addigi életének. A ház lángoktól fekete hátsó fala előtt hányszor, de hányszor zokogta, hogy bár ő is ott lehetne most a többiekkel.
Akkoriban még csak 11 volt. Elbujdosott, hogy ne találjon rá senki, majd néhány nap múlva visszatért. Senki nem tudta, hogy ő túlélte, a házat pedig messze elkerülték. Hozzá hasonló árvák, magányos emberek, és otthontalanok találtak nála otthonra. Ez a furcsa „család” lett az ő családja. Idővel elmaradoztak mellőle, s mikor szerelme is végső búcsút vett tőle, bevonult katonának. Nem volt veszítenivalója. Azóta magányos az élete, mióta eltökélte, hogy senkit nem enged közel magához. Mindenkit, akit szeretett, elveszített, így hát jobbnak látta nem szeretni.
Az évek elmúltak, s most itt állt, ismét egyedül egy kutyával az alkonyatban.
Az út mellett leült egy fa mellé, hátát nekivetette, fejét a lenyugvó nap felé fordította, s lehunyta szemét. Így talált rá az álom.
És így talált rá a hajnal is. Fájó tagjait igyekezett átmozgatni, mikor észrevette, hogy egy puha pléd takarja. A kutya mellette békésen csóválta a farkát, mintha csak várna valamire. A férfi lekapta magáról a takarót, hogy jobban szemügyre vegye. A sajátja volt. Ahogy forgatta, az ölébe pottyant egy papírdarab. Formás, kerek betűkkel volt ráírva az üzenet: „Hiányzol”
Mosollyal arcán tápászkodott fel, s indult el hazafelé. „Öreg vagyok én már ahhoz, hogy felcsapjak vándornak. Meg aztán – gondolta – Ők is a szívemhez nőttek”
Valaha szép férfi lehetett. Göndör, rövidre nyírt, lassan őszbe hajló haja még mindig dús volt, arcának markáns vonásai és erős állkapcsa, orrának szabályos vonala, és erős, izmos testalkata egykor csinos nők figyelmének kereszttüzében állt… később pedig feketén ásító fegyverek célkeresztjében. A sötét torkok csak nevettek rá, de életét nem vették el. Kegyetlen sors. Barátai, társai sorban hullottak el mellőle, nem egynek megcsonkított földi maradványát saját kezében vitte vissza a táborba, hogy végső búcsút vegyen tőle. Az egykori szenvedélyes, vidám fiatalember lelkének darabjait társai emlékének fájdalma szorította, s fojtotta meg, hogy aztán a közöny pora békében telepedhessen rá. Szótlan, mosolytalan vénember lett; senkit nem viselt el maga mellett. Egyetlen társa egy girhes, öregedő kóbor eb volt.
Az állat összekuporodva, fejét a mocskos rongyra hajtva feküdt. Lábizmai néha meg-megrándultak; szeme csukva, de figyelmét egyetlen pisszenés sem kerülte el.
A férfi egy kopott, szálkás deszkadarabokkal megerősített hatalmas karosszékben ült. Lazán lelógó karja egy bűzlő, sötét löttyöt tartalmazó ragacsos üveg szája köré fonódott. Feje előrebukott, és a részegek kábulatával meredt a semmibe.
Kintről négy kerék fájdalmas, síron túli sivítása hallatszott, majd az egész egy hirtelen csattanással véget ért. Riadt csend maradt utána.
A kutya hangos csaholással az ajtóhoz rohant, sánta lábával óvatosan kapargatta az ajtó deszkáit. Egy pillanatra abbahagyta, fülelt. Semmi nesz. Visszakotort gazdájához, de miután látta, hogy az öreg meg sem moccant, visszakuporodott a helyére. Súlyos csendben telt el néhány perc. A férfi keze hirtelen meglendült, az üveg felborult, és hangos csörömpöléssel végiggurult a padlón, tartalmával végigfröcskölve mindent. A kutya nyüszítve ugrott fel helyéről, és szomorúan konstatálta, hogy fekhelye bizony elég csúf állapotba került. Nehéz léptek közeledtek felé. Gazdája meglepően éberen és egyenletesen vonult az ablak felé.
A nő szitkozódva, hosszú, cafatokban lógó ruháját markolva igyekezett kikászálódni az árokból, de a tüskés, elvadult növényzetnek úgy tűnt, szándékában állt gúnyt űzni áldozatából.
– A pokolba is! Átkozott gaz! Áááá…! – szisszent fel. Egy száraz kóró hosszan végigkarcolta karját. Fél percnyi dulakodás után végre kiszabadult. Diadalittasan, kezét csípőjére téve állt ki az út szélére. „Csak sikerült megszabadulnom végre! Meg attól a szarházitól is! …”
Szeme a füstölő roncsokra tévedt. Iszonyú rémület futott át rajta. Ilyen halált mégsem akart neki. Bár százszor a pokolba kívánta, sosem akarta a vesztét. Elszürkült arccal rohant az egykori autó maradványai felé. Résnyire nyílt ajtó… egy véres kéz…
– Úristen! – sikoltotta, majd feltépte az ajtót. Abban a pillanatban erős ujjak fonódtak a nyaka köré, és egy vörös, ragacsos torz alak hátralökte. Alig ért a földhöz, az alak rárontott.
– Azt hitted, elteszel láb alól mi, te szuka?! Neeeem, ezt az örömöt nem kapod meg! Soha! – ordította vérfagyasztó mosollyal arcán. A gyilkos ujjak egészen hátrataszították a nő fejét, így megkönnyebbülésére nem kellett támadójára néznie. A szemközti ház irányából valami mozgást érzékelt. Az ablakon át valami kinyúlt, és…
Minden erejét megfeszítve lökte le magáról a férfit, aki fél pillanattal később hatalmas ordítással terült el a földön. Még egy kisebb nyögés tört fel a torkából, aztán izmai elernyedtek. A nő hirtelen odaugrott hozzá. A golyó csak a karját érte, állapította meg, majd felpattant. Tudta, nem kell aggódnia. Egy darabig úgysem kel fel, eléggé beverte a fejét, de amilyen szívós, úgysem lesz baja. A szemben lévő házra pillantott. Az ablakot épp akkor zárta be valaki. Szoknyáját egyik kezébe fogva rohant a ház felé.
– Várjon! Ne csukja be! Hallja? Ne, kérem, ne hívja a rendőrséget! Csak azt neee! …
Néhány ugrással az ajtónál termett. Öklei elszántan kezdték verni az ajtót, de csak tompa puffanások hallatszottak át. Hirtelen valami szúró fájdalmat érzett kezének külső felén.
– Rohadt szálka!Vérző kezét szájához kapta, és cipőjével kezdte rugdalni az ajtót.
– Jöjjön már ki, nem hallja?! Héé, magához beszélek! A francba!
Mivel nem volt kerítés, a ház oldalához rohant, a gazban azonban el-elbotlott. Minden ablakon benézett, de sehol sem látott semmit. Az egyiket függöny takarta. Végső elkeseredésében oda rohant vissza, és megállt hátha hall valamit. Rövid idő múlva egy kutya nyüszítését hallotta. Nem sokkal később valami más hang is vegyült bele. Emberi hang! Szavait nem értette tisztán, de ez épp elég volt. Ujja végével az ablakot kezdte el ütögetni. A türelmetlen kopogásra egy szitok hangzott el, de semmi egyéb választ nem kapott.
Néhány perccel később egy szakadt, ötvenes éveiben járó férfi sétált feléje, kezében egy puskával. „Istenem, segíts! Hova szaladjak?” Némiképp megnyugodott, amikor látta, hogy az idegen nem akarja bántani. Helyette ő támadt rá:
– Mért nem válaszolt eddig?! És mit akar azzal a puskával? Engem is le akar lőni? Mi baja magának? Maga őrült?
A férfi úgy tűnt, megunta a nőt, hátat fordított neki, és elindult kifelé.
–Hé! Most meg hová megy?! Áhh… Mondja, magánál nem szokás kaszálni? Tiszta dzsindzsa az egész kertje, tud róla? Mi van, megnémult?A férfi a roncs felé vette az útját.–Hé, mit akar ott? Mit akar vele csinálni? Hagyja békén! Hozzá ne nyúljon! Tegye le! Nem hallja? Most azonnal tegye le! Hová viszi?
Az öreg a sebesült férfit kezébe véve lassan, de biztos léptekkel elindult a ház felé, mit sem törődve a nő hisztérikus kiabálásával.
Néhány nappal később.
A szobában egyetlen kislámpa pislákolt, sárga fénnyel árasztva el a helyiséget. Nehéz, fáradt csend volt. Az ágyon egy férfi feküdt, karjai lazán pihentek a takarón teste mellett. Valami mély álom ülhetett homlokán. Arca semmilyen érzelmet nem árult el, merev volt, akár egy szobor. Orrának gúnyos görbülete sötét árnyékot vetett szürkés-sárgás bőrére.
A nő valami bűzös ragacsot kent a férfi halántéka mellett húzódó sebre, miközben századszorra is eljátszott a gondolattal, vajon hol lenne ő most, ha az a vörös csík pár centivel arrébb volna? Talán már a rácsok között átszűrődő holdfény világítana arcába, és nevetné szemébe újra és újra, hogy „Lám-lám, mégiscsak gyilkos lettél”. Talán…
Miután befejezte a műveletet, végigsimított a takarón. A szoba igénytelensége ellenére az ágynemű, bár egyértelműen nem volt új, meglepően tiszta volt. A nő gondolatai azonban egészen máshol jártak. Furcsa volt belegondolni, hogy néhány napja ezt a férfit mélységesen megvetette, sőt, gyűlölte. És most itt ül, és félti ezt az embert. Nem tudja, mért, de félti. Életében először látta embernek, és bár tudta, hogy lehetetlen, mégis azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez az állapot.
Keze a férfi kezéhez tévedt. Érezte, milyen forró, s ez nyugtalansággal töltötte el. Három napja a férfit lázálmok gyötörték. A teste ilyenkor úgy vonaglott, hogy néhány sebéből nyomban vér kezdett szivárogni. A rohamok elmúlásával sem lett jobb a helyzet. Izzadt arca falfehér lett, és csak gyenge pulzusa, és mellkasának alig látható emelkedése és süllyedése mutatta, hogy még életben van.A férfi keze hirtelen megrándult, feje megemelkedett, és gyűlölettel teli, vérszomjas tekintettel meredt ápolójára, mire az halk sikkantással felpattant az ágy széléről.
A férfi erejét vesztve hanyatlott vissza párnájára. Szemei mereven nézték a plafon repedéseit, miközben zihálva szűrte meg fogai közt a levegőt. A nő lassan összeszedte bátorságát, és bár szíve majd’ kiugrott mellkasából, visszaült az ágyra. Erős kéz ragadta meg a kezét. Megpróbált kiszabadulni, de nem sikerült. Meglepetten vette észre, hogy a férfi szemei csukva vannak. Nyugodt arca semmilyen agresszív érzelemről nem árulkodott, és ha lehet, békésebb volt, mint valaha. A nő megnyugodott. Valami a szíve mélyén azt súgta, nem kell félnie tőle. Meglepődve tapasztalta, hogy ujjai a férfi csuklója köré fonódnak, akaratától függetlenül
Az ajtó nyikorgására ébredt. A ház ura tolakodott befelé egy tál friss, hűvös vízzel, és egy tiszta törölközővel. Arcának egyetlen rándulása sem árulkodott arról, hogyan érintette a változás. Letette az edényt, és távozott. A nő ezalatt megigazította ruháját és haját. Az ajtó becsapódására felkapta fejét, és csak ekkor vette észre, hogy a férfi őt nézi. Tökéletesen egészségesnek tűnt, annak ellenére, hogy az arcán zúzódások éktelenkedtek. Pár percig némán meredtek egymásra, majd a nő a törölközőért nyúlt. Fejében nem találták helyüket a gondolatok. Valahogy nem értette a férfi viselkedését. Sehol nem látta az arcán a kaján vigyort és a lenézést. A férfi nyugodt, már-már kedves tekintete zavarba hozta. Kapkodni kezdett, az edény megborult, és miközben utánakapott, kis híján elvesztette az egyensúlyát. Ez volt az a pillanat, amikor meglepő dolog történt: A férfi elkapta egyik karját, magához rántotta, és szorosan magához húzta. A gyengéd szorítás lassan megnyugtatta a nőt, miközben egy újfajta érzés kerítette hatalmába. Rémálmai főhősének karjai között furcsa módon biztonságban érezte magát. A férfi mellkasára hajtotta a fejét, ahol hamarosan elszunnyadt.
Félálomban még hallotta, hogy valamit súg neki, de hogy mit, már nem értette.
Az öreg most is a karosszékében ült. Elégedett volt. Bár azoknak ott bent fogalmuk sincs róla, mi történt, ő azért a lelke mélyén mosolygott. Ő értette. Tudta, hogy nem képesek egymás nélkül élni, már csak meg kellett találnia a módját, hogy átértékeljék addigi kapcsolatukat. És most itt az ideje, hogy ő továbbálljon. Hogy hova, még nem tudja. Szomorú tekintettel búcsúzott otthonától, ahol felnőtt, ahol élt, és ahol magányos óráit töltötte. Eltökélte, hogy semmit nem visz magával. Nekik sem volt semmijük, csak a másik. Ezért tudták újra kezdeni az életüket. Most rajta a sor. Vetett még egy utolsó pillantást a félig lelógó függönyre, végigsimított széke karfáján, majd felállt. Úgy botorkált ki az ajtón, hogy szinte semmit nem látott, de szívébe belevéste az utolsó lépteit. Kutyája, mintha megérezte volna, mi történik, rongyát maga után húzva osont gazdája után.
Miközben távolodott otthonától, az emlékek egyre jobban lerohanták. Végigélte életének legszebb és legfájóbb emlékeit. Szeme előtt lebegtek azok az arcok, melyek legközelebb álltak hozzá. Együtt hallotta szeretett húgának nevetését a háború zajaival, és maga előtt látta, ahogyan az a fekete tárgy a nevetgélő társaság közé repül, hogy egy pillanat alatt véget vessen addigi életének. A ház lángoktól fekete hátsó fala előtt hányszor, de hányszor zokogta, hogy bár ő is ott lehetne most a többiekkel.
Akkoriban még csak 11 volt. Elbujdosott, hogy ne találjon rá senki, majd néhány nap múlva visszatért. Senki nem tudta, hogy ő túlélte, a házat pedig messze elkerülték. Hozzá hasonló árvák, magányos emberek, és otthontalanok találtak nála otthonra. Ez a furcsa „család” lett az ő családja. Idővel elmaradoztak mellőle, s mikor szerelme is végső búcsút vett tőle, bevonult katonának. Nem volt veszítenivalója. Azóta magányos az élete, mióta eltökélte, hogy senkit nem enged közel magához. Mindenkit, akit szeretett, elveszített, így hát jobbnak látta nem szeretni.
Az évek elmúltak, s most itt állt, ismét egyedül egy kutyával az alkonyatban.
Az út mellett leült egy fa mellé, hátát nekivetette, fejét a lenyugvó nap felé fordította, s lehunyta szemét. Így talált rá az álom.
És így talált rá a hajnal is. Fájó tagjait igyekezett átmozgatni, mikor észrevette, hogy egy puha pléd takarja. A kutya mellette békésen csóválta a farkát, mintha csak várna valamire. A férfi lekapta magáról a takarót, hogy jobban szemügyre vegye. A sajátja volt. Ahogy forgatta, az ölébe pottyant egy papírdarab. Formás, kerek betűkkel volt ráírva az üzenet: „Hiányzol”
Mosollyal arcán tápászkodott fel, s indult el hazafelé. „Öreg vagyok én már ahhoz, hogy felcsapjak vándornak. Meg aztán – gondolta – Ők is a szívemhez nőttek”