Gedeon szemei hosszan pásztázták a vékony szövet lenge fodrait, melyek oly tökéletesen simultak a nő karcsú derekára, mintha csak egy festő húzta volna végig a halvány kontúrt élete fő művén. A lány alig lehetett több húsz évesnél, szemeiben vidám érdeklődéssel figyelte magát a tükörben.
A férfi már a nevét is tudta: Elza. A csipkés gallér kecsesen szegényezte vékony nyakát, és bár a virágos anyagot az ujjnál vissza kellett hajtani, a mester elégedett volt művével. Jelképes összeget kért, a megbeszéltek szerint, és sóvárogva bámult utána, mikor kilépett a kis macskaköves utcára.
Elza alig két éve járt hozzá, rendszerint egyszerű, könnyed ruhákat rendelt, kis mintával, csipkegallérral. Okos, tanult lány volt, barna haját laza kontyba rendezve hordta, hol kiengedve, mint a kislányok. Nem telt el úgy nap, hogy a szabó ne gondolt volna rá. Ha megszólalt az ajtó fölé szerelt kis csengettyű, fülig elvörösödött, és az ajtóhoz szaladt. Szívében izgalommal, és áhítattal leste, hogy belép az üzletbe. Amikor valaki más érkezett, csalódottan, mogorván szólt, rosszul mért, ferdén varrt.
Egy idő múltán aztán már senki nem akart hozzá menni. Nem telt bele fél év, és Elza lett az egyetlen vendége. A lány gyakran kérdezgette, hová lett a többi kuncsaft, ilyenkor Gedeon csak legyintett és így szólt: „Ne foglalkozzék azzal a kisasszony, a magácska ruhájánál szebbet úgyse láttak még". Még akkor is széles mozdulatokkal invitálta a szűk kis helyiség legcsinosabb pontjára, amikor a lány a szokásos színtelen viselet helyett ünneplőt rendelt, és nem sejtve szabója titkos gondolatait, kifecsegte, hogy vőlegénye van, egy katona a szomszéd utcából.
Elza úgy lépdelt az új ruhában, mintha királynő volna, és igaz, ami igaz, a férfi így is viseltetett iránta. Gyászóra volt a szabóságnak a perc, amikor Elza kilibbent az ajtón hamuszürke szoknyájában, eltűnt a következő utcasarkon. Gedeon sokáig bámult utána az üres utcában, majd jobb dolga nem lévén, a szöveteket áthelyezte egyik polcról a másikra.
Hamarosan a falubeliek suttogni kezdtek. Az a hír járta, hogy az öreg szabónak szeretője van, és „ha az a kisasszony még egyszer beteszi oda a lábát, bizony rossz hírbe hozhatják".
Nem kellett sokáig várni, hogy szabónénak, Marikának is fülébe jusson az eset. Nagy lármával közeledett a kis szalon felé, és kivágta a bolt ajtaját.
- Te pokolfajzat, te! - kiáltotta. - Hát nem szégyelled magad? Fiatal lányokat bolondítasz, míg tönkremegy az üzlet?
Szegény Gedeon szólni sem mert, és agya hátsó szegletében furcsa gondolatok keringtek. Szégyellte magát, hogy titkon Elzát szereti, ugyanakkor öröm költözött a szívébe, akárhányszor rá gondolt. Még mielőtt válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, és a fiatal lány lépett be rajta. A rendelt szoknyáért jött. A szabó újfent elvörösödött, és sebesen segített neki felpróbálni az új ruhát. Tökéletes volt, mint mindig. A kisasszony érezte, hogy rosszkor érkezett, még soha nem látta ilyen ideges kézzel dolgozni a mestert, így szabadkozva távozott azzal az ígérettel, hogy máskor visszatér, amikor alkalmasabb.
Gedeon egy októberi napon jutott a mindent megváltoztató döntésre. Estére járt már, ő és Marika épp a vacsorához készülődtek. Fiuk, Ferenc, egy szomszéd lányának udvarolt, a randevúról későn várták haza. A szabónak soha nem esett még ilyen rosszul az étel. Rágta és nyelte, ahogy tudta, elszorult torokkal. Miközben evett, feje egyre vörösebb lett, mint aki félrenyelt, pedig csak bátorságot gyűjtött. Az újonnan jött feszültséget a szabóné is érezte, és kérdőn nézett férjére.
- No, mi a baj Gedeon? Talán nem ízlik a vacsora? - szegezte neki a kérdést.
- De igen, nagyon finom - dadogta az öreg, sűrűn pislogva a telt arcú, vékonyszájú asszonyságra. Mintha szebb lett volna, mint máskor, vagy talán a gyertya fénye csalta meg. - Csak kettőnkön gondolkodom.
- Ó, vagy úgy - lágyult el Marika hangja. Vonásai kisimultak, és a gondolataiba merült. Tényleg szebbnek tetszett. - Hát látod, mégiscsak megvagyunk mi kettecskén. Lett egy szép lakásunk, felneveltük Ferikét, és megöregedtünk egymás mellett. Ahogy illik - mondta, nosztalgiával a hangjában.
Gedeon azonban egyre inkább szégyellte magát, és leginkább a szék alá süllyedt volna bűnös gondolatai miatt, amiért egy fiatal lányhoz húz a szíve.
- Szeretsz te engem, Marika? - kérdezte szomorúsággal a szemében. Nem nézett a feleségére, csak meredten bámulta a félig megevett vacsora maradékát. A szabóné nem szólt, csak asztalt bontott, majd visszaült Gedeon mellé.
- Hát persze, hogy szeretlek - válaszolta. - De a szív dolgaiba nem szólhatok bele. - Hosszú csend telepedett a szobára. Amikor újra megszólalt, hangja fáradt volt, rekedt. - Láttam azt a lányt, szép teremtés. Ne tagadd, észrevettem, hogy nézel rá. Pont úgy, ahogy engem bámultál fiatalkorunkban, amikor meg akartál szöktetni. Én elengedlek téged, Gedeon. Pont azért, mert szeretlek. - Szemében a szomorúság és a beletörődés fénye csillogott, utolsó mondata még sokáig betöltötte a teret, miután kisétált a konyhából, hogy nyugovóra térjen.
Másnap nem szóltak egymáshoz. A férfi némán összecsomagolt, és elindult a macskaköves úton. Csak egy kis táskát vitt magával, a legszükségesebbeket. Zenebona ütötte meg a fülét, harangzúgás, emberek boldog nevetése. Szombat volt, a falu egy ifjú párt ünnepelt. Kicsit távolabb megállt, hogy jobban szemügyre vegye a násznépet. Mindenki izgatottan várta a menyasszonyt és vőlegényt. Feltárult a templomkapu, és kilépett a két fiatal. Gedeon lába földbegyökerezett, mikor felismerte a gyönyörű kerek arcot, a formás vállakat, a karcsú derekat. Az ő Elzája... menyasszony. És a férj? A zubbonya láttán már tudta: a katona.
A lány meglátta őt, és boldogan intett neki, mire ő mosolyogva köszönt felé. Belül azonban végtelen szomorúság mardosta, talán nem is az, hanem valami égető fájdalom, ami a mellkasából indul és szétáramlik a testében. Hátat fordított az ünneplő tömegnek, és a macskaköveket számolgatva útnak eredt. Egy kereszteződésnél megállt a virágos előtt. Sóvárogva nézte a kirakatban a rózsákat, arra gondolna, hány és hány szálat venne az ő Elzájának.
Estére járt már, és a faluban lassan mindenhol kialudtak a fények, éjfél felé már csak egy házban égett a lámpa. Szabóné gondterhelten nézte a sötétséget, néha a kakukkos óra mutatójára sandítva. Feri mit sem sejtve aludt az emeleten, Marika azt mondta neki, hogy férje vendégségbe ment. Végül már ő is el-elbóbiskolt, mikor valaki kopogtatott az ajtón. Kinyitotta és beengedte az urát. Gedeon már-már könnyes szemmel ölelte át. Az asszony nem húzódott el, csak ölelte a férfit, mintha többé el sem akarná engedni.
- Hát hova lett az a kislány? - kérdezte Marika szipogva.
- Férjhez ment - morogta Gedeon, még mindig a feleségét ölelve. Abban a pillanatban hogy ezt kimondta, valamiféle megmagyarázhatatlan melegség töltötte el, mely átjárta őt egészen, kiszorítva a fájdalmat a lelkéből.
- Férjhez ment? Te buta, te... - mosolygott Marika.
- Hát nem haragszol? Én úgy bánom már, Marika! Annyira bánom már! - mondta Gedeon, komolyan nézve feleségére.
- „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk" - simította végig férje ráncos arcát.
- Hát nem csak sejtetted? Végig tudtad? - A férfi, aki idáig leplezni próbálta érzelmeit, sírni kezdett.
- Tudtam, Gedeon, tudtam.
Eloltotta a lámpát, karon fogta Gedeont, és a házra nyugodt, boldog csend terült.