Évszám
2012
Beküldő
Cetellibe
12. Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.
I.
Megszűnik az az egyhangú világítás. Hirtelen elsötétül minden. Szokatlan a szemnek. Figyelnek. S az önző, kritikus tekintetek az alkalmi selyem függönyre szögeződnek. Nem akarok menni, pedig az arisztokratákat szórakoztatni kell… Utolsó csendes percek. Az újaknak izgalom, a haladóknak munka, s a profiknak önismétlő kín. Kigyúlnak a fények. Újra. Idő van. A függöny előtt röhejes pofájú bohóc tapsol, s rendezgeti bábuit, úgy, hogy az minden külsőségnek eleget tegyen. Mert itt csak a külsőség számít, maga a hibátlan tökély, a fény és a csillogás, és a nyomorú magassarkúk. Elég volt, de nincs mit tenni. A függönyök elgördülnek, az arcok ránk merednek, a bábjáték megkezdődött. Érezni légvételét az előttem álló szőke hajú, tengerkék szemű lánynak. Ahányszor csak levegőt vesz, megremeg a válla. Tipikus kezdő. Angyal a pokol előtt. Vékonyka karjai hófehérek. Orcája beesett, ajka kiszáradt. De persze ez csak formaiság. A festék eltakarja.
Egyszerre csak a vékony lábak megindulnak. A többség habár félelemmel, de mégis reménnyel néz farkasszemet a rivaldafénnyel. “ Egyensúlyérzék, kitartás! Egyensúlyérzék, kitartás! ” – hablatyolja a mögöttem álló. Szintén kezdő, de, még csak tizenéves. Erre építi a jövőjét. Nagy hiba. Én már csak tudom.
Harminc másodperc és kint vagyok. Itt. Még egy lépés és elvesztem az egyensúlyomat, elesek - úgy érzem. S ha nem, szétporlik alattam tűsarkam. Nem, éppannyira azért nem vagyok súlyos, de nem is vékony. Pedig lehetnék vékonyabb- mondják ők. És igazuk van. Olyannyira vékony, hogy ne bírjam ruháimat és tűsarkam módján porladjanak hamuvá csontjaim. Akkor legalább nem kellenék senkinek. Most is megtehetném, hogy elhagyjam magam és a dicső közönség soraiba hulljak. Véletlen baleset. Megtörténik. És akkor biztos kirúgnának. De nem tehetem.
Huszonhét éves vagyok. A profilom reklám és kifutó modell, habár ami hóhéraimat jobban érdekli: 177 cm 54kg, 89-54-90 cm, ruha: 34, cipő: 38. Ez afféle kód. Kód, ami szerint rangsorolnak, rendezgetnek, értékelnek, s amit még a nevemnél is jobban tudok. Van is egyáltalán nevem? Olyan, amit nem számok alkotnak? Volt.
Anyám 16 éves koromban meghalt, pont, amikor az első szemlére mentem, lehajtott részegen egy hídról. Apám nem is volt soha. Elhagyatott csatangoló szerencsétlen voltam egész eddigi életemben. Az egyetlen, amire jó voltam az ez. Álarcnak lenni a maszkabálban. Van belőle elég.
Fáradt vagyok. Még egy kört megteszünk, utána tapsolnak, ujjonganak. Szétnézek csodálóim soraiban. Elképzelem, hogy most egy ideges útonálló vagdossa ereit vizespohárral és almával kezében és minduntalan rám akar hasonlítani. Én pedig csak csillogok, villogok. Ez a dolgom. Ezért fizetnek. Miközben tizenévesek sokasága emészti fel magát, én jópéldájául szolgálok a tökélynek. Éljen. Gyűlölöm a világot.
Ha parancsolhatnék magamnak, kiszakadnék az állandó merevségből. Megtehetném. Kacagnék, nevetgélnék, s ha nem, szívem legnagyobb kívánságát teljesíteném: sírnék. Ha el is kenődne a bíbor vakolat, én boldog lennék. Mert azt tenném, amit nem szabad. Undorodom, mert képtelen vagyok reája. De ez már csak így van. Elfogadom. Robot vagyok. Betanítottak.
Lélegzetvétel következik. Vége, fújom ki magam. Megrekedt gyomrom üvölt, fonnyadt lelkem sikít, mégis nyugtató, ritka pillanat. A magamféle kitartott nőket hamar megfizetik, bőségesen és nyomtalanul. Fizetnek, mert egyebet nem hagynak nekem, csak pénzt. Testem elveszik. Lökdösnek, taszigálnak, elhasználnak. Mégis tudok remélni egy jobb világot, hol kényszer nélkül lehetek porszem az utcán, s nem egy díszmajom, akit nem hajszol a világ, s a nyomorú színpad, s remény helyett hitet kap, vágy helyett álmot s imádat helyett hűséget.
Remélni. Minduntalan buzgósággal remélni. Csak ez maradt nekem. Ily szavakkal bátorítanak a fölöttem állók. Mondják: a remény halál meg utoljára. Nálam már meghalt.
Ahogy véget ér a műsor, azon unalmas színdarab; kényelmes párnák közé helyeznek. Méregdrága gépezet visz tovább. Legalább, annak a gondolata éltet, hogy mindenhova kellek. Ezt véghez vittem. Ha a világ undora, szégyene és minden becstelensége az én nevemre íródna, akkor is vállalnám. Mert akkor legalább érne valamit a nevem. És nem lennék minden gyereknek öltöztetős játéka.
Haladunk, felhők takarják az eget. Át akar törni a napfény. Míg a mester fel alá járkál, arcomat meszelem, úgy ahogyan azt muszáj. A következő jelenésemre készülődök. Újrahasznosítható vagyok. Egy pillanat és végig pattan fejemben minden fájdalmam, keserűségem s gondolok árváimra, akik rám akarnak hasonlítani, akiknek magam vagyok a példakép s az élő csecsebecse. Elfog az érzés, mellyel a pokolba kívánom magam, s üvöltenék, hogy történjen már valami. Szemet hunyok gondolataim fölött. Eltelt a pillanat.
Lehajolok, s, hogy bennem él a tudat, hogy ezután felnézek, az kétségkívüli. De nem nézhetek fel. Beteljesedik óhajom. Hirtelen ijedtség tombol, s egyre ködösebb a láthatár. Utolsó kép: üvegszilánkok mindenütt. Látni a kék eget.
Tudatalattin túli istenség röhög szembe, s bömböli boldogan: kurtizán, kurtizán!
II.
Még egy perc… Még egy lesz. Szédülök. A homályban bársonyos sellő fekszik. Tűzvörös ajkait megvilágítja az áttetsző holdvilág. Ott sínylődik a sziklára téve, s olykor- olykor felemeli tekintetét, mintha fuldokolna, s eszeveszettségében levegő után kapkod. Vagy talán csak kimúltak belőle a tenger dús habjai. Nem, van annyi ereje, hogy visszaadja kecses kis testét a hullámoknak, s mégsem teszi. Hófehér, sápadt bőre, beesett orcája, véres pillantása megcáfol minden ellenszenves benyomást, s csak gyötrő ártatlanságot tükröz vissza. Halvány üresség, szenvedés. Alvadt könnyeit simogassa a halál. Köd. Sűrű köd. Fehérség. A felhőn túl árnyalatokban ijedt tekintet. Gesztenye barna haj, pont, mint én. Nem tudom hova tegyem.
Émelygés, újból. Félálomban önmagamat vélem felfedezni a látottakban. Önpusztító, elhagyatott sellő. Mily szomorú végzet, már a látvány is megrontja a képzeletet.
Felülök. Kicsit elszédültem- fogom rá hableányos fantáziálásomra, s próbálkozok visszazökkeni teendőimbe. A minap órákig aludtam mégis gyötör a fáradtság. Vagy inkább gyöngeség. Mert annak érzem. Ember lévén táplálék után kajtatok, s a szivárvány minden színét felvevő mérgek között otthon is találom magam. Áh, de balga vagyok, fogyókúrázom. Ez tilos. Még csak egy kicsit csal a tükör, de már nem sokat. Haladok s ez mind örömmel tölt el. Legalább ez igen. Semmi egyéb az életben.
Ideges vagyok, indulatos, mérges, puffadt, s még miegymás. Futhatnékom van, de kint esik. Ahányszor csak értékelőre teszem önmagam, elfog egy bűnös láz, félelem, önutálat s legszívesebben meghalnék, hogy újjászülethessek. S hátha akkor tökéletesebbre sikeredek. A csúfság elvetendő kihívóim szemében. Mindenkinek csak a mámoros gyönyör kell. Az az úr, a minden, a bálvány, a tiszta. Állandó, szép gondolat. Imádat, s rajongás övezi a semmit. Szeretők sokasága, tisztelet, becsület, s mind kijár ezeknek, kiknek kedveztek az égiek. S mit tettek ezért? Miféle harcot vívtak meg egyáltalán? A tudomány genetikával magyarázgat. Szerencse- talán ez a legegyszerűbb köznyelvi fogalom. Konkrétan: szerencsés, mert szépnek születtetik? Körülöttük forog a világ. Mindenkinek csak ők kellenek. Mi pedig, rondák, elbújunk, hogy ne ártsunk puszta látványunkkal, s ne rongáljunk egyetlen egy látókört sem. Kétségbeesés fog el, hogy akkor vajon, mi, átkozottak, kinek kellünk? A tündérmesék- egyszer volt, hol nem volt- legszebbjei, s meghatározói elménknek. Mindenkit rajongás övez a csodálatos mesebeli gyönyörűségek iránt. Gonosz Hamupipőke – és ezen gondolatok minduntalan kitörnek lelkiismeretem mélyebbjéről, szorongatnak, követelnek, míg teljesen felemészt a tévhit, s nem fogok már többet panaszkodni.
Ott ülök előtte. Rám se hederít. Felemelt fővel sétál végig, hosszú, ránctalan cérna lábaival. Hát nem elképesztő? Nem jó nézni? Mánia. Rettentő gyönyörűség, magasztos példakép. Én pedig csak nézem őt a vásznon keresztül. Hiszek a második életben, s hiszem, hogy kijár mindenkinek a második élet. De a hit nem elég, attól nem leszek szebb, s jobb, s nem leszek mindenkinek a csillogó buddha.
- Kín!- üvöltök fel, s kapom el tekintetem a látvány elől. De szeretnék… - mondogatom –De szeretnék… Szeretethiány- mondja a pszichológia. Pech- mondja a genetika. Hülyeség- mondja anyám. De én nem bízok annyira bennük, hogy higgyek is nekik.
Indulnom kell. Véget vetek a dolognak. Összetöröm a tükröt. A tükröt, amelybe eddig akárhányszor belenéztem, egy reménysugár múlt ki e világból. A tükröt, amely minden életerőt kiszívott. És a tükröt, az egyetlent, akiben színtiszta önmagam vagyok. A rendelet szerint halált súlytok rea. Szilánkjaiban visszaver a fény, s úgy érzem szabad vagyok. Mértékét nem ismerem.
Az élet nem komédia. Nem dicsekedhetem el, hogy valaha is láttam volna a Szépség és a Szörnyeteg filmváltozatát, s igazából a mesére sem volt soha elég erőm végig olvasni. Álmodni merészen, a végtelenségig… Csak amíg fel nem ébredsz. Az IQ képzőbe csak nekem volt személyre szabott padom. Akkor nem is értettem miért, pedig világos volt, hogy nem akadna olyan alany, akik feláldozná diákéveit azzal, hogy egy olyannal töltse egy asztalnál, akik úgy nyerte meg a farsangi bált, hogy közbe nem is volt rajta álarc. Igen, ez idézett volt. És ha ezen pofonra gondolok, mindig egyre jobban rokonszenvezek az ollókkal, a késekkel. Azt mondják ők, beteg vagyok. Ez az orvosság.
Lehunyom a szememet, s majd újból kinyitom. Tudom, ez lesz az utolsó ilyen eset. Kinyitom, azon reményben, hogy másként ébredek fel, új álarccal, új tükörrel… De nem sikerül. Kudarc. Ennyi volt. Cigaretta füst száll fel- következtetem melegségéből.
Pillanatok múltán könnyfoszlányok tengerében evezek. Baleset történt. Kilyukadt a csónak. Kapálózok, fulladozok. Utolsó kép: süllyedő hajó. Most először akarok élni. Eszeveszetten üvöltözök a félhomálynak, de nincs visszhang. Nem tartok ki. Feladom. Fehér paripa vágtat felém. Végső ajándékul: hallani a trombiták zaját.
I.
Megszűnik az az egyhangú világítás. Hirtelen elsötétül minden. Szokatlan a szemnek. Figyelnek. S az önző, kritikus tekintetek az alkalmi selyem függönyre szögeződnek. Nem akarok menni, pedig az arisztokratákat szórakoztatni kell… Utolsó csendes percek. Az újaknak izgalom, a haladóknak munka, s a profiknak önismétlő kín. Kigyúlnak a fények. Újra. Idő van. A függöny előtt röhejes pofájú bohóc tapsol, s rendezgeti bábuit, úgy, hogy az minden külsőségnek eleget tegyen. Mert itt csak a külsőség számít, maga a hibátlan tökély, a fény és a csillogás, és a nyomorú magassarkúk. Elég volt, de nincs mit tenni. A függönyök elgördülnek, az arcok ránk merednek, a bábjáték megkezdődött. Érezni légvételét az előttem álló szőke hajú, tengerkék szemű lánynak. Ahányszor csak levegőt vesz, megremeg a válla. Tipikus kezdő. Angyal a pokol előtt. Vékonyka karjai hófehérek. Orcája beesett, ajka kiszáradt. De persze ez csak formaiság. A festék eltakarja.
Egyszerre csak a vékony lábak megindulnak. A többség habár félelemmel, de mégis reménnyel néz farkasszemet a rivaldafénnyel. “ Egyensúlyérzék, kitartás! Egyensúlyérzék, kitartás! ” – hablatyolja a mögöttem álló. Szintén kezdő, de, még csak tizenéves. Erre építi a jövőjét. Nagy hiba. Én már csak tudom.
Harminc másodperc és kint vagyok. Itt. Még egy lépés és elvesztem az egyensúlyomat, elesek - úgy érzem. S ha nem, szétporlik alattam tűsarkam. Nem, éppannyira azért nem vagyok súlyos, de nem is vékony. Pedig lehetnék vékonyabb- mondják ők. És igazuk van. Olyannyira vékony, hogy ne bírjam ruháimat és tűsarkam módján porladjanak hamuvá csontjaim. Akkor legalább nem kellenék senkinek. Most is megtehetném, hogy elhagyjam magam és a dicső közönség soraiba hulljak. Véletlen baleset. Megtörténik. És akkor biztos kirúgnának. De nem tehetem.
Huszonhét éves vagyok. A profilom reklám és kifutó modell, habár ami hóhéraimat jobban érdekli: 177 cm 54kg, 89-54-90 cm, ruha: 34, cipő: 38. Ez afféle kód. Kód, ami szerint rangsorolnak, rendezgetnek, értékelnek, s amit még a nevemnél is jobban tudok. Van is egyáltalán nevem? Olyan, amit nem számok alkotnak? Volt.
Anyám 16 éves koromban meghalt, pont, amikor az első szemlére mentem, lehajtott részegen egy hídról. Apám nem is volt soha. Elhagyatott csatangoló szerencsétlen voltam egész eddigi életemben. Az egyetlen, amire jó voltam az ez. Álarcnak lenni a maszkabálban. Van belőle elég.
Fáradt vagyok. Még egy kört megteszünk, utána tapsolnak, ujjonganak. Szétnézek csodálóim soraiban. Elképzelem, hogy most egy ideges útonálló vagdossa ereit vizespohárral és almával kezében és minduntalan rám akar hasonlítani. Én pedig csak csillogok, villogok. Ez a dolgom. Ezért fizetnek. Miközben tizenévesek sokasága emészti fel magát, én jópéldájául szolgálok a tökélynek. Éljen. Gyűlölöm a világot.
Ha parancsolhatnék magamnak, kiszakadnék az állandó merevségből. Megtehetném. Kacagnék, nevetgélnék, s ha nem, szívem legnagyobb kívánságát teljesíteném: sírnék. Ha el is kenődne a bíbor vakolat, én boldog lennék. Mert azt tenném, amit nem szabad. Undorodom, mert képtelen vagyok reája. De ez már csak így van. Elfogadom. Robot vagyok. Betanítottak.
Lélegzetvétel következik. Vége, fújom ki magam. Megrekedt gyomrom üvölt, fonnyadt lelkem sikít, mégis nyugtató, ritka pillanat. A magamféle kitartott nőket hamar megfizetik, bőségesen és nyomtalanul. Fizetnek, mert egyebet nem hagynak nekem, csak pénzt. Testem elveszik. Lökdösnek, taszigálnak, elhasználnak. Mégis tudok remélni egy jobb világot, hol kényszer nélkül lehetek porszem az utcán, s nem egy díszmajom, akit nem hajszol a világ, s a nyomorú színpad, s remény helyett hitet kap, vágy helyett álmot s imádat helyett hűséget.
Remélni. Minduntalan buzgósággal remélni. Csak ez maradt nekem. Ily szavakkal bátorítanak a fölöttem állók. Mondják: a remény halál meg utoljára. Nálam már meghalt.
Ahogy véget ér a műsor, azon unalmas színdarab; kényelmes párnák közé helyeznek. Méregdrága gépezet visz tovább. Legalább, annak a gondolata éltet, hogy mindenhova kellek. Ezt véghez vittem. Ha a világ undora, szégyene és minden becstelensége az én nevemre íródna, akkor is vállalnám. Mert akkor legalább érne valamit a nevem. És nem lennék minden gyereknek öltöztetős játéka.
Haladunk, felhők takarják az eget. Át akar törni a napfény. Míg a mester fel alá járkál, arcomat meszelem, úgy ahogyan azt muszáj. A következő jelenésemre készülődök. Újrahasznosítható vagyok. Egy pillanat és végig pattan fejemben minden fájdalmam, keserűségem s gondolok árváimra, akik rám akarnak hasonlítani, akiknek magam vagyok a példakép s az élő csecsebecse. Elfog az érzés, mellyel a pokolba kívánom magam, s üvöltenék, hogy történjen már valami. Szemet hunyok gondolataim fölött. Eltelt a pillanat.
Lehajolok, s, hogy bennem él a tudat, hogy ezután felnézek, az kétségkívüli. De nem nézhetek fel. Beteljesedik óhajom. Hirtelen ijedtség tombol, s egyre ködösebb a láthatár. Utolsó kép: üvegszilánkok mindenütt. Látni a kék eget.
Tudatalattin túli istenség röhög szembe, s bömböli boldogan: kurtizán, kurtizán!
II.
Még egy perc… Még egy lesz. Szédülök. A homályban bársonyos sellő fekszik. Tűzvörös ajkait megvilágítja az áttetsző holdvilág. Ott sínylődik a sziklára téve, s olykor- olykor felemeli tekintetét, mintha fuldokolna, s eszeveszettségében levegő után kapkod. Vagy talán csak kimúltak belőle a tenger dús habjai. Nem, van annyi ereje, hogy visszaadja kecses kis testét a hullámoknak, s mégsem teszi. Hófehér, sápadt bőre, beesett orcája, véres pillantása megcáfol minden ellenszenves benyomást, s csak gyötrő ártatlanságot tükröz vissza. Halvány üresség, szenvedés. Alvadt könnyeit simogassa a halál. Köd. Sűrű köd. Fehérség. A felhőn túl árnyalatokban ijedt tekintet. Gesztenye barna haj, pont, mint én. Nem tudom hova tegyem.
Émelygés, újból. Félálomban önmagamat vélem felfedezni a látottakban. Önpusztító, elhagyatott sellő. Mily szomorú végzet, már a látvány is megrontja a képzeletet.
Felülök. Kicsit elszédültem- fogom rá hableányos fantáziálásomra, s próbálkozok visszazökkeni teendőimbe. A minap órákig aludtam mégis gyötör a fáradtság. Vagy inkább gyöngeség. Mert annak érzem. Ember lévén táplálék után kajtatok, s a szivárvány minden színét felvevő mérgek között otthon is találom magam. Áh, de balga vagyok, fogyókúrázom. Ez tilos. Még csak egy kicsit csal a tükör, de már nem sokat. Haladok s ez mind örömmel tölt el. Legalább ez igen. Semmi egyéb az életben.
Ideges vagyok, indulatos, mérges, puffadt, s még miegymás. Futhatnékom van, de kint esik. Ahányszor csak értékelőre teszem önmagam, elfog egy bűnös láz, félelem, önutálat s legszívesebben meghalnék, hogy újjászülethessek. S hátha akkor tökéletesebbre sikeredek. A csúfság elvetendő kihívóim szemében. Mindenkinek csak a mámoros gyönyör kell. Az az úr, a minden, a bálvány, a tiszta. Állandó, szép gondolat. Imádat, s rajongás övezi a semmit. Szeretők sokasága, tisztelet, becsület, s mind kijár ezeknek, kiknek kedveztek az égiek. S mit tettek ezért? Miféle harcot vívtak meg egyáltalán? A tudomány genetikával magyarázgat. Szerencse- talán ez a legegyszerűbb köznyelvi fogalom. Konkrétan: szerencsés, mert szépnek születtetik? Körülöttük forog a világ. Mindenkinek csak ők kellenek. Mi pedig, rondák, elbújunk, hogy ne ártsunk puszta látványunkkal, s ne rongáljunk egyetlen egy látókört sem. Kétségbeesés fog el, hogy akkor vajon, mi, átkozottak, kinek kellünk? A tündérmesék- egyszer volt, hol nem volt- legszebbjei, s meghatározói elménknek. Mindenkit rajongás övez a csodálatos mesebeli gyönyörűségek iránt. Gonosz Hamupipőke – és ezen gondolatok minduntalan kitörnek lelkiismeretem mélyebbjéről, szorongatnak, követelnek, míg teljesen felemészt a tévhit, s nem fogok már többet panaszkodni.
Ott ülök előtte. Rám se hederít. Felemelt fővel sétál végig, hosszú, ránctalan cérna lábaival. Hát nem elképesztő? Nem jó nézni? Mánia. Rettentő gyönyörűség, magasztos példakép. Én pedig csak nézem őt a vásznon keresztül. Hiszek a második életben, s hiszem, hogy kijár mindenkinek a második élet. De a hit nem elég, attól nem leszek szebb, s jobb, s nem leszek mindenkinek a csillogó buddha.
- Kín!- üvöltök fel, s kapom el tekintetem a látvány elől. De szeretnék… - mondogatom –De szeretnék… Szeretethiány- mondja a pszichológia. Pech- mondja a genetika. Hülyeség- mondja anyám. De én nem bízok annyira bennük, hogy higgyek is nekik.
Indulnom kell. Véget vetek a dolognak. Összetöröm a tükröt. A tükröt, amelybe eddig akárhányszor belenéztem, egy reménysugár múlt ki e világból. A tükröt, amely minden életerőt kiszívott. És a tükröt, az egyetlent, akiben színtiszta önmagam vagyok. A rendelet szerint halált súlytok rea. Szilánkjaiban visszaver a fény, s úgy érzem szabad vagyok. Mértékét nem ismerem.
Az élet nem komédia. Nem dicsekedhetem el, hogy valaha is láttam volna a Szépség és a Szörnyeteg filmváltozatát, s igazából a mesére sem volt soha elég erőm végig olvasni. Álmodni merészen, a végtelenségig… Csak amíg fel nem ébredsz. Az IQ képzőbe csak nekem volt személyre szabott padom. Akkor nem is értettem miért, pedig világos volt, hogy nem akadna olyan alany, akik feláldozná diákéveit azzal, hogy egy olyannal töltse egy asztalnál, akik úgy nyerte meg a farsangi bált, hogy közbe nem is volt rajta álarc. Igen, ez idézett volt. És ha ezen pofonra gondolok, mindig egyre jobban rokonszenvezek az ollókkal, a késekkel. Azt mondják ők, beteg vagyok. Ez az orvosság.
Lehunyom a szememet, s majd újból kinyitom. Tudom, ez lesz az utolsó ilyen eset. Kinyitom, azon reményben, hogy másként ébredek fel, új álarccal, új tükörrel… De nem sikerül. Kudarc. Ennyi volt. Cigaretta füst száll fel- következtetem melegségéből.
Pillanatok múltán könnyfoszlányok tengerében evezek. Baleset történt. Kilyukadt a csónak. Kapálózok, fulladozok. Utolsó kép: süllyedő hajó. Most először akarok élni. Eszeveszetten üvöltözök a félhomálynak, de nincs visszhang. Nem tartok ki. Feladom. Fehér paripa vágtat felém. Végső ajándékul: hallani a trombiták zaját.