Évszám
2011
Beküldő
MSE
Emese ezen a júliusi reggelen is vegyes érzelmekkel indult új munkahelyére. Egyrészt örült, mert alig hogy befejezte az egyetemet, máris talált magának munkahelyet, sőt nemsokára férjhez is megy a világ legrendesebb férfijához, azonban nem érezte még otthon magát a kisvárosban, ahová nemrég, külföldi ösztöndíja letelte után szerelméhez költözött.
A pörgős német nagyváros után jött ide, ahol mindenféle országból érkezett diákok együtt élték meg a hétköznapokat, és hétvégi kirándulásokat, ahol egy szimpla hétfő is egy szempillantás alatt át tudott változni ünnepnappá, ha együtt voltak a Stammtisch tagjai. Ezek a diákok, bár alig ismerték egymást, mégis tiszta szívből rajongtak a másik világáért. A francia lány karonfogva sétált a magyar lánnyal az utcán és mindenféle kifejezésre tanítgatta saját nyelvén, a szlovák fiúk pedig egy pohárból itták a látogatóba érkezett magyar édesanyával a pálinkát, amire jófajta erőspaprikát haraptak, a könnyük csordult bele, de jókat nevettek rajta. Emese igazi közösségben, vagy ha létezik ilyen szó, internacionális családban érezte magát ezekben az időkben. Soha nem gondolta volna, hogy ennyiféle ország gyermeke így tudja szeretni egymást, igazi elfogadó szeretettel.
Aztán vége lett a szemeszternek, kiűzetett a paradicsomból, hazaérvén meg kellett tapasztalnia a kisvárosokban uralkodó farkastörvényeket. Új munkahelyén mindenki tartózkodóan kedves volt, de jól meg kellett gondolnia, kinek mit mond, kihez hogy szól. Nem volt első látásra szeretet, nem volt hétvégi közös túra a környéken. Ebben a kis néhai bányászvárosban ismerték egymást az emberek, tudták, kitől mit várhatnak, köztudott volt néhányuk sötét múltja, vagy hát legalábbis színeztek maguknak egy feketebárányt. Emesénk magára maradt. Itthoni barátnői mind a fővárosba kerültek, ott próbáltak szerencsét, ő maga pedig megadta magát egy karrierlehetőségek nélküli megélhetésnek. Sajgó szívvel olvasta cseh barátnőjének Dél-Amerikáról szóló úti beszámolóit. Őt is hívta, de ő inkább a férjhez menetelt választotta. Jövendőbelije nem értette Emese szomorúságát, hiszen a munkáját –elmondása alapján- szerette, az oltár elé pedig senki nem kényszeríttette. A lány mégis úgy érezte, mint amikor kisiskolás korában nyári táborba indult, és ott úgy megszerették egymást diáktársaival, hogy amikor hazaérvén ismét vérszerinti családja körében volt, ő visszakívánkozott a táborban újonnan választott családjához. Nem tette még magáévá a helyi szokásokat, nem volt többé opera, bábszínház, egyetemi bonusz kapucsínó a közeli kávézóban, egyáltalán még egy barátja sem volt, akivel elmehetett volna akárhová. Párja szintén sokat dolgozott, továbbra is eljárt sportolni, utána pedig sörözni a haverjaival, ide nem kapott a lány külön meghívót, hiszen hiába is kapott volna. Úgysem ment volna egyedüli hölgytagként a társaságot feszéjezni.
Az újdonsült munkahelyen, vagyis a cégnél egy-két nap után világossá vált hősnőnk számára, hogy az övé egy teljesen újonnan kialakult munkakör, vagyis senkinek a senkijét nem túrta ki a bemelegített helyéről, így senkinek a senkije nem lehet rá dühös, vagy csalódott, amiért most ő ül egy rég összeszokott páros, vagyis a főnök és az ő vele ezer éve együtt dolgozó első embere mellett. A főnök nem volt egy filmekből már ismert Rettegett Iván főnöktípus. Inkább emberi, és elfogadó volt, érdekes feladatokat adott az első perctől kezdve. Mivel ő nem volt igazán a szavak embere, vele szemben ülő, szintén középkorú kolléganőjével is jó lett volna néhány szót váltani, de ő pár kurta utasításon kívül elfoglaltságára hivatkozva nem ért rá új kolleginájával cseverészni. Azért annyit világosan Emese értésére adott, hogy elődje két hét után sajnos elment máshová dolgozni. „Pedig milyen kár, igazán kedves kis teremtés volt.” Emlegették sokszor. Azt hitte, hogy nem túrt ki senkit, mégis elődjét két hét alatt úgy megkedvelték, hogy ő már egy hónapja a cégnél volt, mégis Marcsi kétheti munkájának az árnyékában élt. Jó volt így indítani a napot. Felemelő érzés, ha az ember olyat csinál, amit még soha életében, pusztán az elengedhetetlen nyelvtudása van meg hozzá, viszont minden más új, és ráadásul még a véres kard is lebeg fölötte, hogy egy tiszavirág-életű, vagy munkájú hölgyemény emlékével bunyózzon. Voltak már jobb napok is Emese életében, de örök optimistaként mindig megpróbálkozott belopni magát a csapat szívébe. Viszont próbálkozásai rendre kudarcra voltak ítélve. Ilyenkor aztán sértett kismalacként, visongva rohant haza új otthonába délutánonként a műszak végén.
Több hét után derült ki számára, hogy egyik fiatal kolleginája hangosan is tud beszélni és nem szenved heveny hörgőtágulattól, mint ahogy azt korábban sejtette. Egészen addig csak a többiekkel susmusolt, aztán egy csütörtöki nap, amikor Emese a házilag sütött csokis muffinját vetette be, végre hangosan is megszólalt: „Ebben a muffinban túl sok a kakaópor.” Ez sajnos nem jött be, Emesénknek továbbra sem voltak barátai, viszont a süti azért csak elfogyott. Egyetlen halvány reménysugarat a kis Emi jelentette, aki a főnökhöz hasonlóan szintén elég szűkszavú volt, viszont amennyiben olyan ponthoz ért a beszélgetés, ami őt is érdekelte, egyszeriben megeredt a nyelve. Ilyen volt például a nyílt kéztörés, a kóros sápadtság és más egészségügyi probléma. A közös ebédek folyamán kiderült, hogy Emi szerint jobb pesszimistának lenni, hiszen ha felkészülünk minden területen a legrosszabbra, nem érhet minket csalódás. Azonban ha valamilyen véletlen folytán mégis valami jól sülne el, az kellemes meglepetést jelenthet. Ez egy rendkívül egyszerű képletben levezethető. Délben úgy kell elindulni a menzára, hogy biztosan elfogynak a finom falatok, mire mi sorra kerülünk, aztán ha mégis marad nekünk egy szelet rántott hús, na az remek váratlan fordulatot jelent a napban. De persze úgysem fog maradni semmi ehető, és mi tologathatjuk az unalmas lebbencslevesben az alaktalan tésztadarabokat. Mint a mágnes két pólusa jól kiegészítették egymást reggel büfébe járáshoz, valamint a kedélyes ebédekhez. Jó magyar ember módjára rendre kibeszélték a „sötét oldal” újabb és újabb kedves kis húzásait. Nem keserűséggel, csupán egyfajta tényfeltárásként. Legalább így már egyik sem volt többé egyedül, hamar egymás biztos támaszává váltak.
Emese kalandvágyó volt, folyton valamilyen külföldi útról, vagy –pénz híján inkább- kiküldetésről álmodozott. Emi ettől jóval földhözragadtabb volt. Számára az jelentette a boldogságot, ha munka után délutánonként sikerült makulátlan rendet parancsolnia az otthoni háztartásban. Két különböző ember, akiket összesodort a külső elemek hűvössége. Őket mindig kihagyták az irodai bulikból, őket mindig csak utolsó pillanatban értesítették, ha ajándékra gyűjtöttek valamelyik dolgozó születésnapjára, de sebaj, gondolták, szorgalmasan sétáltatták délutánonként Emi kutyusait, miközben Emese továbbszövögette gondolatait, miként is alakulhatott volna az élete, ha nem megy férjhez ebbe az unalmas kisvárosba, -mert időközben eljött ennek is a napja-hanem inkább marad elhatározása mellett, miszerint 30 éves koráig járja a világot. Házasságának sem tettek jót a máshová vágyakozó gondolatai. Férjével egyre távolabb kerültek egymástól, házasságkötésük után alig egy hónappal úgy éldegéltek egymás mellett, mint mamóka és papóka. Ebből, vagy a munkahelyi klímából lett elege Emesénknek, vagy mindkettő együttesen hozta meg az eredményét, de egy szép szürke januári napon bejelentette otthon, hogy külföldi munkavállalásra szánta el magát. Férje és közte már rég zárva volt az ajtó, de ekkor az egyetlen nyitva felejtett ablak is bezárult. Nem volt a továbbiakban mit veszítenie. A munkahelyén viszont nagy meglepetésként fogadták a hírt. Mindenki borzasztóan sajnálta, hogy több hónapra el akar menni tőlük, az egyik lány még el is pityeredte magát, mondván, ő nem is sejtette, hogy ennyire megszerette Emesét. Emi volt az egyetlen, aki keserű lett a hírre. Ő barátnak és szövetségesnek hitte Emesét, elvárta volna hát, hogy előre tudjon az elhatározásról, ne pedig a többiekkel együtt kelljen fogadnia a hírt. Pedig Emese csak őt akarta védeni, úgyis mindenben csak fogást kerestek rajta. A család megdöbbent a hírre, szinte senki nem támogatta. Viszont néhányan megértették, hogy elege lett abból, hogy munkahelyén nem érzi jól magát, otthon pedig nem marad a férjének ideje rá a számítógép és tévé mellett. Hiába is próbálta milliószor megbeszélni vele, a tévé mindig erősebbnek bizonyult. De ez már nem számított, minden a múlté lett, hiszen nagy erőkkel kezdett készülni a külföldi útra.
Mivel előtte is már több évet külhonban töltött, most is hamar ment az ügyintézés, néhány hét leforgása alatt már kezében is volt a szerződés egy jól menő hajótársasággal, azonban azt az egy-két hetet még túl kellett élnie itthon valahogy. Férje nem állt szóba vele, ellenben a munkahelyén egyre inkább központi figurává nőtte ki magát. Kiszabadult a szürkeegér skatulyából, és szinte minden háziasszony azonosulni tudott vele az irodában, hiszen nekik is megvolt a maguk saját története. Sokat beszélgettek azokban az időkben, már őt is hívták ebédelni, friss levegőt szívni a szünetben, sőt még búcsú sütizést is rendeztek számára.
Emi volt csak szomorú, hogy elmegy egyetlen társalkodónője, és ő újra itt marad egyedül a susmutolások közepette. A gazdasági fellendülés azonban Emi segítségére sietett. Az irodának szüksége volt további öt emberre. Felpezsdült az élet, mert csupa új arc érkezett, akik igen jó hangulatot tudtak teremteni maguk körül. Nem nézték ők, ki kinek a kije, mindenkivel egyformán nyíltak és barátságosak voltak, így már a kis Emit sem kellett félteni, hogy magára marad.
Emesét könnyezve búcsúzatta férje az állomáson. Hiába nem beszélgettek már hetek óta, egykor örök hűséget fogadtak egymásnak, és most párja ajándékokkal halmozta őt el, és megígértette vele, hogy a nyolc hónap letelte után hazatér hozzá és családalapításba fognak. Abban a pillanatban mindkettő komolyan is gondolta, két hónap eltelte után Emesének mégis fel kellett adnia jól fizető állását, hogy újraélessze kihűlt házasságát. Bármennyire is sajnálta otthagyni azt az életet, amikor is akár minden nap vehetett volna magának új cipőt, és minden nap új város csodáival ismerkedhetett meg, a házasságkötési eskü győzött. Külföldön minden nap kapott elismerő szót, minden napjának volt értelme, mert volt látszata a munkájának, mégsem volt boldog. Gyökértelen volt. Olyan egyedül érezte magát, olyan gyámoltalannak a kinti farkasok közt, hogy egészen átértékelődtek benne a korábbi munkahelyi problémák, otthoni események. Olyan férfiakkal ismerkedett össze, akikről tudta, ha 120 évig élnének, sem lennének olyan értékesek, mint az ő Zoltán férje. Hazajött hát. Nem volt egyszerű döntés, nehezebb talán, mint elindulni, de hazatérvén, amikor szétnézett, a magyar tájat látva biztos volt döntésének helyességében. Semmit sem értek már akkor a holland szélmalmok, vagy a flamand építészet csodái, mert ő ezen a szénaboglyákkal tarkított magyar tájon volt igazán otthon, a gyökereit pedig csak az ő tévét néző, néha morgolódó férje mellett kapta vissza újra.
A munkahelyén tárt karokkal várták, mintha csak el sem ment volna. Illetve mégis, hiszen az istenhozzádot csak meg kellett ülni, és innentől kezdve csak úgy pezsgett az iroda. Mindenki tudott a másikról, mindenki elismerte a másik erényeit, jó gondolatait, de végre inspiráló viták is kialakultak és igazi csapat jött létre a „kis porfészek” gyárának irodájában.
A pörgős német nagyváros után jött ide, ahol mindenféle országból érkezett diákok együtt élték meg a hétköznapokat, és hétvégi kirándulásokat, ahol egy szimpla hétfő is egy szempillantás alatt át tudott változni ünnepnappá, ha együtt voltak a Stammtisch tagjai. Ezek a diákok, bár alig ismerték egymást, mégis tiszta szívből rajongtak a másik világáért. A francia lány karonfogva sétált a magyar lánnyal az utcán és mindenféle kifejezésre tanítgatta saját nyelvén, a szlovák fiúk pedig egy pohárból itták a látogatóba érkezett magyar édesanyával a pálinkát, amire jófajta erőspaprikát haraptak, a könnyük csordult bele, de jókat nevettek rajta. Emese igazi közösségben, vagy ha létezik ilyen szó, internacionális családban érezte magát ezekben az időkben. Soha nem gondolta volna, hogy ennyiféle ország gyermeke így tudja szeretni egymást, igazi elfogadó szeretettel.
Aztán vége lett a szemeszternek, kiűzetett a paradicsomból, hazaérvén meg kellett tapasztalnia a kisvárosokban uralkodó farkastörvényeket. Új munkahelyén mindenki tartózkodóan kedves volt, de jól meg kellett gondolnia, kinek mit mond, kihez hogy szól. Nem volt első látásra szeretet, nem volt hétvégi közös túra a környéken. Ebben a kis néhai bányászvárosban ismerték egymást az emberek, tudták, kitől mit várhatnak, köztudott volt néhányuk sötét múltja, vagy hát legalábbis színeztek maguknak egy feketebárányt. Emesénk magára maradt. Itthoni barátnői mind a fővárosba kerültek, ott próbáltak szerencsét, ő maga pedig megadta magát egy karrierlehetőségek nélküli megélhetésnek. Sajgó szívvel olvasta cseh barátnőjének Dél-Amerikáról szóló úti beszámolóit. Őt is hívta, de ő inkább a férjhez menetelt választotta. Jövendőbelije nem értette Emese szomorúságát, hiszen a munkáját –elmondása alapján- szerette, az oltár elé pedig senki nem kényszeríttette. A lány mégis úgy érezte, mint amikor kisiskolás korában nyári táborba indult, és ott úgy megszerették egymást diáktársaival, hogy amikor hazaérvén ismét vérszerinti családja körében volt, ő visszakívánkozott a táborban újonnan választott családjához. Nem tette még magáévá a helyi szokásokat, nem volt többé opera, bábszínház, egyetemi bonusz kapucsínó a közeli kávézóban, egyáltalán még egy barátja sem volt, akivel elmehetett volna akárhová. Párja szintén sokat dolgozott, továbbra is eljárt sportolni, utána pedig sörözni a haverjaival, ide nem kapott a lány külön meghívót, hiszen hiába is kapott volna. Úgysem ment volna egyedüli hölgytagként a társaságot feszéjezni.
Az újdonsült munkahelyen, vagyis a cégnél egy-két nap után világossá vált hősnőnk számára, hogy az övé egy teljesen újonnan kialakult munkakör, vagyis senkinek a senkijét nem túrta ki a bemelegített helyéről, így senkinek a senkije nem lehet rá dühös, vagy csalódott, amiért most ő ül egy rég összeszokott páros, vagyis a főnök és az ő vele ezer éve együtt dolgozó első embere mellett. A főnök nem volt egy filmekből már ismert Rettegett Iván főnöktípus. Inkább emberi, és elfogadó volt, érdekes feladatokat adott az első perctől kezdve. Mivel ő nem volt igazán a szavak embere, vele szemben ülő, szintén középkorú kolléganőjével is jó lett volna néhány szót váltani, de ő pár kurta utasításon kívül elfoglaltságára hivatkozva nem ért rá új kolleginájával cseverészni. Azért annyit világosan Emese értésére adott, hogy elődje két hét után sajnos elment máshová dolgozni. „Pedig milyen kár, igazán kedves kis teremtés volt.” Emlegették sokszor. Azt hitte, hogy nem túrt ki senkit, mégis elődjét két hét alatt úgy megkedvelték, hogy ő már egy hónapja a cégnél volt, mégis Marcsi kétheti munkájának az árnyékában élt. Jó volt így indítani a napot. Felemelő érzés, ha az ember olyat csinál, amit még soha életében, pusztán az elengedhetetlen nyelvtudása van meg hozzá, viszont minden más új, és ráadásul még a véres kard is lebeg fölötte, hogy egy tiszavirág-életű, vagy munkájú hölgyemény emlékével bunyózzon. Voltak már jobb napok is Emese életében, de örök optimistaként mindig megpróbálkozott belopni magát a csapat szívébe. Viszont próbálkozásai rendre kudarcra voltak ítélve. Ilyenkor aztán sértett kismalacként, visongva rohant haza új otthonába délutánonként a műszak végén.
Több hét után derült ki számára, hogy egyik fiatal kolleginája hangosan is tud beszélni és nem szenved heveny hörgőtágulattól, mint ahogy azt korábban sejtette. Egészen addig csak a többiekkel susmusolt, aztán egy csütörtöki nap, amikor Emese a házilag sütött csokis muffinját vetette be, végre hangosan is megszólalt: „Ebben a muffinban túl sok a kakaópor.” Ez sajnos nem jött be, Emesénknek továbbra sem voltak barátai, viszont a süti azért csak elfogyott. Egyetlen halvány reménysugarat a kis Emi jelentette, aki a főnökhöz hasonlóan szintén elég szűkszavú volt, viszont amennyiben olyan ponthoz ért a beszélgetés, ami őt is érdekelte, egyszeriben megeredt a nyelve. Ilyen volt például a nyílt kéztörés, a kóros sápadtság és más egészségügyi probléma. A közös ebédek folyamán kiderült, hogy Emi szerint jobb pesszimistának lenni, hiszen ha felkészülünk minden területen a legrosszabbra, nem érhet minket csalódás. Azonban ha valamilyen véletlen folytán mégis valami jól sülne el, az kellemes meglepetést jelenthet. Ez egy rendkívül egyszerű képletben levezethető. Délben úgy kell elindulni a menzára, hogy biztosan elfogynak a finom falatok, mire mi sorra kerülünk, aztán ha mégis marad nekünk egy szelet rántott hús, na az remek váratlan fordulatot jelent a napban. De persze úgysem fog maradni semmi ehető, és mi tologathatjuk az unalmas lebbencslevesben az alaktalan tésztadarabokat. Mint a mágnes két pólusa jól kiegészítették egymást reggel büfébe járáshoz, valamint a kedélyes ebédekhez. Jó magyar ember módjára rendre kibeszélték a „sötét oldal” újabb és újabb kedves kis húzásait. Nem keserűséggel, csupán egyfajta tényfeltárásként. Legalább így már egyik sem volt többé egyedül, hamar egymás biztos támaszává váltak.
Emese kalandvágyó volt, folyton valamilyen külföldi útról, vagy –pénz híján inkább- kiküldetésről álmodozott. Emi ettől jóval földhözragadtabb volt. Számára az jelentette a boldogságot, ha munka után délutánonként sikerült makulátlan rendet parancsolnia az otthoni háztartásban. Két különböző ember, akiket összesodort a külső elemek hűvössége. Őket mindig kihagyták az irodai bulikból, őket mindig csak utolsó pillanatban értesítették, ha ajándékra gyűjtöttek valamelyik dolgozó születésnapjára, de sebaj, gondolták, szorgalmasan sétáltatták délutánonként Emi kutyusait, miközben Emese továbbszövögette gondolatait, miként is alakulhatott volna az élete, ha nem megy férjhez ebbe az unalmas kisvárosba, -mert időközben eljött ennek is a napja-hanem inkább marad elhatározása mellett, miszerint 30 éves koráig járja a világot. Házasságának sem tettek jót a máshová vágyakozó gondolatai. Férjével egyre távolabb kerültek egymástól, házasságkötésük után alig egy hónappal úgy éldegéltek egymás mellett, mint mamóka és papóka. Ebből, vagy a munkahelyi klímából lett elege Emesénknek, vagy mindkettő együttesen hozta meg az eredményét, de egy szép szürke januári napon bejelentette otthon, hogy külföldi munkavállalásra szánta el magát. Férje és közte már rég zárva volt az ajtó, de ekkor az egyetlen nyitva felejtett ablak is bezárult. Nem volt a továbbiakban mit veszítenie. A munkahelyén viszont nagy meglepetésként fogadták a hírt. Mindenki borzasztóan sajnálta, hogy több hónapra el akar menni tőlük, az egyik lány még el is pityeredte magát, mondván, ő nem is sejtette, hogy ennyire megszerette Emesét. Emi volt az egyetlen, aki keserű lett a hírre. Ő barátnak és szövetségesnek hitte Emesét, elvárta volna hát, hogy előre tudjon az elhatározásról, ne pedig a többiekkel együtt kelljen fogadnia a hírt. Pedig Emese csak őt akarta védeni, úgyis mindenben csak fogást kerestek rajta. A család megdöbbent a hírre, szinte senki nem támogatta. Viszont néhányan megértették, hogy elege lett abból, hogy munkahelyén nem érzi jól magát, otthon pedig nem marad a férjének ideje rá a számítógép és tévé mellett. Hiába is próbálta milliószor megbeszélni vele, a tévé mindig erősebbnek bizonyult. De ez már nem számított, minden a múlté lett, hiszen nagy erőkkel kezdett készülni a külföldi útra.
Mivel előtte is már több évet külhonban töltött, most is hamar ment az ügyintézés, néhány hét leforgása alatt már kezében is volt a szerződés egy jól menő hajótársasággal, azonban azt az egy-két hetet még túl kellett élnie itthon valahogy. Férje nem állt szóba vele, ellenben a munkahelyén egyre inkább központi figurává nőtte ki magát. Kiszabadult a szürkeegér skatulyából, és szinte minden háziasszony azonosulni tudott vele az irodában, hiszen nekik is megvolt a maguk saját története. Sokat beszélgettek azokban az időkben, már őt is hívták ebédelni, friss levegőt szívni a szünetben, sőt még búcsú sütizést is rendeztek számára.
Emi volt csak szomorú, hogy elmegy egyetlen társalkodónője, és ő újra itt marad egyedül a susmutolások közepette. A gazdasági fellendülés azonban Emi segítségére sietett. Az irodának szüksége volt további öt emberre. Felpezsdült az élet, mert csupa új arc érkezett, akik igen jó hangulatot tudtak teremteni maguk körül. Nem nézték ők, ki kinek a kije, mindenkivel egyformán nyíltak és barátságosak voltak, így már a kis Emit sem kellett félteni, hogy magára marad.
Emesét könnyezve búcsúzatta férje az állomáson. Hiába nem beszélgettek már hetek óta, egykor örök hűséget fogadtak egymásnak, és most párja ajándékokkal halmozta őt el, és megígértette vele, hogy a nyolc hónap letelte után hazatér hozzá és családalapításba fognak. Abban a pillanatban mindkettő komolyan is gondolta, két hónap eltelte után Emesének mégis fel kellett adnia jól fizető állását, hogy újraélessze kihűlt házasságát. Bármennyire is sajnálta otthagyni azt az életet, amikor is akár minden nap vehetett volna magának új cipőt, és minden nap új város csodáival ismerkedhetett meg, a házasságkötési eskü győzött. Külföldön minden nap kapott elismerő szót, minden napjának volt értelme, mert volt látszata a munkájának, mégsem volt boldog. Gyökértelen volt. Olyan egyedül érezte magát, olyan gyámoltalannak a kinti farkasok közt, hogy egészen átértékelődtek benne a korábbi munkahelyi problémák, otthoni események. Olyan férfiakkal ismerkedett össze, akikről tudta, ha 120 évig élnének, sem lennének olyan értékesek, mint az ő Zoltán férje. Hazajött hát. Nem volt egyszerű döntés, nehezebb talán, mint elindulni, de hazatérvén, amikor szétnézett, a magyar tájat látva biztos volt döntésének helyességében. Semmit sem értek már akkor a holland szélmalmok, vagy a flamand építészet csodái, mert ő ezen a szénaboglyákkal tarkított magyar tájon volt igazán otthon, a gyökereit pedig csak az ő tévét néző, néha morgolódó férje mellett kapta vissza újra.
A munkahelyén tárt karokkal várták, mintha csak el sem ment volna. Illetve mégis, hiszen az istenhozzádot csak meg kellett ülni, és innentől kezdve csak úgy pezsgett az iroda. Mindenki tudott a másikról, mindenki elismerte a másik erényeit, jó gondolatait, de végre inspiráló viták is kialakultak és igazi csapat jött létre a „kis porfészek” gyárának irodájában.