Emlékek

Dédimama emlékére

1930. január 8.

A nap már lemenőben járt, de az iskolában még javában folyt a tanítás, hiszen aznap a gyerekek délutánosok voltak. Csupán a tanyasiak mehettek el korábban, mert nekik legalább két óra kellett mire hazaérnek, januárban igen korán sötétedik.

„Jobb lesz, ha igyekszem, kezdek megéhezni" - gondolta magában Bözsike, amikor átlépte a falusi iskola kapuját. Édesanyja ugyan csomagolt neki az ebéd mellé uzsonnát is, de azt odaadta egyik leánypajtásának, mert az nem hozott semmit. Hát hogy néz az ki, hogy neki ott a két szelet zsíros kenyér, annak a szegénynek meg egy sincs! 

Sietett, egyre szaporázta a lépteit, rövidesen eltűntek előle a módos parasztházak, közeledett a falu határa. Errefelé állt Jajde Feri bácsi, a vénséges koldus omladozó portája. Bözsike mindig összerezzent, ha a ház közelébe ért, mert rettegett attól a félelmetes öregtől. Sok rosszat hallott róla. Például azt, hogy valaha ő volt a falu leggazdagabb embere, csak elitta, elkártyázta mindenét. Nemcsak a vagyonát, a családját is. Nem maradt senkije és semmije, a hitelezők az összes földjét elvitték.

„Nyomorult"- hallotta Bözsike annyiszor a pajtásaitól, ahányszor szóba került az öreg neve. Soha nem akart ennyire kitaszított, ennyire lenézett emberré válni, ezt ő már hatévesen tudta.

Jajde Feri bácsi most ott ült a háza előtt, szakadozott gatyában meg ingben, kalap nélkül. Tél volt, dermesztő hideg. Ahogy a kisleány a koldusra tekintett, egyből fázni kezdett.

„Hogyhogy nem megy be a hideg elől?" - tette fel magában a kérdést Bözsike. Hamar eszébe ötlött a válasz is:

„Hiszen a házban sem lehet sokkal melegebb. Akkor már mindegy, hogy kinn fagyoskodik, vagy benn" - s egyszerre szánni kezdte a vénséget. Sajnálta, annak ellenére, hogy tudta róla, milyen is volt régen, mennyire nem tartotta becsben se a szüleit, se a gyerekét, se a feleségét.

Végtére is összeszedte a bátorságát, odaköszönt neki. Az öregember még csak rá se nézett, helyette zavarodottan bámult maga elé. A kisleány jobbnak érezte, ha elsiet. Nem mert futni, még tán rátámad ez a tébolyult. Óvatos lépésekkel aztán eltávolodott a koldus közeléből. Már majdnem az erdőben járt, amikor ordítást hallott a távolból. Hátranézett. Hát az öreg viaskodott a levegővel, s közben istentelenül káromkodott.

Bözsike még jobban megrémült, szinte megdermesztette a látvány, nagy riadalmában az erdőbe szaladt, s futott, ahogy csak a lába bírta. Csak akkor nyugodott meg, amikor egy tisztásra ért. Nagyon szerette ezt a parányi mezőt, itt ugyanis sok rezgő termett, ami a legkedvesebb mezei virága volt. Hiába volt most tél, hiába fedte most a földet hótakaró, Bözsike hű maradt a réthez, mintha most is tavasz lenne, s csupa rezgő borítaná.

Nemsokára elért a gyönyörű grófi kúriához, amely az erdő közepén terült el. Megnézte a hatalmas épületet, a befagyott szökőkutat az udvaron, az üres virágoskertet, amit nyáron a legszebb, legritkább virágok díszítettek, ám most ködlepel borított. A kúria hiába volt bámulatos, Bözsike túlságosan ridegnek találta. Nem is sokáig maradt az épületnél, inkább ahhoz a tóhoz szaladt, ami nem messze feküdt a kastélytól.

„Elvégre a tó nem a Szöghy grófoké, akkor miért ne játszhatnék rajta?" - vélekedett magában.

S mialatt futott, elképzelte, hogy milyen jókat fog csúszkálni a befagyott jégtakarón. Mikor odaért, egyből játszani kezdett, pár perc múlva szinte teljesen belefeledkezett szórakozásába, csúszkálás közben olyan szabadnak érezte magát, mint a madár. Hirtelen kiabálást hallott:

- Teee! - hangzott fel a közelből. Bözsike felnézett. Látta, hogy a két Szöghy kisasszony közeledik a nevelőnőjükkel.

- Hát te ki vagy? - kérdezte erélyesen a nevelőnő, mihelyt egy kicsit közelebb értek.

A kisleány megijedt. Riadtságában vissza sem mert szólni.

- Aha, szóval néma vagy! - gúnyolódott az egyik kisasszony, majd a nevelőnőhöz fordult. - Ne is foglalkozzék vele.

- Tűnj el innen tüstént! - parancsolta a másik leány. - Korcsolyázni fogunk, kell a hely!

- Én csak csúszkálni... - magyarázkodott Bözsike, ám mielőtt befejezte volna, a kisasszonyok meg a nevelőnő kacagásban törtek ki.

- No lám, mégsem vagy néma! - szólt a nevelőnő, miután egy kissé alábbhagyott a nevetéssel. Bözsikét egyre jobban bántotta, ahogy viselkedtek vele.

- Nem, nem vagyok néma! - mondta Bözsike valamivel hangosabban. - Bözsikének hívnak!

A grófkisasszonyok most kaptak igazán vérszemet.

- Elhallgass, te kis nyomorult! - förmedt rá a nagyobbik kisasszony.

- Takarodj innen, még mielőtt szólunk a gróf úrnak! - kiáltotta a nevelőnő.

Bözsike szomorúan indult hazafelé. Még hogy ő nyomorult! Hogy mondhatnak ilyet? Hiszen csak játszani szeretett volna.  

Ekkor hirtelen eszébe jutott a vén Jajde Feri bácsi, akit mindenki csak nyomorultnak hívott. Ezek szerint ő is olyan volna, mint az az öregember? De hát ő nem bántott soha életében senkit, a szüleit is szerette, úgy gondolta, hogy majd felnőtt korában is a családja lesz a mindene, és a munkáról sem feledkezik meg. 

Igazán elkeseredett. A grófkisasszonyok és a nevelőnő nem is sejtették, hogy egy szóval mekkora fájdalmat okoztak.

 

2002. január 8. 

Bözsi néni ott ült a konyhában a sparhelt mellett, a dédunokáit várta. Az asztalon egy tálban cukorral meghintett fagyasztott eper olvadozott, amit nekik készített elő. A téli idő ellenére besütő napfényről az jutott eszébe, hogyha korán kitavaszodik, akkor hamarabb elkezdheti felásni azt a részt a kertben, ami az ősszel az epres mellett elmaradt. Ez a gondolat fokozta az amúgy is jó kedvét. Felhangosította a rádiót, majd elhatározta, hogy nemcsak gyümölccsel várja a dédunokáit, hanem megsüti nekik a kedvenc süteményüket is.

„Van még annyi időm!" - gondolta, majd előkészítette a hozzávalókat: zsírt, lisztet, tojást, cukrot, sütőport, kávéport és a többit. Gyorsan telt az idő, másfél óra múlva már szép kávébarna, fehérhabos szeletek sorakoztak az ezüstszínű tálcán.

- Dédimama! - hallatszott a kiskapu felől.

- Megyek! - kiáltotta Bözsike néni, s azonnal indult, hogy beengedje a hatéves ikerfiúkat.

Megölelték egymást, majd bementek a házba. A gyerekek nagyon megörültek a finomságoknak, náluk jobban már csak dédnagyanyjuk örült, hogy örömet okozhatott.

S miközben az asztalnál ültek, Bözsike néni boldogságtól kivirult arccal mesélni kezdett. Mesélt arról is, hogy milyen volt az élet úgy hetven évvel ezelőtt...