Az én mérgezett világom

Sokat szoktam gondolkodni a világ működéséről, hogy mi miért történik, az emberek miért olyanok, amilyenek.
Miért jönnek nekem az utcán, vagy miért nem fogadják a mosolyomat és úgy néznek át rajtam, mintha ott sem lennék. Megváltoztak a dolgok, és félek sosem értem meg ezt. Mindig is érdekelt a filozófia -  a világ miértje és elhatároztam, hogy annak szentelem az életem, hogy válaszokat keressek a kérdőjelekre.

- Helló Ivan! - szólalt meg a szép szőke nő a munkahelyem recepcióján.
Olga mindig kedves volt velem. Nem mondom, hogy nem izgatta a fantáziámat, de ugyanakkor lehetetlen volt a közelébe férkőzni, így nem nagyon próbálkoztam.
Ma viszont valahogy más volt. Kacérabban mosolygott rám, mint ahogy szokott és úgy éreztem, mintha hirtelen megtetszettem volna neki.
Gondoltam visszavágok és köszönésemet egy kacsintás is kísérte.
Ez után olyan dolog következett, amire nagyon nem számítottam.
- Ráérsz ma este? - mindezt úgy kérdezte, hogy két kézzel könyökölt az asztalon, a fejét a tenyereibe helyezte és a teste teljesen merőleges volt a lábaival.
A szemeim nagyobbra nyíltak a pupillám kitágult a szívem jobban elkezdett verni:
- Rá.  - hebegtem, de ezen a szón kívül más nem tudta elhagyni a számat.
- Akkor jó, este egy séta? - mosolygott tovább.
- Oké, nyolckor a parkban. - mondtam.
Ez érdekes. A munkahelyem legszebb nője akar tőlem valamit? Biztosan csak valami hátsó szándék vezérli. - gondoltam.
Bementem az irodába, egy halom munka várt rám. De Olgát egész nap nem tudtam kiverni a fejemből. Ilyen jó nőm még sohasem volt, viszont annyira nem ismertem még, így csak a külsejéről tudtam nyilatkozni.
Ötkor vége lett a munkának. Úgy tettem, mintha elfelejtettem volna az esti randit. Rohanva, oda sem nézve próbáltam távozni a munkahelyemről; de mikor elhaladtam a recepció előtt, Olga rám kiáltott:
- Akkor este nyolc, ne felejtsd el! - közölte velem érett, nőies hangján.
- Rendben, ott leszek. - mosolyogtam rá. Tehát mégis komolyan gondolta.
Kiléptem az utcára, egyből a moszkvai forgatagban találtam magam. Egy kövér fickó nekem jött, majd a kávéját, amit éppen szürcsölgetett, rám löttyintette.
- Mit csinálsz, nem látsz a szemedtől? - ordította rám förmedve, miközben a másik kezével a telefonját nyomogatta, amin éppen egy közösségi oldalt böngészett.
- Bocsánat!  - kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifért. Legközelebb, majd előveszem a mobilom és a navigációs programot használom, hogy kikerüljem!
A fickó, csak nézett meglepetten, majd elmosolyodott és megjegyezte, hogy milyen jó a humorom. Meg igazából ő az, aki nem figyelt és ne haragudjak.
Ha ezt nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem. Ha az ő fegyverüket fordítod ellenük, akkor megadják magukat zokszó nélkül? - tettem fel magamban a kérdést.
Hazafelé már nem történt semmi kellemetlen dolog. Nem akartak belém hajtani, fellökni és hasonló kellemetlen dologban részesíteni. Nem szerettem az embereket. Volt idő, amikor másként volt, de mióta szinte mindenki az interneten él és rohan, nem törődve másokkal, azóta a tolerancia nálam nem működik.
Nekem sohasem volt profilom a közösségi oldalakon, nem nézegettem naponta ki mit csinált, mit osztott meg.  Jobban szerettem a világot élőben a saját szememmel látni, mint virtuálisan, ahogy mások teszik.
Hazaértem, gyorsan kinyitottam a szekrényt, kiválasztottam az ideális ruhát.
December volt, így biztosra mentem, ha a kabát lekerülne egy étterem, vagy netán forróbb dolgok miatt, akkor se szégyenüljek meg Olga előtt.
Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, megcsináltam a hajam. Miután felöltöztem megcsörrent a telefonom, ismeretlen volt a szám, de azért felvettem:
- Szia Ivan, én vagyok az Olga. Késni fogok, mert közbejött valami. Elintézem és indulok is a parkba. Találkozzunk fél kilenckor!
- Rendben, de honnan tudod a szá..  - fejeztem volna be a mondatot, de megszakadt a vonal, a nő lecsapta a kagylót. Biztosan nagyon sietett, ami nem volt újdonság, ebben a világban mindenki csak rohan állandóan.
Vajon ki adhatta meg a számom neki? Biztosan a munkahelyemen kérdezte meg valakitől.
Időben érkeztem, leparkoltam a kocsit egy biztonságos helyre. A parkoló fizetős volt, de legalább nem kellett attól tartanom, hogy ellopják, vagy feltörik.
Nyolc óra huszonkilenc perckor meg is jelent Olga, egy hatalmas bundában, ami combközépig ért. Lábán necc harisnyát viselt, nagyon izgató volt.
- Hello Ivan! - mosolygott majd egyre közelebb jött hozzám. Hosszú szőke haja fel volt tűzve, arca szépen kisminkelve, szinte ragyogott.
- Szia. - üdvözöltem, majd kérdőn tekintettem rá.
- Szeretnélek jobban megismerni, ezért vettem a bátorságot hogy elhívjalak egy randira.
Akkor mégis tetszem neki, hogy nem vettem ezt eddig észre? Túlságosan el voltam foglalva a világ dolgaival ezt a gyönyörűséget meg észre sem vettem?
- Nem is gondoltam volna, hogy tetszem neked. - folytattam a beszélgetést.
- Pedig már akkor észrevettelek, amikor elkezdtél dolgozni a cégnél. Akkoriban kapcsolatban voltam, emiatt nem kezdeményeztem. De ennek már vége. - nézett mélyen a szemembe.
Hirtelen egy motorra lettem figyelmes, amely felénk közeledett nagy sebességgel.
Ki sem volt világítva. Olgát elrántottam, majd a földre estünk, a motoros meg hajtott tovább. Ha ott maradunk elgázolt volna.
- Úristen, nem lett bajod? - kérdeztem tőle, de neki csak a ruhája lett havas.
- Nem. Sajnos az ilyen dolgokon már meg sem lepődöm. Az emberek nem
figyelnek egymásra. Te jól vagy?
- Igen, bár a nadrágom kiszakadt.
- Köszönöm, hogy megmentettél. Én hősöm! - nézett rám vágyakozva.
Kissé zavarba jöttem, de mosolyogtam és felajánlottam, hogy menjünk el hozzám, ott meg tudunk melegedni. Helyeselt, így elindultunk. Tíz perc múlva már otthon is voltunk.
- Kérsz egy meleg teát? - kérdeztem
- Igen kérek. - válaszolt Olga.
Hátramentem a konyhába és bekapcsoltam a vízforralót. Majd kerestem egy jobbfajta tea filtert és már vittem is neki. Beszélgettünk és az éjszaka egyre forróbb lett, egymásnak estünk.
A nő nem aludt nálam, hajnalban hazament.
Másnap a szokásos módon, ismét a munkahelyemre indultam volna, amikor észrevettem, hogy meghúzták a kocsimat és egy öntapadós címkét ragasztottak a karcolás fölé ezzel a szöveggel:  „Bocsi, többet nem fordul elő. Szvetlana."
Hát ez fantasztikus. Tipikus nő, aki nem tud parkolni. Azt hitte, ezzel minden el van intézve?
Miért nem körültekintőbbek az emberek, miért kell nap, mint nap nekem ezzel élnem? - tettem fel magamban ismét a kérdést. A munkahelyem ajtaján benyitva, már kerestem Olga tekintetét, aki ahogy meglátta, hogy jövök, szinte kiugrott a pult mögül és a nyakamba ugorva megcsókolt.
- Jó reggelt édes. - mosolygott.
- Hello, talán nem itt kellene mindenki előtt. - válaszoltam, de őt ez nem nagyon érdekelte.
A cégnél mindenki minket nézett, ahogy egymás karjaiban voltunk, aztán végül elengedett.
bementünk az irodámba és beszélgetni kezdtünk.
- Ne gondold azt, hogy ez a tegnapi csak arról szólt. Nagyon hiányzott már a szex, és te voltál erre a legalkalmasabb. Nagyon megválogatom a partnereimet és nem fekszem le akárkivel. Tetszel nekem, te más vagy, mint a többi férfi.
- Akkor szeretnél még találkozni? - kérdeztem.
- Hát persze, hogy szeretnék!

Onnantól kezdve találkozgattunk, megismertük egymást. Egy hónap elteltével elkezdtünk járni és szerelmes lettem belé.
Négy év telt el és ő rengeteget komolyodott közben. Meg tudtam benne bízni, ami nekem nagyon nehezen ment egy nőnél.
Hirtelen azon vettem észre magam, hogy nem zavarnak az emberek, nem voltam mérges, ha el akartak taposni, csak mosolyogva kitértem és én kértem bocsánatot.
Rájöttem, hogy a szerelem elfeledteti velem a világ bajait, ezáltal az én gondjaimat is, amit az emberek okoztak nap, mint nap.
Eközben sok dolgot tapasztaltam az élettel kapcsolatban, de mindig ugyanarra jutottam:

A világot a boldogtalan emberek bolondítják meg. Ha megtaláltad a lelki békéd és kiegyensúlyozott leszel az összes nagy gond, ami létezik, eltörpül a boldogságod mellett.

A kutatásomat az emberek viselkedésével kapcsolatban tovább folytattam. Leírtam mindent, naplót vezettem az egészről.
Azt vettem észre, hogy egy idő után jóra fordultak a dolgok, az emberek kikerültek, köszöntek és kedvesek lettek. Nem értettem mire fel ez a pozitív viselkedés. Nem csak velem, de egymással is toleránsabbak voltak.
- Jó napot kívánok! - tértem be egy festékboltba; a lakást festettük és kialakítottunk egy kis helyet, ha gyerekünk születik, akkor legyen neki is külön szobája.
- Üdvözlöm, a nevem Szvetlana. Miben segíthetek? - mosolygott rám kedvesen az eladónő.
- Milyen érdekes, évekkel ezelőtt egy ilyen nevű hölgy húzta meg az autómat, egy öntapadós címkére még bocsánatkérő szöveget is írt.  - jegyeztem meg mosolyogva, nem gondoltam, hogy pont ez a nő volt az.
A festékboltos eladónő falfehér lett, azután meg elvörösödött, majd megszólalt:
- Én voltam az, ne haragudjon. Kárpótlásul felajánlhatok egy dobozzal bármelyik festékből önnek?  - a nő nagyon megbánta a tettét, én nem ellenkeztem, elfogadtam az ajánlatot.
Kilépve a boltból bepakoltam az autóba és nem hittem el, ami történt. Mi van az emberekkel?
Pár éve, mikor megismerkedtem Olgával, senki nem figyelt senkire és semmire. Most meg hirtelen, mindenki normális?
Nem értettem az okát, de nagyon örültem ennek a dolognak, hiszen az emberek szeretnének egy olyan világban élni, ahol törődnek egymással és érzékelik is a másikat.
Teltek múltak az évek és Olga már nagyon szeretett volna egy babát. Sajnos hiába próbálkoztunk, nem jött össze és ő nem esett teherbe.
Később elmentünk orvoshoz is, ahol kiderítették, hogy nekem soha nem lehet gyerekem.
Olga ezt nem tudta sem elfogadni, sem feldolgozni és arról hallani sem akart, hogy örökbe fogadjunk.
Egyik nap ezzel állt elém:
- Ivan, én ezt nem bírom. Szeretlek, de nem tudok tovább így élni. Te mindent megadtál, egyvalamit viszont nem tudsz, amire nagyon vágyok. Sajnálom, jobb lesz ez így mindkettőnknek.
Meg sem tudtam szólalni, a torkomban gombóc volt. Csak néztem rá kérdőn és magamban mondogattam, hogy biztos létezik valami orvosi segítség és próbálkozzunk még.
Láttam az arcán, hogy belefáradt és már nem akarja ezt. Nem tudtam mit mondani.
- Rendben.  Mindig is szeretni foglak. - hebegtem, miközben nagyot nyeltem. 
- Én is téged. - nyögte ki szomorúan.
Két hétig nem tértem magamhoz, annyira rossz volt, hogy már nincs velem.
A munkahelyemen sem láttam többet, felmondott. A munkatársaim szerint még a városból is elköltözött.
Teltek múltak a hónapok , és a helyzet egyre szörnyűbb lett:
A múlt héten a szemem láttára fojtott meg az utcán egy férfi egy másikat, mert az lecsapta az autójával és koszos lett a ruhája. Érthetetlenné vált az egész. Ahogy egyre depressziósabb lettem úgy őrült meg körülöttem ismét a világ. Nem az nem lehet, hogy ezt az egészet én befolyásolom. Hessegettem el a gondolatot.
Abban az időszakban éppen szükségem volt megint festékre és betértem a boltba, ahol pár hónappal ezelőtt jártam. A pult mögött Szvetlana ült, odamentem, hogy vásároljak, de ő nem is köszönt, újságot olvasott. Úgy tett, mintha ott sem lennék.
- Elnézést! - emeltem fel a hangom
- Mi van már? - förmedt rám, a homlokát összeráncolva.
- Két doboz barna falfestéket szeretnék.
A nő nem ismert meg, vagy rossz napja lehetett, de elég gorombán viselkedett velem.
- Mindjárt hozom! - csapott az asztalra és elindult hátra. Ez teljesen megbolondult, gondoltam.
- Emlékszik még rám? Én vagyok az, akinek pár évvel ezelőtt meghúzta az autóját. - próbáltam oldani a hangulatot
- Valami rémlik, de ön most fel akar szedni, vagy mi a fene? - nézett rám kérdőn.
- Nem, én csak vásárolni akarok.
Gyorsan távoztam, nem akartam tovább hergelni.
Aznap estére vettem egy jófajta bort. Csak egy dolgon gondolkoztam, hogy biztos Olgának is ízlene. Valamiért jó kedvvel gondoltam az egészre és elhatároztam, hogy lezárom ezt vele.
Másnap sokkal jobb lett a hangulatom, kimentem az utcára és láttam, hogy egy hajléktalan egy öreg nénit kísér át a zebrán. Néztem tovább és azt vettem észre, hogy az autós végtelen türelemmel várja meg mindezt. Ez azért volt érdekes, mert emiatt kihagyott egy zöldet, néztem az arcát és csak mosolygott.
Kezdtem úgy érezni, hogy minden az én lelki állapotomhoz hasonlóan történik. Ha rossz kedvem volt, akkor az emberek mogorvák voltak, ha vidám voltam, ők is azok lettek.
Az elkövetkezendő egy hétben csak ezt teszteltem. Felidegesítettem magam Olgára gondolva, majd betértem egy boltba, ahol nem igazán örültek nekem, majd megittam két sört bementem ugyanoda és végtelen kedvességgel szolgáltak ki.
Ledöbbentem és onnantól kezdve lett igazán rossz a kedvem. Túl nagy volt a felelősség, hogy minden tőlem függ, akár emberek élete is. Erről soha senkinek nem beszéltem, de féltem, hogyha rosszkedvű maradok, akkor sok ember meghalhat az agressziónak köszönhetően az utakon, vagy akárhol.
Alkoholista lettem, de arra ügyeltem, hogy emiatt ne veszítsem el a munkámat.
Bevetettem mindent, annak érdekében, hogy ez az állapot fent maradjon. Elkezdtem prostituáltakhoz járni, és ezekben a lányokban rendszerint megpróbáltam Olgát felfedezni.
Sajnos nem találtam meg egyikben sem. Egy megoldás maradt, meg kell keresnem őt és vissza kell szereznem. Ha ismét boldog leszek vele, akkor a világ rendje is helyreállhat és nem rajtam fog múlni ezrek élete.
A híradóban egyre több halálesetről számoltak be. Hol gyilkosság, hol pedig baleset történt. Én pedig közben kutakodtam Olga után.
Rájöttem, hogy ha tényleg pillanatok alatt tudom befolyásolni az emberi viselkedést, akkor jóra is fordíthatok dolgokat. Legalább a saját környezetemben, mivel a Föld összes lakóját nem tudtam volna szemmel tartani. Egyik hétvégi reggel a szokásos nézelődős, bevásárlós körútra indultam. Sokat gondolkoztam azon, hogyan érhetném el egyik pillanatról a másikra azt a felfokozott lelki állapotot, amivel jót tudnék tenni az emberekkel. Végül rákényszerültem a legrosszabbra: 
Drogokat kezdem használni..
Szinte mindet kipróbáltam, a könnyebb ecstasy-n át egészen az ópiumig. Teszteltem, melyik milyen hatással volt rám, szinte a legtöbbtől jókedvem lett, de volt amitől nem. Oroszországban minden nehézség nélkül beszerezhetőek voltak ezek a szerek, ha volt pénzed.
Végül a heroin hatott a leggyorsabban.

Szása az egyik kollégám elég agresszív típus volt, ha többet ivott, vagy ha valami nem tetszett neki a fizikai erejét használta. Ekkor általában azon csattant az ostor, akivel a legtöbb időt töltötte és akit legjobban szeretett.  Ez az ember a felesége volt, Jelena.
Többször láttam őket együtt úgy, hogy a nőn kék-zöld foltok voltak.
Így elhatároztam, hogy segítek nekik,de leginkább a férfi párját sajnáltam.

Egyik nap mikor láttam őket veszekedni az utcán, Szása egy hatalmas pofont kevert le a nőnek. Természetesen a körülöttük levő emberek mit sem törődtek ezzel.
Gyorsan behúzódtam a közeli sikátorba, ahol szerencsére nem volt senki. Beadtam egy kisebb adagot a heroinból magamnak.
Fél perc múlva mire visszaértem, már nagyfokú jó érzés töltött el és azt láttam, hogy Szása ölelgeti és csókolgatja Jelenát, mintha a legboldogabb pár lennének. A férfi a nő arcát simogatta, mintha nem értette volna azt, hogy mitől vannak rajta zúzódások.
Ekkor döbbentem rá arra, hogy ha csinálok egy érzelmi csavart, az egyben törli az előző viselkedést is, minden szinten. Felért a dolog egy agymosással. Ettől ismét rosszabb lett a kedvem, mivel a megbánás, mint fogalom nem létezett többé. 
A következő pillanatban, egy türelmetlen autós egy öreg férfit halálra gázolt a zebrán, mert  nem ért át a zöld jelzésen. Lecsuktam a szemem, majd visszamentem a sikátorba egy újabb adagot belőni magamnak.
Szerencsére teljesen lefoglalt, hogy embereken segítsek, így nem nehezítette a dolgom Olga felkutatása.
Nem adtam fel a keresést, telefonálgattam, érdeklődtem. Egyszer a nyomára is bukkantam, de ott csak annyi információval szolgáltak, hogy egy hete költözött el. Azt hogy hova, nem tudták megmondani.
Legközelebb rábukkanok. Ettől egy kicsit jobban is éreztem magam.
Egyik nap a munkahelyemen hallgattam a rádiót, és arra lettem figyelmes, hogy azt mondták,hogy az egyik bankot bankrablók lepték el és túszokat ejtettek. Hogy bebizonyítsák nem viccelnek, egy túszt meg is öltek.
Tudtam, hogy lépnem kell, ezért fogtam a drogot és valami ürügy révén egy órával előbb eljöttem a munkahelyemről.
Mire oda értem a bejárathoz, csak annyit mondtam a rendőröknek, hogy menjenek be, nem lesz baj. Furcsán néztek rám, nem akartak nekem hinni.
Szóltam nekik, hogy tegyenek egy próbát és szóljanak bele még egyszer a megafonba, hogy feltartott kézzel jöjjenek ki. Ők el akartam onnan küldeni, úgy gondolhatták, hogy csak útban vagyok. Kikaptam az egyikük kezéből a hangosbeszélőt és belekiabáltam.
Az egyenruhás meglepődve nézett rám. A következő pillanatban nyílt az ajtó és a bankrablók kijöttek. A rend őrei pedig csak néztek csodálkozva. Nem győzték nekem megköszönni és csak faggattak, hogy honnan tudtam, hogy megadják magukat.
Én csak ennyit mondtam: megérzés. Újabb életeket mentettem meg.

Az új elfoglaltságom az lett, hogy könyvtárba kezdtem járni. Különleges, kiválasztott emberek után kutattam, hátha találok valami érdekeset. Semmi olyasmire nem leltem, ami hozzám hasonló eset lenne. Egy idő után feladtam és nem kerestem tovább. Lehet soha nem tudom meg miért vagyok ilyen és miért van ez a képességem. Napi rutinná vált az emberek megmentése és én egyre rosszabbul kezdtem magam érezni a drogok miatt.
Míg egy nap az egyik telefonkönyvben véletlenül rábukkantam Olgára.
Annyira ritka családneve volt, hogy tudtam nem lehet más, csak ő.
Négy év telt el azóta, hogy elment. Remegő kézzel emeltem meg a kagylót és tárcsázni kezdtem. Tudtam, ha megint összejövünk, akkor nem lesz szükség többé sem drogokra, sem pedig alkoholra. Neki elmondanám ezt a képességet, nem akartam, hogy más megtudja.
Túlságosan a szívemen viseltem az emberek sorsát, nem akartam többet idegeskedni azon, kivel mi történik. Nem akartam, hogy többé lelkiismeret furdalásom legyen emiatt.
Míg ezen gondolkoztam, a telefonba egy erős férfi hang szólt bele:
- Halló tessék!  - mondta a férfi.
Mivel nem mutatkozott be, így én sem tettem.
- Olga Kurilenkoval szeretnék beszélni.
- Milyen ügyben keresi? - akadékoskodott a fickó.
Gyorsan kitaláltam valamit:
- A ruhatisztítóból hívom, és kellene a tisztítási szám, mert valamit elkevertünk.
Hazudtam neki, magam is meglepődtem, hogyan jutott ez az eszembe.
- Egy pillanat és szólok Olgának.
Ezaz! Mindjárt a telefonhoz jön és válthatok vele pár szót.
- Halló!  - szólt bele a még mindig szexis hangján.
- Én vagyok az Ivan.
Nagy csend következett, de azért beleszólt.
- Úristen. Miért hívtál?  - szólalt meg zavartan.
- Tudni akartam mi van veled és szeretném veled újra kezdeni.
Ismét szünet.
- Ivan, ne haragudj, de én... Nekem van már egy élettársam és született két évvel ezelőtt gyerekünk. Sajnálom. Boldog vagyok és ezt nem fogom feladni semmiért.
Nagyot nyeltem és nem tudtam erre mit mondani. Lassan leraktam a telefont.
Hogy lehettem ennyire hülye? Mit vártam? Teljesen kivoltam.
Kint egy fickó kezdett el lövöldözni. Kinéztem és azt láttam, ahogy éppen egy keleti turista-csoportot mészárol le. Nem tudtam és nem is akartam csinálni semmit. Elegem volt ebből.
Elhatároztam, hogy többet nem avatkozom be.
Aznap este úgy éreztem semmit nem ér az életem, mint ahogy mások élete sem. Céltalanul hajtottam álomra a fejem, nem érdekelt mit hoz a holnap.
- Ivan!   - szólalt meg egy hang.
Jól használtad eddig a képességet amit neked adtam.
Nem véletlenül esett rád a választás. Tudtam, hogy jóra fogod fordítani.
Most kicsit meginogtál, légy erős és folytasd, ahogy eddig!
Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a      miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás.
- Hogy mi? Ki van itt?  - ijedtem fel álmomból.
Furcsa volt ez a szöveg. Ilyen erős soha nem volt egyetlen álmom sem. Olyan volt, mintha igazából megtörtént volna.  Ki szólt hozzám és honnan tudja, hogy én befolyásolni tudom az emberi viselkedést?
Másnap beteget jelentettem a munkahelyen, elmentem egy antikváriumba. Ott nagyon régi irományokat találtam, főleg bibliai könyvek voltak.
Volt ott egy nagyon rongyos kötet, amihez az öreg arab eladó rendkívüli módon ragaszkodott. Azt mondta sokat ér, eddig még senki nem adott érte annyit, amennyit elkért.
- Húszezer rubel az ára! - mondta az öreg
- Hogy mennyi? Az a fizetésem fele! - lepődtem meg.

Gondolkoztam, hogy megvegyem-e, nagyon drága volt. Ennyire régi bibliai vonatkozású könyvet sehol nem találtam a városban. Ha ezt most elszalasztom, lehet soha nem derül ki, hogy miért is van ez a képességem. A könyv nem kevesebb, mint ötszáz éves volt.
Otthon elővettem, alig mertem lapozni, mert szétszakadtak az oldalak.
Míg végül eszembe jutott, hogyha párásabb helyre viszem és beleivódik a gőz, akkor talán jobban hajlik majd egy-egy oldal.
Be is vált a dolog. A fürdőszobában forró vizet engedtem a kádba és egy 10 perc múlva bementem és bár nehézkesen, de óvatosan tudtam lapozni a könyvet. Pechemre latinul volt, természetesen csak pár szót ismertem, mert az általános iskolai latin nyelvtudásom igencsak megkopott.
Másnap elmentem egy fordítóhoz.
A könyvben képek is voltak, ezért főleg arra kérdeztem rá, hogy milyen szöveg áll a képek alatt. Meglepő dolgok derültek ki. Noé csak egy volt azon kiválasztottak közül, akiket Isten kijelölt, hogy mentse meg a Föld „gyümölcseit", mielőtt eljön az idő és bűnhődnie kell az embereknek. A fordító azt is elmondta, hogy le van írva a könyvben, hogy miként és kin keresztül jön majd a büntetés. Megkérdeztem, hogy milyen nevű személyeket említ és hogy mondja el a részleteket.
Mikor kimondta a nevem és az évszámot, egy pillanatra levert a víz, elsápadtam és kértem, hogy mutassa meg. Nem hittem a szememnek. Mint ahogy minden nyelvben, a neveket nem szokás lefordítani és tisztán kivehető volt az Ivan név. Elmondta még, hogy volt egy kifejezés amit nem ért, az volt odaírva, hogy a lélek büntetése. Én természetesen már mindent értettem. Kifizettem a fordítást, fogtam a könyvet és rohantam haza.
Éjjel Isten szólt hozzám, én vagyok a következő kiválasztott. Meg kell tudnom mi a célja velem. Nem állt szándékomban egy egész Földnyi embert elpusztítani szimplán a rossz kedvemmel, mert a teremtő így akarja.
Hiányzott egy nő már az életemből, egy pár hét után teljesen le tudtam zárni az Olga dolgot. Belőttem magam, belenéztem a tükörbe. A szemem alja feketés volt, már mutatkoztak rajtam a drogozás jelei, próbáltam eltüntetni, valamennyire sikerült is. Később elmentem Szvetlanahoz a festékboltba, megbeszéltünk egy randit is. Nagyon tetszett már akkor is mikor megismertem, de a remény, hogy Olgával újra boldogok lehetünk, nem engedte, hogy másnál próbálkozzak.
- Szia - köszönt Szvetlana.
- Helló. - fogadtam az üdvözést.
- Nyugi most nem fogom meghúzni az autódat. - nevetett bájosan.
- Ha mégis így történne, akkor saját kezűleg kell lefestened. - vágtam vissza pimaszul a festékboltos lánynak
- Rendben. - mosolygott.
Éreztem, hogy valami ismét elkezdődött. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor Olgát megismertem. Hittem azt, hogy Szvetlanaval most már boldog lehetek és nem állhatja ennek semmi az útját. A randi jól sikerült, 2 hétre rá össze is jöttünk.
Ő talán még jobb szerető volt, mint Olga. Ha bár nem volt annyira szép, de az hogy boldog vagyok sokkal fontosabb volt, mint bármilyen külső tulajdonság.
A szeretkezések alkalmával sosem védekeztünk. Tudta, hogy steril vagyok, elfogadta és beletörődött, hogy nem lehet tőlem terhes, ha később gyereket vállalnánk.
Egy alkalommal nem jött meg a menstruációja három hétig. Nem tudtuk mire vélni a dolgot.
- Drágám, veszek egy terhességi tesztet, ilyen sokáig nem szokott kimaradni.
Tudom, hogy nem lehet babánk, de hátha mégis. -  reménykedett.
- Édesem, a legboldogabb ember lennék, ha ez igaz lenne, de félek, hogy csak kimaradt egy ciklusod.
Szvetlana hazaérve izgatottan ment be a wc-re és megcsinálta a tesztet. Mire szinte rohanva rontott ki és azt kiabálva, hogy:
- Terhes vagyok Ivan, terhes vagyok!
Nem akartam hinni a fülemnek. Ez kész csoda volt.
Elmentünk a nőgyógyászhoz, aki megerősítette a dolgokat, hogy Szveti valóban állapotos.
Aznap este furán aludtam, egész este vert a víz.
Majd álmomban ismét megszólalt a hang :
- Íme az ajándék neked, tőlem. - szólalt meg Isten.
Most már igazán megérdemelted. A képességed jól használd, légy boldog.
Ehhez most minden eszközt megkaptál tőlem. Tudom, hogy ez az egyetlen, ami még
nem adatott meg nektek. Ne feledd, a te lelked tükrözni a Föld lakóinak a lelkét. Ez egy olyan
esély, amit egyetlen kiválasztott idejében sem kapott meg az emberiség.
Kinyitottam a szemem és csak mosolyogtam, majd halkan suttogtam:
- Köszönöm Istenem.
Ha lehetett még jobban beleszerettem Szvetibe. Együtt nézelődtünk, vettünk pár babaruhát és készen lett a gyerekszoba is. Pár hónap elteltével már szépen kezdett gömbölyödni.

Nagyon sok helyen voltunk kirándulni, mert tudtuk ha megszületik a baba, akkor egy ideig nem tudunk majd elmenni hosszabb útra. Jártunk Amerikában és Ausztráliában is.
Mindenhol kedves emberek fogadtak minket, híre nem volt a rohanó, erőszakos viselkedésnek. 
Boldog voltam, boldog volt a Föld.
Szveti bejelentette, hogy pihenésre van szüksége, elutazik Voronyezsbe, az anyjához. Moszkvában nagy volt a pörgés, nehezen tudta elviselni. Nyugalomra volt szüksége. Nehezen, de beleegyeztem, hogy menjen. Egy hónapról volt szó, ami nem kevés idő, ha szeretsz valakit.
Egy hét után kezdtem magam egyre rosszabbul érezni. Még a gyerek születése előtt letettem a drogot, de sajnos nem volt otthon alkohol. Itt követtem el egy végzetes hibát...
Nem táraztam be magamnak, pedig tudtam, hogyha elmegy attól félvén, hogy valami történik vele, idegesebb leszek. Meg is történt a baj.
Aznap este egy repülőgép szerencsétlenségről számoltak be. Szveti is a gépen utazott. Azt mondták a rádióban, hogy senki sem élte túl és majd értesítik a hozzá tartozókat, az esetet pedig még vizsgálják. A könnyeimmel küszködtem és közben magam vádoltam, pedig nem volt egyértelmű mi is történt. Tudtam, hogy ők voltak az egyetlen esélyem a boldog életre és ezt is elvesztettem.
Később bejelentették, hogy a repülőgép fekete dobozát megtalálták és közzétették a pilóták beszélgetését. Veszekedtek valamin, majd egymásnak estek és ez okozta a balesetet.
Egy pici hiba és mindennek vége.
Innentől káosz következett, a fájdalmam olyan mértékű volt, hogy nem tudtam és már nem is próbáltam elnyomni magamban. Az emberek egymást ölték az utcákon ok nélkül. A tévében már nem volt adás. Mintha valami háborús filmbe csöppentem volna. Tudtam, hogy itt a vége. Majd becsuktam a szemem és elájultam.
- Nem voltál elég körültekintő. De itt nem ez volt a legnagyobb baj fiam. - szólalt meg Isten.
A boldogság nem vehet téged körül minden nap minden percben és minden
másodpercben. Tudni kell pillanatokra, napokra, hetekre is elengedni azt, akit
szeretünk. Nem örökre megy el, tud magára vigyázni és visszatér.
A kapu nyitva áll előtted és a kedvesed előtt odafent, ha meghalsz ott majd találkoztok és boldogok lesztek.
Kinyitottam a szemem és láttam, hogy betör egy hatalmas férfi a szobába, majd belém döf egy kést.
A következő amire emlékszem, hogy Szveti kezét fogom ő pedig a másik kezében a babánkat tartja. Minden fényes és fehér volt, boldogság járta át a lelkem.
Megérkeztünk.

Szerző : Lipák Attila