,,Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni , de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük amit tudunk.” Történt már meg veled kedves olvasó, hogy társaságban, bárhol, megkérdezték milyen végzettséged van? –mert velem igen. Még a családban is a szememre vetették, hogy miért mentem hozza férjemhez, mert nincs egyetemem.
Orvosasszisztens vagyok. Gyerekkori álmom teljesült. Nagyon sokat tanultam, küzködtem beteges gyerekként, hogy bejussak az asszisztensképzőbe. Akkor nagy volt a konkurencia. A szakmának is nagyobb volt a becsülete. Egy segítő embert látott bennünk a társadalom, mostanság pedig ellenséget.
Nagyon szeretem amit csinálok. Ha újra szakmát kellene válasszak, most is ezt választanám. A második otthonomnak érzem a munkahelyem. Nagyon nehéz ma helytállni. Sok a körmölnivaló, egyre kevesebb idő marad a hívatásra, a betegre szentelt figyelemre. Én vagyok az a nővér, aki sok és mérhetetlenül nagy felelős munkát végzek.
,,Az emberek elfeledkeznek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás.” Nekem nem adatik meg, hogy templomban kezdjem a napot, mert nincs ünnep, nincs vasárnap. A betegnek gyógyulni kell, az pedig gondos ápolást igényel a hét minden napjában, a nap minden órájában. Én is a társadalom krémjével, az orvosokkal kell dolgozzak. Nekem is vannak kollegáim akikhez kell alkalmazkodjak és meg kell feleljek elvárásaiknak. Felmérhetetlen a testi és a lelki teher, amit viselünk, és odahaza is a szebbik oldalunkat kell mutatni, mert egyszer megjegyezte gyermekem: Anyuci te egyszer olyan kedves és máskor olyan bolond vagy. Akkor nagyon elgondolkoztam a hallottakan. A gyerekem nem hibás, ha kiégtem, neki az anyjára van szüksége. Ettől a naptól kezdve próbáltam hobbiként üzni a szakmát, amit addig is imádtam. Kerestem a szépet, a jót. Öröm volt, ha egy beteg gyógyultan hagyta el a kórházat.
Volt időszak, amikor leszázalékoltak. Más beosztást kaptam. Nem szerettem amit csináltam. Minden hétfőn, már pénteket vártam. Öngyilkossági gondolataim is voltak. Egy nap felébredtem és beszéltem magamban-ez így nem mehet tovább . Próbáltam új kihívásokba bekapcsolódni, olyan akciókat találtam ki és szerveztem, amit még más nem. Minden tevékenységemben kerestem a sikerélményt. Próbáltam átnézni a rosszakarókon, a rosszat jóval viszonyozni. Édesanyám arra tanított, ha kővel dobnak, dobd vissza kenyérrel. Minél kegyetlenebb volt hozzám valaki, annál kedvesebben közelítettem meg őt. Az idő jó orvos. Mindent megold, minden sebet begyógyít. Úgy érzem sikeres ember vagyok. A szakmában elértem a lehető legtöbbet. Osztályt vezettem, amig leszázalékoltak. Otthonápolást szerveztem és irányítottam. Önkéntes egészségfelmérő-betegségmegelőző akciókat terveztem, vezettem, elsősegélynyújtási tanfolyamot tartottam a Zöld Egyesületnél, kórházi konyhát irányítok, asszisztensképzőben tanítok. Anya és feleség vagyok még akkor is, ha nincs egyetemem.