Az éneklő hársfák meséje

Volt egyszer egy kisváros, ahol évszázadok óta kiváló muzsikusok éltek. Zenekarukat messze földön ismerték és becsülték. A város szélén lakott egy idős gróf, aki nagy zenerajongó lévén sokat segített: a zenekart adományokkal támogatta, kastélya dísztermében pedig hétvégi hangversenyeket rendezett.
A kastély szomszédságában élt egy kisfiú, akit Mihálynak hívtak, de mindenki csak Miskának becézett. Régi zenészcsalád sarja volt, és rendkívül tehetséges. Hétéves korában egyik napról a másikra olyan kiforrott művész lett belőle, hogy csodájára jártak az emberek. Furulyájából szinte önmaguktól törtek elő a hangok, mint a feketerigók éneke, amikor a pirkadó hajnalt köszöntik.

De mi történt Miskával, hogy ilyen hirtelen megváltozott?
A hetedik születésnapját ünnepelte éppen, amikor a kora nyári éjszakán álmatlanul forgolódott az ágyában. Végül megelégelte a dolgot: kiosont a házból, s kilépett a telihold fényében sütkérező kertbe. A szomszédból átható illatot hozott a szél. A kastélyhoz vezető út két oldalán évszázados hársfák sorakoztak, s mintha a fiú születésnapját szerették volna megünnepelni, éppen aznap borultak virágba. Ágaik meghajoltak a dús virágfürtök súlya alatt. Mézédes illat szállt belőlük – oly hívogatóan, aminek nem lehetett ellenállni.
Miska felhúzódzkodott a kerítésre, majd lehuppant a túloldalán. Átvágott a parkon, és a hársfák közé érve mélyen magába szívta a virágillatot, ami egyszerre volt frissítő és mámorító. Furcsa gondolata támadt: úgy érezte, mintha a hársfák egy hatalmas kórus tagjai lennének, akik égi karmesterüket, a teliholdat figyelik várakozón. Elmosolyodott, ám néhány perccel később álmélkodva kapta fel a fejét.

Halkan zümmögő hangokat hallott, de nem méhek döngicsélését, sem szúnyogok idegtépő nyivákolását. A hársfák énekeltek körülötte, ehhez nem fért kétség! Hangjuk egyszerre mélyült és magasodott, mind nagyobb terjedelmet fogott át. Ezernyi hangot ötvözött: minden törzs, minden ág, minden levél és virág hozzátette a magáét. A fasorban örömünnep zengett, és Miska szíve is remegett a boldogságtól. Végül a hársfák éneke egyetlen akkordban összecsengett, azután elcsendesedett, mint apró ezüstharangok csilingelése, ha kirezeg belőlük az erő, ami megszólaltatta.
Úgy tűnik, csak Miska hallotta a hársfák kórusát, mert az ablakok mögött sehol sem gyúlt ki fény. Az emberek mélyen aludtak, miként a házőrző kutyák is, akiket ezen az éjszakán a telihold fénye sem nyugtalanított.

A fiú ettől kezdve egészen másképp zenélt, mint korábban; iskolatársai, tanárai és a zeneértők megbabonázva hallgatták. Szüleit büszkeséggel töltötte el gyermekük sikere. Az öreg gróf is felfigyelt rá; gyakran meghívta vendégségbe, ahol úgy bánt vele, mintha saját unokája lenne. Amikor Miska betöltötte a tizenkettedik évét, elintézte, hogy ősztől egy híres fővárosi zeneiskolában tanulhasson tovább, ahová csak olyanok kerülhettek be, akik csodagyereknek számítottak.
Ez év nyarán az öreg gróf csendesen jobblétre szenderült. Sokan megsiratták, közöttük Miska is. Temetése, amelyet egy borongós napon tartottak, végül búcsúhangversennyé vált. A zenészek, anélkül hogy összebeszéltek volna, magukkal vitték a hangszereiket. Amikor a fájdalmasan mély gödörbe leeresztették a koporsót, megszólalt Miska furulyája, amihez sorra csatlakoztak a tömegben elvegyült muzsikusok. Végül eljátszották a gróf kedvenc keringőjét is, melynek hallatán felderültek az arcok, sőt a nap is kisütött.

Az elhunytnak egyetlen örököse volt, egy távoli unokaöccse, aki a temetés után beköltözött a kastélyba. A személyzetet leszámítva ő is egyedül élt, mint az elődje, de sokkal zárkózottabb ember volt. A végrendelet értelmében jelentős összeget kellett a zenei élet támogatására fordítania, és a kastély továbbra is otthont adott a hétvégi hangversenyeknek. Mégis, milyen más volt minden, mint azelőtt! A gróf unokaöccse kiismerhetetlen arccal ült az előadásokon, a lelkesedés legkisebb jele nélkül. A terem akusztikája is megkopott, a magasabb hangokat sorra elnyelte. Miska kezdett örülni, hogy ősztől új élet vár rá a fővárosban. Előtte azonban történt még valami, ami olyan volt, mint egy rossz álom…

Az egyik nap kirándulni ment a szüleivel, és csak estefelé tértek vissza. Miska az erdőben sivító hangokat vélt hallani, és megmagyarázhatatlan félelmet érzett. Hazafelé közeledve látták, hogy a város szélén tüzes fények táncolnak, s felettük füstfelhő gomolyog.
– Csak nem gyulladt ki a házunk vagy a kastély? – néztek egymásra riadtan.
Közelebb érve kiderült, hogy a kastélypark előtt ég a tűz, ahol a mező kezdődik. Tucatnyi ember szorgoskodott itt egy hatalmas máglya körül. Miska szokatlan hiányt érzett, de sokáig nem tudott rájönni, hogy mit. Aztán egyszer csak kifutott arcából a vér: az éneklő hársfáknak nyoma veszett!
Hetedik születésnapja óta nem hallotta őket énekelni, de tudta, hogy amit átélt, az valóban megtörtént. Furulyázás közben mindig ott érezte magát a hársfák között, vagy őket saját magában: mintha a gerince két oldalán sorakoztak volna. És most e nagyszerű kórus tagjai – már látta is őket –, a földön feküdtek tehetetlenül, s várták a halált.

Miska rohanni kezdett, mintha meg tudná akadályozni a tragédiát, ami már bekövetkezett. A favágók csodálkozva néztek a közéjük toppanó fiúra, aki úgy lihegett, hogy meg se tudott megszólalni. Végül egyetlen szót sikerült kinyögnie:
– Miért?!
A csoport vezetője megérezhetett valamit a Miska torkát fojtogató fájdalomból, mert csendesen így felelt:
– Én is sajnálom ezeket a fákat; most látszik csak igazán, milyen szépek és egészségesek voltak még. De a kastély urának útjában voltak, mert szobrokat akar elhelyezni a parkút mentén. Igen, márványszobrokat állít a gróf emlékére, mégpedig mindenféle hangszereken játszó zenészek figuráit. Azok is szépek lesznek, majd meglátod – tette hozzá, miközben ő maga is bánatosan nézett a szétfűrészelt törzsekre és a tűzbe vetett ágakra.
Miska szíve elszorult a hír hallatán.
– Éneklő hársfák kórusát tiporják el holmi ócska szobrok miatt? Micsoda szörnyű vakság és süketség! – gondolta.
Az egyik munkás eközben egy kisebbfajta fának is beillő lombos ágat vonszolt a tűzhöz, hogy máglyára vesse. Miska nem sokat töprengett, hiszen ideje sem volt rá: izzó fahasábokon keresztül odaugrott elé, és eltorlaszolta az utat. A férfi megtorpant, s hagyta, hogy a fiú elvegye tőle a hatalmas hársfaágat. Miska pedig – mint aki jól végezte dolgát – hazafelé indult, és a levelekkel felsöpörte maga mögött az út porát. Szülei együtt érző csendben csatlakoztak hozzá. Ha nem is tudták igazán, hogy miféle kapcsolat fűzi a hársfákhoz, látták, mennyire szeret közöttük lenni. A különös menet hamarosan eltűnt a hüledező munkások szeme elől.

Miska meggyökereztette az ágat, és elültette a kastéllyal szomszédos kerítésük mellett. Türelmesen locsolgatta, ápolta, sőt kikönyörgött a szüleitől még néhány hársfacsemetét. Hét kis fa sorakozott végül a kerítés mentén, középen az éneklő hársfák leszármazottja. Nyár végére szépen megerősödtek, és kiállták a viharos szél rohamait. Akik értettek a fákhoz, nem győztek csodálkozni a gyors fejlődés láttán. Miska csak mosolygott magában: nem volt kétsége afelől, hogy az éneklő hársfák ereje költözött a védenceibe.
A kastélyparkban időközben helyükre kerültek a szobrok. Miska, amikor búcsúlátogatáson járt a szomszédban, neheztelését félretéve kíváncsian nézegette őket. Zenészfigurák sorakoztak az út két oldalán, mindenféle hangszerekkel, de olyan mozdulattal, mintha megdermedtek volna muzsikálás közben. A fiú idegenkedve sétált közöttük, középre érve azonban megtorpant.
Az ittlévő két szobor döbbenetesen élőnek látszott – talán azért is, mert szökőkutas kis medence vette körül őket, de leginkább azért, mert ők valóban zenéltek! Az egyik oldalon egy sudár termetű fiatalember furulyázott, vele szemben pedig egy szépséges ifjú hölgy hajolt a hárfája fölé. Tekintetük összekapcsolódott, arcukon átszellemültség és alig látható mosoly fénylett. Miska hallani vélte közöttük a zenét. Nehezen tudott elszakadni tőlük, mert nagyon ismerősnek tűntek, csak nem tudott rájönni, hogy honnan. Folytatta útját a rideg márványfigurák között, és kis idő múlva belépett a kastély kapuján.
Az öreg gróf unokaöccse a tőle telhető legnagyobb szívélyességgel fogadta. A fiú maradék haragja is elpárolgott a szánalomtól, amikor észrevette, hogy a kastély házigazdája olyan, mint egy szobor. Mozog és beszél, de mintha kőbe lenne zárva. Talán ezért vonzódik ennyire a márványszobrokhoz, s emiatt nem sajnálta kivágni az eleven, egészséges fákat.

Néhány nap múlva Miska elutazott. Az utolsó éjszaka sokáig nem jött álom a szemére. Hosszas küszködés után felkelt; kiosont a kertbe, ahol a hét hársfa alig látszott. Köröskörül tücskök ciripeltek, mintha éjszakai koncertjükkel hangokba akarnák önteni a csillagok hunyorgó fényeit. A tücsökzene zsongása közepette egyszer csak megpendült egy hang, melyet újabbak követtek. A középső fa lombjai közül hárfamuzsika szólt. Lágyan rezegtek a láthatatlan húrok, miközben a gallyak táncot lejtettek a sóhajtásnyi szélben. Miska tekintete előtt egy jelenet rajzolódott ki: a furulyázó fiatalembert és a hárfa fölé hajló leányt vélte látni élő valóságként. Kis idő múlva halk futammal elhallgatott a hárfa, a látomás szertefoszlott. A feltámadó szél megsuhogtatta a fákat; Miska megborzongott a hűvös levegő érintésétől.
– Búcsúzom tőletek – súgta a hársfáknak –, de amint lehet, hazajövök. Addig is hallgassatok a középső fára, az éneklő hársfák örökösére, akiből zene szól. Ő lesz a mesteretek. És ne felejtsetek el engem, mint ahogy én sem foglak titeket soha!

Hat év telt el, mire Miska hosszabb időre hazajöhetett. Nyaranta, amikor a szünidőt otthon tölthette volna, az iskola híres nagyzenekarával járta a világot, ahol szólistaként furulyázott. Tehetségéről legendák keringtek az iskolán belül és kívül. Távollétének volt még egy oka: megismerkedett egy lánnyal. Többel is, de korábbi kapcsolatai hamar véget értek. Mihelyt kitárta a szívét előttük, és mesélni kezdett az éneklő hársfákról, hitetlenkedve hallgatták. Javíthatatlan álmodozónak vélték, néhányan ki is nevették.
Utolsó tanéve nyitóünnepségén Miska az új tanulók között megpillantott egy lányt, akinek láttán minden más elhomályosult és a háttérbe húzódott. A fiatal teremtés olyan szépség hordozója volt, amit a fiú ősidők óta ismert; amire és akire mindig is várt. Amikor a tekintetük összetalálkozott, úgy érezte – igen, nincs rá jobb kifejezés –, hogy felismerték egymást.

Az első zenekari próbán a hárfa mögött foglalt helyet a leány. Miközben Miska szólót játszott, magán érezte a tekintetét, és úgy muzsikált, mint tán még soha. Furulyája sírt és nevetett, titkokat mesélt és örömünnepet ült. Társai annyira belefeledkeztek a hallgatásába, hogy időnként elkéstek a belépéssel, de a hárfajáték szépsége is elbűvölte őket. A karmester arca ragyogott, ilyen ígéretes tanévkezdést titkos álmaiban sem remélt!
A próba után Miska úgy intézte, hogy a lány közelébe kerüljön, és számára is meglepő bátorsággal rögtön megszólította:
– Szia! Hárs Mihály vagyok, de mindenki csak Miskának hív. Segíthetek eltenni a hárfát?
– Ó, köszönöm. Ilyen nagy hárfán még sose játszottam, jól jön a segítség – felelte a leány, majd ő is bemutatkozott:
– Engem pedig Fagyöngynek hívnak; az igazi nevem nem érdekes…
– Fagyöngy? Milyen szép név! De miért hívnak így? – kérdezte Miska csodálkozva.
– Előbb hadd kérdezzek én – mondta a leány. – Senkit se hallottam még így furulyázni. Hol tanultál és kitől?

Miska elmosolyodott. Alig egy perce beszélgetnek csak, és máris mesélnie kellene az éneklő hársfákról – mert nem volt kétsége afelől, hogy Fagyönggyel csak őszintén hajlandó beszélni. De mit fog szólni hozzá a másik?
– Furcsa története van ennek – felelte óvatosan, ám a leány tekintetétől felbátorodva belekezdett:
– Hétéves voltam, amikor a születésnapom éjszakáján nem tudtam elaludni…
És csak mondta, mondta, mert Fagyöngy tágra nyílt szemei betöltötték a látóterét, és különös erővel megelevenedett bennük minden, ami hajdanában történt. Utána sokáig hallgattak, mígnem a fiú egy kérdéssel törte meg a csendet:
– Ugye elhiszed, hogy így történt?
– Hát persze! – jött rá a válasz. – Annál is inkább…
– Annál is inkább? – kérdezett vissza Miska, attól félve, hogy félrehallotta a leány szavait.
– …Mert én is átéltem valami hasonlót – folytatta Fagyöngy, majd a fiú felcsillanó szeme láttán így szólt:
– Tegyük el végre ezt a hárfát, utána elmesélem!

Így is lett. Néhány perccel később átballagtak az iskolaudvaron, majd a városi parkot átszelő sétautak egyikére tértek. Aki látta őket, azt hihette, hogy régóta összetartoznak. Nem is tévedett, hiszen miféle jelentősége lehet itt az időnek? Leültek egy eldugott padra, ami fölé egy vénséges fa lombjai borultak. Közelebb húzódtak egymáshoz, és ekkor Fagyöngy beszélni kezdett:
– Az én történetem nagyon emlékeztet a tiédre. Egy hete, az utazás előtti napon én se bírtam elaludni az izgalomtól. Kisétáltam a kertünkbe, ahol egy tölgyfa áll középen. Olyan csend volt, mintha befogtam volna a fülem. És akkor egyszer csak halk furulyaszót hallottam a lombok közül. Szívfájdítóan szép és tiszta hangja volt! A hárfámért szerettem volna menni, de mozdulni se mertem, nehogy elriasszam… máig sem tudom, hogy mit. Másnap reggel, indulás előtt odamentem megnézni.
– És mit láttál? – kérdezte a fiú izgatottan.
– Egy nagy csomó fagyöngyöt a fa tetején, ami korábban nem volt ott.
– Ezért lettél Fagyöngy?
– Nem, a szüleim már kiskorom óta így hívnak.
Töprengve néztek maguk elé, majd egymásra mosolyogtak. Ettől kezdve elválaszthatatlanok voltak.

Sokat sétáltak, beszélgettek, sőt zenéltek is kettesben. Ismert zeneszerzők műveit írták át furulyára és hárfára, majd saját szerzeményekkel is próbálkoztak. Eleinte titokban gyakoroltak, de aztán közönség elé is kiálltak. Elsöprő sikereket arattak, a siker viszont nem tudta elsöpörni őket – úgy állták, mint hajlékony fák a viharos szél rohamait. Sokfelé hívták őket fellépni az iskola zenekarával, majd egyre többször külön is. Szinte versengtek értük; néhány meghívást kénytelenek voltak visszautasítani. Ilyenkor a kisebb és kedvesebb helyszíneknek kedveztek, ahol jobban otthon érezték magukat.

Közel egy évvel az után, hogy egymásra találtak, fellépésre hívták őket a gróf unokaöccsének kastélyába. Miska szülei boldogok voltak: végre hosszabb időre is hazajön a fiuk! Fagyöngynek is nagyon örültek; hamar megszerették és befogadták a családba.
A tanévzáró ünnepség miatt a fiatalok szinte csak az utolsó pillanatban érkeztek meg. Lepakolták bőröndjeiket a fiú otthonában, gyorsan rendbe szedték magukat, és már siettek is át a szomszédba. Fagyöngy egy kisebb méretű kelta hárfát hozott magával, aminek gyönyörű szép hangja volt. Gyorsan behangolták, néhány futammal bemelegítettek, és már szállingózott is befelé a közönség.

A kastély díszterme zsúfolásig megtelt. Amikor a két fiatal megjelent a színpadon, a felcsattanó taps örömteli morajlással keveredett. A gróf unokaöccse megkövülten nézte őket. Mégis, milyen más volt ez, mint a korábbi szobormerev arc és kifejezéstelen tekintet! A házigazda arcán csodálkozás látszott - mint aki most ébredt fel egy mélységes álomból, és nem hisz a szemének.
Az ifjú zenészek önfeledten muzsikáltak. Ezúttal saját szerzeményeiket adták elő: ők maguk voltak a zene, melynek áradását nem gátolta meg semmi. Olyan muzsika volt, amibe a jelenlévők boldogan belemerültek, szinte lubickoltak benne. A kastély urának szemében könnycsepp csillogott. Néhány percnek tűnő örökkévalóság után a koncert véget ért. A közönség eleinte észre sem vette, de aztán szűnni nem akaró tapsvihar tört ki. Miska és Fagyöngy kedvesen meghajoltak. Egy ráadásszám után úgy húzódtak vissza a reflektorfényből, hogy senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy véget ért az előadás – különösen az ünneplés. A közönség nehezen indult hazafelé, alig tudtak magukhoz térni a varázslatból.

A gróf unokaöccse üzent a zenészeknek, hogy látogassák meg a szobájában. Amikor elcsendesedett a díszterem környéke, a vendégek bekopogtak hozzá. A kastély ura izgatottan várta őket.
– Kőteleki Péter vagyok – mutatkozott be Fagyöngynek, és Miska meglepődött, hogy vendéglátójuk nevét ő sem ismerte igazán.
– Hogyan tudtok ilyen csodálatosan zenélni? – kérdezte Péter, és a válasz szemlátomást mindennél fontosabb volt számára. Miska ránézett kedvesére, akinek a tekintetéből ugyanazt olvasta ki, mint amire gondolt. Vett egy nagy levegőt, azután mesélni kezdte az éneklő hársfák történetét.
Házigazdájuk halálsápadtan hallgatta a kivágott fákról szóló részt. Arca csak akkor nyerte vissza a színét, amikor Miska a saját kezűleg ültetett hársfákról mesélt. A fiú arról is beszámolt, hogyan találkozott Fagyönggyel. Kedvese itt átvette a szót, hogy saját élményeiről ő beszéljen. A gróf unokaöccse sokáig hallgatott, végül így szólt:
– Adósotok vagyok én is egy történettel, de előbb, kérlek titeket, menjünk ki a parkba!

Kőteleki Péter haladt elöl, a két fiatal pedig egymást átkarolva követte. A szobrok között sétáltak, mígnem a furulyázó fiú és a hárfás leány alakjához érve megálltak. A kastély ura megköszörülte torkát, azután belefogott a saját történetébe:
– Itt senki sem sejti, hogy híres szobrászművész voltam. Az öreg gróf persze tudta, és azt is, ami később történt. Akárcsak Miska, én is megismerkedtem egy hárfás leánnyal, aki éppen olyan szép volt, mint amilyen csodálatos zenész. Egymásba szerettünk, és éveken át mi voltunk talán a legboldogabb pár a világon. Ekkor faragtam ki ezt a két szobrot. Csodájukra jártak az emberek, mert megérezték bennük azt a varázst, aminek a részesei voltunk. Kedvesem hárfajátékától a kő is szinte meglágyult – alig kellett vésőt és kalapácsot használnom. Megfogadtam, hogy a gondviselés iránti hálából zenészeket ábrázoló szobrokkal fogom megörökíteni kettőnk boldogságát. Tizennyolc figurát terveztem és ajánlottam fel fogadalmamban a világnak. De az örömünknek sajnos vége szakadt… – fúlt el a hangja. – Kedvesem egy ártatlannak tűnő megfázást követően súlyos tüdőgyulladást kapott, ami egy hét alatt elvitte. A hárfa lehangoltan állt, mígnem eltemettem a párommal együtt. De eltemettem velük a szívemet is, mert minden életöröm kiszállt belőlem. Egy év múlva ismét faragni kezdtem, hogy beteljesítsem a fogadalmam. Ám a szobrokból hiányzott az élet, sőt kiszívták belőlem azt a keveset is, ami megmaradt. Nem tudtam nekik életet adni, így hát ők formáltak át engem a saját képükre...

A fiatalok torka elszorult. Erősen fogták egymás kezét, mintha őket is az elszakadás réme fenyegetné. Kőteleki Péter felindultan hallgatott, majd így folytatta:
– A zenéteknek köszönhetően újra ember lettem. Miközben hallgattalak titeket, belém hasított a vágy, hogy megint szobrokat faragjak. Teljesíteni fogom a vállalásomat, és a többi figura is ugyanilyen élő lesz, mint ezek itt. Igen, így lesz, mert képes vagyok rá! – jelentette ki ünnepélyesen, mint aki megújítja fogadalmát.

E pillanatban zizegni kezdtek a kerítés túloldalán sorakozó hársfák lombjai, melyeket Miska ültetett. Szél se rezdült, de ágaik finoman hajladoztak. Halk susogás hallatszott, amiből egy héttagú kórus éneke bontakozott ki. Mindhárman arrafelé fordultak, és kristálytisztán hallották. A tűztől megmentett fa, úgy látszik, megtanította a többieket is énekelni! Az ő csúcsán fagyöngy is látszott, ami sárgászöld fészekként lengedezett. Azután egy hárfa húrjai pendültek meg, amihez furulyaszó csatlakozott – egyszerre szóltak a középső hársfa lombjai és a két szobor között. A kerítésfal áttetszővé vált, azután lassan feloldódott.
A kastélykert szobrai hirtelen szilánkokra hasadoztak, és nagy porfelhőt csapva hangtalanul összeomlottak. Csupán a két középső szobor maradt épségben, s muzsikált tovább káprázatosan eleven mozdulattal.

A hársfák énekébe ekkor egy új hang keveredett, ami a láthatatlan hárfát és furulyát is túlszárnyalta. Miska és Fagyöngy mosolyogva nézték házigazdájukat, a korábban híres szobrászművészt, akinek örömteli kacagása hallatán összeszaladt a kastély egész háza-népe.