Már messziről látszódott a fény, amely egy icipici ablakon keresztül szűrődött ki a sűrű sötétségbe.
Bent a házban egy ósdi kis asztalkánál egy töpörödött öregember írogatott valamit szorgosan. Talán még egy percre sem állt meg nagy dolgában, csak annyira, hogy pihentesse megfáradt, öreg kezét.
Látni már alig látott, hiszen a hamut is mamunak mondta, ugyanakkor a kis gyertyácska is alig pislákolt már, csaknem csonkig égett. A szobát félhomály lengte be, és valami keserű derű érződött a levegőben. Ezt az érzést a bájos kis öregember sugározta magából, akinek ráncokkal teli arcán mély szomorúság ült. Ekkor kialudt a gyertya utolsó lángja is, a bácsika a sötétben összehajtotta a levelet, óvatosan lehúzta ujjáról karikagyűrűjét, becsúsztatta az összetekert papírtekercsbe, majd együtt betette a kis csomagot az asztalka fiókjába. Mindezek után - nehéz sóhajok közepette - a beszűrődött holdsugár fényénél nyugovóra tért.
Mikor minden elcsendesült, egy árny lépett elő rejtekhelyéről. Először óvatosan körbenézett, nehogy meglássa őt az öreg, majd miután meggyőződött arról, hogy alszik már szegény, megnyugodva kihúzta a fiókot, elvette a levelet és eltűnt a félhomályban.
Az árny csak egyre és egyre szaladt, keresztül a sűrű erdőben, utat törve magának a bokrok, cserjék, vadindák között, mindaddig, míg egy eldugott kis tisztás közepén meg nem állt egy öreg, korhadt fánál.
Ekkorra már a Nap is feljebb kúszott a felhőktől bársonyos égbolt horizontján, és az első napsugarak kirajzolták az Éjszaka titokzatos lényének körvonalait. Egy valódi, gondűző manócska volt az - pont olyan, mint amilyet a mesékben láthatunk -, akinek most is, mint mindig, eltökélt szándéka volt, hogy segíthessen valakin.
Levegő után kapkodva hármat kopogott az iménti fa törzsén, majd egyszer csak egy tág odúban eltűnt.
A manócska egyre csak haladt a bizonytalan sötétben, amíg csak fel nem tűnt szemei előtt egy csillogó szempár.
- Mi a baj, Manó barátom? Már megint segítségre szorul valaki? – kérdezte tőle egy vékony hangocska.
Csak most láthatta hősünk teljes egészében a tündért, ugyanis eddig eltakarta őt szemei elől a sötétség.
Gyönyörű, virágokkal teli szőke haja a vállára omlott, egész lényét ragyogás és fény töltötte be.
Mindig is szeretett volna a tündérek közé tartozni, de sajnos neki csak a manó sors jutott.
Tündérnek lenni ugyanis nagy kiváltság és csak igazán kivételes lények részesülhetnek ebben a varázsos életmódban. S bár a manócska tudta jól, hogy ő sosem tartozhat közéjük, megtett minden tőle telhetőt, hogy a bajba jutott lények életén segítsen.
- Kérlek, segíts Erdőtündér! – kezdte könyörgően mondandóját a kis lény.
Nem is olyan messze innen, él egy nagyon kedves kis öregember. Szegénynek annyi pénze sincs, hogy befizesse az adót a királynak, aki pedig szörnyű haragjában tömlöcbe akarja őt vetni, a házát pedig elkobozni.
- Szóval, emberről van szó? – lepődött meg a tündér.
Tudod jól, hogy hét hetente csak egy embernek segíthetsz, te pedig túl vagy már ezen!
De ha ez neked mégsem elég, akkor komoly akadályokkal kell szembenézned! – mondta lassan, méltóságteljesen a tündér.
- Sebaj, vállalom – vágta rá gyorsan, gondolkodás nélkül a manó, közben egyre csak szemei előtt
látva az öreget, aki eközben hiába kereste az este megírt levelet, így keserű gondolatok cikáztak fejében.
- Annyi lényen segíthetnél! Ott vannak a törpék, vagy az állatok… Én ugyan ezt emberért nem tenném! -folytatta a tündér.
- Nem mondanád, ha láttad volna szegény öreget, segítenem kell rajta!
- Egyszer még nagy bajba fogsz kerülni az arany szíved miatt!
A tündér mosolygott ugyan, de a szemében a félelem és a veszélyérzet izzott. Nagyon kedvelte ugyanis kis barátját és félt, hogy esetleg elvesztheti őt.
- Mondom akkor a játékszabályokat, ha biztosan jól meggondoltad a dolgot, és tényleg ezt akarod… - tett egy utolsó próbát barátjának meggyőzésére a tündér, de mivel a manócska szüntelenül és elszántan bólogatott, tovább folytatta.
- Először is, neked teljes egészében az emberre kell, hogy bízd magad! Minden tőle függ, érted? Ez egy nagyon fontos dolog! Ha nem bízik meg benned, akkor Neked véged…, lassan elpárolog a varázserőd és meghalsz…
Bár különben nem tehetnéd, de most meg kell mutatkoznod előtte. Nem fog neked hinni, majd azt mondja: „Ugyan! Tündérek és manók nem léteznek”, de neked erről meg kell őt győznöd, napnyugtáig. A nagyobbik gond, a bizalom próbája. Ugyanis annak jeleként, hogy hisz neked, napnyugtáig oda kell állnotok együtt a király színe elé.
- Hogyan? – kérdezte ijedten a manó? Hogyan menthetném meg őt úgy a király haragjától, ha bekopogunk a palota vaskapuján? Egyenesen az ellensége karmaiba vezessem? És ha valami nem sikerül, akkor bajba keverem őt!
- Na látod, ez a fő próba! Hogy vakon megbízzon benned, és segítségeddel szembe nézzen a félelmeivel! Fontos, hogy teljes szívével higgyen benned, rád merje bízni életét, és akkor elnyeri jutalmát! – azzal a tündér biccentett fejével és eltűnt a manó szemei elől.
A manócska újból keresztül verekedte magát az erdőn, mire odaérkezett az öregember házához.
Ott találta őt az asztalnál, amint szomorúan nézett maga elé.
- Üdvözlöm, öregapám! – köszönt a bácsikának, aki annyira meglepődött, hogy ijedtében majdnem elájult.
- Beszélő egér? Az meg hogy lehet? Valószínű az éhségtől már képzelődök is? – gondolta magában, szegény nem akart hinni a szemének.
Nagy sokára azonban sikerült meggyőzni az öreget arról, hogy a manócska tényleg létezik, és igenis vannak csodák. De amikor meghallotta, hogy a király színe elé kell állnia, mérgesen ráripakodott újdonsült barátjára:
- És én még azt hittem, hogy bízhatok benned, közben pedig egy áruló vagy! Gondolhattam volna, hogy jóságos manók nincsenek, csak csúf és gonosz koboldok!
A manócska hiába mentegette magát, hogy a bizalom a próba lényege, mindannyiszor kudarcot vallott. Az öreg ügyet sem vetett rá és álomra hajtotta fejét. Mivel a napnyugta már nagyon gyorsan közelített, be kellett látnia a manónak, hogy csatát vesztett.
- Nem árulhatom el neki, mi múlik azon, ha nem jön velem a királyhoz. Ugyanis, ha szívében még mindig a kétségek uralkodnak, akkor veszélybe kerülhet az élete, és nem tehetek érte semmit. Nem kockáztathatom az életét! – morfondírozott a manócska.
A zsebéből elővette a gyűrűt, illetve maradék aranytallérját, az asztalra tette, hogy az öreg észre vegye, ha felébred.
- Hátha valamire elég lesz. – gondolta magában, azzal nagy búsan távozott a lenyugvó Nap fényétől vöröslő erdőbe és várta végzetét.
- Hogy tehetted ezt? Tudtam jól, hogy emberben nem lehet megbízni! Miattad meghal az én drága kis barátom! – ripakodott az Erdőtündér az apókára. Amint megérezte, hogy a manócska varázsereje párolog testéből, mérgesen útra kelt, hogy móresre tanítsa az öreget. Olyan nagy sebbel-lobbal termett ott, hogy csak a hangra eszmélt fel álmából a bácsika, akinek kérdéseire gyors, és nyugtalanító válaszokat adott a tündér. Mivel ő is megkedvelte a kis manót, rémülten próbált segíteni, reménykedve, hogy még nem túl későn.
Együtt rohantak az erdőbe, tán a szélnél is sebesebben, de mire odaértek közös barátjukhoz, már éppen az utolsó csepp varázserő hagyta el élettelen testét.
Rémülten rogytak le mellé a földre, egyre csak zokogva, amikor váratlanul csoda történt.
Egyik pillanatról a másikra, eltűnt a manócska teste, és a helyén egy ragyogóan gyönyörű tündér jelent meg. Egyszeriben mennydörgés, villámlás támadt, és egy hang szólt a fák susogásában elvegyülve:
- Ne feledd barátom! Tündérnek lenni nagy kiváltság, és csak igazán kivételes lények részesülhetnek ebben a varázsos életmódban. S te manócska, igazán különleges lény vagy! Aki méltó arra, hogy ezen túl a Tündérek Birodalmába tartozz! Mert, aki ennyire önzetlenül, és bátran feláldozza magát egy másik teremtményért, csak az érti és tudja igazán, mit jelent az Igazi Szeretet!