Mottó:„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.”
András úgy gondolta, hogy minden tizenéves gyerek számára az élet örömteli szórakozás, játék, egy felelősség nélküli időszak, ami általában a nagykórúvá válásig tart. Mindehhez csak egy apró kis feladat társul, a tanulás, amit lazán el lehet viselni. A többi a felnőttek feladata. Dickens írásait, ahol a nyomorúságos körülmények között élő gyerekekről ír, megmosolyogta. Saját életét alapul véve úgy gondolta, ma ilyen már nem létezik. De tévedett.
Az első négy évet, az iskolai átlagot figyelembe véve osztályuk jó eredménnyel zárta. Ez azt is jelentette, hogy mindenki otthon elkészítette a leckéjét, tehát az iskolai szünetekben játszhattak. Előkapták mobil telefonjukat, és versenyeztek kinek a játéka nyeri el az osztály többségének szimpátiáját, majd keresgélték, hol, honnan, mit lehet letölteni. Így nem sokat tudtak meg egymásról, ki milyen családi körülmények között él, szabadidejében mivel foglalkozik. Persze nem is izgatta őket. Bálint, aki atlétikában élsportoló volt ötödik osztály megkezdésekor feltűnően megváltozott. Szünetekben félrehúzódva csak bámult kifelé a folyosó ablakán és nézte a semmit. András először nem törődött vele, igaz nem is volt sok ideje, mivel minden órára másik tanterembe kellett átköltözni. Egy hét elteltével mégis izgatta Bálint viselkedése. Nagyszünetben András szorosan mellélépve vállával meglökve osztálytársát, jelezte ottlétét, mivel a bambán bámuló fiú észre sem vette, hogy már pár perce mellette áll.
- Mi a baj, haver? Nem jutott a dinnyeföldből? – kérdezte András, és megcsapkodta Bálint hátát. Ő arrébb lépett és szigorú tekintettel ránézve csak annyit mondott: „hagyj békén” és tovább bámult a semmibe.
- Jó, óké! Le vagy ejtve! – mondta András sértődötten, és megbántódva a többiekhez futott. Sértettségétől vezérelve a mobilozó társai közé furakodott és hatalmas lendülettel Bálint felé mutatva, harsány röhögés közepette kiabálta:
- Nézzétek! Biztosan szerelmes! Sőt! Reménytelenül szerelmes, mert csak azok az emberek bámulnak így ki a fejükből, akiknek szerelmi bánatuk van. Erre az egész csapat egyszerre kiabálta, „szerelmes, szerelmes! Hi-hi-hi, s közben ujjal mutogattak Bálint felé. Becsengettek.
Otthon elmesélte szüleinek, hogy legyőzött valakit, no, nem fizikálisan, hanem lelkileg. Hittanra járó gyerekként tudta, hogy a lélek feletti győzelem, több mint a testi fölény.
- Andris, ez nem is te vagy! Ugye csak viccelsz?
András döbbenten hallgatta szüleit. A felnőttek nem értik a viccet - gondolta, és beszaladva a szobájába, bevágva maga mögött az ajtót, ezzel jelezve, vérig van sértve. A falhoz támasztva hátát a padlóra ereszkedett. Lassú csúszása közben ráébredt, valamit nagyon rosszul tett. Megfogalmazódott benne, holnap sort kerít arra, hogy elnézést kérjen Bálinttól. Meg fogja kérdezni, igazából mi is bántja.
Nagyszünetben az ismét gondolataiban elmélyedő osztálytársához lépett.
- Bálint! Felejtsd el a tegnapit! Kicsit hülye voltam! Megmondanád mi bajod? – tette fel félénken a kérdést.
- Pont neked? Éppen neked fogom elmondani, aki miatt az egész osztály röhög rajtam? Hagyj békén! – és sarkon fordulva ott hagyta.
Másnap az osztályfőnök az első órán elmondta, hogy Bálint a tegnapi Országos Ifjúsági Atlétikai versenyen a hosszútávfutás bajnoka lett. Bejelentését síri csend követte. András kiáltása szakította meg e csendet: „Éljen! Gratulálunk!” - és felugorva helyéről tapsolni kezdett. Osztálytársai tanácstalanul egymásra néztek, majd lassan felállva tapsolták, a még mindig ülve maradt társukat.
- Bálint! Emelkedj fel! Mindenki téged ünnepel – mondta az osztályfőnök.
Bálint fejét lehorgasztva, mintha nem is őt ünnepelnék felállt, és alig hallhatóan köszönetet mondott.
- Hozd ki az aranyérmedet! Nagyon sok munka van e mögött - mondta az osztályfőnök, és magasba emelte az érmét. - Legyetek büszkék az osztálytársatokra, de most folytassuk a tanulást.
Hetek teltek el mire András egyre búval béleltebb osztálytársa közelébe tudott férkőzni. Ő már érezte, hogy Bálintnak nagyon komoly gondja lehet. Nem arról van szó, hogy elfáradt a nagy versenyre való készülés során. Bálint, ha nehezen is, de lassan kezdte Andrást magához engedni. Beszélgettek meccsekről, filmekről kisebb, nagyobb csibészségekről, amit eddigi életük során elkövettek. András minden nap megosztotta tízóraiját, és Bálintnak a hiányzó mobilja helyett egész iskolaidőre odaadta az övét, amikor pedig Bálintnak nem volt edzése, együtt lógtak a téren. Egyik délután futva érkezett Bálint édesanyja.
- Gyere gyorsan! Haza kell mennünk!
András meglepődve vette észre, hogy az évekig jól öltözött anyuka, milyen elhanyagoltnak, sápadtnak, és most még zaklatottnak is tűnt. Ekkor már biztos volt benne, hogy nagy a baj.
Pár hét múlva hazafelé már messziről egy mentő, - és egy rendőrségi autót láttak Bálinték háza előtt. A bámészkodó emberek súgtak-búgtak. „A részeg férj majdnem halálra verte a feleségét.” Bálint pulzusa egekbe szökött. A mentő éppen elindult, amikor a kapuban két rendőr támogatásával megjelent Bálint apja, kezén bilinccsel. Tekintete fiáéval találkozott. Mindkettejüké hideg, rideg tekintett volt. Andrásra mázsás kőként zuhant a felismerés, a ma már barátjának tekintett Bálint gondja. Erre nem számított. Bálint apja sikeres építész volt, de a megszűnt munkahelye miatt munkanélkülivé vált, s miután a nagy építési beruházások lecsökkentek nem tudott elhelyezkedni. Nem tudta elviselni, hogy családjának zavartalan kiegyensúlyozott, boldog, gondtalan élete miatta felborult. Lassan az alkohol rabjává vált, és még azt a kis pénzt is elköltötte, amit felesége az otthonukban tartott zenetanítással kereset. De felesége tanítványai is elmaradtak, mert látták, hogy a családapa időnként milyen állapotban tér haza. A rendőrség beavatkozását követően vállalta az elvonókúrán való részvételt. Felesége és fia lehetőségeikhez képest minden alkalommal meglátogatták, ezzel is próbáltak erőt adni, segíteni a volt családfenntartónak.
András napokon keresztül gondolkodott, hogyan tudna segíteni a már súlyos anyagi gondokkal küzdő barátjának. Számítógépén munkalehetőséget keresett a saját maga számára. Hosszas, kitartó keresgélése sikert hozott. Szórólapokat hordhat délutánonként. Csak napi két óra munkát vállalt, hogy tanulhasson, és tevékenysége szülei előtt titok maradjon. Tudta, hogy ez nagyon kevés pénzt jelent, de jelenleg nem jutott más az eszébe. A szórólapok szétterítése során felfigyelt arra, hogy a házak újsággyűjtői napokig érintetlenül tömve vannak. Minden alkalommal összeszedte, és a pincéjükben elrejtette, mondván ebből több pénz jön össze, mint a szórólapozásból, és így a kettő már jelent egy kisebb bevételt. Viszont Bálinttal nem találkozgathatott iskola után. Minden gyerekes magyarázatot kitalált. Neki kell takarítani, bevásárolni, szóval a házimunka zöme az ő feladata lett, mert szülei késő estig dolgoznak. Barátja nem hitt neki. Egyik nap iskolából távozva Bálint megragadta András vállát, szúrósan a szemébe nézve azt mondta:
- Tudom, hogy mostanában miért nem haverkodsz velem. Az apám miatt szégyellsz! Ennyi volt a te nagy barátságod. De mi anyával nem dobjuk el apát, mint egy lyukas zoknit, segítünk neki talpra állni, még akkor is, ha már látom ez nem könnyű, és erőnk is lassan kimerülőben van. Ahogy befejezte ellökte magától Andrást és választ sem várva elrohant. András jobb karját lendítve utána kiáltott: „De nem így van, én…” Lassan leengedte karját, és magától kérdezte: „Mit akartál mondani? Mit lehet erre lépni?”
Ezen a napon gépiesen terítette a szórólapokat, és az újságok pincében történő elhelyezését követően fáradtan leroskadt székébe. Csak nézett a semmibe, bambán, ridegen. Olyan volt, mint Bálint az iskolában az ablak előtt állva. „Ez a lelki fájdalom arca,”- mondta ki hangosan. Saját hangjától felriadt. Órájára nézett, és lerohant a pincébe. Apja kis gurulós kocsijára rakta a már kupacokba összekötözött újságot, és háromszor fordulva leadta a MÉH-be. Nem hitt a szemének, amikor a hatvannyolcezer forintot a kezében tartotta. Otthon kiegészítette a szórólapozásért kapott tizenegyezer forinttal, és egy borítékba csúsztatta. Izgatottan kotorászott íróasztal fiókjában, ahol a szüleitől kapott zsebpénzt tartotta. „Az bizti, hogy nincs huszonegyezer forintom, pedig jó lenne egy százezrest összerakni” – mondta mormogva. Tizenkétezerháromszáz forint, amit talált. Szüleitől kérte előlegezzék meg a következő negyedévi zsebpénzét.
- Mire kell ennyire sürgősen? Megint valami butaságra akarod költeni, amit egy nap alatt megunsz, és megy a többi haszontalan holmi közé – mondta apja, miközben anyja egyetértését jelezve bólogatott.
- Nem mondhatom el, hogy mire kell, csak annyit, hogy most nagyon komoly dologról van szó.
- Mi lehet az a nagyon komoly dolog? Egy újabb számítógépes játék, vagy…
- Nem, de ne is találgassátok, ez az én titkom! Adtok, vagy nem? Ez itt a kérdés!
- No, nézd csak a kis Shakespeare – mondta mosolyogva édesanyja.
- Ja! Oké! Még gúnyolódni is van kedvetek - mondta és bevonult a szobájába. Ahogy szokta, hátát nekitámasztotta a falnak, és lassan leereszkedett a földre. Egy fél óra is eltelt, amikor nyílt a szobaajtó és apja lépett be, kezében a kért összeggel.
- Itt van az előleg. Anyáddal úgy látjuk, nagyon komoly dologról lehet szó.
András térdére dőlt, és körbe ölelte apja lábát, miközben a köszönöm szót kimondta.
Másnap András elbújt barátja lakóházának kapujában. Tudta, hogy Bálint edzésen van, tehát Bálint édesanyjának átadhatja a borítékot. Így is történt. Ahogy belépett a kapun András szó nélkül kezébe nyomta a borítékot, és egy pillanat alatt már ki is libbent a házból. Úgy futott mintha valami rosszat követett volna el. Bálint édesanyja nem értette mi is történik, így a lakásukba lépve azonnal kinyitotta a borítékot, amiből először egy levelet húzott elő.
Bálint!
Tőlem ennyi tellett, de rövidesen újabb érkezik. Ez nem kölcsönpénz. Ez a tiétek. Csak annyit kérek, ha egyszer rendbe jönnek anyagi gondjaitok, segítsetek annak, akiről úgy gondoljátok, hogy érdemes a segítségetekre!
András, a te igaz barátod.
A sorok elolvasása könnyeket csalt ki az édesanya szeméből. Kiemelte a boríték tartalmát, amit reszkető kézzel terített szét a konyhaasztalon. A pénz, levéllel együtt várta Bálintot. Meglepődve olvasta András sorait, majd kisfiús zokogás közepette anyja vállára borult.
- Andrásnak ezért nem volt ideje velem tölteni egy-egy délutánt. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen munkát vállalt, hogy nekünk segíthessen. Én pedig elzavartam, hogy nem is a barátom. Ezt sosem bocsátom meg magamnak. Azonnal fel kell hívnom! Muszáj beszélnem vele! – és már szaladt is a telefonhoz.
- Bálintkám! Nem tudsz telefonálni, mert kikapcsolták.
- Akkor segíts, hogy a szomszédból telefonálhassak. Nagyon fontos, hogy most azonnal megköszönhessem, és bocsánatot kérhessek.
- Halló! Halló! Jó estét kívánok! Elnézést a zavarásért, beszélhetnék Andrással – kérdezte kissé zihálós hangon.
- Mindjárt szólok neki, de ki keresi?
- Az most nem érdekes, csak tessék szólni, hogy nagyon fontos telefonja van.
- Andriskám gyere telefonhoz, de lehet, hogy valaki csak szórakozik, mert nagyon furcsán beszél.
- Tessék! Kivel beszélek? – kérdezte kimérten András.
- Én, én vagyok Bálint, és bocsánatot kérek, hogy kételkedtem barátságodban. És…és édesanyámmal együtt köszönjük, amit értünk tettél. Köszönetem jeléül neked adom az országos versenyen nyert aranyérmemet. Örökre a tiéd.
A vonal mindkét vége elcsendesedett, mégis ez a csend mindent elmondott a két fiú igaz, tiszta lelkéről.