Az értelem mindig pillanatnyi, mindig az

Évszám
2010
-Jajj, te vagy az Gizike, egyem a husodat. Hát milyen rég láttalak már? Miujság veled, te?
- Nagypapa, én vagyok az, a Sanyi... Az unokád...
- Jajj, kisunokám, nézd már, hogy megkavarodtam.

Az igazság az, hogy a nagypapa soha nem ismert semmilyen Gizikét. Történt valami, és azóta nincs teljesen magánál.  Egy hosszú élet szenvedése ült a vállán. Mindenki tudta, hogy előbb-utóbb leszakad. Nem kíváncsi többé a világra. Az egyik ember olyan neki, mint a másik. A kitalált összeolvadt a valóssal, egy ideje nem tudja már mi az igazság.

- Bárcsak lenne nekem is igazi nagyapám...
- Hát már nem szeretsz, mi? Ilyen az öregség, Sanyika, nem az én hibám ez...

Persze Sanyika az első pillanattól kezdve biztos volt benne, hogy senki másé, csakis a nagyapjáé. Csakis az övé. Ő öregedett meg, és neki ment el az esze. Ki tehet akkor róla?
Miért nem tanítasz valamire, mondjuk horgászni? A rendes nagypapák ezt szokták.

- Na, várj csak! –mormogta, és valamit kotorászott a zsebében.
A megszokott tompa fény helyett, ami homályos, szomorú szemében pislákolt, most lázas, tiszta lángocska gyúlt. Egészen olyan, mint a normális emberekében szokott, ha valami nagy dologra készülnek.
- Nézd csak meg! Mi ez itt?
- Egy doboz szög?
- Pontosan. Egy sima doboz, tele acélszögekkel. Ezek rendes szögek?
- Hát, biztos...
- Nem-nem. Gyere csak ide, egészen közel! Nézd meg őket jobban.

Sanyika egészen megijedt a nagypapa szokatlan közvetlenségétől. Ha egy bolond normális dolgot tesz, az sokkal ijesztőbb, mintha a megszokott bolondságait művelné. Legszívesebben visszaszívta volna az előbb mondottakat. Nem kellett neki már rendes nagyapa. Azt a régi hülyét akarta, aki eddig volt. Azt legalább már ismerte.

- Látod, mindegyik ugyanolyan. Ezektől a kicsi bevágásoktól eltekintve.
- Igen papa, látom.
- És szerinted mi lesz azokkal, amik nem így néznek ki?
- Hát... Kidobják őket?
- Majdnem. Nem ússzák meg ennyivel. Beolvasztják őket, és újra kiöntik. Hogy ilyenek legyenek, mint ezek.
- És ezzel mit akarsz mondani nagyapa?
- Majd kiderül minden.
- De mégis...
- Tudod a nem rendes szögek is szögek. És ki tudja, talán valamiben tehetségesebbek is, mint ezek. De egy szögtől nem várnak mást, csak azt, hogy szög legyen. Semmi mást, semmi többet.

A nagyapa szemeiben még mindig a tiszta bölcsesség égett. Elrakta a szögeket, és a folyosó előtti ablakhoz cipelte az unokáját. Álltak ott egy darabig. Sanyika, vállán nagyapja meleg kézfejével, most érezte először életében, hogy van nagyapja, és hogy szereti. És hogy tanítja.
- Nézz még ki az ablakon fiacskám, látod, amit én?
- Hmm... Hát egy kisfiút látok, aki sárkányt reptet. Meg gyerekeket, egy körhintán játszanak. És egy fickó kutyát sétáltat. Azt hiszem ennyi.
- Jól van Sanyika, jól látod, amit látsz. De ez mégsem minden. Én egy sárkányt látok, aki repülni vágyik, de hozzá van kötözve egy gyerekhez. Egy régi, öreg körhintát, aki nyikorogva sír a gyerekek alatt. Nem vágyik ő másra, csak pihenésre. És egy kutyát látok, aki nyelvlógatva igyekszik megszabadulni a pórázától.
- Te vagy a félrenyomott szög, igaz papa?
- Mi vagyunk a félrenyomott szögek.
- És mi vagyunk a kutya is? A sárkány is?
- És a körhinta is. Leginkább a körhinta.
- Tele vagyok kérdésekkel nagyapa.
- Az értelem mindig pillanatnyi, mindig az.
Azzal a nagyapa megfordult és sietve csoszogott a kijárat felé. Sanyika egy darabig értetlenül állt, majd utánasietett, hogy megállítsa. Mikor egészen közel ért hozzá, szelíden megfordította a vállánál fogva.

- Nagyapa, hát hová mész?
- Jajj, te vagy az Gizike, egyem a husodat. Hát miujság veled?

Az igazság az, hogy a nagypapa soha nem ismert semmilyen Gizikét. Történt valami, és azóta nincs teljesen magánál.  Egy hosszú élet szenvedése ült a vállán. Mindenki tudta, hogy előbb-utóbb leszakad. Nem kíváncsi többé a világra. Az egyik ember olyan neki, mint a másik. A kitalált összeolvadt a valóssal, egy ideje nem tudja már mi az igazság.