„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”
Az esszém esztétikáját, művésziességét a következetessége miatt tudatosan hanyagolom, érzelmi szálakat igény szerint fűzzön hozzá az olvasó.
Létezik-e önazonos ember, akinek összhangban van a gondolkodása, beszéde, cselekedete? Nem, de ha valamikor létezett ilyen, akkor ő egy igazi egyéniség volt. Minden jóravaló ember egyéniség, eredeti személyiség szeretne lenni, (sokakban még az emberi mivoltukból adódó kiváltság sem tudatosult, s cél nélkül sodródnak az árral, sajnos). Minden személyiség alapja egy eszme, aminek az alapja szükségszerűen hit kérdés, mert ha azt állítjuk, hogy smmiben sem hiszünk, ami természetfeletti, empirikusan és racionálisan is megmagyarázhatatlan, márpedig számos ilyen érint bennünket (idő, létezés, mi a jó, vagy pl. a pí értéke), akkor is hitet gyakorlunk, abban, hogy természetfeletti már pedig nincs, ugyanis bizonyítani nem tudjuk. Tehát, ha ezt az eszmét az ember önmagából eredezteti, szükségképpen beszűkülté, egocentrikussá válik, jelleme taszító lesz azok számára, akiknek megvan a saját világnézetük, viszont a gyenge jelleműek keresik az ilyen ember társaságát, épp ezért nehéz kijönni ebből az öncsalásból.
Az ember tehát merő alakoskodás, hazugság és képmutatás mind önmagával, mind másokkal szemben. Nem akarja, hogy szemébe mondják az igazságot, és ő is óvakodik másoknak megmondani; és mindezek az igazságtól meg a józan észtől oly idegen hajlamok természettől fogva benne gyökereznek a szívében (B. Pascal Gondolatok)
Legtöbbször az ilyen embert a térben és időben való véges mivoltára sorscsapások döbbentik rá. Ha ezekre józanul reagál, akkor felismerheti azt a sok ellentmondást, igazságtalanságot, amit élete során tapasztalt, egészen addig, míg rá nem döbben tökéletlenségére. Rádöbbenését a saját tökéletlenségére kétségbeesésként élné meg, majd rájönne arra, hogy szükségesek objektív igazságok, ahhoz hogy önazonos lehessen.
Az ember igazi éne az élete során folyamatos ellentmondásokba kerül a tapasztalati világ érzékelése által (igaz gyakran tapasztalhatunk ugyan a természet megfigyelése által egy harmóniát, ami visszahat az énünkre és ad egy békesség érzetet, meg tudunk nyugodni, megpróbáljuk megkeresni énünket, mivel nem kell a természetben formalitásokat játszanunk, de a természet nem ad választ a lényegünket érő kérdésre). Egy ember sincs, aki igazán én, önazonos lenne, ezért az ember önmagát mások véleménye alapján nem ítélheti meg. Persze hasznosak tudnak lenni ezek a vélemények, és ha jól megvizsgálja ezeket, akkor közelebb kerülhet önmagához (dialektika), mivel használja az értékítéletét. Viszont azt is jó lenne megvizsgálni, hogy az ember értékítélete mi alapján működik. Ha abból indulunk ki, hogy nem vagyunk önazonosak, akkor az értékítéleteink sem lehetnek objektív igazságok, de még ha önazonosak is lennénk, mivel nem vagyunk mindentudóak, ezért az értékítéletünk nem tökéletes, éppen ezért a filozófia nem ismerte, nem ismerhette fel a bűn okozta emberi romlást. Szókratész volt talán, aki a legközelebb járt az igazsághoz, a "nagy műveltségű emberek", akik azt hitték, hogy valamit tudnak, holott a lényeg megismerése hiányzott belőlük így hát a világnézetük hamis alapokra épült, és halálra ítélték Szókratészt csupán azért, mert rádöbbentette őket tudatlanságukra. Kirkegaard szavaival élve: „Szókratész feladata nem az volt, hogy az elvontat konkréttá tegye, hanem éppenséggel az, hogy a közvetlenül konkréton keresztül, megláttassa az elvonttat.” Ilyenkor ugyanis megszólal egy hamis én kép bennünk, hogy márpedig én nem hagyom veszni a hamis ideológiákra épült világnézetemet, ugyanis akkor az egész életemet kárnak kellene ítélnem, inkább igazságtalan gyilkos leszek. Itt szeretném megjegyezni, hogy Jézust is a szanhedrin inkább igazságtalanul elítélte, elítéltette, mintsem beismerték volna igazságtalanságukat. Képmutatókként szólítja őket Keresztelő János és Jézus is. Mindez a bűn miatt van, a bűn pedig mindenekelőtt, az Istentől való elszakadás, a hozzá visszavezető út pedig csak hit által lehetséges, mert a véges értelem képtelen felfogni a végtelen örökkévaló Istent, aki Jézusban testé lett, meghalt helyettünk a bűneink miatt, de feltámadott és ma is él. Ezt csak hit által lehet elfogadni, a bölcsesség kezdete pedig az Isten félelme, tehát annak a ténynek a felismerése, hogy Istenre van szükségünk ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat, és megértsük amennyire lehet a világban zajló folyamatokat.
Miért a Biblia Istenére? Mivel ez hit kérdés, ne várjanak tőlem tiszta racionális érveket. Tehát, mert egyik isten sem szeretet, én pedig szeretném, ha szerető Istenem lenne. Ilyenkor ugyanis az elménk megalázkodik a szeretet megtapasztalása által. Az Istenfélő ember következtetése gyakran az ész szempontjából bizonytalan alapokon nyugszik, viszont Isten iránti szeretete teszi őt rendíthetetlenné, mégpedig az a hit, hogy amit Isten akar az jó és javára válik. Az ember véges földi életébe bekerül az Örökkévaló, aki szeretet által ösztönzi a jó meg cselekvésére, az ember pedig Isten segítségével előbb-utóbb képes lesz jót tenni, önazonossá válni.