Évszakok

Évszám
2012
Beküldő
Nurse
1. Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani - mindenestül.

Nem mozdult a nehéz, cigarettafüstös levegő. Az uzsorás rendetlen szobájában hárman voltak. Egy aprócska kisfiú kapaszkodott megilletődve a feketébe öltözött nő kabátjába. A fiatalasszony kezében bársonydoboz, benne pár vékonyka aranylánc, gyűrű, és egy díszes nyakék. Szemben velük a rókaképű férfi futó pillantást vetett az aranyakra, megjátszott szomorúsággal felsóhajtott:
- Válság van, aranyoskám, manapság nincs ilyesmire pénzük az embereknek.
- Mégis, mennyit tudna értük adni? - szólalt meg halkan a nő. Ez a dobozka arany az utolsó reménysége, ha ezeket nem teszi pénzzé, nem tud a férjéhez utazni. A feszültség kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni, minden perc végtelen hosszúnak tűnt, miközben a férfi szórakozottan turkált a kiterített ékszerek között.
Fitymálva forgatta egyiket-másikat, majd visszatolta a fekete ruhás nő oldalára.
- Ezek nem kellenek! Nem tudok velük mit kezdeni - a nő könnyeivel küszködve nézte, ahogy a férfi tettetett közönnyel a lámpa alá tartotta utolsó kincsét, a nagymama nyakékét.
- Ezt megveszem - szólt, aztán a nő elé dobott egy nevetséges összeget.

Tavasz volt. Ketten voltak a szobában. Nagymama a fehér virágokat igazgatta unokája kontyában. A lány sötét hajában pompásan festettek a hófehér szirmok.
- Olyan szép vagy Kincsem! - mosolyodott el az idős nő meghatottan - örülök, hogy ezt is megérhettem. Most már nyugodtan halok meg.
- Nagyi! Miért beszélsz butaságokat?
- Tudod, milyen érzelgős vén bolond vagyok, csak örülök a boldogságodnak.
- Szerinted eljönnek? - váltott hirtelen témát a lány, és nyugtalanul kinézett az ablakon.
- Tudod, mit mond erre mindig nagyanyád?
- Hinni kell abban, hogy a dolgok végül mindig jóra fordulnak - kántálták egyszerre a sokat ismételt mondatot.
- Talán a szertartásra ideérnek.
- Ha csak közbe nem jött valami fontosabb - fordult el az ablaktól a lány - Ha rólam van szó, mindig közbejön valami, nem igaz? Így volt ez mindig.
- Ne szomorkodj, kislányom! Igaz is, van itt neked valami!
- Már annyi mindent kaptam tőled, Nagyi! Egy élet kevés lesz meghálálni.
- Az, hogy vagy nekem, mindennél többet jelent öreg fejemnek. Szeretlek kislányom, és tudnod kell, hogy nagyanyádra mindig számíthatsz, bármit hoz is az élet - ezzel odalépett a szekrényhez, és a dunnahuzatok mögül kivett egy bársonydobozkát.
- Ülj ide a tükör elé! - szólította fel az unokáját - Ezt a nyakéket nagyanyámtól kaptam az esküvőm napján. Mától a tiéd! Ha majd unokád születik, az esküvőjén add át neki - ezzel a lány nyakába akasztott egy mirtusz formájú arany nyakéket.
- Nagyi! Ez gyönyörű! - borult meghatottan nagyanyja vállára.
- Butuskám! Neked nem szabad sírnod az esküvőd napján - törölte le óvatosan a lány könnyeit - elég, ha én pityergek. Gyere, ne várjon az a fiú olyan sokáig!

A következő nyáron már a gyereket várták. Boldog izgalommal, kettesben. A kánikula megviselte mindkettőjüket. Egyiket a kora, másikat az állapota miatt. Ültek a besötétített lakásban, ahol állt a levegő, és beszélgettek. Néha még azt sem. Elmerültek a gondolataikban, hallgatták a rádiót, és jeges teát iszogattak.
- Ha Csabi hazajön hétvégén, kifestetem vele a gyerekszobát. Ugye már lehet?
- Miért ne lehetne? Régen megvettétek már a festéket!
- Te mondtad, Nagyi, hogy nem szabad annyival előbb berendezni, mert nem hoz szerencsét. Egyébként meg kezdek babonás lenni - mosolygott a nő, és megsimogatta domborodó pocakját - Remélem, Csabi itthon lesz, amikor elkezdődik! Talán a következő hónapban ide osztják be.
- Valamit valamiért! A pénz jól jön, nem igaz? Na, megyek, felteszek egy kávét. Kérsz te is? Jaj, mindig elfelejtem, hogy már csak teázol!
A kismama behunyta a szemét, gondolatai elidőztek az ország másik felében dolgozó férjénél. Ahogy közeledett az idő, annál kétségbeesettebben várta haza minden hétvégén.
Elbóbiskolt pár másodpercre. Az esés hangjára eszmélt, meg a nyöszörgésre a konyha irányából. Azonnal tudta, hogy nagy baj van.

- Te most csak a gyerekkel törődj, a nagymamát bízd az orvosokra - próbálta megnyugtatni feleségét a férfi - a babának most nagyobb szüksége van rád! Láttad milyen picike? Mint egy kis macska.
- Meddig maradhatsz? Vissza kell menned? - simogatta szórakozottan az apró kezeket az asszony. Meg sem várta a választ újabb kérdéseket tett fel:
- Felhívtad őket? Mit mondtak? Idejönnek?
- Nem vették fel a telefont. Küldtem táviratot is, de nem jeleztek.
- Értem. Sem a kicsi születése, sem a nagyi állapota nem érdekli őket - sóhajtott a nő, aztán a mellére vette a kisfiút.
A férfi elérzékenyülve nézte őket. Ez a pillanat annyira meghitt és megható volt, hogy nem volt szíve elmondani, a békési munkahelyre véglegesítették.

Egy év úgy telt el, hogy szinte észre sem vette. Napok jöttek, hónapok mentek, évszakok változtak monoton egyhangúságban. Tette a dolgát. Etette a gyereket, aztán a nagyanyját, tisztába tette a kicsit, forgatta az öreget. Főzött, mosott, vasalt, tornáztatott. Mindent egyedül. Fojtogatta az aprócska lakás. Mindig csak a négy fal. Soha, sehova nem tudott elmenni. Nem olvasott, nem tévézett. Nem beszélgetett senkivel. Néha azt vette észre, hogy magában beszél. Őszre már úgy érezte, megőrül.
- Keresnünk kellene egy otthont a mamának, - kezdte egyik hétvégén a férje - egyedül nem bírod. Rossz rád nézni! Én is ritkábban tudok jönni. Takarékoskodni kell, a gyógyszerek, az utazás, a szállás egyre drágábbak.
- Nem kérj tőlem ilyet Csabi! A nagyi mellettem volt, amikor anyáék itt hagytak. Egyedül nevelt fel, soha egy fillér gyerektartást nem kapott. Tartozom neki annyival, hogy most én gondoskodom róla! Majd csak lesz valahogy!
- És Marci? Rá nem gondolsz? Nem jutsz le vele a játszótérre, nem viszed gyerekek közé.
- Akkor sem tudom megtenni. Sajnálom.  Ki tudja, meddig lehet közöttünk?
- Éppen ez az! Lehet, hogy egy hónap, de az is lehet, hogy tíz év! Olyan vagy, mintha öregasszony lennél! Amikor végre hazajövök, nem egy kifacsart citromot szeretnék ölelni!
- Kérlek, Csabi! Ne most! Olyan ritkán találkozunk, legalább ilyenkor ne veszekedjünk! - sóhajtott az asszony és odabújt a párja mellé.
- Nem jelentkeztek? - váltott témát a férfi.
- Nem. Visszajött a levél, hogy a címzett ismeretlen.

Télen aztán felvette a gyászruhát. Várható halál volt, mégis készületlenül érte. Voltak fontosabb dolgok is, mint a közeledő halálon gondolkozni. Állt magányosan, száraz szemmel a koporsó mellett, de belül zokogott.
Szerény temetés volt. Néhány szomszéd, pár barát és a pap. A férje nem tudott hazajönni, nem volt biztonságos a közlekedés a hó miatt.
- Teri néni, jöjjenek fel egy kis uzsonnára - hívta meg a szomszédasszonyokat a torra.
- Jól van, kedves, de csak néhány percre, nem akarunk alkalmatlankodni.
A nappaliban terített meg. Hideg sültek, bor, ahogy azt a nagyi szokta ilyen alkalmakkor.
- Anyukáék nem jöttek el, Zsuzsikám? - nézett körül az üres lakásban a néni.
- Biztos az út... - mentegette a helyzetet Rózsika, a felettük lakó szomszéd - nem tanácsos ilyen időben útnak indulni.
- Mégis csak az anyja volt neki szegény megboldogult Klárika, - akadékoskodott tovább Teri néni - itt lenne a helye, legyen bármilyen is az idő!
- Teri néni! - szólt határozottan Rózsika - nem kellene mindenbe beleavatkozni. Majd, ha jönnek, itt lesznek. A Zsuzsika eddig is elvolt nélkülük, nem igaz? Menjünk, hagyjuk pihenni! Addig elviszem egy kicsit Marcit.
- Köszönöm, Teri néni, hogy eljött! Neked is köszönök mindent Rózsikám! - fordult a fiatalabb nő felé - Azt hiszem, tényleg lepihenek egy kicsit.

- Ezt nem teheted meg velünk, Csabi! - szólt bele türelmetlenül a telefonba - Ha kirúgtak, gyere haza! Két lakást fizetni őrültség! Ne szajkózd nekem, hogy türelem! Azt hiszem éppen elég türelmes voltam eddig mindenkihez! Gyere haza, érted? Szükségem van rád!
Már remegett a feszültségtől. A férfi idestova két hónapja nem jött haza, pénzt sem tudott küldeni, a számlák meg egyre magasabb kupacban gyűltek a komód tetején.
- Mi az, hogy nem tudsz hazajönni? Hol a kocsi? - egy darabig hallgatta a vonal túlsó végéről jövő mentegetőzést, majd dühösen belekiabált a telefonba - Elegem van a kifogásaidból! Oldd meg valahogy! Nem érdekel, hogyan! - ezzel kinyomta a telefont. 
Még el sem párolgott a dühe, amikor csengettek. Az ajtó előtt rosszul öltözött, idő előtt megöregedett pár állt. A nő ócska reklámszatyrot szorongatott a kezében, szájában cigaretta. A férfi, mint aki már most unja az egészet, a lépcsőház ablakait vette szemügyre. Ismerősek, mégis idegenek voltak.
- Szóval kinyúlt az öreglány? - lépett a lakásba a nő, meg sem várva a hívó szót - Szép lakás. Hány szoba van?
- Marcika! Menj szépen a szobádba! - szólt a gyerekre Zsuzsa, aztán amikor a gyerek elment, visszafordult a vendégéhez - Mi közöd hozzá?
- Na, álljunk csak meg, kisasszony! Ez a lakás anyádat illeti, ő az örökös, nem igaz? Úgyhogy itt mi kérdezünk, világos? - vigyorgott borszagúan a férfi, és elterült a kanapén - Hozz egy sört, megszomjaztam.
- Nem tartok ilyesmit!
- Akkor menj le a boltba, addig vigyázunk a kölködre!
- Szánalmasak vagytok! Hol voltatok, amikor tenni kellett volna érte valamit? Most idejöttök, mint a dögkeselyűk, és követelitek a jussotokat? A nagyinak volt végrendelete, majd az ügyvéd megmondja, ki mit örököl. Addig innen egy kanál nem sok, annyit sem visztek el!  Most pedig menjetek! Látni sem bírlak benneteket!
- Na, na, na! Majd meglátjuk, ki nevet a végén! Túl nagyra nőtt a nagysága szája. Az öreglány jól elkapatta. Azért csak nézzél szét Rózsi, nehogy kipakolja a lakást, kitelik tőle!
- Az ékszerei hol vannak? Amit itt, az ágyruhák alatt tartogatott - túrt a szekrénybe a nő. Erre már Zsuzsa is méregbe gurult.
- Azonnal menjetek el! Ki innen! - nyitotta ki a bejárati ajtót.
- Kizavarsz a saját lakásomból, te szemét! - köpte szemközt az anyja - Na, várj csak, fogsz te még sírva könyörögni, de akkor a kisujjamat sem mozdítom érted, te hálátlan perszóna! - ezzel átkozódva kiviharzott a lakásból.

Sokáig ült a konyhában, maga elé meredve. Eszébe jutott a férje. Itt lenne a helye. Mellette. Haza kell jönnie mindenképpen! Tárcsázta a számot. Géphang válaszolt. „ a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható, kérjük,  ismételje meg a hívását később!"
Órákig próbálkozott, az eredmény mindig ugyanaz volt. Semmi. Lefektette a gyereket. Megágyazott magának, de nem tudott elaludni. Jött, ment a szobában. Percenkét próbálta hívni a férje mobilját. Leült a tévé elé, de nem tudott a műsorra figyelni. Elszunnyadt. A telefon csörgése ébresztette. Csabi! Csak ő lehet.
- Miért kapcsoltad ki a telefonodat? - szól bele köszönés helyett - Micsoda? Baleset?  A férjem? Jól van? - egyre sápadtabb lett - Értem - a vonal másik végén valamit még mondtak, de azt már nem hallotta. A mobil hangosan koppant a parkettán. Aztán csend lett.

- Oda kell mennem, Rózsika - gyűrögette a nedves papírzsebkendőjét Zsuzsa - Ha úgy kell összekoldulnom rá a pénzt, akkor is.
A konyhában ültek. Észre sem vették, hogy rájuk esteledett. Kiürültek a kávéscsészék, a vissza visszatérő csendet csak az óramutatók halk kattanása törte meg.
- Beszéltem az orvossal, azt mondta, kritikus az állapota. Ki legyen mellette, ha nem a felesége? Csak tudnám, hogyan, miből?
- Bár tudnék segíteni! - ölelte magához Rózsika a szipogó Zsuzsát - Sajnos hónap vége van, talán ötezret tudnék...
- Dehogy! El sem fogadnám! Nektek is megvan a saját bajotok! Ezt nekem kell megoldani!
- Akkor legalább engedd, hogy Marcika nálunk maradjon, míg ott leszel! Csak útban lenne, nem is biztos, hogy beengednék a kórházba.
- Kérni sem mertem ekkora szívességet! Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled!
- Semmi megtakarított pénzed nincs?
- Semmi. Még a villanyszámlát sem fizettem ki.
- Valami, amit pénzzé tehetnél?
Zsuzsa a fejét ingatta tagadóan. Aztán a kezére nézett és lehúzta a vékonyka karikagyűrűt az ujjáról. Mellétette a láncot, a kis kereszt alakú medállal.
- A mama után is maradt két gyűrű, de azok is elég vékonyak.
- Hát, Zsuzsikám, ezekért nem sok mindent kapsz! - sóhajtott részvéttel Rózsika.
- Te, Rózsi! - élénkült fel hirtelen Zsuzsa - Ott van még a nyakék, amit a nagyitól kaptam! Meg is feledkeztem róla. Az esküvőn volt rajtam először és utoljára - ezzel bement a szobába, majd pár perc múlva egy bársonydobozkával tért vissza.
- Ez gyönyörű! Ebből biztosan el tudsz utazni! Már csak el kell adni valahogy.
- Úgy sajnálom, jó lett volna megtartani, hogy továbbadhassam, ahogy kérte, de mit tegyek? Nincs más lehetőség. Imádkozzunk, hogy sikerüljön. Minél előbb!  - szorította magához a dobozkát reménykedve Zsuzsa.

- Ennyi? Csak ennyit tud adni? - kiáltott fel kétségbeesetten a nő - Tudja mit? Akkor csomagolja vissza! Ennyiért nincs értelme! - idegességében rántott egyet a kabátján. A hirtelen mozdulattól a kisfiú egyensúlyát veszítve a földre esett, majd keservesen sírni kezdett. Az asszony leguggolt mellé, magához ölelte, és ő is utat engedett a feltörő könnyeinek.
A férfiban, ahogy nézte az egymás vállán síró anyát és gyermekét, régen feledett érzés tolult elő. Azóta nem érzett hasonlót, mióta a kis Ricsikét eltemették. Ő is pont ennyi idős lehetett, mint itt, ez a szőke fiúcska. Az asszonya éppen így ölelte, míg a karjaiban el nem csitult a kicsi.
- Aztán mire kell az a pénz olyan nagyon - szólt mogorván a nőhöz - valami új ruhára?
- A férjem... kórházban... vonatjegy... szállás... orvosok - sorolta összefüggéstelenül.
Néhány percig csönd volt. Az asszony összeszedte magát, megigazította a gyerek ruháját, megtörölte előbb a kisfiú arcát, aztán a saját szemét. Táskájába csúsztatta az ékszereket, aztán alig hallhatóan elbúcsúzott.
- Várjon, - kiáltott utána a férfi - jöjjön vissza! A lányomnak most lesz az esküvője. Megveszem a nyakéket! - aztán szép lassan, hogy a nő is lássa, elővett egy köteg tízezrest és komótosan számolni kezdett -... öt, hat... - várt egy pillanatig, de a nő nem mozdult - kilenc, tíz.  Így rendben vagyunk? - A nő némán bólintott, az asztalra tette a nyakéket, ráérősen átszámolta a pénzt, kézen fogta a kisfiút, és kilépett a friss levegőre. Felsóhajtott.
Odakinn kisütött a bágyadt nap, és a hó lassan olvadni kezdett.