Élt egyszer Mitgard földjén I. Ragnar idejében egy fiatal férfi, akit Eyvindr-nek hívtak. Nagyon erős és nemes-lelkű, de mindenki félt tőle, mert félvér volt. Egy sötét-elf, Hrólfr és egy ember, Yngvild együttlétének gyümölcse. Az apja nem élt velük, és még csak nem is tudott az ő létezéséről, hiszen nem is szándékozott házasságot kötni az emberasszonnyal. Eyvindr magasabb volt a legtöbb embernél, és aki látta, egyből tudta, hogy mi is ő. Nem volt nehéz nem észrevenni, hiszen bőre sápadt szürke, haja hosszú fekete volt, ami eltakarta kissé hegyesedő füleit.
Nagyon ritkán ment ki a tanyáról, a közösségi dolgokat inkább mostohaapja, Ormr végezte. Anyja, Yngvild kénytelen volt megházasodni, mert fiával nem kötöttek üzletet az emberek, és így a családfői feladatokat nem tudta elvégezni. Ezek persze elengedhetetlenek egy tanya vezetéséhez. Így Yngvild hozzáment Ormr-hoz, Óttarr fiához, aki egy tehetősebb ember volt. Született tőle egy lánya, Ormhild. Hiába nőttek együtt fel a gyerekek, Ormhild, és az apja, Ormr sem tudták igazán elfogadni Eyvindr másságát. Bennük is félelmet keltett furcsa megjelenése, pedig addig soha nem bántott senkit. Próbálták leplezni előtte, de Eyvindr mégis megérezte. Minden nap segített mostohaapjának a tanya dolgait intézni, ami a Randers-fjord közelében helyezkedett el. Már sokszor kérdezte anyját, hogy ki volt az igazi apja, hiszen tudja, hogy ő maga sem ember.
Ilyenkor anyja mindig elszomorodott, és csak ennyit válaszolt: „Igazán én sem tudom, hogy ki volt az igazi apád. Egy Hrólfr nevű sötét-elf volt…” – majd hirtelen abbahagyta a mondatot és elsietett dolgára.
2
Rettegett volt Eyvindr neve a környéken, mindenki ismerte. Torzszülöttként tekintettek rá az emberek. Félték hatalmas erejét, hiszen félig sötét-elf volt. Azt gondolták az emberek, hogy egyszer biztosan meg fog bolondulni, és akkor ellenük fordul. A sötét-elfek köztudottan alattomos, rosszindulatú lények. Nem nézték jó szemmel, hogy egy ilyen él közöttük, és Glumr, az ottani jarl úgy gondolta, hogy ez elég okot ad arra, hogy megölhesse őt és családját. Mikor Glumr megérkezett csapatával a tanyához, Eyvindr nem tartózkodott otthon. Mikor visszaért, már csak a felgyújtott tanyát látta halott szeretteivel, és ahogy körbeállta őket Glumr embereivel. Eyvindr érkezésére az emberek megijedtek, és inkább visszavonultak, mielőtt még a félelf fegyvert ragadhatott volna.
Eyvindr eltemette szeretteit, de anyját külön sírba helyezte mostoháitól. Miután ezzel végzett, átkutatta a romokat, és előkereste az összes fegyvert, ami csak fellelhető volt. Sorba vette az eszközöket, közben bosszút tervelt. Az egyik kamra rejtett zugában talált pár gombát is. Egyből tudta, hogy mire valók azok, és eltette egy kis szütyőbe. Megvárta az éj beálltát, felszerelkezett kedvenc fegyvereivel – hatalmas baltáját hátára erősítette, kardját oldalára csatolta, kisebb késeket tett oldaltarisznyájába, s kezébe fogta hosszú, rúnaírásos lándzsáját. Fölvette mostohaapja sisakját, kemény bőrruhát erősített magára, és a sötétség leple alatt megközelítette Glumr tanyáját. Mikor már elég közel ért hozzá, megállt, hogy bevegye a gombát. A hatás nem maradt el sokáig. Amint lenyelte, hatalmába kerítette a delíriumos állapot. Állati, vad őrjöngésbe kezdett és megrohamozta a szunnyadó tanyát. Eszeveszett kiabálására igaz felébredtek, de már későn ahhoz, hogy bármit is tehessenek. Eyvindr hatalmas baltájával kettévágta az ajtót, és berontott a házba. Ott az első szembejövőtől kezdve mindenkit megölt, nem kímélve nőt, gyermeket és öreget. Hatalmas ordításaival félemlítette meg a közelébe férkőzőket, majd egy-egy hirtelen csapással levágta mindet. Glumr-t egy lándzsával megdobta, ami a vállánál a falhoz szegezte, hogy mozdulni sem bírt. Végignézette vele, ahogy lemészárolta és romokba döntötte a tanyáját, mint ahogy azt ő is tette vele. Miután végre kitombolta magát és egyetlen árva lélek sem maradt életben Glumr-on kívül, így szólt hozzá.
„Ezzel visszafizettem mindazt, amit te is okoztál nekem. De tudom, hogy engem is meg akartál ölni, csak az embereid megfutamodtak, ezért hagytál élni. – mondta fagyosan – Nagyon nagy hibát követtél el. Addig kellett volna végezned velem, míg fegyvertelenül álltam a túlerőddel szemben.
Eyvindr megfogta Glumr-ot a nyakánál, kihúzta vállából a lándzsáját, majd a jarl szíve közepébe döfte. Miután a gomba hatása elmúlt, minden erő kiszállt belőle. Már alig bírt megállni a lábain, de még kilépett a házból, és a bejáratánál összeesett.
3
Így érte el a hajnal, amivel a szomszédos tanyákról jöttek az emberek. Megláncolták és elvitték I. Ragnar dán király elé, hogy ő szolgáltasson igazságot és mondjon ítéletet Eyvindr felett, amiért megölte a jarlt és annak egész családját. Ekkor Eyvindr még csak 18 éves volt. Az igazságosság azért hagyott némi kívánnivalót maga után, hiszen maga I. Ragnar-nak is előítéletei voltak a félvér ifjúval szemben, ezért nem vette figyelembe, hogy a jarl mit tett ellene, és hogy Eyvindr csak a bosszújának megfelelően cselekedett. Nem vették emberszámba, nem volt beleszólása a dolgokba, hiszen csak félig volt ember. Próbált ellenkezni, de a király hűvösen csak ennyit mondott.
„Fél ember nem ember a szemünkben. Ki pedig nem ember, ne szóljon.”
Száműzték Mitgard-ból, ahova csak akkor térhet vissza, ha a Niflheim-ben lévő Hvergelmir forrásból hoz fel egy kupával, amit persze lehetetlennek tartottak. Így a száműzetés után kapta Eyvindr a „den Kasteløse” vagyis kitaszított nevet, és így lett ismert az emberek, majd később az összes világ lakói között.
4
Eyvindr ezek után lement Svartalfheim-be, hogy megkeresse igazi apját. Igazán, nem tud róla semmit, csak a nevét. Anyja soha nem mondott róla többet. Talán félt róla beszélni. Amint elérte Svartalfheim határát, érezte a hatalmas különbséget az ottani levegő és Mitgard között. Teljesen más volt a természete a két világnak. A sötéte-elfek birodalma a föld alatt volt, így szinte teljes sötétségben éltek. Csak itt-ott fáklyákkal világították meg a jól kiépített járatokat és csarnokokat. Nekik elegendő volt csak egy halovány fényesség is, szemük teljesen hozzászokott a félhomályhoz. Eleinte nehézséget okozott Eyvindr-nek a közlekedés, de félvérségének köszönhetően elég hamar megszokta az új környezetet is. Nem volt szimplán kitaláció, amit az emberek a sötét-elfekről meséltek, hiszen érezni lehetett a rosszindulatot már a pillantásokból is. Eyvindr innen is nagyon kitűnt, hiszen nincs olyan sötét bőrszíne, mint a teljes sötét-elfeknek, hiába félig ehhez a fajhoz tartozott. Itt embersége miatt vetették meg, míg Mitgard-ban épp lényének e másik része miatt taszították ki. Nem fogadták szívesen, és sokkal agresszívabban mutatták ki nemtetszésüket ezek a lények, hiszen nem kellett félniük tőle, mint az embereknek. Sokáig bolyongott Svartelfheim homályba burkolózott járataiban, ami egy véget nem érő labirintusra hasonlított, mígnem végre megtalálta apját. Nagyon sok sötét-elf hazudott neki Hrólfr-val kapcsolatban, azért hetekig is eltartott a keresése. Mikor Hrólfr elé állt, és elmondta neki hogy miért jött, akkor apja letagadta, hogy a fia lett volna, hiszen nagy szégyent jelentett volna rá egy félvér sarj. De titkon, mikor senki nem látta őket, Hrólfr elárulta Eyvindr-nek, hogy hogyan változtathatna jelenlegi elátkozott állapotán.
„Ha tényleg fiam akarsz lenni, akkor fogadj meg egy atyai jó tanácsot.”
„És pedig mi lenne az, ó nagy Hrólfr, kínszenvedéseimnek életet adója.” – válaszolta kimérten az ifjú.
„Látom nyelved csípősségét tőlem örökölted. Azt mondom néked, menj fel Asgard-ba, és keresd meg Odin főistent. Kérd meg, hogy változtasson teljes elffé, és akkor elismerlek fiamnak, élhetsz velem itt Svartelfheim-ben. Nem kell tovább hordanod ezt a csúf rád ragasztott „Kitaszított nevet.”
Eyvindr elgondolkozott ezen a lehetőségen, bár apja ajánlata nem igazán nyerte el tetszését. Nem akart vele élni, inkább boldogult volna egyedül, csak valahol fogadták volna el. De ha élhetett volna végre teljes életet akárhol is, akkor az többet ért volna neki mindennél a világon. Tudta, hogy Asgard-ba csak a Mitgard-ben lévő Bifrøst-hídon át juthatott el, így le kellett mennie Niflheim-be, és hoznia kellett egy kulaccsal a Hvergelmir forrásból ahhoz, hogy visszatérhessen Mitgard-ba.
5
Lement a még mélyebben fekvő Niflheim-be, a sötét és hideg területre, ahol a holtak végső nyughelye volt. Itt Hél, Loki lánya uralkodott az örök elhunytak felett. Nagyon zord táj fogadta, hiszen mindent jég borított a Hvergelmir forrás és folyói miatt. A hideg teljesen a csontjáig hatolt, de nem hátrált meg, hiszen el kellett jutnia a forráshoz ahhoz, hogy visszamehessen Mitgard-ba. Csak azzal nem számolt Eyvindr, hogy a Hvergelmir forráshoz nyúlt le az Yggdrasil egyik gyökere, és azt Níđhögg, az óriási sárkánykígyó rágta, így védve a forrást is. Az ekkorra már férfiasodó Eyvindr először csak messziről szemlélte a szörnyeteget, és megpróbált kiötleni valamit, hogy hogyan csalja el onnan a kígyót. Mivel nem jutván eszébe semmi egyéb, elővett a tarsolyából egy gombát, és felkészült lelkiekben a küzdelemre. Amint kitisztította elméjét, és csakis Níđhögg-re tudott koncentrálni, megette a gombát, és elindult az állat felé. Hamar elérte újra azt a delíriumos állapotot, és fájdalmat nem érezve, magát minden testi veszélynek kitéve megtámadta a hatalmas sárkánykígyót. Níđhögg nem engedte magához közel Eyvindr-t, a farka csapkodásával tartotta a távolságot, fejével pedig halálpontos csapásokat mért az ifjúra. De Eyvindr gyorsabban mozgott a hatalmas testű szörnyetegnél, és rácsapott baltájával a fejére, de nem történt semmi. Níđhögg csak megrázta magát, és kapkodott tovább. Ekkor Eyvindr kicsit meghátrált, hogy kitalálhasson valamit, mivel a földi fegyverek játékszernek bizonyultak a sárkánykígyó ellen. Níđhögg is összecsavarodott, és mereven figyelte a félvért, hogy mi a következő lépése. Eyvindr gondolt egyet, és eldobta összes fegyverét, hogy azok ne akadályozzák gyorsaságában, mert jelenleg ez az egy fegyvere maradt a lomha óriás ellen. Hirtelen futásnak eredt, és nekirontott a kígyónak. Níđhögg még csapott egyet, de Eyvindr kitért előre, majd erősen elrugaszkodott a földtől. Neki ugrott a lénynek, és így sikerült beletaszítania a Hvergelmir forrás Ylgur nevű folyójába. Níđhögg félig belefagyott, így nem tudott megmozdulni, csak szerencsétlenül, csapdába esve csapkodott jobbra-balra fejével. Ezután Eyvindr letérdepelt a forrás mellé, és elővette a Mitgard-ból hozott kulacsot, hogy megtöltse, de ekkor megjelent előtte Hél istennő.
„Hogy merészelsz az én engedélyem nélkül meríteni a forrásból? És még ennek tetejében Níđhögg-t is befagyasztottad. Nagyon nagy bátorságra és balgaságra vall ez a tetted. Mond, kivagy idegen?”
„A nevem Eyvindr Hrólfsson, vagy ahogy a legtöbben ismernek, Eyvindr a kitaszított. – ereszkedik fél-térdre Hél előtt tisztelettudóan.
„Szóval Eyvindr den Kasteløse. Hallottam ezt-azt. Tehát te vagy az a félvér, azaz ember és sötét-elf fattyú, akit száműztek Mitgard-ból.”
„Igen, én volnék az.” – felelte kicsit nyersen Eyvindr a sértő szavakra reagálva.
„És mi dolgod neked itt lent nálam, a Niflheim-ben? Mi szükséged van neked a Hvergelmir forrás vizére?” – villantotta rá szikrázó tekintetét Hél, ezzel is jelezvén, hogy az igazat akarta hallani.
„Csak akkor juthatok vissza Mitgard-ba, ha viszek egy kulaccsal a forrás vizéből. – felelte ismét tárgyilagosan.
„Értem. Kössünk egy alkut. Mivel ide eljutottál, és legyőzted Níđhögg-t is, gondolom nem fog nagy megpróbáltatást jelenteni neked elmenni Utgard-ba, és hozni nekem onnan a Tudás kútjából vizet. Ha ezt megteszed, vihetsz innen annyi vizet, amennyit csak elbírsz.”
6
Eyvindr elfogadta az alkut, és elindult Utgard-ba, az óriások és törpék földjére. Teljesen más volt az ottani táj, mint az eddigi három helyen. Utgard egy hideg és kietlen peremvidék volt, ami körbevette Mitgard-ot. Ez jutott az óriásoknak, amiért az istenek ellen fordultak. A Svrain-domb közelében érkezett meg Utgard-ba, ami köztudottan törpelakhely volt. Nagyobb hangzavarra lett figyelmes, és elindult annak az irányába, hogy kiderítse, mi lehetett az. A dombok és hegyek összeolvadásánál megpillantott egy csapat óriást, akik körbevettek néhány törpét, és ütlegelték őket. Jó pár közülük már nem is mozdult meg a földön, de még akkor is ütötték őket. Az egyik kisember nagyon kitartóan küzdött ellenük, de ennyi óriással szemben nem volt esélye. Eyvindr úgy érezte, hogy segítenie kellett neki, ezért közbeavatkozott, és elkergette az óriásokat.
„Köszönöm, hogy megmentettél, bátor vándor. A nevem Torfi, Vindálfur fia. Benned kit tisztelhetek?” – szólt alázatosan a törpe.
„Eyvindr Hrólfsson. Ez a nevem.”
„Áh… te vagy Eyvindr a Kitaszítótt. Gyorsan terjednek ám a hírek…”
Eyvindr meglendítette ingerülten a törpe felé a baltáját.
„Vigyázz, hogy mit mondasz kisember! Mert különben…”
Torfi fél-térdre ereszkedett Eyvindr előtt, maga elé tette fegyverét és mélyen meghajolt.
„Mélységesen sajnálom, ha megbántottalak volna. Én csak azt mondtam, amit a szóbeszédből hallottam. De engedd meg, hogy hálám jeléül melléd szegődjek és szolgáljalak, míg itt tartózkodsz Utgard-ban.
Eyvindr elgondolkodott az ajánlaton, végül elfogadta, hiszen nem ismerte a területet, a törpe pedig honjának mondhatta e helyet. Eyvindr elmondta Torfi-nak, hogy miért is jött el ide. A törpének nem igazán tetszett, hogy be akart merészkedni az óriások földjének szívébe, és meríteni akart Mímir kútjából, amely a bölcsessége és tudás forrása volt. Azt az erős óriás, maga Mímir védte. De az ígéretéhez tartania kellett magát, mert egy törpe soha nem szegte meg a szavát. Így keltek útra, Eyvindr és Torfi. Óvatosan, a hegyek hasadásaiban, és egy-egy elhagyatott törpealagútban mentek keresztül a veszélyes területen. Eyvindr eszesen azt találta ki, hogy becsapja Mimír-t azzal, hogy most jött Jarnviđur-ból, és az ott élő Myrgiol nevű óriásnő hívatja. Nem tudta biztosra, hogy tényleg létezett-e egyáltalán egy ilyen nevű óriásnő, de hát bátraké volt a szerencse. Sokat nem veszthet. A hír hallatára Mimír azonnal felkerekedett, és elindult Jarnviđur-ba. Itt volt a megfelelő alkalom arra, hogy merítsenek a forrásból. Már csak a több tucat óriást kellett valahogy eltűntetni.
Torfi előkapta hatalmas kétfejű bárdját és elhajította az óriások közé. Eyvindr ugyan így tett a lándzsájával, majd vállvetve egymás mellet harcoltak az óriások ellen. Nagyon jó és összeszokott csapatnak tűntek, pedig még alig ismerték egymást. Teljes mértékben kiegészítették egymást harcstílusukban.
Kemény küzdelem után végre végeztek az utolsó óriással is, és meríthettek a forrásból. Sietniük kellett, nem tudhatták, hogy Mímir mikor jött rá, hogy csak átverték. Miután megtöltötték a kulacsot, amit Hél-től kaptak, gyorsan megkeresték a legközelebbi törpe alagút bejáratát, és visszamentek oda, ahol először találkoztak.
Eljött a búcsú ideje, hiszen Torfi csak Utgard területére korlátozta az ígéretét, és Eyvindr nem is várta volna el tőle, hogy kövesse továbbra is, bár nehéz szívvel vált volna meg a bátor kis törpétől. Torfi is habozott, hiszen még soha senkivel nem egészítették ki ilyen jól egymást harc közben, és neki mindene volt a harc. A törpe felajánlotta, hogy követi tovább is Eyvindr-t, de mint útitársa, nem mint adósa. Eyvindr beleegyezett, bár megpróbálta először lebeszélni róla Torfi-t, hiszen még hosszú és veszélyekkel teli utat kellett megtennie. Ezt a törpe nem bánta.
7
Visszamentek Hél-hez Niflhiem-be, és átadták neki a kulacsot. Hél leellenőrizte, hogy tényleg a bölcsesség és tudás forrásából való volt-e a víz, majd miután meggyőződött róla, megengedte nekik, hogy merítsenek a Hverelmir forrásból.
Ezután vándoraink visszatértek Mitgard-ba, és bemutatják a forrásvizet. Már maga a kulacs is fagyos volt, mint a legzordabb hóvihar, de amikor kinyitották a kulacsot és kicsepegtettek belőle a földre, azonnal megfagyott, amihez csak hozzáér. Így kénytelenek voltak eleget tenni a saját szabályaiknak, és vissza kellett engedniük Eyvindr-t. Torfi-t nem igazán akarták beengedni, de Eyvindr kivívta ezzel a cselekedetével az elismerésüket és még nagyobb félelmet keltett szívükben. Hiszen ha képes volt lemenni Niflhiem-be, túlélte és még hozott is az ígéret szerint a Hverelmir forrásának vizéből is, akkor tényleg hatalmas nagy ereje lehetett. Ezért nem is ellenkeztek vele, mikor nyomatékosabban kérte, de igazán felszólította az embereket, hogy engedjék Torfi-t is útjára. Ezután megkeresték a Bifröst-hidat. A szivárványhídon képtelenség volt átkelni engedély nélkül, mert Heimdall isten őrizte. Ezért át kellett gázolniuk a négy folyón, mint az ének szerint Thor-nak – Körmt, Örmt és Kerlaugar - hogy eljuthassanak Asgard-ba.
8
Útjuk során először Alfheim-be érkeztek meg, ahol a fény-elfek éltek. Az ottani csodálatos és páratlan szépségű táj szinte megbabonázta őket, és teljesen a hatása alá kerültek. Elfelejtették, hogy miért is voltak ott, és miért indultak egyáltalán el. Több évet töltöttek azon a kellemes és békés helyen, míg egyszer csak Eyvindr meghallotta, ahogyan két fény-elf, Biarni és Dyrfinna beszélgettek róla. Megemlítették, hogy ő az a félvér, aki teljesen Mitgard-ból indult, szinte végigjárta egész Yggdrasil-t, és most náluk tanyázott. Az eltelt évek alatt ide is eljutott Eyvindr den Kasteløse híre. Azt nem tudta senki, hogy miért járta be a világokat, de hősies és bátor tettei végigkísérték útján. Rettegett, elfajzott berzekerként is emlegették, hiszen őrjöngései és félvérsége mindenkiben félelmet keltett. Mikor meghallotta ezeket a szavakat, hirtelen minden megvilágosodott előtte, és újra eszébe jutott, hogy miért is járta be ezt a hatalmas utat, és mit keresett itt Alfheim-ben. El kellett jutniuk Asgard-ba Odin-hoz, és meg kellett kérnie, hogy változtassa vagy emberré, vagy sötét-elfé, mert így félvérként senki nem fogadta el őt. Torfi-t is felébresztette ebből a kényszeres álomvilágból, és elindultak az istenek lakhelye felé.
9
Elsőnek az Iđ-mezőn kellett átkelniük, ami elvezette őket az istenek hatalmas elkerített várához, a Glađsheim-hez. Itt állt Odin Valhöll-je, és a többi isten csarnoka. Az elesettek csarnokának szent kapuját, a Valgrind-ot valkyriák, farkasok és egy sas őrizték. Ide nem tudtak bemenni, de nem is ez volt céljuk. Elámultak a hatalmas épületek, csodálatos csarnokok láttán. Több istennel is találkoztak, de senki nem szólt hozzájuk. Utat engedtek a vándoroknak, némán jelezve úti céljuk irányát. Odin a Hilđskjálf-ban ült trónján, ahonnan ki tudott pillantani a világra, így mindent látott, ami ott történt.
Eyvindr Odin elé állt, míg Torfi a háttérben fél-térdre ereszkedve várakozott.
„Mond halandó, miért járultál elém.” – szólította fel beszédre Eyvindr-t.
Eyvindr elmondta Odin-nak, hogy miért jött el hozzá.
„Miért kellene nekem téged megváltozatnom? Hát így miért nem tudsz élni? Hiszen meg van mindened, amit szerettél volna.”
„Ó nagy Odin, istenek atyja, hát hogy mondhatod azt, hogy nem szenvedek semmiben hiányt, és így vagyok jó. Hiszen mindenki megvet és gyűlöl mivoltomért. Számkivetett vagyok.”
„Figyelmeztetlek! Eddig is csak azért juthattál el, mert én azt úgy akartam. Végigkísértem innen fentről utadat, és saját szememmel akartam látni azt a félvér berzerkert, aki végigjárta a világokat csak azért, hogy eljuthasson hozzám. Nem csalódtam benned, Eyvindr Hrólfsson. Olyan vagy, amilyennek elképzeltelek. Ezért teljesítem neked a kívánságodat, de csak egy alku fejében.”
Eyvindr mélyen hallgatott, nem akarta udvariatlanságával megharagítani a főistent.
„Meg kell válnod a számodra legfontosabb és legértékesebb dologtól.”
Eyvindr nem tudta elképzelni, hogy mi lehetett az, hiszen a fegyverein kívül semmije nem volt, de Odin-nak azok nem kellettek, hiába ajánlotta azokat fel. Ekkor követte a főisten tekintetét, ami Torfi-n állapodott meg. Egy pillanatra zavarodottan nézett Eyvindr, de aztán rájött, hogy mire gondolt Odin.
Észre sem vette, hogy amit egész eddig keresett és nagyon vágyott, az mindvégig meg volt neki. Mikor még a családjával élt, csupán annyit szeretett volna, hogy valaki olyannak fogadja el, amilyen valójában, és ne ódzkodjon tőle a külseje miatt. Végig görcsösen el akart jutni Asgard-ba, hogy teljesüljön egy olyan kívánsága, ami az apja befolyására született meg benne, és elfelejtette a valóságot maga körül. Nem vette észre, hogy Torfi hiába más fajhoz tartozott, elfogadta őt olyannak, amilyen, és teljes mértékben kiegészítették egymást. Számíthattak a másikra bármilyen helyzetben. Az útitársból a hosszú vándorlás során igaz barát lett, amit ő majdhogynem későn vett észre.
„Már látom, mire próbáltad felhívni figyelmemet, és köszönöm nagylelkűségedet, ó nagy Odin, hogy balgaságom ellenére is felajánlottad a segítségedet.”
Ekkor Eyvindr felnézett az égre, és így szólt.
„Világok közt jártam balgán,
s őrlődtem szívem kívánságán.
Felmentem a hatalmas Asgard-ba,
s Odin-t ott találtam Hilđskjálf-ban.
Elmondtam néki mi szívem vágya,
de annak túl nagy volt az ára.
S mit akartam, észre sem vettem,
hogy mindvégig itt volt mellettem.
Nem kell többé senki más a világon,
csak maradj oldalamon, igaz barátom!”
Skandináv szójegyzék
Mitgard – a germán mitológiában az emberek által lakott föld neve
jarl – előjáró, vezető
Nilfheim – a holtak otthona, amelynek uralkodója Hél (Loki lánya), a hideg, a jég és köd országa
Hvergelmir forrás – az Yggdrasil gyökereinél elterülő három forrás egyike, táplálja az Elivagart, a tizenegy jeges folyót
Svartalfheim – sötételfek lakhelye, Mitgard alatt található
Asgard – az istenek égi lakhelye
Hél – Nilfheim uralkodó istennője, Loki lánya
Loki – Odin fogadott testvére, a ravaszság, ármány gonosz istene
Yggdrasil –a skandináv mitológiában a Világfa, amely összekapcsolja az eget, a földet és a földalatti világot
Níđhögg – az óriási sárkánykígyó, ami az Yggdrasil egyik gyökerét rágja Nilfheim-ben
Utgard – A Föld peremvidéke, az óriások birodalma
Svrain-domb – törpelakhely
Mímir – óriás, a Tudás forrásának őre
Tudás forrása – Utgard-ban található, Mimír őrzi
Jarnviđur – Vaserdő
Bifröst – híd – szivárvány híd, mely összeköti Mitgard-ot Asgard-dal
Körmt, Örmt és Kerlaugar – 4 folyó, melyeken keresztül el lehet jutni Asgard-ba, kikerülve a Bifröst – hidat
Alfheim – fény-elfek lakhelye
berzerker – szó jelentése medveharcos, a berzerkereknek Odintól származó természetfeletti erejük van
Glađsheim – istenek hatalmas elkerített vára
Valhöll – Odin lakhelye, ahol összegyűlnek az elesett harcosok szellemei
Valgrind – az elesettek csarnokának szent kapuja
valkyria – Odin segítői, akik a csatákban elhunyt harcosok lelkét a Valhallába kísérik
Hilđskjálf – Odin trónja, ahonnan ki tud pillantani a világra, így látja, hogy mi történik