Az árnyas fákkal szegélyezett út egy gyönyörű kastélyhoz vezetett. Az utat nyárfák, és vadvirágok szegélyezték. A kastély udvarát megtöltötték a vadállatok. Őzek, szarvasok, farkasok nyomai voltak mindenütt a finom szemcsés porban. Az állatoknak szabad bejárása volt, hiszen Innuriel, az asszony, nemcsak az emberek, hanem az állatok nyelvét is értette. Sokszor meglátogatták őt, ha éhesek, fázósak voltak, vagy ha játszani támadt kedvük. Az asszony minden alkalommal mély szeretettel fogadta őket. Minden állatot, minden fát, cserjét, bokrot, virágot, fűszálat ismert. Hiszen ő volt az erdő boszorkánya. Tudása - anyáról leányra szállt hosszú-hosszú évek során - a legnagyobb mágusokéval vetekedett. De az asszony mégsem volt teljesen boldog. Megvolt mindene, a felkelő nap fényében fürdött meg minden reggel és a Hold fénye takarta őt be éjjelente. Messzi földön elhíresült, hiszen nem volt olyan állat közel se távol, aki ne hajtott volna fejet az erdő lányának. De neki nem lehetett gyermeke, mert az a férfi, kit ágyasául fogadott, terméketlenné vált. Ám egyszer távoli várában megneszelte az asszony hatalmát Awapor, a sötétség ura és parancsolója, kinek a szíve jég, a lelke kő, a vére sav, a hatalma mételyes volt. A nagyúr akarta ezt az asszonyt. Akarta, hogy a Föld állatai a szolgálatába álljanak, akarta, hogy ő uralkodhasson minden és mindenki felett, hogy a földre szálljon a szívében már örvénylő sötétség. Tudta, hogy ha az asszonyt maga mellé állítja, akkor már nem lesz akadálya annak, hogy eljöjjön és a szívekbe költözzön a gomolygó füst, amit lelke lehelt ki magából. Tudta, - hiszen hatalma eredőjétől fogva iszonyú volt - hogy az asszony mire vágyik. Tudta, hogy sötét, mézes-mázos szavakkal és az asszony vágyának felnagyításával sikert érhet el. De nem tudta, hogy az asszony szíve körül arany fény lobogott, melyen ilyen csalárd eszközökkel nem tud áthatolni.
Gyönyörű, tavasz illatú volt a reggel és Innuriel épp egy sebesült pumát gyógyított, mikor furcsa, ismeretlen, nyugtalanító érzés fogta el. Tudta, hogy valami történni fog.
Mikor az asszony szívében fellángolt ez az érzés, Awapor elindult várából, hogy megkeresse őt. Halkan, metsző, idegen hangon elmormolt egy igét, ami hozzá segítette, hogy mihamarabb céljához érjen. Áthatolt időn és téren, egy sötét percet hagyva maga után. A következő pillanatban már az út elején volt és tudta, hogy ennek az útnak a végén ott lesz, kit annyira akart. A nyárfák meg sem mozdultak, a virágok nem illatoztak, annyira átjárt minden élőt a rémület, amikor meglátták a sötétség urát. Éjfekete palástja alatt fekete ing, -nadrág és -bőrcsizma volt. Lelkének sötétsége kifelé is nyomot hagyott Awaporon. Nyakában egy nyakék, a közepén egy kő, ami nem ebből a világból származott és Awapor igen nagy árat fizetett azért, hogy megkapja. A követ a Sötét úr még fiatalkorában, az Angyalok Szirtjéről lopta el, de a számára legfontosabb lényt kellett érte elvesztenie. Elindult hát az úton, nyomában csúszó-mászók, skorpiók, mérges kígyók jártak. Talpa megolvasztotta a földet, ott ahol járt, soha többé nem született új élet.
Innuriel szívébe közben egyre inkább valami émelyítő érzés férkőzött be, amire ha csak rágondolt, megijedt. Az asszony, aki a medvékkel parolázott, a párducokkal fogócskázott, egy pillanatra megremegett. Az állatok nyugtalanná váltak, a növények már nem szóltak hozzá. S egyszer éles tőrként nyilalt belé valami. Épp a pumát kötözte be, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Megfordult és egy jégkék szempár nézett rá vissza. Awapor megállt az udvar bejáratánál és némán figyelte az asszonyt.
Nézte, ahogy kezének érintésétől a nagymacska dorombolni kezdett és kezes kiscicaként bújt az asszony lábához.
- Ez kell nekem, AKAROM ! - szólalt meg benne egy hang. És tudta, hogy mit fog tenni és mondani, amivel Innurielt a sötétség királynőjévé teheti.
- Jó Napot! - szólalt meg rekedt hangon és közben a nőt fürkészve megpróbált a legmélyebb rétegekig hatolni. De hiába...
A nő akarata ellenére sem tudta levenni tekintetét a jégkék szemekről és arról a bíbor lángról, mely a férfi szemeinek legmélyén izzott.
- Ki ő, és mit akar tőlem, miért jött, és miért fél tőle minden létező? - Záporoztak a szíve legmélyén a kérdések. A férfi közben elérte az asszony elméjének határát és belesuttogta a tavaszi napfénybe - Nem akarsz még hatalmasabb lenni? Nem akarsz anyává lenni? Nem akarod megismerni azt az érzést, mikor a gyermekedet öleled magadhoz? Mindent megkaphatsz, csak jöjj velem, és légy világom úrnője. - A gondolatok és szavak szinte észrevétlenül találtak célba. Az asszony érezte, ahogy kinyílik a mételyes mélység a férfiban, de még mindig nem kerülte el annak tekintetét. És Awapor tovább suttogta a szavakat. - Kinek adod majd át a tudásod, ki fogja továbbvinni mindazt a szépséget, amit te is Ősanyáidtól kaptál örökül? - Innuriel szívébe belehasított a fájdalom. - Tán Ő meg tudja nekem adni azt, mire oly régóta vágyom, tán neki van hatalma, hogy megadhassa. - A férfi szívében eközben elégedettség gyúlt. - Velem fog jönni még hatalmasabb lehetek, majd eljő az idő mikor mindenki félni fogja nevemet.
Innuriel leküzdötte a fájdalmat és megpróbált arra koncentrálni, amit a férfi felé sugárzott. Megszületett benne egy érzés, lüktetett egész testében. A vágy, hogy ő is anyává lehessen, abban a pillanatban erősebb volt mindennél. A férfi mosolyában nem látta meg az elégedett vigyort, a szívében nem érezte meg a sötétséget, megszűnt létezni minden, ami a Gonosz ellen védhette volna. A férfi ereiben rohant fekete vére, a szíve dupla ritmusban vert, elárasztotta őt a hamis győzelem bódító íze. A szemében fellángolt a bíborfény, a kék még acélosabb lett. Vett egy mély levegőt és megszólalt - Mehetünk Sötétség Asszonya ?
A hangja szinte a síron túlról szólt,az asszony hirtelen visszahőkölt - Sötétség asszonya ? - Hiszen a fény tesz azzá ami vagyok, nem létezhetem a fény nélkül, belehalnék. Végiggondolta, hogy mit adhat neki ez az ember és azt is hogy mit vehet el tőle. Lehet hogy anyává tenne, de elvenné a fényemet, lehet hogy gyermeket adna, de belehalnék a fájdalomba és a gyermekem is elvenné ezáltal. Nem! - Kiáltott fel hangosan. - Nem leszek a Sötétség Asszonya!
Awapor arcáról a negédes mosoly tovaszállt, a szája és a szemei, mintha kard élei lettek volna, összeszűkültek. - Nem leszel? - kérdezte sziszegve, szavai éles tőrként hatoltak a nő szívébe, a szemei lángja égették és mintha három kard vágta volna az aszonyt, újabb és újabb sebek jelentek meg rajta. De a nő fel sem szisszent, csak a fákra, az állatokra gondolt és megszületett benne a felismerés, hogy neki volt a legtöbb gyermeke a világon. A sebeiből aranyvörös színű vér folyt és mosolyogva állta a férfi rohamait. Aztán a vércseppek összeálltak egy gyönyörű alakot öltve, majd egyszercsak a férfira csapódott minden csepp vér, ami az asszonyból kiserkent. Awapor nem értette mi történik, csak azt látta, hogy vércseppek nyomán a teste elkezdett öregedni, és fokozatosan pókhálószerűen vonta be fekete testét és lelkét a nő aranyvörös színű vére. A bőre, mint a napon aszalódó gyümölcs, egyre öregebb lett. A kő, ami a nyakában eddig nyugton pihent, elkezdett izzani, lüktetni, tébolyba taszítva viselőjét. És mikor már szinte az egész teste kiszáradt tó medréhez volt hasonló, egy vers rémlett fel benne, ami így szólt:
Az angyalok szirtjei,
Valaki ellopta.
A fény kövét már a nyakában hordja,
de gyilkos lánggal körbefonta
Mert viselni másképp nem tudta.
A kő, ha aranyvörös vér éri
Hordozóját, addig kísérti
Míg gonosz lelkét ki nem leheli
Addig azonban erejét segít megőrizni.
A férfi utolsó lehelletével lenézett a kőre és már csak a rátapadt vért látta. Innuriel végigélte a férfi haláltusáját és könnyek között átlépett a fénybe, hogy pár perc öntudatlan létezés után visszatérjen gyermekei közé.