Ezüsthaj kertje

Évszám
2010
Beküldő
Piroska
Van egy szép, kis falu a Tisza partján, a neve Tiszaug. Nagyon rendes, dolgos emberek lakják, de ez sok magyar falucskáról elmondható. Ami miatt Tiszaug mégis híresebb a többinél, azt egy csodálatos kertnek köszönheti, Ezüsthaj kertjének.

Tévedés ne essék, Ezüsthaj nem tündér, csak egy fehér hajú öreg anyóka, aki hosszú haját szoros kontyba fonja minden reggel, és ez a kontyocska csillog, villog napsütésben, holdsugárban, mert gazdája napkeltétől, napnyugtáig szorgalmasan dolgozik. Meg is látszik a kerten, itt nyílnak a legszebb rózsák, itt érnek a legédesebb gyümölcsök. Tudják ezt a gyerekek meg az arrajárók, mert a korai, ropogós cseresznyétől kezdve , a nagyszemű szőlőig , terjedelmes háncskosarakban mindig a kapufélfára van akasztva a kóstoló. Egyesek azt suttogják, hogy ért a növények, madarak nyelvén. Ki tudja? Ezüsthaj csak jókat kuncog a mendemondákra, és ha rákérdeznek azt válaszolja: - A kertem tele van dolgos, szorgos madarakkal, cinkékkel, rigókkal, csókákkal, nem kell ide vegyszer, eltakarítanak ők minden pajort, lárvát, hernyót, de – és itt felemelte mutatóujját – én télen sem feledkezem meg róluk, az etetőket mindig telerakom a legfinomabb magokkal, mindegyik azt kapja amit a legjobban szeret.

Nagy riadalom támadt a faluban egyik nap, mert Ezüsthaj megbotlott, elesett, eltörte a lábát, és kórházba kellett szállítani. A bűnös egy kis kapa volt, aki addig viháncolt a paradicsom karóval míg figyelmetlenül Ezüsthaj lába elé esett. A mentők hordágyra tették, ő pedig azt suttogta halkan kertjének - Aztán vigyázzatok magatokra, ügyesek legyetek! - A kert rémülten figyelt, s mikor a falusiak bezárták maguk mögött a kaput,. a diófa, aki a legöregebb volt rögtön magához ragadta a szót.

  • Mi lesz veletek? – rezegtette lombját álszenten – Nekem már nincs szükségem rá, mert gyökereim olyan mélyre nyúlnak, hogy nem fogok szomjazni.

A futórózsa , aki korban követte őt, és a kert dísze volt haragosan rázta ezernyi illatos, rózsaszín virágát - Milyen önző vagy, mert téged már felnevelt, azt mondod nincs szükséged rá? - A többi növény is egyetértően méltatlankodott.

A diófa elszégyellte magát. Meg volt győződve arról, hogy ő a legokosabb a kertben, és lám most a futórózsa rápirított. Megörült, mikor gyors, fürge repüléssel Ezüsthaj szelíd csókája röppent egyik ágára, és elterelte róla a figyelmet. A csóka kis fióka volt mikor elvesztette szüleit, Ezüsthaj nevelte fel, és adta neki a Csókos nevet. Őkelme nagy csavargó volt, most is a falu egy távoli szegletéből érkezett, és szájában valami csillogót hozott.

- Mit csentél el megint? – érdeklődött a cinege. Csókos gyorsan elrejtette kincsét egy ezüst gyűszű mellé, amit már jó ideje fészkében őrzött, és csacsogva dicsekedni kezdett – Szép, fényes gyöngyöt találtam. -

- És ki sír utána? – kérdezte a feketerigó. Csókos eleresztette füle mellett a megjegyzést, és hátrarepült a kertbe, hogy megkeresse Ezüsthajat, de nem találta sehol, hiába kopogott csőrével a házacska ajtaján, ablakán.

- Ne keresd, kórházban van, eltörte a lábát! – szánta meg a margaréta. A csóka kicsi szive összeszorult a bánattól, akármilyen haszontalan kópé volt, nagyon szerette Ezüsthajat. Arra gondolt bűnbánóan, hogy az elcsent gyűszűt vissza fogja adni ha hazajön a kórházból.

- A többiek már tudják? – intett a veteményes felé.

- Mindenki tudja – sustorgott a szellő – széthordtam a hírt. – Ne legyetek ilyen szomorúak, meggyógyul, és visszajön. -

- Addig mi lesz velünk, ki itat meg esténként ? – sirdogált az angyaltrombita, aki nagyon szerette a vizet. Még a büszke rózsák is egyetértően sóhajtoztak, pedig ők mindig más véleményen voltak mint a többiek.

- Az uborkák is nyugtalankodnak, szomjasak – zümmögte méhecske, aki jóllakottan éppen megpihent egy bordó mályva kelyhében.

- Kit érdekelnek az uborkák? – méltatlankodtak a dáliák.

- Egy hajóban evezünk valamennyien – mondta bölcsen a fiatal barkafa – mindenkinek hiányzik Ezüsthaj gondoskodása , csak van aki előbb, van aki később veszi észre.

Szellőcske, aki minden este meglátogatta őket, mert a legfinomabb illatokat itt találta, és röpítette szét faluszerte, most komoly ígéretet tett.

  • Ha nem esik az eső, én összesöpröm az összes viharfelhőt az égről, ha kell héthatárból, de nem engedem, hogy szomjazzatok!

A kert megilletődve, hálásan elcsendesedett. A szellő pedig útra kelt, hogy ígéretét beváltsa. Nem sejtette milyen nehéz dolga lesz. A nagy égi mező legtávolabbi sarkait is be kellett járnia, míg összeterelt annyi durcás felhőt, hogy éjszaka megitathassa a tikkadt kertet.

Eltelt egy hét, és a faluban a gazdák csodálkozva lesték az eget ami felhőtlen volt mindenütt, egyedül Ezüsthaj kertecskéje felett borult be, és zúdított üdítő záport a kis tanyára.

  • Mégis varázslat van a dologban. – kezdtek újra suttogni faluszerte.

Egyik forró délután, a kert végéből izgatott káposztakepke repült be a számára tiltott övezetbe a virágok közé, és figyelmetlenül a legszebb, vörös rózsabokorra szállt. A rózsa undorodva rázkódott össze – Hogy merészelsz? – kiáltotta, mire egy cinege védelmezően, meg a jó falat reményében segítségére sietett.

  • Ne bánts! – sikoltott a lepke – Hírnök vagyok!

A rózsa és a cinke meglepődött a szokatlan bejelentésre.

- Aztán milyen hírt hozol, a káposzta helyett a karalábéra raksz petét? – gúnyolódott a tarkalevelű lonc.

- Ez nem vicces. – higgadt le a lepke, mivel átmenetileg megúszta – Ellenség támadta meg Ezüsthaj kertjét!

- Milyen ellenség? – szólt közbe a sárga cickafark, aki maga is elég agresszív növény volt, csak gyógyhatása miatt ültették.

- Hatalmas, zöld hadsereg, legázol mindent amerre jár! A futóbab és a kukorica már alig él –

- Ez hihetetlen! – tamáskodott a rigó.

- Te is repülsz, láthattad volna! – vágott vissza a káposztalepke.

- Tojásokon ülök – védekezett.

- Várjatok! – rikoltott a trombitafolyondár, - aki egy kiszáradt szilvafát

font be, és annak a csúcsáról ellátott a kert végéig. – Igazat mond, bent vannak a kertben, nagyok, dúsak, magasak, félelmetesek!

  • Honnan jöttek? – a karcsú mini rózsafa a lényegre tapintott.

  • Lusta gazda kertjéből – tudósított egyre elkeseredettebben a folyondár.

Lusta gazda, aki annyi bosszúságot és munkát adott Ezüsthajnak, nem gondozta kertjét. A közös kerítés alatt számolatlanul bújt elő a gaz, de szerencsére Ezüsthaj azonnal kikapálta valamennyit. De most nincs aki megállítsa őket, és ezeket akik most betörtek, még sohse látták eddig.

Mikor Csókos megérkezett egy újabb gyönggyel a szájában, a hír hallatára elejtette. A földön ugrálva kezdte keresgélni, mint akinek ez a legnagyobb gondja. A futórózsa megdorgálta – Csókos hagyd a gyöngyödet, mert nagy a baj. Akinek szárnya van el tud menekülni, de mi akiknek gyökereink vannak kiszolgáltatottak vagyunk. Segítenetek kell! –

  • Mit tegyünk? – kérdezték a madarak.

  • Repüljetek a faluba, derítsétek ki mi ez a növény? Más kertjében is megtalálható? Hogyan védekeznek ellene azok, akiket szintén megtámadott?

A madarak elrepültek. A félelem belopódzott, és gyökeret vert a virágok között.

- Mit csináljak, maradjak, menjek,? – a hírnök fáradt volt és tanácstalan.

- Menj vissza nyugtasd meg a veteményest, hogy megpróbálunk segíteni, aztán gyere vissza, senki nem fog bántani, te leszel az összekötő.

A madarak órák múlva, fáradtan repültek haza. A kertekben nem találtak hasonló növényt, egyedül Lusta gazda telkén, ahol már embermagasságúra nőtt, elnyomva minden mást.

- Csókost nem láttátok? – kérdezte a futórózsa, aki átvette az irányítást.

- Biztosan együtt lóg a szarkával. – találgatott a cinege

- A két jómadár megint valami fényesre vadászik – dörmögte a diófa, de lerázom a fészkét ha elcsavargott.

- Ne ítéljünk elhamarkodva! - védte futórózsa, aki szerette a Csókát.

Mikor már valamennyien arra gondoltak, hogy valami baj érte a szeleburdi madarat, akkor érkezett meg , okos, fényes szemei izgatottan csillogtak, és ontani kezdte a híreket.

  • A betolakodót parlagfűnek hívják. A faluvégén az árokparton sokat láttam, az a senki földje. Most fog virágozni, aztán elhinti a temérdek magot, és akkor jaj nekünk!

  • Honnan tudod ezeket? – ámuldoztak a többiek.

  • Kint van a képe egy papíron, a papír meg egy kapura van kiszegezve, és ráírták, hogy irtani kell!

  • Mióta tudsz olvasni? – gúnyolódott a feketerigó.

  • Egy csomó ember állt ott, és hangosan olvasták, én meg az akácfán hallgattam.

  • Ahelyett, hogy egymást piszkáljátok – zizegte a futórózsa, és valamennyi virágjával szigorúan nézett a rigóra – készítsünk haditervet, hiszen csak magunkra számíthatunk.

Szellőcske megint a segítségükre sietett. Végigsuhant a kerten, minden apró lyukba befújt, és megkért minden élőlényt, legyen az föld felett,vagy föld alatt, akinek van valami jó ötlete hogyan lehet megállítani a gonosz parlagfüvet, az siessen a futórózsához, és mondja el.

Esteledett, de alvásra nem gondolt senki, mindenki törte a fejét, hogyan pusztítsák el a betolakodókat. A madarak azt ígérték segítségül hívják a seregélyeket, a varjakat, szarkákat, minden kis, tollas harcost, hogy csőrükkel kihúzgálják a földből a parlagfűveket. Egész, kis hadsereg lepte el a kertet, de a szorgos csőrők csak arra voltak jók, hogy megtépázzák a zöld sereget, de nagyobb kárt nem tettek bennük. A támadáson feldühödött parlagfüvek még elszántabbak lettek.A madarak csalódottan pihegtek a fákon.

A futórózsa egyik földre hajló ágára felkapaszkodott egy kövér giliszta, aki egyébként a növények jó barátja volt és onnan kiabálta, hogy van egy ötlete. Az egyik fáradt, éhes rigó már arra készült, hogy bekapja az izletes falatot, mikor a rózsa megállította.

- Az előbb hirdettük ki, hogy várjuk az ötleteket, te meg akarod enni a jelentkezőt? Senkinek nem eshet bántódása, hiszen a kertért kockáztatja az életét! Ez most egy különleges állapot, megértettétek? – aztán a rémült gilisztához fordult - Beszélj bátran, mire gondolsz?

- Mivel nincs annyi erőnk, hogy kihúzzuk a parlagfüvet, a gyökerét kellene elrágni...valakinek!

- Valakinek,,? Tehát nem magadra gondolsz? – cikizte az éhes feketerigó.

- Ez csak egy ötlet volt . – szontyolodott el a giliszta.

- Én vállalom, és idehívom egész népemet, egy nap alatt elintézzük őket! - a nedves földből egy gusztustalan, nagy bogár mászott elő, és tette a javaslatot.

- Kérlek ne engedd! – pihegte a hírnök aki épp akkor ért vissza. – Ez, egy lótücsök, minden növény gyökerét elrágja ami útjába kerül. A járatait elpusztított növények jelzik. Nem fognak megállni akkor sem ha végeztek a parlagfűvel, mindenki sorra kerül.

- Pontosan olyan kártékony mint te vagy – társult a rigóhoz a cinege is.

- Csak vitatkozzatok én cselekszem – heherészett a lótücsök, de a következő pillanatban Csókos mint a villám lecsapott rá, nem engedte eltűnni a lyukban .De túl nagy darab, és túl nagy falat volt a csókának, ezért segítségére sietett a rigó és a cinege is.

A dráma egy perc alatt játszódott le.

- Nem engedhettük, hogy idecsődítse a rokonságát! - magyarázkodtak a madarak.

- Végre, hogy ideértem. – Egy kövér csiga araszolt a futórózsa egyik ágán felfelé.

- Lentről is hallak, ne mássz rám! – rázta le a futórózsa kicsit szégyenkezve.

- A leveleiket kell lerágni! Az árokpartról behívom az összes csigát, és elintézzük a parlagfüveket. – csámcsogott az ajánlattevő.

A futórózsa azonban tanult az előbbi esetből, megköszönte a csigának a fáradozást, de határozottan megtiltotta, hogy a kertre szabadítson egy seregnyi éhes szájat..

Az utolsó jelentkező a vakond volt, akinek túrásaihoz már hozzászoktak a kertben, de mivel védett állat volt, aki több hasznot hajtott mint amennyi kárt okozott, szívesen látták.

  • Tudjátok én a föld alatt élek - pislogott vaksin, és igyekezett ásólábairól lerázni a földet, hogy szalonképessé tegye magát a szépséges bokor előtt. – Nem bántom a növények gyökerét, mert lárvákat, pajorokat eszem, de mikor a járataimat ásom sajnos előfordul , hogy áldozatul esik valaki. Ha gondoljátok elkezdek arra ásni amerre a parlagfüvek átlépték a határt, de egymagam kevés vagyok sok idő kéne ehhez a munkához. A futórózsa lemondóan legyintett, de azért megköszönte a vakond jelentkezését.

A kertre ráborult az éjszaka, de most nem hozott megnyugvást, a madarak, a virágok, a megtámadott veteményes szinte hallani vélték ennek a félelmetes gyomnövénynek a kíméletlen nyomulását. A szellőcske izgatottan bóklászott a parlagfű borította részen, azt kivánta bárcsak orkánná változna, és kitéphetné a földből ezt a bajt okozó növényt. Átsuhant Lusta gazda telkére is, és elszörnyedve látta, hogy a parlagfű nagyrésze már virágzik. A nyitott ablakon keresztül kihallatszó békés hortyogásra olyan harag fogta el, hogy összeszedte minden erejét, és mint egy felnőtt szélvihar bezúdult a házba. Most nem édes illatokat sodort magával, hanem a gyomnövény virágporát, a betegséget okozó polleneket.

Reggel Lusta gazda olyan rosszul érezte magát, hogy felesége kihívta a falu orvosát.

  • Nem tudom mi történt velem? – nyögdécselt a beteg – Tegnap még semmi bajom nem volt.

A doktor kinézett a kertbe, és legszigorúbb hangját vette elő.

- A maga betegségét Lusta gazda az elhanyagolt kert okozza, hiába adok gyógyszert, addig nem gyógyul meg , míg ki nem irtja az összes parlagfüvet. Holnap visszajövök, és ha egyetlen szálat is találok ebből a veszélyes gyomból, súlyos pénzbüntetést kell fizetnie, mert mások egészségét is veszélyezteti.

Lusta gazda úgy megijedt ezektől a szavaktól, hogy kipattant az ágyból, előkapta a kaszát, és megtette amit már régen meg kellett volna tennie.

  • Itt a hírnök, itt a hírnök! – jelezte a káposztalepke előre , hogy érkezik, remélte a madarak is hallják. – Eltűnt az ellenség, megsemmisült az ellenség! – lelkendezett.

A csóka akinek nemcsak a szárnya volt fürge, de az esze is, hátrarepült a kertbe, és látta, hogy Lusta szomszéd akkor takarodik ki szégyenkezve Ezüsthaj kertjéből, lekaszálva az utolsó parlagfüvet is.

Csodálkoztak a virágok, a madarak, a veteményes és mindenki aki

élt és mozgott, de legjobban szellőcske, hogy mi történt Lusta gazdával? Az általános ujjongást egy szarka érkezése zavarta meg, ez a szép madár a népi hiedelem szerint a jó hírek futára volt, a neve szó szerint azt jelentette örömhozó.

- Ezüsthaj meggyógyult! Ezüsthaj hazajött. – kiáltozta, majd elrepült, hogy mindenkinek elújságolja, aki még nem tud róla.