A Vándor
A kérges kéz hüvelykujja megpengette a hat rézhúrt. A gitár húrjai csillogó hullámzással rezegtek, majd a hang mormogássá mélyült és még hosszú lélegzetekig kitartott, mielőtt végleg elhalt. S mintha eme tompa zúgás fújt volna simogató ihletet, a zenész mesélni kezdett.
Szavai hatására a cselédkonyha, mint színes álomkép, elmosódott és eltűnt. A következő pillanatban tükröktől csillogó bálteremben találtuk magunkat, ahol nemes hölgyek járták kecses táncukat. Épp csak megcsodálhattuk aranyszegélyű ruhájukat, mikor már farkasok lihegésével teli sötét erdőben táboroztunk, és összebújva rettegtünk a körülöttünk ólálkodó ordas vágyaktól. Majd, ahogy a történet tovább pergett, pompás város utcáján, lovas hintóban rázkódtunk és áttetsző selyem függöny mögül lestük az utca rongyos népségét.
Mi fiatalok – azaz a lovász fia, a kisinas és jómagam – a cserépkályha ölelő melegébe burkolózva hallgattuk a meséket. Akkor még egyikünk se gondolta, hogy a történetek mind igazak és szereplőik egy réges-régi világ elfeledett zugában kelnek életre, hogy a gitár szelíd szavaira járják életük táncát.
A Vándor a téllel együtt érkezett és minden estét zenéléssel kezdett. Addig játszotta a varázs-dallamokat, míg a szürkület észrevétlen sötét éjbe komorult, és a leghalványabb égi reménygyertya is lángtűként szúrt a mindenség feketéjébe. Amikor feljött a Hold, ezüsttel szórta meg a tájat, és fényével elrejtette a csillagképek titkos tanításait. Odakint gyémántként csillogott az ablakon fürkészőn benéző óriás Hold, idebent kósza szentjánosbogarakként a figyelő tekintetek.
Végül, mikor a húrok elhaló rezdüléseit felszívták a falak és a padló apró repedései, a vándor mesélni kezdett. Csak folyt-folyt az ezüst történet, végtelen folyóként hömpölygött az elvarázsolt éjszakában. Mindnyájunk élete belefonódott a mesékbe és mindnyájunk lelke szárnyra kelt az utolsó mese hatására. Így szólt az utolsó történet:
Elkeződik a Mese
Volt egyszer egy ifjú herceg, aki bejárta négy égtáj minden országát. Medvére vadászott zord északi hegyekben, fűszerrel kereskedett kelet zsibongó piacain, fát vágott nyugat végtelen erdeiben és emberevőkkel harcolt dél örökké háborgó tengerein. Utazott, látott és tanult. Ősi bölcsességek könyveibe pillanthatott emberelőtti kultúrák szent helyein, évekig élt papok, varázslók és szerzetesek között, tőlük tanulta az igaz élet művészetét.
Ahol elidőzött, béke és nyugalom érzése melengette az emberek szívét, ám egy idő után, ahogy megérezte a köréje gyűltek ragaszkodásának súlyát, mindig továbbállt. Utcagyerekek futottak nevetve lova után mikor elhagyott egy-egy várost. Mégis, a kacajjal telt utcákon végigügetve, Fehér Felhő szíve sokszor volt nehéz. Ahogy díszes házak mellett haladt el, itt is - ott is, lassan visszahulló függönyök takartak el síró asszonyszemeket…
A mesélő szünetet tartott. Többen felpillantottunk, arcára néztünk és láttuk, ahogy a barázdák elmélyülnek. Lassacskán mindannyian megéreztük, hogy a mese igaz, főhőse pedig maga a mesélő. Egy magányos ember élete pergett előttünk, ahogy a fáklyafény elől elbúvó árnyak szereplőkké elevenedtek. Mély sóhaj után Fehér Felhő újult lendülettel folytatta történetét.
A Bál
Egy jeges téli estén, a hófútta hagymakupolák városa felé közeledtem. Egyetlen útitársam csillogó szőrű, fekete lovam volt. Elmerültem gondolataimban, még a metsző hidegről sem vettem tudomást. Paripám apró, didergő rezdülései figyelmeztettek, nem gondolhatok csak magamra.
Megráztam elgémberedett tagjaimat, kiegyenesedtem a nyeregben és messze előre figyeltem, ahova az út vezetett, majd ügetésre nógattam a türelmes állatot. Hamarosan feltűntek az út szélén a város első, kisebb házai, melyeket egyre díszesebbek követtek, majd eljutottam a főtérhez, amit sudár paloták vettek körül. Köztük volt az a rezidencia, ahol már többször láttak vendégül, utazásaim során.
A nyitott kapun belépve, lovamat az odasiető szolgálóra bíztam, egy aranyérmével megalapozva az elvárt figyelmes gondoskodást, majd az egyik díszes épület felé irányítottam lépteim. Felmentem az emeletre, majd jobbra fordultam a pislákoló fáklyák fényében, és olyan magabiztosan, mint aki minden este itt jár, megcéloztam a második magas ajtót. A folyosón egy lélek sem járt, valahonnan muzsika szűrődött ki. Lenyomtam a kilincset. Kint és bent éles kontrasztjától hátrahőköltem egy pillanatra. Kristálycsillárok szórták ezernyi mécses és fáklya fényét, hatalmas kandallók ontották a falak mellől a tüzet és a meleget, a terem közepén pedig, vagy száz csillogó pár táncolt az egyik sarokban megbúvó zenekar muzsikájára.
Lassan az egyik roskadásig rakott asztalhoz sétáltam, ahol a zöldruhás inas bort öntött egy ezüstkupába és felém nyújtotta. Elvettem, de nem ittam bele. Élvezettel tapintottam a kupa tökéletes alakját, orromat finoman meglegyintette a vörösbor vágyakozóan lázas illata.
Fejemet balra fordítottam, a táncolók felé. A mozdulatot természetes sebességgel indítottam, de egy ezredmásodperccel később már nagyon lassúnak tűnt. A táncosok pedig, mintha lelassult volna az idő, úsztak a levegőben, percekig tartott egy-egy lépésük. Az időtlenségben, szemeim élő drágaköveken állapodtak meg, amik a legszebb arcon csillogtak, amit valaha láttam. A szemeken át az angyali teremtés gondolatait, érzéseit és egész világát láttam. A lány a zene lelassultnak tűnő ütemére forgott partnere körül, minden egyes fordulatban visszatért hozzám pillantása, különös ritmust adva a gyönyör érzésének. Csak szemeit néztem, de egész alakját éreztem: ahogy a ruha alatt kecsesen fordul dereka, ahogy lábujjhegyen követik léptei az ütemet, ahogy göndör haja vidáman, álomszerű lassúságban repül, ahogy a ruha szélén surrog a levegő, és ahogy ajkai cseppet szétnyílnak. Szemeink évmilliók magányos történetét osztották meg.
A Tűzvész
A lehulló gerenda olyan ütésszerű volt, mintha csak rám szakadt volna. A félálomszerű állapotból kiszakadva, eljutott fülembe az ijedt sikongás. Teljesen éber lettem. Újabb rengés rázta meg a földet talpunk alatt, térdre kényszerítve a mulatozók nagy részét. Keményen álltam lábamon és szempillantás alatt felmértem az eseményeket. A leszakadt gerenda magával rántott egy terjedelmes függönydarabot, egyenesen egy gyertyákkal teli állványra és a következő pillanatban a mennyezetig csapott a tűznyelv, éppen kettőnk között. A lángokon át láttam, hogy a lány a földön fekszik, nem tudtam, ájultan vagy sebesülten. A vastagodó füstfalon át még azt is végignéztem, ahogy elernyedt testét táncpartnere vállára kapja és kirohan a folyosóra.
A tüzet már nem lehetett megfékezni és úgy tűnt, rajtam kívül, a bentiek közül erre senki sem törekszik. Mindenki fejvesztve rohangált, többen az ablakokat nyitogatták és a bevágó levegő még magasabbra szította a lángnyelveket.
A legközelebbi két eszméletlen embert felnyaláboltam, és az ajtó felé indultam. Utolsóként léptem ki és éreztem ahogy közvetlenül mögöttem leomlik a forró födém, lángcsóvákat és tűzport szórva minden irányba. A folyosón körülnéztem. Az épület többi része még jó állapotban volt, de a lángok lassan ide is átterjedtek. Azonnal el kellett hagyni a házat. Fejemben éreztem dobogni szívemet a füstös folyosón, amíg az udvarra kiértem. Lecsúsztattam vállaimról a tehetetlen testeket, még pár méterig vonszoltam őket a jeges füvön, majd kimerülve melléjük dőltem.
A Barát
Madárénekre ébredtem. Baldachinos ágyban feküdtem, csak a lefüggönyözött ablak körvonalait láttam. Tökéletesen tiszta fejjel végiggondoltam az előző estét, egészen utolsó éber pillanatomig.
Kilenc körül járhatott, mikor közeledő lépteket hallottam, majd halkan feltárult az ajtó és legnagyobb döbbenetemre belépett gyermekkori jó barátom, Albert Joux. Felnevettem a jó tíz éve nem látott cimbora láttán. Kipattantam az ágyból, hogy átöleljem de megszédültem, így inkább visszahuppantam és úgy ráztam sokáig a kezét.
Miután biztosítottam jó közérzetemről, hagytam, hogy részletesen elmesélje az előző éjjeli eseményeket, ahogy egyik szolgálója, aki a mentésben segédkezett, felismert engem és elhozatott a palotájába.
Feltártam Abertnek szívem mire a gróf rejtélyesen somolygott, majd elmondta, hogy a lány Peter D’Anvier egyetlen gyermeke. Az özvegyen maradt férfi évek óta próbálja kiházasítani, de lánya csökönyösen várja az igaz szerelmet. A városban már pletykák terjengnek róla, hiszen ebben a korban már igazán illő lenne férjhez mennie. Ahogy ezeket hallottam csak áldottam kedvesem megérzését, hogy várt rám, annyi magányos éven át, és Istennek hála, most végre találkozhattunk. Már tökéletesen egészségesnek éreztem magam, de nem akartam megbántani a Joux családot, így aznap ágyban maradtam. Közben megtudtam a város legelegánsabb ékszerkereskedőjének címét, hiszen ajándék nélkül mégsem mehettem lánykérőbe.
A türelmetlen várakozás, a szívemben lángoló érzés vagy a csillagok állása okozta nem tudom, de semmit sem sejtettem közelgő végzetes döntésemről.
Az Ördög
Az ékszerész egy külön szobában fogadott, miután Albert egyik szolgálóját még reggel elküldtem hozzá pár sorral és a gróf ajánlásával. Ragold néven mutatkozott be és mielőtt bármit mondhattam volna, megszólalt tisztán csengő és erőteljes hangja.
- Monsieur! Tudok mutatni önnek gyémántokat, amit hajóim olyan messziről hoztak, ahol szénfeketék az emberek. Elkápráztathatom ősi arany ékszerekkel, amiket ezer évvel ezelőtt, az északi hajósok raboltak a világ másik oldalán. Nálam kezébe foghat ólomnál is nehezebb követ, ami égből aláhulló fénycsíkkal érkezett. Azonban amit ön igazán keres, nálam nem találja meg, ami önnek kell, amire szíve hölgye vágyik, az pénzel nem megszerezhető, amit ön adni szeretne, ami e világ legdrágább kincse, az egyetlen, ami a szerelem rezgését magában rejti, nem elérhető egyszerű halandónak.
A sárkányok évezredekkel ezelőtt családokra szakadtak, mindegyik család egy titkot őriz, mindegyik családnak van egy színe, és mára a családoknak csak egy-egy utódja maradt. Három család három köve három tudást szimbolizál, de csak az negyedik, aki érti és megéli mindezt a tudást. Elhallgatott, elfordult. Mikor újra rám nézett, zöldes fény csillogott szemeiben.
- Hogy jó úton jársz, onnan fogod tudni, hogy hetekig nem eszel, fáradt vagy és mocskos, az erdőben hálsz és reggel csak a jeges szél köszönt.
A Vörös Sárkány
A jeges szél sivítására ébredtem a Tawara-csúcs északi oldalában. Hosszú hónapok álltak mögöttem, kutatástól, kereséstől ólmos súlyúan, míg rátaláltam arra a hegyre, amelynek csúcsán az ősi tekercsek szerint a Vörös Sárkány él.
Nem messze egy madárrajt vettem észre. Mozgásuk alapján keselyűk csapata lehetett, ez pedig azt jelentette, hogy alattuk húsnak is kell lennie. A felpiszkált éhségtől elvakultan indultam a raj felé. Pár száz métert kellett csak futnom, hogy ráakadjak a vadnyúlra, aki fölött köröztek. Még élt, s első pillantásra királyi ebédnek tűnt, de felakadt szemei és görcsös remegése másról mesélt. Mielőtt meggondolhattam volna magam, fogtam a vergődő, veszett állatot és lehajítottam a szakadékba. Tudtam, hogy ha egy percet is késlekedek, nem tudok lemondani az ízletes, de talán halálos falatokról. Kimerülten megfordultam és nem hittem a szememnek: közvetlenül lábam előtt kezdődött a hegy csúcsát befedő hótakaró! A csúcson már ott várt a Vörös Sárkány. Bár még fiatal sárkány volt, a maga ötszáz évével, mégis mint a legfélelmetesebb külsejű vált hírhedtté. Most itt állt előttem és beláttam, a leírások nem túloztak. Soha azelőtt nem láttam ennyire ijesztő lényt. Nem alkotott szilárd testet, hanem minden pillanatban más alakban gomolygott. Sikoltozó és kiabáló, akár egymással is veszekedő arcok formálódtak testéből, ahol pedig a fejét sejtettem, csak füstöt és lángnyelveket lehetett látni.
- Üdvözöllek! – próbáltam túlüvölteni a hangzavart, és közben tartani az egészséges távolságot. – A tanácsodért jöttem! Hallani szeretném bölcsességed, hogy megtalálhassam a Szív Színes Köveit, oh hatalmas sárkány!
- Ha-ha-ha, te hízelegsz! De hiába. Tudd meg, az én bölcsességem csak rólunk, fiatal sárkányokról szól, te nem érthetsz belőle semmit, de mert jókedvemben találtál, elénekelem neked, amit megértettem az évek során:
Tavasz, tavasz,
Illattal izgató,
Szívemet szaggató,
Éneket kiáltó,
Ifjú szerelmem!
- Nem értem, hogyan segíthetne ez a vers engem, a keresésben!? – kiáltottam végül elkeseredetten.
Dühében hatalmasat mordult.
- Megmondtam, ember fia, én neked nem segíthetek, de elmondom, hol találod az ezeréves Kék Sárkányt, ő minden lény nyelvét ismeri, talán jobban megértitek egymást!
Aztán elfordult és egy óriási döndülés kíséretében elrepült. Egyedül álltam a hegy tetején, de mielőtt elgondolkodtam volna, hogy vajon csak álmodtam-e az egészet, észrevettem egy vörösen izzó kavicsot a sárkány hűlt helyén…
A Kék Sárkány
Végtelen fehérség vett körül. Nem tudtam eldönteni, hogy szememet a hideg, vagy a belefújt hó marja, vakítja. Napok óta ugyanaz a tompa fény áradt lentről és fentről, nappal és éjjel. Semmi nem tűnt ki a tejfehérből bármerre is néztem.
A fehér szőnyeg előttem ötvenméternyire váratlanul megmozdult, majd megmerevedett, de ennyi nekem épp elég volt, hogy észrevegyem: egy vadnyúl osztja meg velem a jéghideg vidéket. Minden gondolatomat a célra összpontosítottam. Így nyúltam hátra, húztam elő és töltöttem meg vadászpuskámat, majd pontosan oda lőttem, ahol korábban a mozgást láttam. Egy másodperccel később sötét vér festette meg a havat, ám nem volt időm örülni a finom ebédnek.
A vörös vér kékre váltott, egyre nagyobb területet festett be és sebesen közeledett. Bármennyire megijedtem, amitől forró vér szaladt végig ereimen, éreztem, hogy tovább hűl a levegő. A kék vértó már a lábaim előtt hullámzott, majd mintha mágnes vonzaná, elkezdett összeállni. Egyre határozottabb formát öltve gomolygott, végül már jó tizenöt méterrel magasodott fenyegetően fölém. Szárnyak, karmok és két vörös szem bontakozott ki a kék forgatagból. A Kék Sárkány állt előttem. Az ijedtség okozta hőhullám tovaszállt, a külső hideg gyötört. A Sárkány mellett egyre hidegebb lett, és ez a hideg egészen a szívemig hatolt. Ahogy megszólalt, jéghideg tűz csapott ki száján.
- Rég nem járt ember errefelé.” – kis szünetet tartott. Magamban megállapítottam, hogy a hangja kifejezetten barátságosan cseng. „Félnek az igazságtól.” – döcögve nevetett.
- Mi légyen az igazság, bölcs Sárkány? – kérdeztem udvarias, de határozott hangon.
Ketten jöttünk le a Földre,
Én és a halál.
Mosolyogtunk szüleinkre,
Én és a halál.
Szép szemekbe néztünk százszor,
Én és a halál.
Léptünk nyomán minden gyászolt,
Én és a halál.
A beálló csöndben megéreztem a végtelen távolságot a sárkány hideg bölcsessége és szerelmem tüze között. Lemondóan fordultam felé: „sajnállak Kék Sárkány, mert nem tudod, hogy minden szavadnál mennyivel többet adna egyetlen érintés attól, akit szeretek.”
Felhördült ekkor a sárkány és éktelen haraggal kiáltotta: „Te romantikus féleszű! Te, te… Te ember! Hallottam én már ilyen érzelmes szöveget, a szenilis vén rokonomtól, menj el hozzá és lásd, milyen mélységekbe visz a szív szava, ha követed. Kotródj előlem és ne feledd, kemény próba elé állítalak, mikor sírva jössz majd vissza, tanításért könyörögve!”
A következő pillanatban eltűnt. Helyén csak egy apró kék kő ragyogott, tisztábban és hidegebben a hónál és a jégnél.
A Fehér Sárkány
Az Élőkő-hegy tetején, egy elhagyott faházban rendezkedtem be. Elhatároztam, hogy itt fogom átvészelni a telet, meditációval töltve ki a napokat.
Készülődésem a vége felé tartott. Azon a bizonyos napon az előttem megugró vadnyúl már nem vált zsákmányommá, mert nem volt szükségem több húsra, hogy életben maradjak a télen. A hazafelé vezető úton egy erős meleg energia árasztotta el lelkemet. A házikóm előtti fapadon pedig fehérhajú öregember üldögélt…
Közeledésemre felállt, meghajolt. Leültem mellé, és sokáig csak hallgattunk. Sóhajtottam egy nagyot, és mintha csak erre várt volna az öreg, megszólalt, mintha régi barátok lennénk.
- Hát szerbusz!
Válaszolni sem volt időm és folytatta, tökéletesen tisztában volt ki sem mondott gondolataimmal.
- Eljutottál a Vörös Sárkányhoz, akihez vágyaid vezettek, eljutottál a Kék Sárkányhoz, akihez félelmeid és végül hozzám a Fehér Sárkányhoz, akihez tiszta belső Éned. De az utadnak még nincs vége. Hagyd, hogy innentől Isten vezesse lépteid.
Rövid szünetet tartott, amíg a szavak körülöttünk rezegtek, majd finoman az ég felhői felé fordult.
Láttál-e felhőt,
Mely rád mosolyog?
Jártál-e úton,
Mi örül, ha tapodod?
Hordtál-e kabátot,
Gyengéden ölelőt?
Csókolt-e angyal,
Álmodon őrködő?
Rám nézett és látta rajtam, hogy nem vagyok maradéktalanul elégedett. Hosszan nézett rám, mielőtt így szólt: „Van nekünk, sárkányoknak, egy réges-régi legendánk. Született, ezelőtt ötszázezer évvel, egy narancsszínű sárkány, aki elérte a teljességet és tanításait minden keresőnek továbbadja.
A legenda szerint, ahhoz, hogy találkozz vele, az érintetlen természetben kell nyugovóra hajtanod fejed, és koncentrálnod kell valami számodra boldogító gondolatra. Ha sikerül a gondolatot átlényegíteni álmodba, akkor az továbbrepíthet, egyenesen a Narancsszínű Sárkány birodalmába.” A Fehér Sárkány áldását adta utamra és felém nyújtotta kezét. Egy hófehér kő csillogott tenyere közepén.
Estefele alkalmas helyet keresve a találkozásra, amiben csak félig-meddig hittem, egy tó partjához értem. A víz felszíne fodrozódott, ahogy az esti szellő gyöngéden megsimogatta.
Hátamra gördültem, felnéztem az égre, becsuktam a szemem és a szépséges lányra gondoltam, ahogy látom tánc közben a bálon…
A Narancs Sárkány
Csobogó patak partján ébredtem. Felkönyökölve egy nyuszit láttam a víz fölé hajolni, talán inni készült. Kezdett elegem lenni ezekből a misztikus nyulakból. Nem lehetne egyszer varjú, farkas esetleg egy szelídített oroszlán? Már hangosan nevettem, könnyek csorogtak a szememből.
Mikor újra élesen láttam, a nyúl helyén már egy férfi guggolt nekem háttal, a csörgő habokat figyelve. Nyugodt mozdulattal felegyenesedett és úgy fordult felém, mint aki pontosan tudja, hogy őt nézem. Ahogy közeledett és egyre élesebben láttam, minden egyes szőrszál a hátamon az égnek állt. Széles karimájú kalapja alól a saját arcom köszönt vissza rám. Egyetlen különbséggel – ahogy tovább emelte fejét és a délutáni nap sugara besütött a kalap alá, végre élesen belenézhettem szemébe, ahonnan félmillió év bölcsessége és szeretete sugárzott rám és a világra. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megszólalt:
„Én a Narancs Sárkány vagyok. Egyszer majd megérted, miért ebben az alakban látsz engem. Most azt mondd, miért jöttél?”
Nem akartam illetlennek tűnni, bár fogalmam sem volt, tulajdonképpen mit jelentenek a szavai, de a lényegre törtem. „Dicső Narancs Sárkány!” – szóltam s miközben láttam, hogy még jobban elmosolyodik, arra gondoltam, milyen mókás is a neve - „azért jöttem hozzád, hogy verseddel segíts engem keresésemben!”
„Nem kell keresned semmit.” – jött a kijelentés, szinte mielőtt befejeztem volna kérésem.
„Micsoda?!” – hördültem fel, majd illedelmesebben próbáltam folytatni – „miről beszélsz?! Talán nem emlékszel a tudásra, amit rád bíztak?”
"Azt mondom, csak érezd jól magad! Hunyd le kérlek egy pillanatra szemeidet! Fülelj és halld a patak énekét, ahogy fut a kövek között: csssss, cikk cikk cikk, ssss. Hát nem gyönyörű?”
Becsuktam a szememet, hogy ne lássa csalódottságomat, mert nem akartam megbántani az öreg sárkányt. Ám azon nyomban minden gondolatom messzire röppent. Csilingelő emberhangon szólalt meg a patak:
csitt csatt csók hull
szél fúj láng gyúl
lány szól négy szót
így jó úgy jó
mért vársz itt úr
szíved ott zúg
lóra kapj fel
széllel száguldj
A hang elcsendesedett, majd semmivé foszlott, a sárkány felől sem éreztem már a ragyogást. Kinyitottam a szemem. A tó partján feküdtem, ahol megidéztem Narancs Sárkányt. Tudtam mit kell tennem, miről szólt a dal. Hogyan is akarhattam bármit tenni, amikor minden gondolatom a lány volt? Hogyan is hagyhattam ott évekre? Azonnal indulnom kell vissza hozzá! És ekkor megértettem, hogy amit két évig hiába kerestem, bizony mindvégig itt volt bennem… a szívemben. Abban a pillanatban valami nyomás éreztem barna bőrzekém belső zsebében, pontosan a szívem felett. Ahogy odanyúltam, ujjaim a ruha anyagán keresztül is valami meleget tapintottak. Beletúrtam a zsebbe, elvigyorodtam és lovamat elszánt vágtára nógattam hazafele. Kantárt szorító öklömben ott izzott a Narancs Kő!
Gyász
Két nappal később átvágtam a Keselyű-hágón és előttem kezdődött a Síró-völgy, közepén a várossal. De ahogy tekintetemet a városra emeltem, gyomrom görcsbe rándult. Gyötrő kétségemet csak szította az utcákon heverő halottak tömkelege, a csikorgó kerekű kordék hangja és egy-két pestis-doktor látványa.
A bekopogás, a jajveszékelés, a pár szó a szolgákkal mind-mind csak a színház része volt. Odabent, bennem, csend volt, mélységes csend. Riasztó csend. És én szenvedni akartam.
Alberttől tudtam meg aznap éjjel, hogy Ragold, az ékszerész hevesen udvarolni kezdett D’Anvier kisasszonynak, amint elhagytam a várost. Öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem viszonozza érzelmeit. Végül megzsarolta, hogy apjára gonosz varázslatot küld. De a lány erre sem reagált. Egy szép napon Ragold eltűnt. D’Anvier gróf két napra rá halt meg. A lánya egy hónapra rá belehalt a fájdalomba.
Minden úgy történt, ahogy a Kék Sárkány megjósolta. Ki akartam ölni szívemből az összes érzést és a teljes szabadságra vágytam. Könyörögtem a tanításért és ő jólelkűen maga mellé fogadott. Akkor nem is sejtettem, hogy mibe zártam magam, miközben a szabadság felé véltem haladni.
A Herceg
Hosszú hónapok teltek el a jéghideg magányban, mígnem egy este eszembe jutott édesanyám halk altatóéneke, amire nem is tudtam, hogy emlékszem. Elmosolyodtam és mosolyogva aludtam el. Ez volt az út a legmagasabb rezgéshez, amit Narancs Sárkánnyal átélhettem…
„Nem tudom, mit tegyek. Az ellenségednél, a halál sárkánynál szolgálok.” – szólítottam meg álmomban, amint megéreztem a jelenlétét.
„ Hogy’ lehetne Ő az én ellenségem? Hisz’ Ő az én részem, ahogy az életnek része a halál.” Megláttam a Sárkány fényét. A sárkány rám mosolygott, majd eltűnt.
„És a bosszúm?” – kiáltottam a semmibe.
„Mit akarsz megbosszulni? Hogy egy szerencsétlen ördög szerelemre éhezett és semmi pénzen nem tudta megszerezni? Hogy mindenáron, akár a halál árán is magához akarta kötni szerelme tárgyát? Hogy képtelen volt észrevenni, hogy a szerelemnek nincs tárgya?” Felém fordult és mélyen a szemembe nézett. Barátságos hangon folytatta: „hogy képtelen vagy te észrevenni, hogy a szerelemnek nincs tárgya… nincs ideje, így se múltja, se jövője… csak jelene.”
„De mondd, miért éljek?” – kérdeztem bár már előre tudtam a válaszát.
„Csak menj előre, barátom!” – és ez egyben volt búcsú a régitől és útravaló a kezdethez.
Míg haladtam a felébredés felé, egy hangot hallottam a fejemben. „Tudod, miért nem láthatsz igazi alakomban? Mert én vagyok minden sárkány közül a legfiatalabb… Én vagyok a legfiatalabb.”
A következő pillanatban felébredtem… És azóta is ébren vagyok. Fehér Felhő az utolsó mondatot halkan dörmögte maga elé, így csak páran hallhattuk.
Fehér Felhő Herceg másnap hajnalban, napkelte előtt indult útnak. Senkitől sem köszönt el, senki sem ébredt fel, ahogy komotósan lesétált a karámhoz, kikötötte lovát és kiügetett a várkapun. A város utolsó házánál mégis csatlakozott mellé apró lovon egy még apróbb legényke.
Sok-sok kalandot éltünk át együtt, sokat kellett megtapasztalnom még, de ez már egy másik történet…