Évszám
2010
Beküldő
Vörös Sárkány
Valahol nagyon mélyen magunkban eltemetve még mindig él a Fehér Város diadalmas története.
Egyszer volt hol nem volt, létezett egy csodás város, ahol az emberek boldogságban és békességben éltek. Habár a tudomány és a technika magas színvonala anyagi jólétet biztosított, az emberek tetteit mégsem az önzés vezérelte. A társadalom jólétben élt szenvedés nélkül, mert tudták, hogy mi a helyes és azt is cselekedték, így nem kerültek konfliktusba egymással vagy a természettel. A Város mágusai biztonsággal olvasták ki a Naprendszer bolygói és a Föld elhelyezkedéséből, illetve a bolygók viszonyából a múltat és a jövőt. Ezért már csecsemőkorában mindenki megkapta az életfeladataira vonatkozó felvilágosítást, és ennek megfelelően cselekedtek, hosszú életük után saját akaratuk következtében beköszöntő halálukig. Köszönhetően a folyamatos és egy irányba ható fejlődésnek hihetetlen eredményeket értek el. Minden nap és minden percben tudatosan cselekedtek a külső és a belső világ egyensúlyának fenntartásával. Tudták, hogy az anyag csak szimbóluma egy sokkal magasabb szintű láthatatlan erőnek, mely áthatja a világot. Ezért nem is törekedtek pusztán a tárgyak birtoklására, hanem inkább a tudatos belső fejlődés és tanulás eredményeképpen fejlődött külső környezetük. Más korokban, ahol az válik fontossá, kinek milyen autója, háza és ruhái vannak, szinte el sem tudnák képzelni, hogy milyen csodák voltak mindennaposak a Fehér Városban. Több százféle energiát ismertek és biztonsággal irányítottak, beleértve az elektromosságot, mágnesességet és a gravitációt is. Az atommagok hasadásából felszabaduló energiát bámulatos módon tudták alkalmazni, így egy gyufásdoboz nagyságú bármilyen agyagból évekig világíthatták volna meg a Várost. Ezt az energiafajtát azonban nem használták, ugyanis féltek, hogy használatával rengeteg munkát és kreativitási lehetőséget vennének el az emberektől. Erős pozitív és negatív töltések együttes hatásával el tudták érni, hogy a tárgyak lebegjenek, aminek nagy hasznát vették az építkezésben és a közlekedésben, mely során a tudatukkal irányították az anyagot. Az emberek képesek voltak repülni szárny nélkül, ennek ellenére szórakozásból megépítettek minden féle járműt. Ahogy más korok emberei egy mozgó képeket vetítő doboz nézésével szórakoztatták magukat, addig ők újabb és újabb technikai csodákat alkottak meg. Számukra a kreativitás nyújtott élvezetet, abban tudtak elmélyedni, ha valami újat alkothattak, és ehhez az évezredeken keresztül trenírozott agyuk remekül alkalmazkodott.
A Fehér Város élén egy nemcsak bölcs, de csodálatosan szép asszony, Atalanté állt. Igazságosan kormányozta a várost, nem is tehetett mást, hiszen a gondolatok áramlását az emberek olyan könnyedséggel értették, mint magukat a szavakat. Hazug szó vagy igazságtalanság azon nyomban a hivatalból való felmentéssel járt volna. Egy gyönyörű, hősi uralkodónő volt, aki azért kapta a hatalmat, mert erényei és különleges esze érdemessé tették az uralkodásra, és mert áldást hozott a város lakóira. Kormányzóságának 130. évében történt az eset, amikor a világűrben folyamatosan utazó és pusztító Fekete Horda a Fehér Város ellen fordult. A Fekete Hordának nem volt hazája. Megszámlálhatatlanul sok tagból állt, akik főleg gyermekkoruktól képzett és harcedzett katonák voltak. A folyton növekvő Horda mindig arra tartott, amerre a „szél" vetette őket. Útközben fosztogattak és raboltak, magukkal vitték a számukra értékes technikát, a többit elpusztították. Gyakran egész bolygókat és civilizációs nemzedékeket igáztak le néhány hét leforgása alatt. A Fehér Város igen fontos cél volt számukra, ugyanis az atommaghasadást kihasználva bolygóromboló fegyvert akartak fejleszteni, mellyel még sikeresebben dönthetik rabszolgasorsba az idegen civilizációkat. Igen kifinomult módszereik voltak a pusztításra, így bármennyire is fejlett technikai háttér állt a Fehér Város mögött, elképesztően komoly vetélytársra akadt. A Fekete Horda már a földetérés előtti években negatív energiákkal támadta a Várost, abban a reményben, hogy sikerül az emberek agyában elhinteni az önzést. Ennek következtében le tudták volna téríteni útjukról a városlakókat. Így akarták ugyanis megállítani a fejlődést és szerencsés esetben elindítani a hanyatlást, ami belülről gonosz mételyként gyengítette volna a földlakókat. Mivel ezt a fajta manipulációt az emberek rögtön felismerték, ezért sikerült idejében közömbösíteniük a hatást. A Fekete Horda ezután a más módon intézett támadás sorozatokat a Fehér Város ellen. Többnyire távolról támadtak tűz és mechanikus alapon működő fegyvereikkel. Az űrből indítva a Föld gravitációs erejének kihasználásával döbbenetes mértékben fel tudták gyorsítani és forrósítani az agyagot, így az meteorként hullott a Városra, mire Földet ért. Amint aztán sikerült lyukat ütniük a védelmi rendszeren, hanghullámokkal, vegyszerekkel és agyműködést blokkoló, szörnyű kínokat előidéző elektromos fegyverekkel támadtak. Ezután először repülőgépeikkel, majd gyalogosan elözönlötték az utcákat, és megpróbálták térdre kényszeríteni a Várost.
Az embereknek hitet adott a törékeny külsejű, de hihetetlen belső szilárdságú hősnő harca. A hömpölygő gonoszság azonban idővel mintha egyre nagyobb és nagyobb falatokat lakmározott volna az évszázadok alatt felépített alkotásokból. Atalanténak még a csatánál is jobban kellett küzdenie saját tudata ellen, hogy a mindennapos pusztítás és kegyetlenség hatására ne uralkodjon el rajta a gyűlölet. Tudta, ha ez megtörténik, vége a hosszú generációk által felépített civilizációnak, mely mindig is a folyamatos fejlődésen alapult. Őt a védekezés, illetve a jó és a rossz egyensúlyának fenntartása kényszerítette a csatára. Mindvégig próbált azonban tiszta tudattal harcolni, és ha ellenfelében szikráját is felfedezte a jóságnak, akkor meghagyta az életét. Hite szerint a Mindenható Erő teremtette meg számára ezt a harcot, amiben ha helytáll, még fejlettebb szintre emelkedhet, és talán valami olyasmit is tartogat számára a sorsa, mely csak a kín heves tüzének eréjében tud megszületni. Ahogy azonban Városa pusztult, a korábban még boldog emberek bűzös hulláit kutyák tépték, és hősiesen küzdő szeretteit kegyetlen módon gyilkolták meg vagy hurcolták el, egyre erősebben kellett küzdenie a saját magában felgyülemlő gyűlölet ellen. Egyre kevésbé volt ura saját magának. Előfordult, hogy a harctéren elborult aggyal gyilkolta halálra a Fekete Horda katonáit, és már nem a fejlődésre vagy erényességre gondolt, hanem valamilyen őrült, ősi túlélési ösztön kerítette hatalmába, mely elöntötte adrenalinnal a testét, nem érzett félelmet és fájdalmat, csak hidegvérrel gyilkolta a gyilkosokat. Az ilyen napok után szörnyű bűntudatot érzett, és hogy növelje tudatosságát, kegyetlen aszkétizmusba temetkezett. Megvonta magától az ételt, a kényelmet és mindent, amit kívánt volna. Így akarta megbüntetni és önfegyelemre tanítani testét. Ennek az lett az eredménye, hogy szervezete legyengült, és a gonosz harca a Város ellen az ő tudatában is egyre nagyobb területeket hódított meg. A java azonban még hátra volt.
Hír röppent fel egy fenevadról, melyet az emberek a közeli erdőkben látni véltek. Egyesek azt állították, hogy hatalmasra nőtt farkasra emlékeztet, mások szerint egy óriási felbőszült vaddisznó. A szemtanuk arról számoltak be, hogy tudatuk elhomályosul a förtelmes fenevadat látva. Valamiféle veszettséghez hasonló bódult őrület cikázik az agyukban. Egy nap egy fiatal lány holttestét hozták Atalanté elé. Gyönyörű szép hófehér és meztelenre lecsupaszított testén a fagyott rémület ábrázata borzadt. Szívét egyetlen hatalmas harapással szakította ki valami irdatlan lény. A holttestet megvizsgálva kiderült, hogy egy vadállat harapta ki a szívét, félelmetes erővel. Az eset után egyre-másra röppentek fel az újabb és újabb támadásról szóló elbeszélések. A fenevad már a város határvidékeit sem kímélte, és az éj leple alatt hurcolta ki áldozatait az alvó házakból. Az a hír kezdett terjengeni, hogy az emberek szívében élő kétségbeesett gyűlölet hívta életre a fenevadat.
A gyűlölet azonban sajnos nem úgy tűnt, mintha el tudna múlni. A Fekete Horda támadásai állandósultak. Nem volt olyan nap, hogy ne kellett volna a félelmetes halállal farkasszemet nézni. Ráadásul néhány elhurcolt ember esetében szörnyű kínzások, és még ki tudja milyen elképzelhetetlenül kegyetlen módszerek hatására sikerült elérniük, hogy nekik kémkedjenek. A háború 15. évében az emberek már nem bíztak egymásban, szándékosan elrejtették egymás elől a gondolataikat, így a telepátia képessége is erősen romlott. A túlélés parancsára, a fejlődés helyett egyre többen a könnyebbik utat választották, és mástól vették el a túlélésükhöz szükséges javakat. Az ész hatalma háttérbe szorult az őrült, gyilkos és kezelhetetlen vágyak megvadult óceánján.
Ki tudja, hogy az emberek őrült vágyai és gyűlöletük hívták-e életre a fenevadat vagy a fenevad váltotta ki az emberekből a még őrültebb tetteket. Tény, hogy a félelem nőttön-nőtt. Az emberek hajtóvadászatokat szerveztek ellene, melyek azonban csúfos kudarccal végződtek. Egyesek saját társaikra lőttek, majd kirabolták a holttesteket és elmenekültek. Másoknak csak széttépett holttesteikre találtak rá. Olyan is akadt, aki észrevette a fenevadat, és ezután teljes mértékben elvesztette épelméjűségét. Eldobta a fegyverét és ugrálva, viháncolva szaladt egyenesen a vad felé. Ezt azonban nem bántotta, úgy tűnt csak azokat támadja, akik félnek tőle. Volt, aki beszámolt róla, hogy rálőtt a vadállatra és el is találta, társai viszont azt állítják, hogy maga ellen fordította a fegyvert, amit ők vettek el tőle. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a vadállatnak már csak a puszta látványa is elhomályosítja a tudat józan ítélőképességét.
Miután a városban az embereket belülről marcangoló félelem és őrület szinte nagyobb ellenségnek bizonyultak, mint a Fekete Horda állandó pusztításai Atalanté elhatározta, hogy saját maga jár a dolog végére. Saját testőreiből és erkölcsileg fedhetetlen híveiből csapatot szervezett és hajtóvadászatot indított a bestia ellen. Sokáig nem akadtak a fenevad nyomára. Az állat mintha menekült volna a tudatos ész hatalma és az erkölcsiség elől. Ahogy felébredt a Városban a remény úgy szűntek meg az áldozatok is. Áldozat híján pedig nem volt semmilyen nyom.
Atalanté és csapata szétvált, és éjt nappallá téve kutatta az erdőben, a mocsarakban és a sziklákon a rejtélyes bestiát. Karcsú teste lesoványodott, hosszú lábait pedig horzsolások és karcolások borították. 10 nap telt el étlen-szomjan és alvás nélkül, de Atalantét tovább hajtotta acélerős akarata és kitartása. Magasan az átlag felett működő intelligenciája végül a fenevad nyomára juttatta. Sikerült kikövetkeztetnie azt a helyet, ahol az állat rejtőzött, és elindult egy ösvényen, mélyen a rengetegbe. Egy tapodtat sem pihent, érezte, hogy jó nyomon halad, és amikor a fák lombja összeért a magasban, megpillantotta a félhomályban a hatalmas bestiát, mely egy árnyékos zugból egyenesen őt figyelte. A félhomályban világító tüzes tekintete nyílként fúródott az agyába és megbénította. Atalanté és fenevad mozdulatlanul álltak egymással szemben a levelekkel beborított ösvényen, szempárjuk között azonban olyan feszültség keletkezett, hogy minden élő hanyatt homlok menekült volna. Másodpercek teltek el így, melyek óráknak tűntek, és egy önálló világgá sürűsödött a pillanat. Ezalatt emberfeletti mentális küzdelem folyt a két lény között. Atalanté kétségbeesetten küzdött, hogy megőrizze tudatosságát, és ne kerítse hatalmába az őrült gyilkolási vágy, amint agya megtelt azzal a kéjgyilkos borzalommal, melyet a fenevad jelenléte hordozott. A vadállat pedig ugrásra készült, hogy kiharapja áldozata szívét, de valahogy egyelőre képtelen volt kiadni testének a parancsot. Atalanté ártatlan, hatalmas sötét szemei mozdulatlanul szegeződtek a vadállat villódzó vörösessárga tekintetébe. Már semmit sem látott a külvilágból csak két izzó szempárt, ahogy azok lassan eggyé olvadtak, majd a szempárt, a rozsdavörös színét és az energetikáját már önmagában is érezte. Érezte ahogy átforrósítja a fejét, majd a végtagjait, végül parázsló kábulatként áramlott szét a hasában és az egész testében. Nem tudott küzdeni ellene, az érzés eufórikus bódulata átégette minden ellenállását, mígnem végül teljesen egyé vált vele. Nyakán érezte a leheletét, fejében cikáztak a gondolatai, sőt mi több már azt is tapasztalta, hogy az ő saját gondolatai és a fenevadé teljes mértékben összekeveredtek. Atalantéban ennek hatására hihetetlen erő kezdett megszületni. Egy nagyon mélyről eredő őrületes, ösztönös erő felszabadulása ragadta magával, melynek ezúttal parancsolni tudott. Újra tudatosult benne a jelen állapot, és észrevette, hogy a fenevad már nem rugaszkodott támadásra, sőt mintha szelídebb lett volna az ábrázata. Ettől Atalantéban ismét hatalmas boldogság és erő szabadult fel. A vadállatot nézte, akinek nemrég még az életére akart törni, és hirtelen szeretet fogta el. Rájött, hogy nem árthat neki, mert a vadállat önmaga része, és ha megölné, akkor saját magából hasítani ki egy értékes darabot. Visszament az ösvényen, megkereste csapatát és beszüntette a hajtóvadászatot. Társai kissé vonakodva bár, de teljesítették a fedhetetlen kormányzó parancsát és visszatértek a városba.
A későbbiek során a fenevad támadásai megszűntek, bár az emberek továbbra is féltek tőle, és csak ideig-óráig lehetett biztosítani, hogy ne induljon újabb hajtóvadászat ellene, még tovább szítva a haragot. Az időközben eltelt két hétben pedig, míg Atalanté távol volt a Fekete Horda katonái tűzbe borították a Város nagy részét, és megkezdték a kormányzói palota elleni támadásokat. A legyengült, és egymás ellen forduló emberek már nem tudtak elegendő védelmet nyújtani a támadások ellen. Atalanté tudta, hogy hacsak valamilyen csoda nem történik, akkor el vannak veszve. Órák hosszat ült mozdulatlanul a kormányzói teremben tanácsnokait is megkérve, hogy hagyják magára. Amióta visszatért az erdőből lelkesedése és ereje teljesen elhagyta. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy ne azonosuljon a teljes pusztulással, ami szinte kérlelhetetlenül állt a küszöbön. Ha az a természetfeletti erő az övé lehetett volna, amit akkor érzett, amikor a fenevaddal farkasszemet nézett, akkor talán lett volna esély a győzelemre. Ugyan roppantul kockázatos volt az emberek közé vinni a vadállatot, de nem lévén más esélye a túlélésre, elindult a sűrű erdő felé. Hamarosan rátalált ugyanazon az ösvényen, ahol korábban hagyta. Felpattant a hátára, és ebben a pillanatban újra eggyé forrtak. A közös lény gondolatait és intelligenciáját Atalanté szolgáltatta, míg a vágyak és lelkesedés erejét a fenevad. Szélsebesen visszarepültek egyenesen a kormányzói palotába, ahová időközben betörtek a Fekete Horda katonái. Ahogy az emberek megpillantották Atalantét a fenevad hátán, mindenkiben egyszerre éledt fel újra a remény. A telepátia erejével kommunikálva a túlélők villámgyorsan csatasorba rendeződtek, melyek élére Atalanté állt, és egyesített célként, minden erejüket latba vetve, félelmetes ellentámadásba kezdtek. A megszeppent Fekete Horda hirtelen, hosszú ideje először menekülni kezdett. Az emberek közös ereje, akarata és célja, melyet most áthatott a győzelem utáni vágy és lelkesedés, természetfeletti erőt biztosított a szervezetlen sáskahad ellen. Napról napra kijjebb szorították a városból a behatolókat, miközben az emberek célja újra eggyé forrt össze. Félelmeiket az egység szeretete lelkesedéssé kovácsolta, mely ellen a legpusztítóbb horda is ártalmatlannak bizonyult.
Nem sokkal később a Fekete Horda feladta a küzdelmet és felhúzták a horgonyaikat. Tudták, hogy egy technikailag fejlettebb civilizációt még csak elpusztíthatnak a számbeli fölényük révén. Ha azonban az emberek szívében a félelem és a gyűlölet roppant energiája szeretetté nemesül, az ellen nem küzdhetnek. Így hát továbbálltak, de minden jót kiszűrő gonosz tudatuk védőpáncélján, láthatatlan hajszálrepedést indított el a szeretet utáni vágy.
Egyszer volt hol nem volt, létezett egy csodás város, ahol az emberek boldogságban és békességben éltek. Habár a tudomány és a technika magas színvonala anyagi jólétet biztosított, az emberek tetteit mégsem az önzés vezérelte. A társadalom jólétben élt szenvedés nélkül, mert tudták, hogy mi a helyes és azt is cselekedték, így nem kerültek konfliktusba egymással vagy a természettel. A Város mágusai biztonsággal olvasták ki a Naprendszer bolygói és a Föld elhelyezkedéséből, illetve a bolygók viszonyából a múltat és a jövőt. Ezért már csecsemőkorában mindenki megkapta az életfeladataira vonatkozó felvilágosítást, és ennek megfelelően cselekedtek, hosszú életük után saját akaratuk következtében beköszöntő halálukig. Köszönhetően a folyamatos és egy irányba ható fejlődésnek hihetetlen eredményeket értek el. Minden nap és minden percben tudatosan cselekedtek a külső és a belső világ egyensúlyának fenntartásával. Tudták, hogy az anyag csak szimbóluma egy sokkal magasabb szintű láthatatlan erőnek, mely áthatja a világot. Ezért nem is törekedtek pusztán a tárgyak birtoklására, hanem inkább a tudatos belső fejlődés és tanulás eredményeképpen fejlődött külső környezetük. Más korokban, ahol az válik fontossá, kinek milyen autója, háza és ruhái vannak, szinte el sem tudnák képzelni, hogy milyen csodák voltak mindennaposak a Fehér Városban. Több százféle energiát ismertek és biztonsággal irányítottak, beleértve az elektromosságot, mágnesességet és a gravitációt is. Az atommagok hasadásából felszabaduló energiát bámulatos módon tudták alkalmazni, így egy gyufásdoboz nagyságú bármilyen agyagból évekig világíthatták volna meg a Várost. Ezt az energiafajtát azonban nem használták, ugyanis féltek, hogy használatával rengeteg munkát és kreativitási lehetőséget vennének el az emberektől. Erős pozitív és negatív töltések együttes hatásával el tudták érni, hogy a tárgyak lebegjenek, aminek nagy hasznát vették az építkezésben és a közlekedésben, mely során a tudatukkal irányították az anyagot. Az emberek képesek voltak repülni szárny nélkül, ennek ellenére szórakozásból megépítettek minden féle járműt. Ahogy más korok emberei egy mozgó képeket vetítő doboz nézésével szórakoztatták magukat, addig ők újabb és újabb technikai csodákat alkottak meg. Számukra a kreativitás nyújtott élvezetet, abban tudtak elmélyedni, ha valami újat alkothattak, és ehhez az évezredeken keresztül trenírozott agyuk remekül alkalmazkodott.
A Fehér Város élén egy nemcsak bölcs, de csodálatosan szép asszony, Atalanté állt. Igazságosan kormányozta a várost, nem is tehetett mást, hiszen a gondolatok áramlását az emberek olyan könnyedséggel értették, mint magukat a szavakat. Hazug szó vagy igazságtalanság azon nyomban a hivatalból való felmentéssel járt volna. Egy gyönyörű, hősi uralkodónő volt, aki azért kapta a hatalmat, mert erényei és különleges esze érdemessé tették az uralkodásra, és mert áldást hozott a város lakóira. Kormányzóságának 130. évében történt az eset, amikor a világűrben folyamatosan utazó és pusztító Fekete Horda a Fehér Város ellen fordult. A Fekete Hordának nem volt hazája. Megszámlálhatatlanul sok tagból állt, akik főleg gyermekkoruktól képzett és harcedzett katonák voltak. A folyton növekvő Horda mindig arra tartott, amerre a „szél" vetette őket. Útközben fosztogattak és raboltak, magukkal vitték a számukra értékes technikát, a többit elpusztították. Gyakran egész bolygókat és civilizációs nemzedékeket igáztak le néhány hét leforgása alatt. A Fehér Város igen fontos cél volt számukra, ugyanis az atommaghasadást kihasználva bolygóromboló fegyvert akartak fejleszteni, mellyel még sikeresebben dönthetik rabszolgasorsba az idegen civilizációkat. Igen kifinomult módszereik voltak a pusztításra, így bármennyire is fejlett technikai háttér állt a Fehér Város mögött, elképesztően komoly vetélytársra akadt. A Fekete Horda már a földetérés előtti években negatív energiákkal támadta a Várost, abban a reményben, hogy sikerül az emberek agyában elhinteni az önzést. Ennek következtében le tudták volna téríteni útjukról a városlakókat. Így akarták ugyanis megállítani a fejlődést és szerencsés esetben elindítani a hanyatlást, ami belülről gonosz mételyként gyengítette volna a földlakókat. Mivel ezt a fajta manipulációt az emberek rögtön felismerték, ezért sikerült idejében közömbösíteniük a hatást. A Fekete Horda ezután a más módon intézett támadás sorozatokat a Fehér Város ellen. Többnyire távolról támadtak tűz és mechanikus alapon működő fegyvereikkel. Az űrből indítva a Föld gravitációs erejének kihasználásával döbbenetes mértékben fel tudták gyorsítani és forrósítani az agyagot, így az meteorként hullott a Városra, mire Földet ért. Amint aztán sikerült lyukat ütniük a védelmi rendszeren, hanghullámokkal, vegyszerekkel és agyműködést blokkoló, szörnyű kínokat előidéző elektromos fegyverekkel támadtak. Ezután először repülőgépeikkel, majd gyalogosan elözönlötték az utcákat, és megpróbálták térdre kényszeríteni a Várost.
Az embereknek hitet adott a törékeny külsejű, de hihetetlen belső szilárdságú hősnő harca. A hömpölygő gonoszság azonban idővel mintha egyre nagyobb és nagyobb falatokat lakmározott volna az évszázadok alatt felépített alkotásokból. Atalanténak még a csatánál is jobban kellett küzdenie saját tudata ellen, hogy a mindennapos pusztítás és kegyetlenség hatására ne uralkodjon el rajta a gyűlölet. Tudta, ha ez megtörténik, vége a hosszú generációk által felépített civilizációnak, mely mindig is a folyamatos fejlődésen alapult. Őt a védekezés, illetve a jó és a rossz egyensúlyának fenntartása kényszerítette a csatára. Mindvégig próbált azonban tiszta tudattal harcolni, és ha ellenfelében szikráját is felfedezte a jóságnak, akkor meghagyta az életét. Hite szerint a Mindenható Erő teremtette meg számára ezt a harcot, amiben ha helytáll, még fejlettebb szintre emelkedhet, és talán valami olyasmit is tartogat számára a sorsa, mely csak a kín heves tüzének eréjében tud megszületni. Ahogy azonban Városa pusztult, a korábban még boldog emberek bűzös hulláit kutyák tépték, és hősiesen küzdő szeretteit kegyetlen módon gyilkolták meg vagy hurcolták el, egyre erősebben kellett küzdenie a saját magában felgyülemlő gyűlölet ellen. Egyre kevésbé volt ura saját magának. Előfordult, hogy a harctéren elborult aggyal gyilkolta halálra a Fekete Horda katonáit, és már nem a fejlődésre vagy erényességre gondolt, hanem valamilyen őrült, ősi túlélési ösztön kerítette hatalmába, mely elöntötte adrenalinnal a testét, nem érzett félelmet és fájdalmat, csak hidegvérrel gyilkolta a gyilkosokat. Az ilyen napok után szörnyű bűntudatot érzett, és hogy növelje tudatosságát, kegyetlen aszkétizmusba temetkezett. Megvonta magától az ételt, a kényelmet és mindent, amit kívánt volna. Így akarta megbüntetni és önfegyelemre tanítani testét. Ennek az lett az eredménye, hogy szervezete legyengült, és a gonosz harca a Város ellen az ő tudatában is egyre nagyobb területeket hódított meg. A java azonban még hátra volt.
Hír röppent fel egy fenevadról, melyet az emberek a közeli erdőkben látni véltek. Egyesek azt állították, hogy hatalmasra nőtt farkasra emlékeztet, mások szerint egy óriási felbőszült vaddisznó. A szemtanuk arról számoltak be, hogy tudatuk elhomályosul a förtelmes fenevadat látva. Valamiféle veszettséghez hasonló bódult őrület cikázik az agyukban. Egy nap egy fiatal lány holttestét hozták Atalanté elé. Gyönyörű szép hófehér és meztelenre lecsupaszított testén a fagyott rémület ábrázata borzadt. Szívét egyetlen hatalmas harapással szakította ki valami irdatlan lény. A holttestet megvizsgálva kiderült, hogy egy vadállat harapta ki a szívét, félelmetes erővel. Az eset után egyre-másra röppentek fel az újabb és újabb támadásról szóló elbeszélések. A fenevad már a város határvidékeit sem kímélte, és az éj leple alatt hurcolta ki áldozatait az alvó házakból. Az a hír kezdett terjengeni, hogy az emberek szívében élő kétségbeesett gyűlölet hívta életre a fenevadat.
A gyűlölet azonban sajnos nem úgy tűnt, mintha el tudna múlni. A Fekete Horda támadásai állandósultak. Nem volt olyan nap, hogy ne kellett volna a félelmetes halállal farkasszemet nézni. Ráadásul néhány elhurcolt ember esetében szörnyű kínzások, és még ki tudja milyen elképzelhetetlenül kegyetlen módszerek hatására sikerült elérniük, hogy nekik kémkedjenek. A háború 15. évében az emberek már nem bíztak egymásban, szándékosan elrejtették egymás elől a gondolataikat, így a telepátia képessége is erősen romlott. A túlélés parancsára, a fejlődés helyett egyre többen a könnyebbik utat választották, és mástól vették el a túlélésükhöz szükséges javakat. Az ész hatalma háttérbe szorult az őrült, gyilkos és kezelhetetlen vágyak megvadult óceánján.
Ki tudja, hogy az emberek őrült vágyai és gyűlöletük hívták-e életre a fenevadat vagy a fenevad váltotta ki az emberekből a még őrültebb tetteket. Tény, hogy a félelem nőttön-nőtt. Az emberek hajtóvadászatokat szerveztek ellene, melyek azonban csúfos kudarccal végződtek. Egyesek saját társaikra lőttek, majd kirabolták a holttesteket és elmenekültek. Másoknak csak széttépett holttesteikre találtak rá. Olyan is akadt, aki észrevette a fenevadat, és ezután teljes mértékben elvesztette épelméjűségét. Eldobta a fegyverét és ugrálva, viháncolva szaladt egyenesen a vad felé. Ezt azonban nem bántotta, úgy tűnt csak azokat támadja, akik félnek tőle. Volt, aki beszámolt róla, hogy rálőtt a vadállatra és el is találta, társai viszont azt állítják, hogy maga ellen fordította a fegyvert, amit ők vettek el tőle. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a vadállatnak már csak a puszta látványa is elhomályosítja a tudat józan ítélőképességét.
Miután a városban az embereket belülről marcangoló félelem és őrület szinte nagyobb ellenségnek bizonyultak, mint a Fekete Horda állandó pusztításai Atalanté elhatározta, hogy saját maga jár a dolog végére. Saját testőreiből és erkölcsileg fedhetetlen híveiből csapatot szervezett és hajtóvadászatot indított a bestia ellen. Sokáig nem akadtak a fenevad nyomára. Az állat mintha menekült volna a tudatos ész hatalma és az erkölcsiség elől. Ahogy felébredt a Városban a remény úgy szűntek meg az áldozatok is. Áldozat híján pedig nem volt semmilyen nyom.
Atalanté és csapata szétvált, és éjt nappallá téve kutatta az erdőben, a mocsarakban és a sziklákon a rejtélyes bestiát. Karcsú teste lesoványodott, hosszú lábait pedig horzsolások és karcolások borították. 10 nap telt el étlen-szomjan és alvás nélkül, de Atalantét tovább hajtotta acélerős akarata és kitartása. Magasan az átlag felett működő intelligenciája végül a fenevad nyomára juttatta. Sikerült kikövetkeztetnie azt a helyet, ahol az állat rejtőzött, és elindult egy ösvényen, mélyen a rengetegbe. Egy tapodtat sem pihent, érezte, hogy jó nyomon halad, és amikor a fák lombja összeért a magasban, megpillantotta a félhomályban a hatalmas bestiát, mely egy árnyékos zugból egyenesen őt figyelte. A félhomályban világító tüzes tekintete nyílként fúródott az agyába és megbénította. Atalanté és fenevad mozdulatlanul álltak egymással szemben a levelekkel beborított ösvényen, szempárjuk között azonban olyan feszültség keletkezett, hogy minden élő hanyatt homlok menekült volna. Másodpercek teltek el így, melyek óráknak tűntek, és egy önálló világgá sürűsödött a pillanat. Ezalatt emberfeletti mentális küzdelem folyt a két lény között. Atalanté kétségbeesetten küzdött, hogy megőrizze tudatosságát, és ne kerítse hatalmába az őrült gyilkolási vágy, amint agya megtelt azzal a kéjgyilkos borzalommal, melyet a fenevad jelenléte hordozott. A vadállat pedig ugrásra készült, hogy kiharapja áldozata szívét, de valahogy egyelőre képtelen volt kiadni testének a parancsot. Atalanté ártatlan, hatalmas sötét szemei mozdulatlanul szegeződtek a vadállat villódzó vörösessárga tekintetébe. Már semmit sem látott a külvilágból csak két izzó szempárt, ahogy azok lassan eggyé olvadtak, majd a szempárt, a rozsdavörös színét és az energetikáját már önmagában is érezte. Érezte ahogy átforrósítja a fejét, majd a végtagjait, végül parázsló kábulatként áramlott szét a hasában és az egész testében. Nem tudott küzdeni ellene, az érzés eufórikus bódulata átégette minden ellenállását, mígnem végül teljesen egyé vált vele. Nyakán érezte a leheletét, fejében cikáztak a gondolatai, sőt mi több már azt is tapasztalta, hogy az ő saját gondolatai és a fenevadé teljes mértékben összekeveredtek. Atalantéban ennek hatására hihetetlen erő kezdett megszületni. Egy nagyon mélyről eredő őrületes, ösztönös erő felszabadulása ragadta magával, melynek ezúttal parancsolni tudott. Újra tudatosult benne a jelen állapot, és észrevette, hogy a fenevad már nem rugaszkodott támadásra, sőt mintha szelídebb lett volna az ábrázata. Ettől Atalantéban ismét hatalmas boldogság és erő szabadult fel. A vadállatot nézte, akinek nemrég még az életére akart törni, és hirtelen szeretet fogta el. Rájött, hogy nem árthat neki, mert a vadállat önmaga része, és ha megölné, akkor saját magából hasítani ki egy értékes darabot. Visszament az ösvényen, megkereste csapatát és beszüntette a hajtóvadászatot. Társai kissé vonakodva bár, de teljesítették a fedhetetlen kormányzó parancsát és visszatértek a városba.
A későbbiek során a fenevad támadásai megszűntek, bár az emberek továbbra is féltek tőle, és csak ideig-óráig lehetett biztosítani, hogy ne induljon újabb hajtóvadászat ellene, még tovább szítva a haragot. Az időközben eltelt két hétben pedig, míg Atalanté távol volt a Fekete Horda katonái tűzbe borították a Város nagy részét, és megkezdték a kormányzói palota elleni támadásokat. A legyengült, és egymás ellen forduló emberek már nem tudtak elegendő védelmet nyújtani a támadások ellen. Atalanté tudta, hogy hacsak valamilyen csoda nem történik, akkor el vannak veszve. Órák hosszat ült mozdulatlanul a kormányzói teremben tanácsnokait is megkérve, hogy hagyják magára. Amióta visszatért az erdőből lelkesedése és ereje teljesen elhagyta. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy ne azonosuljon a teljes pusztulással, ami szinte kérlelhetetlenül állt a küszöbön. Ha az a természetfeletti erő az övé lehetett volna, amit akkor érzett, amikor a fenevaddal farkasszemet nézett, akkor talán lett volna esély a győzelemre. Ugyan roppantul kockázatos volt az emberek közé vinni a vadállatot, de nem lévén más esélye a túlélésre, elindult a sűrű erdő felé. Hamarosan rátalált ugyanazon az ösvényen, ahol korábban hagyta. Felpattant a hátára, és ebben a pillanatban újra eggyé forrtak. A közös lény gondolatait és intelligenciáját Atalanté szolgáltatta, míg a vágyak és lelkesedés erejét a fenevad. Szélsebesen visszarepültek egyenesen a kormányzói palotába, ahová időközben betörtek a Fekete Horda katonái. Ahogy az emberek megpillantották Atalantét a fenevad hátán, mindenkiben egyszerre éledt fel újra a remény. A telepátia erejével kommunikálva a túlélők villámgyorsan csatasorba rendeződtek, melyek élére Atalanté állt, és egyesített célként, minden erejüket latba vetve, félelmetes ellentámadásba kezdtek. A megszeppent Fekete Horda hirtelen, hosszú ideje először menekülni kezdett. Az emberek közös ereje, akarata és célja, melyet most áthatott a győzelem utáni vágy és lelkesedés, természetfeletti erőt biztosított a szervezetlen sáskahad ellen. Napról napra kijjebb szorították a városból a behatolókat, miközben az emberek célja újra eggyé forrt össze. Félelmeiket az egység szeretete lelkesedéssé kovácsolta, mely ellen a legpusztítóbb horda is ártalmatlannak bizonyult.
Nem sokkal később a Fekete Horda feladta a küzdelmet és felhúzták a horgonyaikat. Tudták, hogy egy technikailag fejlettebb civilizációt még csak elpusztíthatnak a számbeli fölényük révén. Ha azonban az emberek szívében a félelem és a gyűlölet roppant energiája szeretetté nemesül, az ellen nem küzdhetnek. Így hát továbbálltak, de minden jót kiszűrő gonosz tudatuk védőpáncélján, láthatatlan hajszálrepedést indított el a szeretet utáni vágy.