2010. jún. 15. este fél 11 halk, eltévedt harangszó
...Épp hogy eláll az eső. Egy lány szalad a nagyváros mocskos utcáin. Sehol egy lélek, csak ő töri meg a csendet, liheg, mint egy vad, amelyet űznek. Ruhája kopott és szakadozott. Fél válláról le van tépve a ruha és fehér bőre, hófehér arcával együtt virít az éjszakában. Fekete haja hosszan lebeg utána és meg-megcsillan egy-egy lámpa fényében. Ekkor az utcasarkon megjelenik egy másik alak. Egy férfi. Borotválatlan arc, sötét tekintet, hatalmas termet. - Állj meg! Hallod? ! Azt mondtam, állj meg! Úgyis elkaplak te ribanc!
A lány nem válaszol, csak szájába harap, hogy még a vér is kicsordul, és csak fut, fut. Izmai megfeszülnek, gyönyörű fekete szemeiben könny gyűl, és csak fut, fut.
Fél hónappal korábban
- Jól van, nesze fogd! Vidd haza a mocskos anyádnak! Többet nehogy itt lássalak! Takarodj!-
Anyámnak?, gondolta, bár tudnám, mit csinálnak otthon, azzal kifordult az ajtón a pénzzel, de még egyszer hátranézett kedvesen valakire.
Senki sem sajnálta, pedig keményen dolgozott szinte rabszolgaként majdnem két hónapig. Reggel öttől akár este tizenegyig is. Mosogatott, törülgetett, sepregetett, mikor mit kellett, szagolta a kocsma émelyítő bűzét és tűrte a részegek perverz célozgatásait. Hisz szép lány volt, gyönyörűen szép, átok volt ez vagy áldás, ki tudja azt megmondani. Ahogy kilépett onnan csak egyetlen tekintet fordult utána, egy sötét, nagyon sötét tekintet, egy borotválatlan arcról a sarokból.
- Most mit csináljak, hová menjek?- gondolta azzal elővett zsebéből egy fél gyufaszálat, elgondolkozott valamin, megnézegette, mintha sosem látott volna meg olyat, azzal gondosan visszatette, letörülte szeméből a könnycseppet, ami odagyűlt, aztán teljesen eltűnt a mocskos belvárosi utcából.
Fél perccel korábban
- Hogy, hogy ‘ma nem és kész'? ! Hogy, hogy nem?- szólt kétségbeesetten egy hang.
- Majd holnap kapsz, hallgass, és menny haza! !
- Fél hónapja ezt mondogatod nekem, fél hónapja... Fél hónapja nem ettem rendesen!
- Ne merészeld fel emelni a hangod, mert akkora pofot kapsz te kis kúrva, hogy...-mondja közelebb lépve a lányhoz.
Egy harmadik szól közbe:
- Hagyja a lányt és fizesse ki, mert hanem magam hívom a rendőrséget ebbe a mocskos lebujba! - a lány összerezzen a férfias hangtól.
- Mit szól bele más dolgába, he?
- Nem mondom még egyszer! - szól megragadván a másik férfi karját.
Fél évvel korábban
- Ki?
- Én...
- Te, Annamari?
- Igen.
Könny gyűlt mindenki szemében, a négy testvér síri csendben összeölelkezett. Annamari sorban elbúcsúzott mindhármuktól. Fülükbe súgott valamiket, azzal vette a táskáját, mindenki beletett valamit: ruhát, ennivalót, még egy mackó is belekerült, pedig már majdnem betöltötte a tizenhetet. Azzal felöltözött és kisurrant az ajtón, csendben, titokban, hogy édesanyja, aki a konyhában varrt a család megélhetéséért észre ne vegye.
Fél perccel korábban
- Akkor hozok gyufát...
Újabb fél perccel korábban
Félig lányos, félig női hang töri meg a csendet:
- Jól van, akkor sorsolunk, aki a felet húzza, az lesz, rendben?
- Rendben. - mondták egyszerre.
Fél órával korábban
- Ne sírjatok, kérlek szépen, ne....ne...! Még hogyha ötön lennénk, akkor talán... Jaj Istenem, nem gondoltam, hogy nyitva van a gyerekszoba ajtaja, csak apátokkal beszéltem. Értsétek meg, nem lehet, már így is sokan vagyunk... alig van mit enni, nem lehet még egy hetedik a családban, még egy éhes száj. Muszáj. Egyszerűen, muszáj. Nekem sem könnyű, de nincs más választás. Holnapután elmegyünk apátokkal a kórházba... Ne sírj Annamari, ne sírj.-
Nagy csend, majd ajtócsukódás hangja.
2010. jún. 15. este fél 11 halk, eltévedt harangszó után fél perccel
Nincs tovább, ahogy futott észrevétlenül is a kápolna felé vette irányát. A Szent Jeromos kápolna állt ott ódon és magas falaival. Régebb sokat járt ide imádkozni, sokszor még itt is aludt. Zsákutcába futott hisz ide csak egyetlen út vezetett. Úgy érezte, hogy a férfi egyre közelebb és közelebb ér hozzá. Tudta, hogy mit akarhat és egész teste összerezzent. Nem adta fel most sem, mint ahogy eddig sem soha. Felmászott a vártemplom magas falaira, de ekkor már tudta, hogy nincs menekvés. Érezte, hogy a fél gyufaszál ott lapul a jobb zsebében, és csak ez szolgáltatott valami megnyugvásféleséget. A férfi is utána mászott. Ketten egyensúlyoztak a keskeny falon. Egyre inkább nem volt hova menekülni, míg a távolság kettejük között egyre inkább kisebb lett. Majdnem minden eszébe jutott az elmúlt fél évből. Az édesanyja, a meg nem született gyermek, a három testvére, a keserves munka, a kedves újságárus a sarokról, a sok éjszakai fázás, alvás a sáros parki padokon. A sok éhezés, az új barátok az utcáról, akik megtanították mikor, és hol kell lenni egy kis plusz vacsoráért, akik maguk is elmesélték történetüket. Az érdekes bírónő, aki egyik héten ítélkezik jók és rosszak fölött, a város fölött, másik héten meg önként leereszkedik ide a nyomorba és itt él köztük nincstelenek között, még az is eszébe jutott mikor megharapta egy kutya. Most kevésbé érezte, hogy félt volna, pedig egyre inkább szorult a hurok.
- Megvagy te kis nyavalyás- szólt a férfi, megragadva a lány karját. A keskeny falról kövek potyogtak le, Annamari lába alatt megingott a talaj. A karszorítást már nem érezte, hirtelen mintha minden gondtól megszabadult volna. Jobb is így, gondolta, már úgyis rég nem látta a nagymamát. Csak látta az egyre távolodó férfiarcot és valami földöntúli könnyedség fogta el...
Reggel
Kora reggel sokan szoktak szaladni itt a város szélén a Szent Jeromos kápolna magas falának tövében. Olyan békés, nyugodt környezet. Ide csak tompítva érkezik a nagyváros zaja, a szél, friss erdei harmat illatát hozza valahonnan a messzi erdő felől. Főleg egy ilyen szép napon különösen sokan vannak, hisz annyi viharos, esős nap után, mikor ember és állat egyaránt elrejtőzik valahová, mindenki örül egy kis napsütésnek. Sokan szaladnak, egy erre, egy másik meg arra. Egy idős nő tűnik ki a fiatal sportos emberek között. Megáll, pihen. Vizet vesz elő, iszik. Egy kicsit távolabb mintha észrevenne valamit, arra sétál.
Lehajol, kinyújtja kezét, és beszédre nyitja száját:
- Kislány... kislány... kislány... Ébresztő! Elaludtál. Hideg van, jobb lesz, ha haza mész, anyukád már biztos aggódik.