Fél élet meséje

Évszám
2009
Hol volt, hol nem volt, messze, messze az Óperenciás tengeren és az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy hercegség. Talán a legkisebb hercegség volt ez a világon, mindössze 3 nap alatt el lehetett gyalogolni egyik végétől a másikig. Úgy is nevezték hát: Pöttöm Hercegség.
Pöttöm Hercegség uralkodója egy ifjú herceg volt, kit Árkánnak hívtak, s egy sövények által körülvett kastélyban élt, pont e kis ország közepén. Mindig is, születésétől fogva őt nevezték a hercegség uralkodójának, hogy mi lehetett itt azelőtt, arra már senki nem emlékezett.

Árkán herceg aranyszőke hajú, bátor fiatalember, s jó kardforgató hírében állt - legalábbis ő szerette magát annak gondolni. Igaz, ami igaz, még soha nem kellett csatákban vitézkednie, hőstetteket végrehajtania. Egész életét Pöttöm Hercegség 3 nap alatt bejárható vidékein töltötte, s abból is legtöbbet saját kastélyának szobáiban. Tanult, olvasott, intézte a kastély, majd ahogy felnőtt, a kis birodalma ügyeit. Hercegségének lakói, kastélyának szolgái mind szerették és kedvelték őt, tanárai dicsérték, mesterei is elismeréssel szóltak róla. Árkán herceg igen sokoldalú és tágas érdeklődési körű embernek tartotta magát, naphosszat a könyvtárának polcai között olvasott, gyakran fúrt-faragott-barkácsolt a maga örömére, sőt, olykor - hercegtől el nem várható módon - még a konyhai munkákba is besegített. Titkos szenvedélye a varázsmesterség kitanulása volt. Birodalma varázslójától igyekezett ezt-azt ellesni, bár tudta, hogy kissé kontár módon teszi ezt, de nem zavarta. Boldognak érezte magát, elégedett volt a sorsával. De ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább belefeledkezett a kastély körüli teendők intézésébe, hovatovább már magából a kastélyból is alig tette ki a lábát.

Egyik reggel, miután kiugrott az ágyából és elfogyasztotta a reggelijét, a kastély legfelső toronyszobája felé indult. Rég járt már ott, de úgy emlékezett, hogy az egyik varázslat-kísérletéhez valami fontos komponenst ott találhat. Benyitott az ódon, kőfalú toronyszobába, és az egyik polcon hamar meg is találta, amit keresett. Kifelé indult a szobából, de pillantása ekkor a szoba ablakára esett. Ez volt a kastély legmagasabb pontja, olyan magasan volt, hogy az ablakból el lehetett látni Pöttöm Hercegség legvégső határáig.

Odakint alkonyodott, sőt, már-már késő estébe illő sötétséget látott csak. Ezen megütközött, hisz nemrég ébredt fel, nemrég reggelizett és jól tudta - ebben nem téved - hogy reggel van. Verőfényes napsütést kellene hogy lásson!

Az ablak mellett a falon egy régi festmény lógott. Árkán herceget ábrázolta, még gyerekkorában. A képen egy folyó partján állt, kezében pedig egy Kiselefánt üldögélt.

A herceg gondterhelten összeráncolta a homlokát. Nem értette, nem emlékezett erre a Kiselefántra, sem a folyóparti jelenetre. És mi ez az éjszakai sötétség, mely birodalmát belepte?!

Válaszokat keresett, de kérdéseire ismerősei csak a vállukat vonogatták. Szolgái, tanárai, udvarának összes lakója szerint "minden a legnagyobb rendben volt" és elnéző mosollyal legyintettek, mikor a herceg a nappali sötétség okait firtatta. A herceg nem tehetett mást, remélte, hogy a dolog csupán múló ártalom. A nap végén reménykedve tért nyugovóra, s másnap kora hajnalban reménykedve ugrott talpra, hogy elcsíphesse a napfelkelte első sugarait.. ám mindhiába. Bárhogy fürkészte az eget, éjjel és nappal egyforma sötétség és homály borította be egész birodalmát.

Sok nap után a herceg végül elhatározásra jutott: nem tudta az okát az örök éjszakának, és nem emlékezett a gyerekkori festményen lévő apró jószágra sem. Úgy vélte, e két rejtélynek köze lehet egymáshoz. Így csomagoltatott magának elemózsiát, felcsatolta kedvenc kardját, és útnak indult, hogy életében először elhagyja országát és - bárhol légyen is -, de felkutassa a Kiselefántot.
-
Másfél nap múltán ért országa határához. Azon túl egy sűrű, sötét erdő terült el, s a sötétség is mélyebbnek tűnt arra. Árkán herceg nagy levegőt vett és nekivágott - volna. Ám ahogy egy lépéssel haladta túl országának határát, az égből éktelen robajjal egy hatalmas vörös Sárkány ereszkedett le elé.

A herceg ismerte a Sárkányt régről, ez a Sárkány volt birodalmának legfőbb védelmezője és határainak őrzője. Nem ijedt meg hát, noha a Sárkány ezúttal szikrázó szemekkel és szemlátomást dühösen rikoltott rá:

- Megállj, Herceg! Eddig és ne tovább! Innen vissza kell fordulnod!
- Nem - válaszolta a herceg. - Ezúttal messzebbre visz az utam. Keresek valamit, és azt itt nem találhatom meg. Engedj hát utamra, kérlek!
- Soha! - üvöltötte a Sárkány - Te vagy e birodalom ura, s birodalmadat nem hagyhatod el! Túl veszélyes lenne Számodra, ezért fordulj vissza..!

A herceg előbb kedvesen, majd egyre növekvő haraggal próbálta jobb belátásra bírni a Sárkányt. Mindhiába. Végül elvesztette türelmét, előrántotta kardját és nekitámadt a haragvó bestiának.

Szíve mélyén tudta, hogy a Sárkány nem ölné meg, de félt, hogy elkábítja, s akkor vissza fogja őt hurcolni a kastélyba. Így mindenre elszántan támadott, s egy jól irányzott döféssel sikerült is megsebeznie a bestiát. A Sárkány fájdalmasan felhördült, majd visszahőkölt. Oldalán patakokban folyt a vér, láthatóan szenvedett. A herceg elszégyellte magát, leeresztette a kardját.

- Értsd meg, Kedves Sárkány, mennem kell. Ha elvégeztem a dolgom, meglásd visszajövök és meglásd hamar lesz az. De most mennem kell.
- És nem fogsz minket elfelejteni? - kérdezte fájdalmas hangon a Sárkány.
- Soha. - felelte a herceg. Turkálni kezdett a tarisznyájában és előhúzott egy két darabból álló fényes, csillogó ékszert. - Node nézd csak! Itt egy iker-kristály, egyik régi varázspróbálkozásom eredménye. Neked adom e kristály egyik felét, a másikat magamnál tartom. Ez segít emlékezni, és ha nagy szükség van rám idehaza, én tudni fogom. Akkor azon nyomban hazafelé veszem az irányt. Hisz Ti vagytok a családom - mosolygott.

A Sárkányt nem nyugtatták meg különösebben a herceg szavai, de kelletlenül elfogadta a kristályt. Aztán szomorú szemmel nézte, ahogy kis uralkodóját a távolban elnyeli a sűrű erdőség homálya.
-
Napok, hetek teltek el, mióta a herceg a fák között bolyongott, ám az erdő sosem akart véget érni. Ahogy távolodott birodalmától, úgy nőtt, úgy sűrűsödött körülötte a mindent beborító sötétség. Lassan már a csizmája orráig se látott. Fáklyát gyújtott, és próbált alkalmazkodni, ahogy csak tudott. Az ember idővel a sötétséget is megtanulja elviselni, idővel a sötétségben is megtanul boldogulni - de megszokni nem fogja soha.

Egyik éjjel (vagy nappal volt tán, ki tudja?), egy kis tisztáson egy fa tövében aludt és próbálta kipihenni az aznapi út fáradalmait. Félálomban valami motoszkálásra lett figyelmes. Felriadt, felpattanni próbált. Alig bírt felkecmeregni, mintha erős, nyálkás, hálószerű kötéllel lett volna földhöz szögezve. Valahogy mégis talpra küzdötte magát, és letisztogatta magáról az undorító holmit. Pókháló volt!

Újra hallotta a motoszkáló zajt, ezúttal a háta mögül. Villámgyorsan megpördült, és majd megállt a szíve rémületében. Egy hatalmas, szinte bárány nagyságú pók ereszkedett le a fáról, aminek tövében az imént még aludni próbált. Azonnal kirántotta kardját és hátrálni kezdett.

- Megállj! - kiáltotta. - Ki vagy és mit akarsz? Én Pöttöm Hercegségének uralkodója vagyok, és azért vagyok itt, mert..

Tovább nem folytathatta. Az Óriáspók vérfagyasztó visítással rátámadt. Szemeiből a gyűlölet és az éhség sugárzott - és mivel pókról beszélünk, ez bizony nyolc szempárt jelentett egyszerre! Árkán herceg azonban nem volt gyáva ember, összeszorította ajkait, megvetette lábát és küzdelemre emelte a kardját.

Hosszú percekig, vagy tán órákig harcoltak. Az Óriáspók minduntalan támadott és próbált a herceg lábaiba harapni. A herceg vitézül küzdött, pengéje villám módon szabdalt körbe, többször meg is sebezte a fenevadat, de az nem tágított. Szerencsére a herceg lábait erős bőrcsizma védte, ami némi védelmet nyújtott neki, máskülönben már vége lett volna. Végül sok idő múltán egy szúrással sikerült felnyársalnia a rondaságot.

Árkán herceg erősen lihegett, úgy érezte, alig kap levegőt. Kihúzta kardját a döglött pókból. Még mindig minden izében remegett, ez a harc nagyon más volt attól, mint amit a kastély vívótermeiben gyakorlás közben megtapasztalt. Keserűséget érzett és félelmet, ugyanakkor büszkeséggel is gondolt magára. Hisz nagy harc volt és győzött!

Elmosolyodott.
Ekkor újabb motoszkálást hallott meg a háta mögül. Megfordult és látta, amint a környező fákról újabb két Óriáspók ereszkedik le a kis tisztásra.
-

Árkán herceg menekült. Kardjával a kezében, tarisznyáját és szinte minden holmiját rég elhagyva menekült. Még mindig a sűrű, sötét erdőben volt, s noha szeme és ösztönei már elég jól alkalmazkodtak az örökké éjszakai erdő homályához, most mégis úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Napok óta egy szemhunyásnyit se aludt, folytonos küzdelemben, s újabban folytonos menekülésben volt.

Az Óriáspókok a nyomában voltak. Hármat megölt közülük.. vagy négyet tán..? Már nem is emlékezett rá, igazából mindegy. Mert akárhánnyal végzett, mindig újabb és újabb rémségek bukkantak elő a semmiből. Most is, legalább tucatnyi Óriáspók követte őt, hol az avarban, hol a fák ágain, de lerázhatatlanul jöttek. Egyszer megpróbált egyezkedni velük.. utána alig bírt kitörni a gyűrűjükből. Arra már rájött, hogy a fenevadak csak a vérét szomjazzák, és ha egyszer lepihen, vagy akár csak elesik, többé nem kel föl.

Az éjszakai erdőben egy vízmosás keresztezte útját. Átkelt rajta. Gondolta, hátha a vízen keresztül nem követik majd. A túlparton viszont újabb Óriáspókok várták. Ekkor kétségbeesetten felfelé kezdett menni a folyón, a vízben gázolva. Fáklyáját már elveszítette, de látta, halotta, érezte, hogy a pókok a két parton követik őt, a lehető legközelebb araszolva a vízhez.

Egy korhadt, kidőlt fa keresztezte a folyót híd gyanánt. Az Óriáspókok előresiettek, és mielőtt még odaért volna a kidőlt fához, azok már az alkalmi hídon csimpaszkodtak. Sziszegő hangjuk félelemmel töltötte el a herceg szívét. Megtorpant. Mit tegyen? Előre nem mehet, mert amint a fához ér, a pókok a nyakába ugranak. A két parton szintén nyüzsögnek. Forduljon vissza? Hová? Fáradt volt, végtelenül fáradt..

Ekkor néhány nagyobb Óriáspók a korhadt fáról a vízbe ugrott és lassan a herceg felé kezdtek araszolni. Végülis sekély volt a víz, a hercegnek is épp hogy térdéig ért. Lassan minden irányból körbekerítették.

Árkán herceg megrázta fejét, elszántan felemelte karját. Talán kettővel-hárommal még végezhet, mielőtt felfalják őt. Hátha néhányukat megölve a többiek megfutamodnak.

Hiú és balga remény volt ez, tudta ő jól. De néha muszáj, hogy ez ember kicsit becsapja önmagát.
Az egyik Óriáspók a bal lába felé kapott, egy erős suhintással belevágta a kardját. Egy újabb rém a jobb lábába harapott. Egy harmadik gonosz sziszegéssel próbált a hátára ugrani.

Ekkor iszonytató dübörgéssel megelevenedett az ég. Tűz gyúlt és egy lángot okádó vörös óriás ereszkedett le a folyóra. Árkán herceg felnézett, és a Sárkányt pillantotta meg, Pöttöm Hercegség birodalmának őrzőjét, rég nem látott ismerősét. Felcsillant benne a remény és ez újfent erőt adott neki.

Az Óriáspókok először habozni látszottak, de aztán vadul újra támadtak. A Sárkányban viszont ellenfelükre találtak - annak vastag pikkelyes páncélján nemigen tudtak sebet ejteni, tüze viszont felemésztette őket. Hamarosan lángolt körülöttük az egész erdő, a pókok némelyike ekkor visítva menekülni próbált, de már késő volt. Árkán herceg is újult erővel aprította őket, a Sárkány tüze elől pedig nem volt menekvés. Egy fertályóra múltán már egy Óriáspók sem maradt, csupán a Sárkány és Árkán herceg állt a folyó partján a szénné égett, füstölgő fák romjai között.
-

Telt-múlt az idő, a napokat hetek követték, a heteket hónapok. Árkán herceg még mindig az erdőt járta, az erdőt, melyet még mindig az örök éjszaka borított be. A folyó menti csata óta alaposan kipihente magát, s bár a Sárkány kérlelte, hogy menjen vele vissza Pöttöm Hercegségbe, ő hajthatatlan maradt: tovább folytatta útját, hogy megtalálja a Kiselefántot.

A Sárkány hazarepült, ő nem maradhatott, de hozott neki új tarisznyát és új útiholmikat. A herceg hálásan megköszönte, és elfogadta - bár tudta, hogy ezek nélkül is boldogulna már. Az erdőben eltöltött hosszú idő alatt megtanult egy s mást, például, hogy hol talál magának ehető bogyókat, vagy biztonságos pihenőhelyet. Azért az iker-kristály egyik darabját továbbra is magánál tartotta.

De bármennyire is megtanult alkalmazkodni a sötét erdőhöz, a napsütés és a fény hiánya örök bánatként nehezedett a szívére. Hová tűnt a fény? Miért az örök éjszaka? És a többieket miért nem zavarja ez?

Remélte, hogy a Kiselefántra ha rátalál, akkor választ kap ezekre a kérdésekre. De hogyan találja meg, hol keresse? Ez az örök sötétségbe és homályba burkolódzó erdő valahogy mindig nyomasztotta. És hogy találjon meg bármit is, amikor a fáklyáival is alig lát?

Így búsongott magában akkor is, mikor egyik nap végén lefekvéshez készülődött. Eloltotta a fáklyáját.. ám ekkor nem borult rá a megszokott, teljes sötétség. Távol, a messzeségben egy pislákoló fényt pillantott meg. A herceg gyorsan felpattant. Talán egy másik vándor, aki szintén ebben az elátkozott erdőben bolyong? Vagy valami más? Utána kell járnia!

Elindult a fény felé. Hamarosan egy rózsafákkal körülvett ligetbe jutott. Ezek voltak az első színes virágok, amelyeket ebben az erdőben látott, mióta itt bolyong!

A rózsás liget közepén egy Nimfa táncolt. Ő bocsátotta ki magából a fényt, őrá lett figyelmes. A herceg óvatosan közelebb lopakodott, és egy bokor tövében megbújva figyelte a Nimfa táncát. Elbűvölő és csodálatos volt. Ahogy belefeledkezett a táncba, lassacskán halk, édes zeneszó ütötte meg a fülét. A zene, amire a Nimfa táncolt. Amíg nem figyelt eléggé a táncra, addig nem is hallotta a zenét.

De a hercegnek nem volt ideje efféle furcsaságokon tépelődni. A zene véget ért, s vele együtt a Nimfa is megállt.

- Üdvözöllek, herceg! - kuncogta aztán. - Mondd, mit vesztettél vajon el annak a bokornak a tövében, hogy már oly régóta ott kucorodsz?

Árkán herceg égővörös arccal pattant fel a bokor alól, és igyekezett a helyzethez illő arckifejezést ölteni. Csak az volt a pillanatnyi gondja, hogy fogalma sem volt arról, itt most mi is lenne az.

- Elnézést - szólt aztán. - Bocsáss meg, kérlek! Csak megláttam a távolból a fényed és elbűvölt a táncod.. és a lényed. - tette hozzá, még zavartabban.

A Nimfa ismét felkuncogott. Barátságosan odasétált a herceghez, kezét nyújtotta és elmosolyodott. Erre a herceg is könnyebben érezte magát, és a zavara is múlni kezdett. Leültek egy rózsafa tövébe és beszélgetni kezdtek.
-

Hosszú hetek, hónapok teltek el. A herceg ismét boldog volt, és úgy érezte, talán megtalált valami fontosat. A legkülönösebb számára az volt, hogy valahányszor a Nimfa kezét fogta, a sötét erdő bizonyos része megvilágosodott. Még nem igazi nappali világosság volt ez, emlékei szerint leginkább a pirkadat volt ilyen. Az addig örökké sötét, fekete és szürke erdő ilyenkor megtelt színnel és mintha madarak csicsergését is hallani vélte volna a távolban.

A Nimfa társául szegődött, s kézenfogva kísérte a herceget tova. Sokat beszélgettek: a herceg mesélt neki a kis birodalmáról, a kastélyáról, az országában és az udvarában élő emberekről. Mesélt magáról, hogy mit csinált azelőtt, mielőtt útnak indult volna, s mit azután, hogy bekerült ebbe a sötét erdőbe. Megdöbbenésére a Nimfa ugyanezt az erdőt nem látta oly sötétnek és homályosnak.

Társa ezért néha órákon át mesélt az erdőről, ahogyan ő látta. A zöldellő lombokról, a sebesen futó, tiszta vizű patakokról. Színes virágokról, amelyek az ösvények mentén nyíltak. Érett gyümölcsökről, amelyeket szintén csak ő látott. Nyüzsgő apró állatokról, amelyek élettel töltötték meg ezt az egész világot.

Árkán herceg próbálta észrevenni a dolgokat, amikről a Nimfa mesélt, látni az ő szemével, hallani az ő fülével. Olykor sikerült is elkapnia valamit e másik, szebb világ zajából - de az illúzió csakis addig élt és maradt meg, míg a Nimfa kezét fogta. S bár ez egyáltalán nem volt ellenére, mégis elszomorította.

Végül a Kiselefántról mesélt. Arról a valamiről, amiről még ő maga se tudta, hogy mi az, de a régi festményen látta gyerekkori önmagával, a kastély legmagasabb toronyszobájának falán. Mily rég otthagyta már azt a kastélyt, szeretett birodalmát!

Mikor a Kiselefánt szóba került, a Nimfa egy pillanatra elkomolyodott, majd elgondolkodott.

- Gyere! - szólt. - Talán én meg tudom mutatni, hol keresd.

Árkán hercegnek felcsillant a szeme. Felszedelődzködtek és gyors léptekkel elindultak a Nimfa által vezetett irányba. Hamarosan egy sziklafalhoz értek, a sziklafal tövében egy zöld tisztással körülvett részen egy barlang szája nyílt.

A herceg összeráncolta a homlokát. Vándorlásai során emlékezett erre, járt ő már ezen a helyen, de a barlangnyílás - az korábban nem volt ott. Ezt a barlangot ő még nem látta.

- Menj! - szólt a Nimfa csengő hangon. - Azt hiszem, talán ott bent találod meg, amit keresel. Remélem legalábbis..

A herceg odalépett a barlanghoz. Benézett, súlyos sötétséget látott csupán. Fáklyát gyújtott.

- Én csak eddig kísérhettelek - szólalt meg ismét, ezúttal halkan a Nimfa. - Itt az útjaink elválnak.
- De ha kijövök, ugye itt talállak? - kérdezte a herceg. - Ugye találkozunk még?
- Talán - mosolyodott el a Nimfa. - Talán.

Elengedte Árkán herceg kezét, és puha, szinte a talaj fölött szökellő léptekkel eltűnt a fák között. Az erdőre ismét az éjszaka sötétsége borult.
-
A barlang mély volt és kietlen. Árkán herceg egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedett, pislákoló fáklyája mutatta az utat. Körös-körül sziklafal mindenütt. A lába alatt a talaj kemény és göröngyös volt, a járat egyre szűkült, mígnem végleg elfogyott. Zsákutcába ért.

Nem tudván most mitévő legyen, leült a barlang falához. Fáradt volt. "Itt most megpihenek kicsit", gondolta, "elég volt a vándorlásból mára. Majd holnap visszamegyek."

Eloltotta fáklyáját és nyugovóra tért. A vaksötétben lehunyta szemét - amúgy se látott volna semmit - és ekkor minden elcsendesedett. Hosszú másodpercek teltek el így, mikor egy belső sugallatra újra megmozdult és körülnézett.

Azonmód szinte el is vakult a szeme elé táruló csillogástól. A barlang termének falai mindenütt drágakövekkel, gyémántokkal és kincset érő ékszerekkel voltak beborítva. Noha fáklyája nem égett, mégis olybá tűnt, hogy az összes csillogó holmi ragyog, fényük szinte nappali világosságot varázsolt a helységbe. Baljóslatú izzás volt ez..

Árkán herceg talpra ugrott. Csak most vette észre, hogy a barlang egyik falánál egy hatalmas, fekete fa állt. Mintha régi tűzben égett volna el, törzse és elszenesedett ágai levelek nélkül kapaszkodtak a semmibe. S a fa törzséhez, szoros kötéllel gúzsba kötve.. igen.. a Kiselefánt volt ott pórázon!

A herceget egy pillanat alatt megrohanták az emlékek. Igen, már emlékezett a toronyszobai festmény folyóparti jelenetére.. és sok minden másra is! Odarohant a Kiselefánthoz - azaz odarohant volna, ám a fa mögül ekkor egy másik alak lépett elő.

Árkán herceg szinte megdermedt az alak láttán. A másik - látszólag - szinte önmaga pontos hasonmása volt. Ugyanaz az arc, ugyanaz az alkat, még a ruhája és a kard, amit a másik herceg a kezében tartott - még az is szakasztott másolata volt az övének! Micsoda boszorkányság hát ez?! Bár három különbség mégis volt.. a másiknak nem aranyszőke, hanem fekete haja volt - hozzá sötéten izzó tekintet és a száján gunyoros mosoly játszott.

- Takarodj! - kiáltott rá amaz. - Itt nincs keresnivalód! Ez itt - bökött a gúzsba kötött Kiselefánt felé - Ez itt az enyém.

Árkán herceg ezúttal nem szólt, szilárdan elhatározta, hogy kiszabadítja régi barátját. Még mit nem.. hisz nem azért tett meg ekkora utat, hogy most csak úgy hátat fordítson!

Kivonta kardját, nagy levegőt vett és támadott.
Azon nyomban fergeteges csata bontakozott ki kettejük között. A herceg jó kardforgató volt, de ez a másik, önmaga sötét képmása tudásban, ügyességben és bátorságban sem maradt el mögötte. Óráknak tűnő percekig, vagy napokig tűnő órákig küzdöttek.. ki tudja? Pengéik szikráztak a drágakövek fényében, védett, támadott, megint védett, megint támadott.. szinte kifulladásig.

Aztán végre valahára egy sebet tudott ejteni a másikon. Egy hirtelen mozdulattal sikerült a fekete herceg bal karjába döfnie a pengéjét! - de a felhangzó kiáltás nem a diadal miatt hangzott fel. Kemény, fájdalmas szúrást érzett saját bal karjában, s a vére is kicsordult. Árkán herceg meglepetten meghátrált - a másiknak semmi baja sem lett! Sőt, ezúttal ő támadott, amit a megzavarodott ifjú herceg ezúttal nem tudott hárítani. A jobb karja is megsérült, ő fájdalmasan felszisszent - a fekete képmásnak ezúttal sem esett semmi baja.

- Eredj! - szólt ismét a fekete herceg. - Nem győzhetsz le engem. Én megölhetlek, de Te nem ejthetsz sebet rajtam. Utoljára mondom, menj haza!
- A Kiselefánt nélkül soha. - felelt Árkán herceg. Megállt, erősen lihegett, majd hirtelen elhatározással visszarakta hüvelyébe a kardját. Itt most úgysem veszi hasznát. Helyette ellentmondást nem tűrően odalépett a Kiselefánthoz és elkezdte kibogozni az őt fogvatartó csomókat.

A fekete herceg erre gonoszul felvicsorított, és kardját az immár védtelen ellenfelébe döfte. Újra és újra megsebezte, míg végül az aranyszőke ifjú ruhái már mind vérben áztak.

Árkán herceg fájdalmasan tűrte, míg végül az utolsó csomót is sikerült kibontania. Ekkor karjába kapta a Kiselefántot és szembefordult kínzójával.

- Megölhetsz. - mondta. - Ne csak sebezz, tessék, itt az alkalom, hogy a szívem is keresztül szúrd! Ha ugyan mered.. - ezzel odaállt a másik kivont pengéje elé.

A fekete herceg arca eltorzult a dühtől és a gyűlölettől. De nem döfött, csak állt ott némán, sötét tekintete még mélyebben izzott és szívében - ha volt szíve - harag és tehetetlenség tombolt.

- Hát persze, - szólt az ifjú herceg csendben - hisz ha én nem élnék, akkor mi értelme maradna a Te létednek? Indulunk - tette hozzá aztán.

Ezzel Árkán herceg karjában a Kiselefánttal a barlang kijárata felé indult. A sok sebtől és fájdalomtól, ami a testét gyötörte, már alig volt jártányi ereje. Valahogy mégis sikerült elérnie a barlang száját, kibotorkált a szabadba, majd eszméletlenül zuhant a földre.
-
Napfényre ébredt. Felült, körülnézett. Mindenütt zöld fák, csivitelő madarak, virágok és élet vette őt körül. Ahogy lennie kellett, ahogy a régi emlékeiben - a sötétség előtti életében volt. A nyári nap meleg sugarai cirógatták arcát, a hajdani sötét erdő eltűnt a mélybe vezető barlanggal együtt. Már csak az emlékeiben éltek a rossz dolgok, a jelent igazán pompázatosnak találta!

A Kiselefánt ott sürgölődött buzgón körülötte, segített bekötözni a sebeit, amelyek ugyan még sajogtak, de már gyógyulóban voltak. Aztán előkotorták valahonnan a herceg elemózsiás cókmókját, megreggeliztek, majd felkerekedtek és hazafelé vették az irányt.

Három nap és három éjjel gyalogoltak, mire visszaérkeztek Pöttöm Hercegség határához. Az út végén egy tágas mezőn sétáltak át, mindenütt a friss fű és virágok illata szállt. A nap delelőre járt, az égen egy-két bárányfelhő úszott.

- Noés, most hogyan tovább? - kérdezte a Kiselefánt, miközben apró lábaival fürgén lépdelt herceg-barátja mellett. Félszemmel felsandított rá.
- Még nem tudom. - válaszolta Árkán herceg. Nem volt ez teljesen igaz; pihenni tervezett, de fejében már új utazások és új kalandok képei kergették egymást. Visszanézett az erdőre, amit most hagytak maguk mögött.. igen.. talán jó lenne újra felkeresni a Nimfát.

A Kiselefánt mindent tudó pillantással mosolygott. Hosszú még a nyár.