Egyszer volt, megtörtént. Képzeld el, s ha akarod, kürtöld szét! Történetem egy kisvárosban játszódik.
Élt egy fiúcska, Tamásnak hívták. Nem Tominak, és Isten ments, hogy Tomikának! Szüleivel egy kertes házban laktak a kertvárosi részen. Csodálatos környék volt, hidd el bátran, ha így mesélem! Gazdag család volt az övé, az anyuka ügyvédnőként és az apuka orvosként praktizált. Elfoglaltak voltak mindketten, alig voltak otthon. Sőt, megtörtént nem is egyszer, hogy napokig nem látták egymást. De meglett ám a következménye a szülők eme tettének! Tamásra mindig más vigyázott. Volt sok dadája, de egyik sem bírta 1-2 hétnél tovább. Kitaláltad vagy még nem? Sebaj, tovább mesélem. Tamást nagyon elkényeztették a szülei. Mindent megvettek neki, és ebből arra következtetett, hogy pénzért bármit megtehet. Barátai nem voltak, mert mindenkit lenézett.
- „Mi az hogy szeretet? Hogy kérdezhet ekkora ostobaságot? Ha anya megveszi nekem a legújabb autót, biciklit, játékot és nadrágot.” Ez volt az utolsó csepp a pohárban nekem. Egy hatodikos gyerek hogy lehet ilyen nyegle s szemtelen? – mesélte szülői értekezleten a tanító néni Tamás anyukájának fia válaszát délelőtt feltett kérdésére. – Javaslom, hogy kezdjenek vele valamit, hogy megtanulja az igazi értékeket!
Este leültek a szülők tanakodni, hogy mi tévők legyenek.
- Vegyünk az én kis drágámnak egy új számítógépet, attól talán jól viselkedik egy darabig. – javasolta az anya elkeseredetten
- Ugyan! Végre a sarkunkra kell állnunk. Hát hol rontottuk el? Nem kapott meg mindent? Amit akart bármit megvehetett.
- Talán ez a baj. Tudja, hogy mi a tőzsde, azt is, hogy mi mennyibe kerül, de azt nem, hogy mi a szeretet.
- Eszembe jutott valami – szólt az apa – egy kutyát fog kapni. Az orvostudományban is egyre elfogadottabb, hogy a kutyák segítenek a beteg embereken. Miért ne tanulhatná meg Tamás egy kutya mellett, hogy mi a felelősség és a szeretet?
Másnap a szülők elindultak Tamással, hogy egy kutyát vegyenek. Mindketten otthon voltak, ez különös eset.
- Jaj, neee! Anyu, apu én nem akarok kutyát! Koszos és büdös és semmi haszna nincs! – hisztizett Tamás a reggelinél… a kocsiban boltig… a boltban… és a dobozba tett kutyával a kezében egészen hazáig. Egy magyar vizslát kapott, akit Artúrnak hívtak. Aprócska volt még, ám nagy tappancsaival és ártatlan kék szemeivel nem tudott mégsem Tamásra hatni.
- Rendben fiam, elmondom, hogy mi tévők leszünk. Meg kell tanulnod, hogy mi is az a felelősség és szeretni valakit feltétel nélkül. Artúr mostantól csak rád számíthat, ezentúl te vagy érte a felelős. Etetned kell, naponta sétáltatni. Tőled függ, hogy milyen kutya válik belőle.
Ez az egész azonban Tamást nem érdekelte. Felment a szobájába, hát igen, a vizslával. De minek? Minek neki egy kutya? Hogy megszeressen valakit, aki megint elhagyja? Ledobta a szoba sarkába a dobozt és odaült a számítógép elé játszani.
Artúr a dobozában sírt, nyüszített. Talán éhes volt vagy magányos? Ebben a szobában senkit nem érdekelt. Tamás csak a monitort bámulta, a keserves sírást meg sem hallotta. Vagy mégis?
- Egész eddigi életemben arra vágytam, hogy a szüleim figyeljenek rám. – gondolta magában - Sírtam? Nem. Hisztiztem? Na jó, elég sokszor, de azért, hogy figyeljenek rám, azért nem. Talán amikor még kicsi voltam. Megpróbáltam mindent. Elértem valamit is? Nem. Ha belegondolok igen. Amikor sírtam, kaptam egy ajándékot. Ha meguntam és eszembe jutott, hogy hiányoznak a szüleim, megint sírtam. És mi történt? Újra megvették a legdrágább ajándékot nekem. Jut eszembe, jól jönne egy új számítógép. Holnap meg is említem. – Tamás ezzel befejezte elmélkedését és lement a konyhába, hogy megnézze milyen ételt talál Artúrnak, ami minél drágább, hátha abbahagyja végre a folytonos sírást. Libamáj pástétommal tért vissza szobájába és letette a kutya elé, hogy egye meg. Artúr hálásan nézett Tamásra. Valóban éhes volt már, hisz reggel óta nem evett. Ha leszámítjuk a doboz alját, amit szétrágcsált, de az nem számít hivatalos éteknek. Tehát nekiállt, hogy befalja az elé tett pástétomot és rögtön el is aludt.
Tamás szomorúan vette tudomásul, hogy a kutyák sem különbek mint az emberek. Pénzért és ételért ők is bármit megtesznek.
Visszaült a számítógép elé és elindította a legújabb játékot, amit előző nap szerzett. Pár óra múlva ismét nyüszítésre és sírásra lett figyelmes.
- Mi van már megint? – gondolta – sírjál csak majd abbahagyod, ha ismét ehetsz valamit. Ezzel le is ment és hozott még egy májpástétomot. A kutya megette, de sírt tovább.
- Jaj ne! Most meg mit akarsz? – ámult el Tamás, amikor elindult felé négy tappancsán Artúr. Megállt előtte és a sírást folytatva könyörgően nézett újdonsült gazdijára.
- Nem gondolod komolyan, hogy öt percenként ehetsz valamit, amikor te akarod?! Amíg nálam laksz, azt teszed, amit én mondok!
A kiskutya csak nézte tovább Tamást és egyre közeledett felé.
- Ez meg mit jelentsen? Na ne, ne várd, hogy meg is simogassalak vagy akár felvegyelek! Elégedj meg azzal, hogy enni kapsz!
Artúr elindult az ajtó felé.
- Kit érdekel? – mondta Tamás – hagyj el te is! Megvoltam eddig is egyedül, menni fog ezután is.
A kutya leült az ajtóban és várt. Tamást nézte, hogy vajon mit reagál? Észreveszi, hogy ki kell mennie? Tamás ugyan elkényeztetett volt, de megvolt a magához való esze. Rájött, hogy most mit kellene tennie.
- Rendben. Kiviszlek az udvarra, de aztán bejövök. Nehogy azt hidd, hogy amíg te kint vagy én feletted őrködök!
Lementek a lépcsőn, ami a vizslának nem ment egyszerűen, hiszen még aprócska volt. A fiúnak azonban esze ágában sem volt segíteni neki.
Kint az udvaron Artúr elvégezte a dolgát és játszani hívta Tamást. Na nem szóval, hanem csak úgy tettekkel. Először két mellső lábát kinyújtotta és szökellt egy nagyot, de látta, hogy Tamásnál ezzel nem nagy sikert aratott. Megböködte orrával a fiú kezét, ami meglepte gazdáját.
- Mit akarsz már te szörnyű eb? – a kutya azonban nem adta fel. Hiszen vizsla volt a legnemesebb fajtából. Kikövetelte magának a simogatást a javából.
Tamás nem bírta sokáig. Ökölbe szorított keze meglazult, ujjai kiegyenesedtek. Kinyújtotta kezét és hidd el, biztos forrásból tudom, hogy megtört a jég. Tamás megsimogatta a kutyát.
- De miért? Miért vagy velem ilyen kedves? Kiabáltam veled, nem szerettelek, nem is akartalak és te ennek ellenére idebújsz hozzám és szeretsz?
Artúr hálásan, szemében őszinte, feltétel nélküli szeretettel nézett Tamásra. Nem bánta ő, hogy milyen volt, mert ez a fiú volt a gazdája. Hozzá tartozott, és tudta, hogy a szíve mélyén szereti.
Egész délután játszottak kint a kertben, és a fiú észre sem vette, hogy szülei bentről lesik csendben. Csendben, de legbelül teljesen megtörten.
- Mi rontottunk el mindent. – szólt az anya- Hogy nem vettük észre, hogy a fiunknak csak mi hiányzunk? Mindent megkapott, amit csak kért. Kivéve egy dolgot. Minket, a szüleit.
Úgy döntöttem, hogy holnaptól nem dolgozom, csak itthon. Szüksége van ránk Tamásnak és ezt kinek kellett megtanítania? Egy kutyának? Nézd meg milyen boldogok! Tamás is feltétel nélkül szeret minket, a szüleit, pedig nem érdemelnénk meg, hisz elhanyagoltuk, sosem voltunk itt.
- Igazad van drágám! Holnaptól én is kevesebbet fogok dolgozni. Egy apára is szüksége van Tamásnak. És ez én vagyok. Dolgozni kell, de megígérem, hogy csak a tiétek vagyok a hétvégéken!
Amikor ezt Tamás megtudta – aki azóta már Tomi, vagy akár Tomika – olyan boldog volt, hogy meg is feledkezett a számítógépről, amit másnap akart kérni. Nem érdekelte őt az új bicikli sem. A szülei szeretik, többet lesznek együtt, ez a legfontosabb az egészben. És az, hogy megtanulta mit jelent a feltétel nélkül szeretni. Egy kutya tanította meg neki, akit azóta is szeret, s vidáman nevelget.
Eltelt pár év, a fiú felcseperedett. Azóta saját családja van és persze Artúr a magyar vizsla, hogy ne felejtse el soha mit jelent a feltétel nélküli szeretet.