Fenyőszegi Tündérvölgyben

Évszám
2012
Beküldő
Borbé Levente
A tisztaság az igazság látható formája. A tiszta nem romlik.

Az én hazám mindig itt van velem. Olyasvalami, ami nem tud leszakadni rólam. Bárhová megyek, lépten-nyomon követ, de mégsem bánom. Ha akarom, magammal vihetem. Érzem, sohasem hagy el, mert képes vagyok hűséges maradni hozzá. A szép csak az, hogy bennem mindezt nem a kényszer, nem a csábítás bűvölete tartotta meg, hanem ellenkezőleg, a végtelenbe mért szárnyakat adó szabadság.

Mesélni érdemes, főleg azokról az élményekről, amelyektől az ember jobbnak érzi magát. Mint mindannyiotoknál, a hajdani életkezdet történései meghatározóak voltak számomra is. A gyerekkori évek ritka szép élményei belesodródtak az időtlenbe és eggyé váltam vélük. Most is látom, ahogy a napsugárfénybe öltözött völgy felhőfoltokban sötétebbre változtatja a rét zöldjét, a fák lombozatát és a virágok szirmait. Ha szemlélődőként veszem szemügyre, teljesen mesevilág az egész. Ha megpróbálom elmagyarázni a mostani felfogás szerint, szinte vagy éppen egészen hihetetlen. Igen, az a hihető, amiben hiszünk, de ami életünk része volt és szívesen táplálkozunk belőle, akár egy feneketlen kútból, az több mint puszta emlék. Nekem mai napig is az életet jelenti. Mindaz, amit megtanultam életem során, seperc alatt (gyorsan, pillanatok alatt) eltörpült mellette, hiszen a teremtett természeti tisztaság segített ki a bajból saját belső rendem kialakításához és rendezéséhez.

Hol is kezdjem? Születésem óta több helyen laktunk, Tündérvölgytől nem messze, vagy valahol a peremén, de mindig erdő közelében, folyó és patak partján. Tanyasi életmódot folytattunk. A csíki zord időjárás ellenére minden fában, bokorban, a mezőben, vagy éppen a fellegekben megbújt az a körforgásban táncoló halhatatlanság és örökérvényűség, amelytől mindig üde maradhattam.  A folytonos költözködések ellenére Tündérvölgy maradt meg igazi otthonomnak, amelyet Fenyésnek is hívnak, de apám által újrakeresztelve Fenyőszeg lett a neve. Imigyen a Fenyőszegi út végén egy kis lakban éltünk néhány évig, ahol esténként petróleumlámpa világította meg a házat, hallgathattuk a kályhában duruzsoló fákat, és elalvás előtt bámulhattuk a karikákon kiszüremlő fények játékát a mennyezeten. A kinti természet évszakonként váltakozva hozta ránk a csodával határos szépségét, s amerre a szem ellátott, erdő, mező és legelő tarkította a völgy szomszédságát. Ebben a természeti világban Fenyőszegtől nézvén csak egy nagyon távolinak látszó országút „zavarta" meg időnként a vidék nyugalmát. Ebből a világból kikerülni egészen fájdalmas volt, azt is lehet mondani sokk-ként ért a közeli zsögödi iskolában járás, ahol egyfajta szellemet akartak belém préselni a kommunizmusban. Ez pillanatnyilag valamelyest részlegesen sikerült is, hiszen pionírrá (úttörő megfelelője) avattak második osztályban a hajdani Mikó Kúriában fungáló bútorgyárban. Szinte röpültem tőle, annyira fontosnak éreztem ezt az elismerést. Pedig az egész egy mézesmadzagon lógó lócitrom volt, mint megannyi fontosnak mondott, felnőttek által szinte csodával határosként hangoztatott fontosság, amelyek eltűntek az idő mezsgyéjében és új, hasonló tiszavirág életű elvek kerültek a helyére. A véleményem e téren az, hogy mindenki érzi a lényeget, van, aki tudja, de a felvállalás nehezebb. Inkább hagyja az ember magát sodródni, talán azért is, mert nincs elég ereje a kivédéshez, saját maga felvállalásához, vagy csak enged mindent, hadd zajoljanak az események. Kicsit a játékhoz hasonlítható, annyi különbséggel, hogy itt egy egész élet a tét. Hogy mit élünk át, az már tőlünk is függ, de hogy ne váljék mégsem görcsös rögeszmévé, ahhoz nagyobb erő kell. Ez egy kettős játszma, meghagyni mindazt, amitől szárnyalni lehet, de meglátni másokban, a közösben lévő építőszemléletet, s hozzátenni az enyémet, mert egységes erővel, magad dolgát végezve vissza lehet térni a tiszta forráshoz. A tiszta forrást megőrizni nem más, mint felfedezni azt a csodát, amelyben élünk de nem föltétlenül mi emberek teremtettük, vagyis amit mi Földnek és a körülölelő világegyetemnek nevezünk.

No, de kanyarodjak vissza ahhoz az örökséghez, amelyet jutalmul kaptam. Jól jött egy kis fogózkodó, de más emberek biztatása is, hogy értsem a magam új helyzetét. Ezért hálás vagyok mindazoknak, akik ebben a világban kalauzoltak és igyekeztek kapcsolatokat létrehozni az ismeretlennel. Mert az embernek nincs addig baja, ameddig nincs ütköző felülete, vagyis ilyesmik, hogy egyeztetés, meggyőzés, a bizonyos értékek egymásra tukmálása, még akkor is, ha már jó előre mindenkinek hamisnak hangzanak. A rosszabb ennél csak az, amikor a hamis értékeknek behódoló ember erényt kovácsol az általa létrehozott rémségekből. A valódi értékhez az említetthez képest kevés szó kell, semmi reklám, s még kevesebb egyeztetés, az szinte magától értetődő. Röviden: nincs benne útvesztő, mert tiszta. Ezért érzem szerencsésnek magam, mert gyerekkoromban mindezt megkaptam.

Az úgynevezett tizenévesek hánykolódása és a felnőtté válás időszakában sok vakvágányra terelő, hívó és csalogató lehetőség kínálkozott nekem is. A sok hülyeségbe, megfelelési kényszerbe többször belevertem a kobakomat. Hogy miként találtam újból magamra? Visszatértem a gyökerekhez, vagyis oda, ahonnan elindultam. Nem volt egy leányálom, mert a mindenkori rendszer csábít, és könnyű látványmeséket ajánl fel, ha pedig benne vagy a slamasztikában és mégis ellenszegülsz, akkor nagy bajba sodorhatod magad. Hogy miként lehetett túl lenni mindezeken? Kell egy kis spiritusz. Mint mindenhol, elsőbbséget élvez a tudatosság, az önmagad keresése. Ehhez szükséges volt egy alapos felkészülés. Mivel észrevettem a belső hangokat, de még nem tisztáztam magamban, először spontán módon történt a visszaállás, majd később szinte észrevétlenül sikerült tudatosítani.

Az utam visszatalálásáról beszélek a továbbiakban. Hogy még nehezebb helyzetben legyek, elkerültem abból a környezetből, ami biztonságot adott nekem. Viszont képtelen voltam elválni tőle. Mindegyre visszavágytam, de nemcsak nyavalyogtam, hanem többször vissza is tértem oda, ódákat zengve a hely szelleméről azoknak, akik elkísértek utamon.  Aztán megfogalmazódott bennem, hogy nemcsak a hely varázsa tud lelkileg helyrebillenteni, hanem maga az anyatermészet, ahonnan, valljuk be bátran, mi is eredünk, s ahová muszáj lesz visszatalálnunk. Nagyon sokat tettek azok a kis séták és kirándulások, amelyek által sikerült időről-időre feltöltődnöm. Természetesen sokszor felkerestem a gyerekkorom varázslatos helyét és környékét, igazolva azt, hogy a nyugalmat adó lélekvilágkép valóság. Újra érezhettem a csakis ott fellelhető illatokat, láttam a végtelent, s részévé válhattam újra annak, ami évekig védett és körülölelt. Nemcsak a gombászás, a vályúk melletti pihenés vagy a gyümölcsök gyűjtögetése, valamint a testvéreimmel és más ismerősökkel való mókázás elevenedett meg bennem, hanem a védő Tündérvölgy körüli életem is. Visszaemlékezve, nagy szám maradt az őszi iskolás évek természetközeli történetei. Amikor hazafele tartva iskolánktól, a Zsögöd falu központjában található Bikaborvíznél a markunkba belecsorgó nedűvel oltottuk szomjunkat, vagy amikor az öreg vackorfa ágairól lepotyogó, hidegtől megcsípett gyümölcsöt majszoltuk, megtéve ezt mindennap, amíg le ne fogyott róla, és, ami felülmúlhatatlan emlék maradt, hogy magamba szívhattam az ősz szárnyra szökkent termésillatát. Elevenen él bennem a hazafelé vezető út egyik szakasza is, a vasút melletti Olt folyó áradásaiból született kis álmos tavacskák körül növő dús növényzet színpompája. Aztán mindezek után a Fenyőszegi úton található borvízküpükből (borvíz kutak) újra szomjenyhítő ivászat következett.        

Hogy mi babonáz meg engem a mai napig is? Természetesen a hely szelleme, s a vele együtt járó évszakok körtánca. A tavaszban hegyekből leszaladó hólé, a madarak égi tánca, a virágok színes pompája. Nyáron a meleg, a szénaboglyák illata, a vadállatok sétafikálása. Ősszel a sok gyümölcs, a csöndesen pislákoló gazdag élet. Télen pedig az addigi színpompás ruháját hófehérre cserélő természet, olyan, amilyennek a léleknek lennie kell mindig, nemcsak ünnepek környékén. Ez egy valóságkáprázat, amely az örökértékeket tisztelő emberré változtatott, és a bennem rejlő világnak méltóságteljes nyugodalmat adott. Azt is lehet mondani, hogy a múlt dúsgazdag termése mostanra kezdett beérni, felcserélve az élet ragyogásával.

A mostani képvalóságot követve elmondhatom, sajnos eléggé átváltozott a hajdani Tündérvölgy és környéke. Már nincs meg a zsögödi borvízküpü, az öreg vackorfát is régen kivágták, és az Olt vizén sem hokiznak. Az erdők, kaszálók, meg legelők környékét pedig felvették a házak és a rendszerváltás utáni könyörtelenül előrenyomult szemét, nem kímélve a védett növényzetet sem.  Mégis úgy tűnik, van megújulás. A Tündérvölgyet körülölelő legelők egy részét erdősítették, amelynek egyik bizonyítéka a több mint egy évtizede kiszáradó félben lévő Csihányos patakának új erőre kapása, amely újra csordogál, sőt, esőzésekkor megkétszerezi a hozamát.

Hogy miért maradt életképes, hitelt adó szépség gyerekkorom helye? Egyszerű. Mert mindenkinek mély nyomot hagy az evilági indulás abban a környezetben, amelybe beleszületik. A szülők, nagyszülők sokat segítenek a tájban való eligazodásban, s megteremtődik az a kis, szinte behatárolt, láthatatlan várnak nevezhető környezet, ahol védve érzi magát az ember éveken át, az a legjobb, ha egész életére. Éppen ezért az én világomban sohasem fogják beépíteni a völgyet, kivágni a fákat, tönkretenni a tájat, mert ez a világ hajdan rendet teremtett bennem.

Minálunk főleg édesanyám, nagyanyám és nagynénéim, nagybácsijaim meséi itattak át érdekfeszítő történetekkel. Nemcsak egyszerű, ismert mesemondással töltötték meg tarsolyunkat, hanem a környékbéli csodákkal is. Ezek a mesékből mondákba, regékbe és legendákba csaptak át. Az erdőszéli kis lakunkhoz tartozó több mint egy hektáros félig kaszáló, félig legelős területről csak akkor léphettünk ki, mikor szüleink is otthon tartózkodtak, s akkor is „ameddig a házikónkat lássuk" távolságig. Édesanyám, de főleg nagyanyám igyekezett felruházni a környéket védő-óvó és veszedelmes-ártó lényekkel. Hamarosan kialakult a képzeletünk szárnyán létrejövő gyönyörű mesevilágunk. A házunktól északra, a kerítésen túli világban az egyes vályúig, ami saccolva háromszáz méterre lehetett, ott volt az égeres. Az égeresben lakoztak a boszorkák és nagyon lestek minket, ezért nem mertünk legénykedni (velemmel együtt öten valánk testvérek, s mind fiúk, szőkék és barna szeműek). A kertünktől délre terült el a Tündérvölgy, ahová szívesen kijártunk. Egészen nagy völgy volt, beleesett egy kis forrás, amelyből kicsi kutat csináltunk, és a hármas vályú is. A hármas vályún túli domboldalon már a kőbánya volt, oda is tilos volt a belépés, mert ott lakott Balambér az egyfejű behemót sárkány. Az ő éktelen hangját hallottuk közbe-közbe (robbantások). Így hát a Tündérvölgyre hagyatkozhattunk. Még a borvízhez sem merészkedtünk el, mert a mesélések szerint az ördögök fel-felmerészkedtek a buzogó forráson. Milyen is gyerekész, az elmondottakat továbbszőttük, bővítettük, mígnem a völgyünk és környéke Meseország egyik vidékévé vált. Egy ilyen varázskörnyezeti bölcsőben ringatóztunk, míg ki nem kerültünk a nagyvilágba. Főleg a dörgős-villámlós idő homályában láttuk ott a boszorkányok hadát, de mégsem féltünk tőlük, mert mellettünk voltak az igen bájos, de ugyanakkor szigorú tündérek. Sokszor huncutkodtak velünk a Kicsi Erdőbéli manók. Szívesen elcseverészünk az arrafelé járó vadállatokkal is. A meseszerű lények fellegvára a mi Égígérő Vackorfánk volt. Onnan ereszkedtek le és sétáltak akárhová. Persze csak az láthatta, aki hitt benne, s mi nagyon hittünk. Ezért többször láttuk őket, ahogyan érkeznek le a mi világunkba. Ez egy olyan hely, ahol a mai szent napig is találkozik a mese és a valóság.

Mélységes vallomást teszek. Bizony láttam, látok tündéreket és angyalokat, akik mellett szívesen elidőztem, elidőzök. Azt hiszem, ez mégsem csoda, mert nekünk rendszeresen olvastak fel meséket, ebből kifolyólag nagyon járt a képzeletünk, s azt hiszem, abban van az az elixír, amelytől el lehet bódulni, de továbbra is élesen lehet látni.

Most, néhány év elteltével, újból megelevenedett mindaz, amire érdemes visszaemlékezni. A történet nem ad bizonyosságot arra, hogy éppen mindenki számára felemelő. DE ne is ezen ugrándozzunk. A lényeg inkább az, hogy mindenkinek kell, hogy legyen története, kell, hogy legyen tiszta forrása, ahonnan táplálkozik. Ezt a táplálékot pedig saját énjében találja meg, és érdemes időnként visszatérni, hogy a lélektisztaság ne csak ábránd legyen a folytonosan szennyezettnek tűnő világunkban, hanem erény. Mert a forrás tiszta, csak szemünk előtt kell rendet raknunk, és félrehúzzuk előle az utolsó zavaró fátylat is. Ha megszületik az összhang, akkor időtlenül büszkék lehetünk mindarra, amitől olyanok vagyunk amilyenek. Igazából csak akkor tudjuk értékelni azt az állapotot, amelyet életnek nevezünk. Úgy látom, kell, hogy maradjon bennünk tartalék a szépre, az igazra, s főleg azokra, akik által újra szárnyalhat a képzelet. Meddig maradhat meg mindez? Ez is egyszerű. Addig, amíg igényt érzünk önmagunkkal és a közösséggel szemben, ahová tartozunk, nem hagyjuk elveszni saját értékeinket, mert ha nem tesszük, felmorzsol az értéktelen anyagi kacat. Hát tegyünk érte. Pénzzel nem megvehető, csupa ingyen van és kitart egy egész életet, s kiszolgál egy következő nemzedéket, még annál sokkal többet is. Lehetne folytatni tovább a végtelenségig... Egy nyugodt világban már az alkotóképesség is csodákra képes.

Az igaz történet az, ha a mesétek szele tápláló, másokat megérintve szárba szökkenve tovább él. Márpedig ami szép, az örökkön tündöklik. A lángot mindenki látja, de táplálni kell, nem szabad hagyni, hogy kialudjék.