A festő harmincegy évesen magára maradt. Arra, hogy a felesége meghalt-e, vagy esetleg elhagyta volna, már nem emlékszem. A szegény piktor mindenesetre a történtek után megpróbálta összeszedni magát. Hiába. Néhány hét múlva munkahelyén – a vízműveknél dolgozott – beadta a felmondását és kivette megmaradt szabadságát. Képeit csoportokba rendezgette, majd elküldte őket édesapjának. Barátainak pedig bejelentette, hogy hosszabb időre elutazik. Pihenni.
Az igazság az, hogy egy háború sújtotta vidékre ment, hamis igazolványokkal, meghalni. Az önkezűség gyávaság, de ha csak úgy főbe lövik sétálgatás közben? Eltökélte magát. Rengeteg hazudozás és lepénzelés árán el is jutott az ország fővárosába. Itt minden este, amint a Nap nyugovóra tért, a lebombázott belváros többé-kevésbé épen maradt házainak ablakaiból lőni kezdték egymást a szembenálló felek. Az utcák megteltek tűzzel, sziszegő golyókkal és temetetlen hullákkal.
Azon az estén, amikor a festő elindult meghalni, igen heves tűzharc bontakozott ki. De nem csak ő kereste a maga eltévedt lövedékét! Egy bájos, fiatal lányka sietett át az utcán. Meg akart halni? Vagy üzenetet, parancsot vitt valamely táborba? Nem tudhatom. Annyi bizonyos, hogy egy emeleti ablakból valaki rácélzott. A festő, hogy ezt észrevette, rohanni kezdett a leány felé. Mikor már elég közel ért hozzá, rávetette magát.
A lövés eldördült.
A lány felsikoltott. Megriadt, de nem sebesült meg. Mikor feleszmélt, észrevette, hogy milyen gyönyörű arcú megmentője akadt. Feltápászkodott. Szemében megigéző, varázslatos tűz gyúlt fel, s mintha csak táncra hívná a férfit, kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse. Fussanak, mielőtt újra lőnek!
A festő erre a felkérésre már nem válaszolhatott. Még hörgött egyet, aztán egészen a mennyek kapujáig táncolt a halállal.
A leány elszaladt.