Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillogó tükrű, csodaszép tó. Ebben a tóban egyetlen halacska lakott, Fishee volt a neve. Gyakran felúszott a víz tetejére, onnan nézegette a környező világot. Gyönyörködött a virágok pompájában, a pillangók reptében, a madarak csiripelésében, a nap rikító sugaraiban. Éjszakánként csodálta a Hold fényében fürdőző csillagok változatos alakzatait, míg egy nap ráébredt, hogy mindennek, és mindenkinek van párja, társa, barátja, egyedül csak ő magányos. Vágyakozott a tengerbe, ahol a sok, boldog halacska között biztosan akadna egy, aki barátjául fogadná. Sírt a magányos halacska, mert valahányszor útnak indult, bármerre úszott, mindig ugyanoda érkezett.
- Fogoly vagyok a saját otthonomban – gondolta. Ahogy így kesergett magában, észre sem vette a gólyát, aki ebédelni ereszkedett a tóra.
- Megvagy! – kiáltotta, és be akarta kapni Fisheet.
- Jól van Gólya, egyél csak meg nyugodtan! Úgyis olyan magányos vagyok, nem ér az én életem egy lyukas kagylóhéjat sem!-zokogta a kishal.
Kelep csőre tátva maradt a cspodálkozástól; ilyen még sohasem történt vele. Összeszorult a szíve a szánakozástól.
- Mi a baj Halacska? Miért sírsz ilyen keservesen? - érdeklődött kíváncsian.
- Tudod, kedves Gólya, egyedül lakom ebben a tóban, nagyon magányos vagyok, és unatkozom. Szeretném látni a tengert, ahol biztosan szereznék barátokat, lenne kivel játszanom, és végre nem lennék egyedül!
Kelep megsajnálta a kishalat, és így szólt;
- Éhes maradok ugyan, de nem számít! Teljesítem a kívánságod! Csomagolj! Elviszlek a tengerhez!
Fishee összeszedte néhány holmiját és batyuba kötötte. Egy üvegbe vizet töltött, és ő maga is beleugrott. A gólya gondosan becsomagolta, majd csőrébe kapta, és útra keltek.
Repült a madár szél sebesen, egészen az Óperenciás tengerig. Fishee a biztonságot nyújtó batyuból is jól érezte a tenger friss illatát, így izgalomtól reszkető gyomorral kikukucskált. Már a magasból is jól lehetett látni a csillogó tükrű vízfelszín alatt, a mélyben úszkáló rengeteg halat.
- Ez aztán a boldogság! - lelkendezett Fishee - Köszönöm Neked kedves Kelep!
- Élj boldogan Barátom! Vigyázz magadra! - szólt a gólya - Majd ha erre járok, meglátogatlak! - azzal finoman a vízbe pottyantotta.
Fishee boldogan fickándozott újdonsült otthonában, fürdette magát a tenger friss hullámaiban.
- Hipp-hopp! Hát te ki vagy? - vágott elé egy vitorlás hal.
- Fishee a nevem. Téged hogy hívnak?
- Wanda vagyok. Az egyetlen vitorlás hal egész Óperenciában.
- De szeretnék olyan szép lenni, mint Te! - vágyakozott - Tudod, én egy keszeg vagyok.
- Hozzád hasonló halat sem láttam még, és szerintem Te is szép vagy! Sőt! Veszély esetén könnyen el tudsz bújni, mert nehezebb észrevenni téged, ha jól meglapulsz az iszapon! Most érkeztél?
- Épp az imént pottyantott a vízbe Gólya úr, aki nagyon kedves volt hozzám, és elhozott ide a Kerek tóból... - s azzal elmesélt Wandának mindent. - Tudod, itt szeretnék lakni! Leszel a barátom, Wanda?
- Hát persze! De ahhoz, hogy itt lakhass, engedélyt kell kérni a királytól! Gyere, elkísérlek! - azzal elindultak a palotába.
Útközben Fishee tátott szájjal gyönyörködött új lakhelyének lenyűgöző változatosságában. Ennyi csodálatos halat, korallt, kagylót, csigát és virágot még soha életében nem látott.
- Tudod, az a virág harapós! Aki bekapja, annak belülről rágni kezdi a gyomrát, ezért harapvirágnak hívják. Csak egy ellenszere van, a tenger legmélyebb bugyrában lelhető, de csak a király jósnője; a Banyahal tudja, hogy pontosan hol. Tehát aki bekapja, - folytatta - az olyan iszonyú fájdalmat él át, hogy élete végéig menekül... eszébe sem jut a Banyához fordulni! - mesélte Wanda útközben.
A palotába érkezvén az őrők nem állták útjukat, azonnal beengedték őket, mert a Király minden alattvalóját szívesen fogadta. Igazságos, jó uralkodó volt, birodalmának minden lakója szerette, mindenkit név szerint ismert.
- Mi szél hozott Wanda, és ki az új barátod? - kérdezte Koronás.
- Ő Fishee, és szeretne nálunk letelepedni - magyarázta a vitorlás.
- Wanda, tudod, hogy nem szeretem az idegeneket! Mindig baj van velük!
- De Ő békés jószág! Magányosan élt eddig egy kis tóban, és azért költözött ide, hogy barátokat szerezzen! Én szívesen befogadom a házamba, és segítségére leszek, hogy mindent megtanuljon, amit tudnia kell! - védte Wanda.
- Hm... rendben van! Mostantól hozzánk tartozol! -mosolyogta el magát a király - de vigyázz! Egy gonosz cápa is a mi vizünket szemelte ki lakóhelyül, pedig nem engedélyeztem!
- Majd mi elkergetjük! - kiáltották a kishalak.
- Nagyon erőszakos, goromba alak! És gonosz! Legyetek óvatosak! - kiáltott utánuk Koronás, de a bátor barátok már úton is voltak a cápa ellen.
Mikor rátaláltak, éppen aludt. Fishee odament, és megbökte;
- Mi a pálya Cápakoma?! Lustálkodsz? - kérdezte.
- Ki merészel háborgatni? - ordította.
- Én, Fishee! Azért jöttünk a barátommal, hogy elűzzünk téged innen!
- Na majd jól megeszlek benneteket, kis vakarcsok! - üvöltötte a cápa, és kergetni kezdte őket.
Wanda és Fishee úgy cikáztak, mint a villám. A cápa ettől úgy megzavarodott, hogy a kishalak helyett épp azt a harapós virágot kapta be, amelyikről Wanda a palotába menet mesélt Fisheenek.
A szörnyeteg a fájdalomtól ordítva menekült, csak minél messzebb kerüljön a kishalaktól... soha többé nem látta senki.
A két bátor halacskát a király kitüntette, mert hála nekik, a tenger népe megmenekült.
Fishee és Wanda a kalandos nap után jó sokáig aludtak. Mivel későn keltek, azonnal nekiláttak a rendezkedésnek, hogy Fishee beköltözhessen Wanda házába. Nem volt sok holmija, de Wanda előzékenyen összébb pakolta a dolgait, így barátja kényelmesen elhelyezhette a magáét. Közben jókat nevetgéltek.
Egyszercsak különös dologra lettek figyelmesek; valami csobbant a vízben. Mivel amúgy is éppen elkészültek a munkával, rögtön elindultak a hang irányába,hogy kiderítsék, mi történt.
Meglepetésükre egy nagy kupac csábítóan illatozó ennivaló tornyosult a vízfenéken. Wanda azonnal odaúszott, hiszen a nagy munkában igencsak megéhezett, de Fisheenek szörnyű érzése támadt...
Emlékeiben halványan derengett valami édesanyja szavaiból: " - Gonoszak az emberek... szegény éhes halacskáknak ennivalót dobnak... horgot akasztanak a szájukba, kifogják... megfőzik, és megeszik őket..."
- Wanda, neee!!! Ne edd meg! Veszélyes!
De már késő... A kis vitorlás addigra épp bekapott egy csodásan illatozó mézes pufit, és behunyt szemmel élvezte a reggeli friss zamatát, mikor megérezte a szájába hasító fájdalmat... Wanda horogra akadt.
Fishee minden erejét összeszedve próbálta farkánál fogva visszahúzni barátját, de a kishal nem volt elég erős, hogy visszatartsa... a barátok vészesen közeledtek a part felé. Megpróbálta hát elrágni a damilt, mert rémületében még arról is megfeledkezett, hogy nincs is foga, hiszen ő egy keszeg. - Jaj, Barátom, mit tegyek?! Nem veszíthetlek el téged is! Nem maradhatok megint magamra, ezt nem hagyhatom!" - gondolta, és abban a pillanatban megpillantotta az öreg rákot.
- Rákapó! Segíts kérlek! A barátom horogra akadt! Vágd el kérlek ezt a damilt az éles ollóddal!
- Szívesen elvágom, de segítenetek kell! Nem tudok már olyan gyorsan úszni, mint fiatal koromban! Indulok felétek, és ti is induljatok felém!
A kishalak így tettek. Wanda minden maradék erejét összeszedve küzdött az életéért. Fishee is minden tőle telhetőt megtett, hogy barátját megmentse... Húzta Wandát a rák felé, ahogy csak bírta. Húzta, csak húzta, egyszercsak orrabuktak. Észre sem vették a nagy erőlködésben, hogy közben elérték egymást Rákapóval, aki azonnal el is vágta a damilt. Fishee fáradtan, Wanda pedig ájultan terült el a felkavarodott iszapban.
Rákapó bajszát összedörzsölgetve S.O.S. jeleket küldött a "Királyi Mentőcsapatoknak", akik azonnal jöttek, mihelyt fogták a segélykérő jeleket, miszerint egy sebesült halacska segítségre szorul. Hordágyra fektették, beszállították a kórházba, ahol kioperálták szájából a horgot, és a lelkére kötötték, hogy soha többé ne egyen meg olyan ételt, ami csak úgy belepottyant a vízbe. A kis vitorlás szívesen megígérte, és biztosan tudta, hogy ígéretét be is fogja tartani, mert ezt a szörnyű kalandot élete végéig sem fogja elfelejteni.
A Nagy Doktorhal ezután hazaengedte Wandát.
Fishee hazatámogatta, majd gyengéden ágyba bújtatta. Wanda azonnal mély álomba merült.
A kis keszeg még sokáig gondolkodott a történteken. Örült, hogy bár régóta egyedül volt, most, amikor szükség volt rá, mégis eszébe jutottak édesanyja intő szavai, s ezzel megmenthette barátja életét.
Mikor végre elaludt, boldog gyermekkoráról álmodott.
A következő napokban a kishalak nem kerestek kalandot, inkább próbálták elfelejteni az előzőt. Wanda szépen gyógyult, a seb a száján szinte már nem is látszott, s egyre jobban érezte magát.
Egy reggel azonban szörnyű dübörgésre ébredtek. Olyan elviselhetetlenül nagy volt a zaj, hogy remegett bele az egész tenger. Az az érzésük támadt, hogy rájuk omlik a ház, ezért inkább kimenekültek. Kint még rosszabb volt a helyzet. A két jóbarát azt sem tudta, merre meneküljön szörnyű félelmében.
Abban a pillanatban érkezett két futárhal egyenesen a palotából. Fontos levelet hoztak. Fishee vette át, és olvasni kezdte;
"Kedves Barátaim!
Azonnal gyertek a palotába!
Üdvözlettel; Koronás"
A kishalak rögtön elindultak, ahogyan a király kérte. Siettek, ahogy csak bírtak, bár rettegtek az ismeretlen eredetű morgástól.
Koronás türelmetlenül várta őket. A palota kapujából fürkészte a környéket, hogy mielőbb megpillanthassa vendégeit. Mikor végre megjelentek, kitörő örömmel fogadta őket.
- Drága Barátaim! - kiabálta messziről - De jó, hogy itt vagytok végre!
- Jöttünk, ahogy csak bírtunk! - felelték - Mi a baj? Miért hívattál bennünket?
- Gyertek a trónterembe, ott mindent elmondok!
A két kishal követték a királyt, aki miután hellyel kínálta vendégeit, azonnal belefogott mondandójába.
- Már többször is bebizonyítottátok, hogy Ti vagytok a legbátrabb lakói egész Óperenciának. Most szörnyű veszély fenyegeti országunkat, ezért most a segítségeteket kérem.
- Miről van szó, Koronás? És mi ez a fülhasogató zaj? - kérdezték egymás szavába vágva.
- Ez a zaj, és a veszedelem, ami miatt hívattalak Benneteket, egy és ugyanaz a dolog. Egy mindent elpusztító örvény készül kitörni rejtekéből, mely addig fog tombolni, míg Óperencia egyenlő nem lesz a nullával.
A kishalak ámulattal hallgatták a történetet, melyet Koronás folytatott.
- A krónikák szerint még amikor a dédapám nagyapja volt az uralkodó, akkor már pusztított ez az örvény országunkban. Apám azt mesélte, hogy valahol a tenger legmélyebb bugyrában tátong egy óriási lyuk, melynél sötétebbet nem látott a világ... ebben raboskodik a mindenség leggonoszabb varázslója. Akkor ő szabadította ránk a pusztulást, ezért is van bezárva. Nem tudom, megmondani, hogyan juttathatta ki az örvényét börtönéből, én mégis azt gyanítom, most is az ő uszonya van a dologban. Kérlek Benneteket, járjatok utána a dolognak, és szabadítsatok meg bennünket a varázsló átkától!
- Miért pont minket kérsz erre?! Hiszen nálunk kisebb halakat keresve sem találnál egész Óperenciában!
- Leghűségesebb jósnőm, a Banyahal azt jövendölte, hogy "csak egy kis keszeg mentheti meg országunkat, senki más"! Wanda, téged pedig arra kérlek, kísérd el Fisheet, biztosan a segítségére leszel!
Nincs vesztegetni való időnk! Úgy áll a helyzet, hogy most ugyan még a tátongó lyuk felett keringve gyűjti erejét, hogy elszabadulásakor minél nagyobb pusztítást végezzen, de amint elszabadul, többé nem lehet megállítani, tehát azonnal indulnotok kell!
- De hogyan tudjuk megfékezni? Nincsen fegyverünk, csak a puszta uszonyunk! - tétováztak a kishalak, hiszen még most is azt gondolták, hogy nagyobb halak alkalmasabbak lennének erre a feladatra.
- Nem is lesz rá szükségetek! - bíztatta őket Koronás - a Hókuszhal erejével szemben nem érdemes fegyverrel harcolni, őt kizárólag furfanggal lehet legyőzni! Abból pedig Nektek van a legtöbb! - bíztatta őket a király.
Ezzel elbúcsúztak, és a két jóbarát útnak indult. A palota kapujában megálltak, körülnéztek.
- Hogy találjuk meg az örvényt, merre induljunk, Fishee?
- Követjük a hangját! Amerre erősödik, arra megtaláljuk! Siessünk!
Tiszta erőből úsztak, az egyre erősödő hang irányába. Egyszercsak megpillantották z addigra óriásira növekedett szörnyeteget, és az alatta tátongó lyukat, amiből táplálkozott.
- Te szent tengeri Megmentő! - álmélkodott Wanda, és még pislogni is elfelejtett a rémülettől. - Még életemben nem láttam ehhez foghatót!
- Én sem! - rémüldözött Fishee.
- Hogyan győzhetnénk le ezt a borzalmat? - rebegte Wanda.
- Még nem tudom, de gondolkodom! Nézzünk körül a környéken! - javasolta.
Így hát különváltak, hátha találnak valami megoldást. Ahogy távolodtak egymástól, érezték az örvény húzó erejét. Tudták, hogy nagyon kevés idejük maradt a cselekvésre, sürgősen ki kell találniuk valamit.
Fishee ekkor megpillantotta Bálintot, a bálnát, aki egy hatalmas követ görgetett maga előtt.
- Mit csinálsz azzal a kővel Bálint? - ordította Fishee, hogy túlharsogja a robajt.
- Labdázni akartam vele, de már elment a kedvem. Ettől a zajtól megfájdult a fejem.
Fisheenek remek gondolata támadt; - Azt hiszem, tudom a megoldást, hogy újra csend legyen. Segíts Bálint! Görgessük a követ a hang irányába!
Minden erejüket összeszedve feszültek neki a kőnek, hogy minél előbb elérjék céljukat. Mikor közelebb értek, és meglátták Wandát, kétségbe estek. Szegény kis vitorlás már alig bírta tartani magát egy közeli hínárba kapaszkodva. Az örvény addigra olyan erőre gerjedt, hogy már kezdte magába szippantani a környéken lévő kavicsokat, növényeket, és persze a vitorlást.
- Kapaszkodj Wanda! Jön már a segítség! - kiabált Fishee - Toljad Bálint! Meg kell mentenünk a barátomat!
Azzal minden eddiginél nagyobb akarattal tolták a követ.
Az örvény addigra annyira felerősödött, hogy a hínár már épp kicsúszni készült Wanda uszonyai közül, mikor iszonyú erejével szívni kezdte a hatalmas követ, mely lassan engedelmeskedve belegördült a lyuk szájába, és teljesen elzárta azt. A hatalmas szörnyeteg tehetetlenül omlott az iszapra, és mélységes csend lett.
A megfáradt cimborák végre fellélegezhettek. Fishee törte meg a csendet;
- Te Bálint! Honnan vetted azt a követ? - érdeklődött gyanakvóan.
- Tulajdonképpen... - nézett körül a bálna - azt hiszem, pont innen.
- Sejtettem. - sóhajtotta Fishee.
- Te jó ég! Ez azt jelenti, hogy Te szabadítottad ránk ezt az izét?! Tudod, mind meghalhattunk volna! - szörnyülködött Wanda.
- Nem tudtam! Nem is sejtettem! - szégyenkezett Bálint - Én csak játszani akartam!
- Hagyd, Wanda! Honnan kellett volna tudnia, hogy mi lapul a kő alatt?! És ha meggondolod, neki köszönhetjük, hogy megmenekültünk! - békítette Fishee. - Inkább menjünk vissza a palotába, és mondjuk el Koronásnak, hogy minden rendben van! - és hangsúlyt adva szavának, elindult.
- Én nem megyek! - vonakodott Bálint - én okoztam az egész galibát! A király a fejemet véteti, ha megtudja!
- Ugyan már! Bármi is volt a borzalom oka, Te segítettél megállítani! Nélküled mind meghaltunk volna! Jól ismerjük Koronást, igazságos, jó király! Nem fog haragudni rád! - bíztatták a kishalak.
Végül Bálint beadta a derekát, így együtt érkeztek a palotába, ahol már mindenki tudta, hogy a bátor kishalak megmentették Óperenciát a pusztulástól.
A király nagy ünnepséget rendezett a tiszteletükre, és az est fénypontjaként kitüntette a hősöket, de még a szégyenkező Bálintot is.
- Országom népe mindig hálás lesz bátor megmentőiknek, és ezt mindig érezni fogjátok! Többé nem szenvedhettek hiányt semmiben! - harsogta Koronás, és a tenger lakói egyetértően éljeneztek.
Fisheenek a meghatódottság könnyei gyűltek a szeme sarkába. Arra gondolt, milyen boldog, hogy itt lehet, és hogy milyen büszke lenne rá az édesanyja, ha most ezt látná.
A következő heteket csendes békesség jellemezte, nem történt semmi szokatlan. A jóbarátok gyakran úszkáltak a közeli öbölbe, hogy a sziklákhoz dörgölőzzenek, s a napsugárban sütkérezzenek.
Egyik alkalommal, miközben a vidám kergetőzésben megfáradva kinyújtóztak a part mentén, rémült kiáltozásra lettek figyelmesek;
- Szentséges Hal a vízben! Meneküljetek, ha kedves az életetek! Ússzon ki merre lát! - kiabálta az ijedtségtől sápadtan Béci, a béka.
A kishalak azonnal az iszapba bújtak, s a hang irányába kukucskáltak. Hogy nem láttak semmi félelmeteset, az nem számított biztonságnak, hiszen mindketten tudták, ha előbújnak, azzal az életüket kockáztatják. Ezért úgy határoztak, ott fognak lapítani, amíg a veszély el nem múlik.
- Na csak próbáljon elkapni! Majd én megmutatom neki! Jól megcsípem a lábát az éles ollóimmal! - zsörtölődött Rákapó.
- Kinek csíped meg a lábát? - érdeklődött Wanda kidugva fejét a biztonságot nyújtó iszapból - Majd kiugrik a szívem, annyira zakatol a félelemtől! Mi történt már megint?!
- Azt mondják a heringek, hogy egy gólya ereszkedett a partmenti sziklákhoz... gondolhatjátok, mit akar, de majd adok én neki! Nem engedem, hogy bárkit is bántson Óperencia lakói közül! Egy teremtett lelket sem fog a begyébe gyömöszölni, arról kezeskedem! - ezzel harcias kedvétől nem tágítva eliramodott a part felé, amerre a gólyát sejtette, de még visszakiáltott; - El ne mozduljatok innen!
- Mi lesz, ha baja esik Rákapónak? Nem kellene mégis segíteni neki? - kérdezte Fishee.
- Hallottad, mit mondott... Te is tudod, milyen, ha mérges! Én innen egy uszonycsapást sem teszek, míg vissza nem tér! - szabadkozott Wanda.
- Mikor mi bajba kerültünk, ő mindig segített nekünk... én bizony utánanézek, hátha hasznomat veszi! - ezzel elindult.
Wanda hamar rájött, hogy az öreg ollókezű haragja közel sem olyan félelmetes, mint az a lehetőség, hogy barátját baj érheti, ezért azonnal a nyomába eredt. Olyan őrült iramban száguldott, észre sem vette, hogy utolérte barátját, ezért tiszta erőből belerohant. Ezután együtt nézték, ahogy lábait felváltva a magasba kapkodva próbálja Rákapó ostromát hárítani a gólya, miközben torka szakadtából kiabál;
- Értsd meg végre, te vén tengeri medve, hogy nem akarok én itt megenni senkit! A barátomat keresem! Tavasszal, mikor vándorútra keltem, megsajnáltam egy magányos halacskát, és elhoztam ide, a tengerbe! Most, hogy közeleg az ősz, gondoltam; visszafelé reptemben meglátogatom. Szeretném tudni, jól érzi- e itt magát, talált-e barátokat, mert mivel úgy is a Kerek tó felé veszem az irányt, megkérdezném, nem jönne-e velem.
- Kelep! Kedves Barátom! De örülök, hogy újra látlak! - kiáltozta Fishee az ismerős hang irányába boldogan. - Jó nagy riadalmat okoztál Óperencia lakói körében, ugye tudod?! Már azt hittük, itt a világvége, és mindannyian gólyaeledelek leszünk!
- Ezt hitted rólam? - kacagott jóízűen a gólya - pedig ha valaki, akkor Te tudhatod, hogy én vagyok a legjámborabb gólya kerek e világon! Nem bántok egyetlen halat, békát, de még egy árva legyet sem!
- Dehogyis rólad! - védekezett a keszeg - nem tudtuk, hogy Te vagy az, csak azt hallottuk, hogy egy gólya!
- Képzeld! Mióta Veled találkoztam, azóta nincs szívem megenni senki halfiát... azóta csak növényi eredetű táplálékot fogyasztok, és bátran állíthatom, olyan egészséges vagyok, mint a makk, hiszen azóta kerül minden nyavalya! Nem is gondoltam, hogy ilyen egészséges a vega konyha! Attól a naptól igyekszem minden gólyatársamat meggyőzni a húsmentes étkezés jótékony hatásairól, és mondhatom, akadnak követőim szép számmal!
- Szerencséd, te hosszúlábú! Most megúsztad a pedikűrt! Csak aztán tévútra ne térj, mert még dédipapa-korodban is emlegetni fogod éles ollóimat!
- Hallod-e Rákapó! Te aztán nagyon harcias vagy! De mint már mondtam, megnyugodhatsz! Soha többé nem eszem halat! Azért jöttem, - fordult a keszeg felé - mert vége a nyárnak, s én újra a Kerek tó felé veszem az irányt... azt gondoltam, megkérdezlek, lenne-e kedved velem tartani.
Wanda most ocsudott fel meglepetéséből, s csodálkozását riadalom váltotta fel. Szeme sarkában könnycsepp gyülekezett, tekintete elhomályosult. Kétségbeesve figyelte Fishee reakcióját, hiszen szörnyen félt, hogy barátja Keleppel tart, s ezzel elveszíti egyetlen, legigazibb barátját.
A kis keszeg megérezte barátja félelmét, hiszen ezen a nyáron annyira kiismerték egymást, hogy szavak nélkül is tudták egymás gondolatát.
- Na, mit válaszolsz? - sürgette a gólya.
- Kedves vagy Barátom, hogy felajánlod - kezdte bátortalanul, - de Óperenciában jól érzem magam! Végre társaságra leltem, és van egy igaz barátom - mosolygott Wandára, aki ettől megkönnyebbült. - Te is tudod, ez volt minden vágyam! Míg egyedül tengettem életem, csak arról álmodoztam, hogy legyen társaságom. Sok év magányoskodás után most végre van, és én ettől végtelenül boldog vagyok. Ezt a boldogságot pedig a jó szívednek köszönhetem! Nem szívesen mondok neked ilyet, de ezúttal nélkülem kell útrakelned! És amikor erre jársz, fltétlenül látogass meg bennünket! Mindíg szívesen látunk!
Ezzel Kelep szívélyes búcsút intett, majd lomha szárnycsapásai ellenére szélsebesen elnyelte a láthatár.
A kishalak csak most vették észre, hogy már egy teremtett lélek sincs körülöttük, teljesen magukra maradtak.
- Érzed, Wanda, mennyire lehűlt hirtelen a víz? - próbált társalogni Fishee.
- Ahogyan Kelep is mondta; vége a nyárnak. Hamarosan jég borítja majd egész Óperenciát - magyarázta a kis vitorlás. - Menjünk, hajtsuk mi is téli álomra uszonyainkat, a többiek már mind otthon pihennek.
A kishalak a gólyával való találkozáson töprengve, szótlnul tették meg a hazafelé vezető utat, de mire megpillantották otthonukat, kedvüket a tőlük már a jól megszokott derű jellemezte.
Miközben elfogyasztották a téli álom előtti utolsó vacsorájukat, jóízűen kacagtak a harcias Rákapó és a lábait riadtan kapkodó Kelep jelenetén.
- Aludj jól! - köszöntek egymásnak - Tavasszal találkozunk!
Ezzel mély álomba szenderültek, és új kalandokról álmodtak.