Évszám
2010
Szülővárosomnak – Orosházának – nincs élő vize, így nekem és családomnak a várostól 3–4 km–re lévő, békákat rejtő, gyopárosi tavak jelentették a nyári lubickolást, a csónakázást, később a romantikus tóparti sétákat. Élő folyót – a Tiszát, a Dunát – csak iskolai kirándulások alkalmával láttam. Nyári napsütésben a csillogó víztükör, mely állandó mozgásban volt mindig elbűvölt. Hallottam ugyan nagy folyami árvizekről, mint például az 1838–as dunai, mely elmosta Pestet és hallottam báró Wesselényi Miklósról a bátor „árvízi hajósról”, aki nem kímélve magát, mentette az embereket a jeges áradatból. Ismertem még halhatatlan költőnk Petőfi Sándor Tisza című versét is melyben az elszabadult árhullámot a sokszor idézett verssorokkal jeleníti meg:
„Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!”
De ez mind olyan régmúltnak tűnt, manapság már ilyen nem fordulhat elő, hiszen a falvakat, városokat gátrendszerek védik a folyók mentén – gondoltam.
Életem úgy fordult, hogy házasságom révén, 1964. tavaszán mégis folyó menti városba, Makóra költöztünk. Ez a híres „hagyma város” már a középkor óta lakott – az erdélyi vízgyűjtő területhez tartozó, gyors sodrású Maros folyó partjára települt. Az első írásos feljegyzések szerint, alapítója, akiről a nevét is kapta, a gazdag földbirtokos – Makó bán volt. Az 1960–as években már több mint 30.000 lakossal büszkélkedett.
Megszerettem ezt az alföldi kisvárost, a folyóval együtt. Nyári hétvége nem telt el úgy, hogy azt ne a Maros parton töltöttük volna. Éppen csak át kellett menni a töltésen és már is a hatalmas ártéri fák közt hűsölhettünk, vagy a strand meleg süppedős homokján napozhattunk, kánikulák idején langyos vizében gyermekeinkkel lubickolhattunk, vagy szárazabb időszakban amikor annyira leapadt a víz, hogy a széles homokpadon apró szigetek alakultak ki a mederben – hatalmas homokvárakat építgettünk. Az egész város a Maros parton szórakozott a május 1–i felvonulások, majálisok alkalmával is a folyót átívelő híd közelében.Rengeteg bográcsban főtt a birka– és a marhapörkölt, aminek az illata, de még a füstje is csábító volt.
Gyakran horgásztunk is a Marosban. Ha kedvezett a horgász szerencse, nagy vacsorát csaptunk a különböző halfajtákból. Legtöbbször ponty vagy keszeg kapott a csalira, de nem ritkán harcsa és márna is akadt a horogra. A szálka nélküli rántott harcsa húsa csak úgy omlott a szánkban. A part menti üdülőkben vidám társasági élet folyt. A kiskertekben, a „bigecsekben” sok–sok friss zöldség és ízletes gyümölcs termett a termékeny talajon.
Erdélyi utunk alkalmával végig haladtunk a Maros völgyén. Marosvásárhelynél még jelentéktelen patakocskának tűnik, amin könnyen, majdnem száraz lábbal át lehet kelni. De a Havasokból és a Déli Kárpátokból számtalan kisebb folyó táplálja, növeli, szélesíti. Összeszedi először a Görgény vizét, aztán a Nyárád duzzasztja, majd az Aranyos, a Kis– és Nagy–Küküllő szélesíti, délről a Sebes is beleolvad. Aradnál már igen széles és mindig élénk kereskedelmi útként szolgált. Erdélyből tutajokon szállították a sót, a fát és egyéb terményeket, hogy Makónál kirakják, vagy Szeged alatt Tápénál átvegye a Tisza.
Tavasszal, esőzések alkalmával gyakran megduzzadt, „kilöttyent” a bokros, szederindás ártérre, de gyorsan vissza is húzódott. Ilyenkor jól megöntözte a kiskerteket, termékeny iszappal, homokkal megterítette, ami a lakosok szerint többet ért, mint a trágyázás. Férjem szüleinek is közvetlen a folyóparton volt egy kis gyümölcsösük és veteményes kertjük, szőlővel. Ez volt a „szilvás”. Itt megtermett egész évre a zöldségféle és a különféle gyümölcsök. A körte, az alma, a besztercei szilva, a birs, a 100 éves diófa, a szőlőtőkék bőven ontották az édes gyümölcsöket. Számban érzem most is a finom ízeket. De egész évben nem fogyott ki az igazi szilvapálinka, a törköly és a jó italú bor sem. A maros part minden szempontból kincsesbányának számított a kisebb falvak és Makó város történetében egyaránt. Egyszóval a Maros évekig a jó oldalát mutatta nekünk. 1970–ben aztán megmutatta a másik oldalát – a félelmeteset is.
A történelem 3 nagy marosi árvizet jegyzett fel napjainkig, bár előzőleg is volt, talán több is, de azokról írásos feljegyzést nem találtam. Az első, mely csaknem 190 éve, 1821. július 3–án (Szent Jakab havában) Szentlőrincnél tört a városra és hatalmas pusztítást okozott. Szám szerint 821 épület összeomlott és a város só pajtáiban is „fél ölnyinél” feljebb ért a víz. E szomorú történetet Gilicze István parasztköltő jegyezte fel: – „Én együgyű paraszt írtam ezt és nem más.” Szegeden Grünn Orbán betűivel nyomtatásban is megjelent, még ugyan azon évben: P. Makó városának vízáltal való pusztulásáról – címmel. (Egyetlen eredeti példánya a Szegedi Városi Somogyi Könyvtárban található). 130 évvel később, 1951–ben Tápén még özv. Nagy Mihályné énkelte a „makai” árvíz nótáját, amit Péczely Attila és Várnai Péter énekeltetett fonográfra melyet egy emlékkönyvben Kodály Zoltán 70. születésnapjára ki is adtak.
„ Szentlőrinc tájékán ki ezt elsőbb látta,
Életire ki–ki csak a halált várta,
Lerogyott házait jajszóval siratta,
Sok udvaron a víz ölnél több vala.”
A második nagy áradat csak 111 év múlva, 1932–ben következett be, akkor 580 cm–es vízszintet mértek. A feljegyzés szerint, az utolsó makói vízi malom is ekkor ment tönkre és szintén sok ház omlott össze. Erről még vannak élő tanúk, akik tudnak róla mesélni. Ezután 38 évig ismét a békés oldalát mutatta a Maros.
1970 tavaszán, május 10–e körül –már a televíziózás korában – az esti híradókból és a rádió időjárás–vízállás jelentéseiből szubtrópusi esőzésről kaptunk híreket. Erdélyben a Maros vízgyűjtő területén 48 órán belül 120 mm eső hullott és ez a feljegyzések szerint harminckétszeresére duzzasztotta a folyó átlagos szintjét. Ez a soha nem látott, elképesztő mennyiségű (a becslések szerint 2,5 milliárd m3–nyi) víz kiszabadult a hullámtérből május 14–én hajnalban, de még Románia területén és több mint 1100 helység került víz alá, 80000–nyi lakóházzal, 270.000 embert kellett kitelepíteni. A házak mintegy fele összedőlt és több mint 140 fő emberáldozatot követelt.
A veszélyes árhullám május 17–én, vasárnap érkezett az országhatárhoz. Kovács Pál gátőr délelőtt 10,30–kor telefonon jelentette a Makói Tanácsházára Dr. Forgó István tanácselnöknek, hogy a vízjelzőt már „benyelte” az árhullám, iszonyatos mennyiségű víz jön és ez csak is Makónak tart. A legenda szerint állítólag az is elhangzott, hogy: „nézze meg újból azt a mércét és legközelebb kevesebbet igyon, hogy jól lássa!”… De fél órával később is ugyan olyan izgatott volt a gátőr hangja a telefonban és nyomatékosan állította, hogy ő bizony ilyen mennyiségű vizet még soha nem látott Nagylaknál. A tanácselnök ezt már komolyan vette és 11,30–kor elrendelte a Csongrád Megyei VB elnökével egyetértésben a III. fokú árvízvédelmi készültség felállítását. A város vezetőit azonnal magához rendelte és megkezdődött az árvízvédelemre a felkészülés a Maros folyó magyarországi szakaszán, mintegy 50 km hosszan. A Védelemvezetőség 10 stábot hozott létre, megszabott speciális feladatok ellátására.
I. Központi irányító stáb
II. Közerő mozgósítási stáb
III. Ellátási stáb
IV. Összekötő stáb – MÁV–AKÖV–Búvárszolgálat
V. Elszállásolási stáb
VI. Egészségügyi stáb
VII. Állategészségügyi– és szállítási stáb
VIII. Agitációs–Propaganda stáb
IX. Kitelepítettek és itthoniak összekötő stábja
X. Jogügyi stáb
A víz feltartóztathatatlanul jött, az idő azonnali intézkedést sürgetett. Nyomban felmerült a lakosság esetleges kitelepítése a falvakból és a városból. Első feladatként az akkori Munkásőrségnél ellenőrizték a térképeken a tengerszint magasságokat a lakosság kitelepítésének sorrendjéhez. Megállapítást nyert, hogy Makó – Földeák és Maroslele van a legmélyebben – a tengerszint felett mintegy 78–80 méterrel – de a többi Maros menti település is alig magasabb ennél a szintnél. Itt várhatók leghamarabb a fakadó vizek a gátak mellett. Mivel a folyó vízszintje előre láthatóan meghaladja az 1932–es 580 cm–t, így, az szinte 4 méterrel lesz magasabb a város épületeinek földszintjénél. Elképesztő mennyiségű és erejű víz a város felett! A város vezetői és a stábtagok egész éjjel dolgoztak a legégetőbb intézkedések sorrendjéről és végrehajtásáról. A lakosságot azonnal tájékoztatták a súlyos helyzetről, az esetleges kitelepítés elrendeléséről és óriási erővel haladéktalanul hozzákezdtek a gátak erősítéséhez és megemeléséhez. Felhívást intéztek, a munkaképes férfiakhoz, hogy minél nagyobb számban jelentkezzenek védelmi munkára. Szinte azonnali intézkedésre volt szükség minden területen. Még azon a hajnalon, – május 18–án, 3 óra 15 perckor – megérkezett az első segítőkész egység Békéscsabáról, 300 fő katona. Őket az egyik általános iskola tantermeiben és tornatermében szállásolták el. Az elsők között érkezett segíteni a pécsi katonai alakulat is autóbuszokkal, és 19 gépkocsival. Szegedről is 30 autóbusz és 92 tehergépkocsi érkezett.
Mivel Makó mezőgazdasági város, a 4 nagy területű termelőszövetkezet – a József Attila, a Lenin, a Kossuth, az Úttörő – a tavaszi permetezéshez, gyomirtáshoz igen nagy mennyiségű méregkészlettel rendelkezett. Ezt biztonságos helyre kellett elszállítani a nagy arányú környezetszennyezés elkerülése végett. A nagyüzemek és a magán gazdaságok is jelentős mennyiségű állatállománnyal rendelkeztek. Gátszakadás esetén ezek mentése is óriási feladatot jelentett.
Közben a vízszint állandóan emelkedett. Május 18–án éjjel 10 órától 19–én hajnali 2–ig – 3 óra hossza alatt – 93 cm–t, tehát majdnem 1 métert emelkedett. Már 1100 fő dolgozott a gátakon, de folyamatosan jelentkeztek a lakosok és az üzemek dolgozói is. A közúti és vasúti híd alatt ekkor már nem fért el a víz, félő volt, hogy rettenetes erejével elsodorja azt. Ezért kővel megrakott szerelvényekkel terhelték meg.
A térség kiterjedt és sűrű csatornahálózattal rendelkezik. Ezek is sorra megteltek, sőt a Bogárzói útnál és a Rátz úti hídnál „kijött a víz!” A Sámsoni főcsatorna és a Csanádpalotai út mellett mintegy 200 méteres szakaszon erősen szivárog a víz – érkezett az újabb jelentés. Azonnali erősítést kértek mindenhová.
A Dunántúlról 3 gyors teher szerelvény érkezett a térségbe kétéltű járművekkel melyek folyamatosan szállították a köveket, homokot, zsákokat. Dégen Imre a Vízügyi Kormánybiztos is a városba érkezett. Elrendelte, hogy Makó körül új körgátat kell építeni haladéktalanul.
Május 20–án 1 óra 30 perckor a Makó–újvárosi állomásról már az a jelentés érkezett, hogy a Rákóczi úti csorgóhídnál 2 méteres szakaszon, 2 óra 15 perckor a Palotai út baloldalán, mintegy 300 méteres szakaszon átbukott a víz. A Rákosi csorgóhídhoz, a tanyaszéli iskolához is azonnali segítséget kértek, – homokot, zsákokat, embereket.
A vízállás május 20–án reggel 6 órakor már 594 cm volt, meghaladta az 1932–es vízszintet, és megjelentek az első buzgárok. Ez a feltörő víz, a mentett oldalon a gátak legveszélyesebb ellensége, a hidrosztatikus nyomás következtében.
Éjjel 12 órakor a vízszint már 624 cm volt. Szentesről 60.000 homokzsák érkezett és újabb ezer főt vezényeltek a legveszélyeztetettebb szakaszokra. Ekkor már folyamatosan cserélni kellett a munkában résztvevőket, hiszen az állandó megfeszített igénybevételben nagyon kimerültek. A helyzet annyira kritikussá vált, hogy megkezdték a lakosság részleges kitelepítését. Először a Városi Kórházat, a Szociális Otthon lakóit, a Gyógypedagógiai Intézet lakóit szállították Hódmezővásárhelyre és Szentesre – a fekvő betegeket, járóképteleneket mentővel, a járni tudókat autóbuszokkal, vonattal. Hangosítással felszerelt autók járták az utcákat, felhívva a lakosság figyelmét, hogy a kitelepítés azonnal megkezdődik.
A pincékben már feltört a víz. Menteni kellett a város élelmiszer raktárait, az intézmények pótolhatatlan iratait, hivatalos okmányokat, birtokleveleket, a könyvtárak, múzeumok felbecsülhetetlen értékeit, a takarmány raktárakat stb.
Május 21–én tovább folytatódott a lakosság, elsősorban az idősek, a nők és a gyerekek kitelepítése. Otthonunkban igyekeztünk mindent biztonságba helyezni. Az ágyneműt, ruháinkat, a tartós élelmiszereket feltettük a szekrények tetejére, padlásra. Féltett könyveimet dobozokban a legfelső polcokra. A új (első) hűtőszekrényünket az asztal tetejére és mindent áramtalanítani kellett. Ki tudja, hogyan látjuk viszont ezt az otthont? – vagy elviszi a Maros vize? – hiszen asztalt, szekrényt, sőt megfulladt állatokat is láttunk az áradatban sodródni. Volt, aki a kotlóssal együtt a kelő kiscsirkéket, kiskacsákat, kislibákat is felvitte a padlásra. Egy része ott is pusztult.
Kisebb–nagyobb csomagokkal, l–2 napi élelemmel, a legszükségesebb váltóruhával és összeszedett értékekkel várakoztunk a város kijelölt pontjain az indulásra. Az egész város az utcákon bolyongott. Autóbuszokkal vittek az állomásra, ott már készen álltak az üres szerelvények. Aztán megindult a város.
Éjfél körül érkeztünk Vásárhelyre, illetve Szentesre. A házak ablakai nyitva voltak és a tulajdonosok az árvíz elöl menekülteknek szállást adtak.
– Hozzám jöhet 3 fő, hozzám 4 fő – integettek az ismeretlenek felé. Az időseket átkarolták az álmos, síró gyerekeket karjukra vették. – Készen van a kakaó, meleg tea, szendvics, sütemény, kis kád is van meleg vízzel, meg van vetve az ágy – a legszívélyesebben kínáltak, invitáltak mindenkit. Szívbemarkoló erre az összefogásra és szívből jövő, meleg, szeretetteljes segítségnyújtásra visszagondolni, még 40 év után is. A soha nem látott idegeneket családjukba fogadták a legnagyobb bizalommal és közvetlen barátsággal. Reggel aztán elmentek dolgozni és a munkából hazatérve meleg vacsorával várták őket a makóiak. Alkalmazkodtak, segítettek, nem éltek vissza a vendégszeretettel. Életre szóló barátságok, sőt szerelmek szövődtek e kényszerhelyzetben a családok között. (Ma már ilyen alig képzelhető el.)
Én, 6 éves kisfiammal és a velünk egy házban lakó tanárnő 3 kislányával, idős anyósával együtt, nagybátyáméknál kaptunk szállást – heten. Ennyi ágy nem volt, de olyan fáradtak voltunk, hogy a padlóra terített plédeken is jól aludtunk.
Reggelre Makó kiürült, Vásárhely megtelt. A patinás Fekete Sas Szálloda épületének termeit vastagon borította szalma, mert akinek nem jutott hely a lakásokban, ott hajtotta álomra a fejét. 18 ezer lakost telepítettek ki azon az éjszakán Makóról, Marosleléről, Földeákról, Óföldeákról és a veszélyeztetett tanyákról. Vásárhelyre 12.500 főt, 3.500 főt Szentesre, de sokan mentek más falvakba, városokba is, főképp rokonokhoz. Természetesen voltak kirívó esetek is. Némelyeket nehezen lehetett meggyőzni a közelgő veszélyről, maradni akartak. Az egyik család éppen haragban volt a nagymamával, aki este bevette a nyugtatóját és mélyen elaludt a szobájában. A család nem szólt neki a kitelepítésről, otthon hagyták. Másnap reggel az idős asszony senkit sem talált, még a szomszédokban sem. Halálra volt rémülve, hogy mi történt?
Vásárhelyen az Oldalkosár utcában szükségkórházat rendeztek be főleg az egyedül álló, járóképtelen, betegek részére, akik nem tudták magukat ellátni. Én is – kórházi dolgozóként – az adminisztratív munkákat láttam el. Több mint 200 idős ember feküdt itt, egy részük alultáplált, elhanyagolt öltözetű. Ágy itt sem jutott mindenkinek, többen csak a padlóra terített matracokon feküdtek. Egyesek sírtak, azt sem tudták hol vannak, miért kell nekik itt lenni. Volt, aki azt kérdezte: – Talán ez egy újabb háború? Egy idős néni kukoricacsuhéból font, megviselt szatyrot szorongatott. Mosdatásnál sem akarta elengedni. Nagy mennyiségű papírpénz volt belegyömöszölve. Alig tudtuk meggyőzni, hogy a trezorban jobb helyen lesz. Talán kenyéren és vízen élt… Valószínű nem volt tisztában a pénz értékével sem. Volt, aki életében ekkor mosakodott először fürdőkádban és volt aki a személyi adatok felvételénél csak suttogva merte bevallani, hogy ő bizony nincs az urával megesküdve, csak „vadházasságban él”. Az itt dolgozók példás hivatástudattal szinte missziós feladatot láttak el. Mindenkit megfürdettek, tiszta ruhával, meleg étellel látták el őket, a betegek gyógyszert, vitamint kaptak.
A férfiak már napok óta a gátakon dolgoztak éjjel nappal, váltáskor hazaszaladtak, megetették, megitatták az otthon maradt állatokat – a szomszédét is, ahol kellett. Az üzemekben leállt a termelés.
Közben az időjárás újra kedvezőtlenebbre fordult. Újabb esők áztatták a meggyengült gátakat. Romániából is további árhullámok érkeztek. A 624 cm–es tetőzést többé ugyan nem haladta meg a vízszint, de az apadás nagyon lelassult, mert a Tisza vízgyűjtő területén is nagy esőzések voltak. A Körösök rengeteg vizet hoztak. A Tisza vízszintje is 9 méter fölé duzzadt és Tápénál a Maros vizét visszatartotta, nem tudta befogadni. Az átázott töltések egyre kevésbé bírták a terhelést, amit a különböző rágcsálók járatai is meggyengítettek. A feltámadt orkán erejű szél felszaggatta az addig leterített védőfóliákat, az óriási víztömeg hullámverése még inkább rongálta a gátakat. A Hadári lejárónál (rámpánál) alakult ki a legkritikusabb helyzet. Itt annyira ömlött a víz, hogy egyesek már–már reménytelennek látták a további védekezést. A kövekkel megrakott teherkocsik lecsúsztak a töltés oldalról, elsüllyedtek a sárban, csak a katonai kétéltűek tudták megközelíteni a buzgárokat és a feltörő víznek megpróbáltak ellennyomó medencét kialakítani. Itt egész buzgársor alakult ki. A legnagyobb körülbelül 7 méter átmérőjű lehetett. Cölöpökkel, patria lemezek ezreivel, homokzsákok százezreivel igyekeztek az áradatot megfékezni. Az erőfeszítések ellenére május 22–én hajnalban olyan súlyos volt a helyzet, hogy várható volt a gátszakadás. Az akkor még hazánkban állomásozó szovjet alakulatok is részt vettek a védekezésben karöltve a magyar honvédség tagjaival. A kétéltű járművekkel addig hordták éjjel– nappal a köveket, hogy reggelre a legkritikusabb helyen mégis sikerült megerősíteni a gátszakaszt. Ha ekkor átszakadt volna a töltés Makót órák alatt elborította volna a víz. A szakemberek szerint egészen Vásárhely határáig megsemmisült volna a termőföldeken a már érő gabona, a kikelt kukorica, napraforgó, cukorrépa, a város világhírű értéke a vöröshagyma, fokhagyma és minden egyéb.
Drámai küzdelem folyt a falvak és a város megmentésért. Óriási erőfeszítést, hallatlanul összefogott szervezőmunkát igényelt a védekezés. Több ezer embert étellel, vízzel, teával, védőruhával – gumicsizmával, kesztyűvel – kellett ellátni. Szerszámokról gondoskodni, a járművekhez, a munkagépekhez folyamatosan üzemanyagot – benzint, gázolajat –biztosítani. A védekezők folyamatos cseréjét, leváltását megszervezni, hogy pihenni is tudjanak. Sátrakban aludtak, többnyire csak 3–4 órát aztán újból lapátolták a homokot a zsákokba, verték a cölöpöket, a 8 méteres patria lemezek ezreit. Éjjel nappal járőröztek, méterről méterre figyelve a szivárgó töltést. Több ideiglenes rádióállomás segítette a kapcsolattartást (mobil telefon még nem volt), a védvonal mellett elektromos világítást építetek ki, hogy éjszaka is láthatók legyenek a fakadó vizek. Az örvénylő folyó fényárban úszott a reflektorok fénycsóvájában. A város egész területén pedig járőrök biztosították a vagyonvédelmet.
Egy ilyen mezőgazdasági város térségében május végén, június elején egymást érik a tavaszi munkák. A nagyüzemekben, a kiskertekben, a fóliasátrak alatt zavartalanul fejlődtek, értek a primőr zöldségek. Már piacképes állapotban lehetett volna elszállítani Budapestre, vagy éppen külföldre. De nem volt, aki az újkrumplit, a hónapos retket felszedje, a paprikát leszedje, a földiepret beládázza, az újhagymát csomózza. Az asszonyok Vásárhelyen, a férfiak a gátakon. Május 28–ra ugyan a vízszint több mint 1 métert apadt, de a folyó még mindig méterekkel volt a város felett. Az Árvízvédelmi Területi Bizottság mégis úgy döntött, hogy hozzájárul az ipar– és mg–i üzemekben elmaradt, legsürgetőbb és legfontosabb termelőmunkáinak beindításához, olyképpen, hogy nappalra hazaszállítja – főképp – a nőket, de éjjelre vissza kell térniük a vásárhelyi ill. szentesi lakhelyükre, hogy biztonságban legyenek, hiszen a veszély még nem múlt el. A létszámot szigorúan ellenőrizték. Így, ha részlegesen is, megindult az üzemekben és a földeken a munka és az áruszállítás.
Egy–két napi apadás után viszont újabb 30–40 cm–es áradás következett az átázott töltésekre, újabb buzgárok keletkeztek. További megfeszített erővel kellett méterről méterre erősíteni a gátakat végig az 50 km–es folyószakaszon. Május 31–én 15.000 ember dolgozott a Maros és a Tisza gátjain. A város konyháin több tízezer adag meleg ételt főztek és szállították a védekezők számára. A maros parti Étterem hívogatta ugyan a vendégeket: „Szeretettel várjuk éttermünkbe”, – de a vízből csak a tető és ez a felirat látszott ki. Az ablakok felső széléig vízben állt az egész épület. Hódi Mihályéknak éppen május 23–án lett volna az esküvőjük népes lakodalmi vacsorával. Vagy 20 bográcsban főtt a birkapörkölt, de mivel az egész násznép a gátakon lapátolta a homokot – tánc helyett – így azt mind kivitték a folyó partra és ott fogyasztották el jóízűen. Cigányzene helyett csak a Maros hullámainak zúgását hallgathatták. A hullámtéren épült sok–sok kis nyaralónak is a tetejét nyaldosta a víz, vagy egészen elmosta a fából épülteket.
Az iskolákban már a kitelepítéskor véget ért a tanév. Az végzős középiskolás diákok számára viszont korrepetálásokat tartottak, – hiszen a tovább tanuláshoz, az egyetemi felvételikhez ez elengedhetetlen volt – majd a Hódmezővásárhelyi és Kecskeméti gimnáziumokban, technikumokban tettek érettségi vizsgát a tanulók.
Az összefogás szép példája, hogy minden felöl vagy emberi, vagy anyagi segítség érkezett. Például Székesfehérvár 200 ágyat küldött. Mohács város és a Salgótarjáni Üveggyár 260 dolgozója egy–egy napi bérüket ajánlották fel, e mellett 10.000 poharat, Szolnokról 21 vagon benzint küldtek, A Kőolajkutató Vállalat terepjáró autóbuszokat bocsátott rendelkezésre, hogy a szűnni nem akaró esőktől járhatatlan utakon is el tudják szállítani az embereket. A gyerekeket úttörőtáborokba várták a Balatonra, Keszthelyre és egyéb üdülőhelyekre. Sok–sok család önként jelentkezett, hogy diákokat nyaraltat.
18 napon át, szakadatlan küzdelem folyt a város megmentéséért, hiszen a lakóházak, a berendezések, az állatok és mindenféle személyi, társadalmi és vagyoni értékek sorsa forgott kockán. Az embert próbáló küzdelemben hősiesen álltak helyt a Magyar Néphadsereg katonái, a szovjet alakulatok, a vízügyi szakemberek és nem utolsó sorban a lakosok, szinte kivétel nélkül. A nem mindennapi összefogás eredményeképpen megnyugodtak a buzgárok, megszűntek a szivárgások, a víztömeg is egyre csökkent.
A város megmenekült!
Két hét után elérkezett a várva várt pillanat. Június 3–án, immár a veszély elmúltával visszatelepülhettek a városlakók. A családok újra egymásra találtak és otthonaikat legtöbben úgy találták, ahogy azon a május 20–i éjszakán hagyták. Örömkönnyek és őszinte hála tükröződött arcukon. Az állatállományt is visszaszállították. Természetesen a munka még nem ért véget, számtalan újabb feladatot kellett megoldani. A szennyezett kutakat fertőtleníteni, a lakóépületekben és egyéb vagyontárgyakban a károkat felmérni és helyreállítani.
Ezután még egy hónapig folytak a helyreállítások. Az Árvízvédelmi Operatív Bizottság csak 1970. július 4–én szűnt meg, amikor is az árvízvédelmi munkákat befejezettnek nyilvánították. Az összegzés szerint: 56 mérnök, 92 technikus 480 magyar katona, 250 szovjet katona, 160 speciális kiképzésű munkás, 121 búvár, 253 adminisztratív és konyhai személy, rendőrök – határőrök – munkásőrök mintegy 5000 fővel, a makói és a folyómenti falvak lakosai közül 20.550 fővel vettek részt a védekezésben. A térségben félmilliónyi homokzsákot töltöttek meg, sok ezer tonna terméskövet és számos más védelmi anyagot – fóliát, patria lemezt, stb. – használtak fel a védekezés során.
A Kárfelmérési– és Kármegállapítási Bizottság az alábbi összesítést készítette:
– a mezőgazdaság – termelőszövetkezetek – egyéniek – vadgazdálkodás kára: 81 millió forint
– az ipari üzemek – FÉG, Kolbászgyár, Medicor, Redőnygyár, stb. kára: 80 millió forint
– 149 házat kellett újjáépíteni, (főleg a régi vályogházak dőltek össze) 384 házban súlyos kár, de legalább ugyanennyiben kisebb kár keletkezett, amit helyre kellett állítani. Utakban, közművekben , gépparkban és még egyéb területeken több mint 70 milliónyi kár keletkezett. Összesen mintegy: 232 millió forint.
40 évvel ezelőtt, 1970–ben ez óriási összeget jelentett.
A szorgalmas makóiak igyekeztek munkahelyükön és otthonaikban a legrövidebb idő alatt rendbe hozni a keletkezett károkat és a megszokott, nyugodt mederbe terelni életüket, mint ahogyan szeretett folyójuk is megnyugodott és visszatért partjai közé a medrébe.
Dióhéjban, erre a 40 évvel ezelőtti eseményre, a példás összefogásra a város megmentéséért így emlékszem vissza és ma is csak megköszönni tudom minden dolgos kéz erőfeszítését, hogy otthonunk, a város megmenekült, nem esett áldozatul a pusztító vízáradatnak Örökké emlékezetes marad számomra és e generációból sokaknak ezek az események, de főképp az, hogy az emberi akarat, az összefogás, az önzetlen segítségnyújtás szinte csodákra képes. Még egy megvadult folyót is képes megfékezni.
Halhatatlan költőnk, József Attila sorait – akit ifjú évei ezer szállal kötöttek Makóhoz és Szegedhez – azóta sokszor elolvastam. A Megfáradt ember című versét 1923–ban, a Maros parton írta:
„…
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
Harmattá vált bennem a gond és a teher,
…
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.”
Szeged, 2010. január