Sötétedik. Tikkadt csönd borul a lusta nyárra. Az utolsó bágyadt fényt is elnyelte már a föld. Az elhagyatott vadászház beszakadt tetejéről dohos melankólia lóg, nem mozdul az élet, akár egy halálra fagyott álom. A padlás korhadt padlójára hűvös esőcseppek koppannak, beleborzong az erdei faépítmény. A jövőlátó, ám szárnya-tépett madár meggondolatlanul kukucskál ki a vékony résen, ki a zord környékre. Egy töltény süvít az éjszakában, halálos sebet ejt testén. Tűz lobban, gyengül a szívdobbanás, lecsukódik a borostyánszem, kialszik a fáradt fény, pihen a gondolat. Eljön az idő, a nagy madár elutazik, nem tudhatja, hova; csalogatja a sápadt Hold, szárnyra kapja a lendület, évezredeket ível át:
Hosszú hajú, szőrös, üvöltő embereket lát, akik kőbunkóikkal jól megtermett, vérszomjas állatokat kergetnek; sziklákba vájt szarkofágok állják a rablók útját; meglett, tangás urak szónokolnak a fellegvár tövében; királyok csuklanak össze a véres tőr fájdalmától. Kegyetlen, boszorkány égette tűz martaléka lesz a város, járvány tizedeli a népeket; turbános sereg keresztény koponyákat szúr a szablyáira; jeges csatát vív egy sebhelyes, forróvérű korzikai; korábbi hű szövetségesek fordulnak egymás ellen; arat a halál a földbe ásott keskeny utcácskákban; egy szobafestő karját emelgetve oltja ki az életeket; milliárdnyi éhes csontváz hörög a kiszáradt folyómederben és a kopár földeken.
A vörös-arany tollú madár egy más, számára ismeretlen világba téved, ám nincs egyedül. Valaki folyton üldözi. Talán egy éji angyal, egy tarka pillangó, egy kihunyt csillag az égi óceánból? Megfoghatatlan emberi alakban tűnik fel mindenütt. A madarat elhagyja jóstehetsége, nem tudja, amaz mihez akar kezdeni, őt követi, avagy csak egy rossz szellem? Lépten-nyomon a gondjaiba botlik: mézsört kortyolva, bambán támasztja a borkimérés pultját, hervadt vicceket mesél az utcákon. Szörnyülködik a pestis áldozatait látva; a régiségkereskedés poros polcain turkál a zsinórral átkötött, foszladozó múlt, az elavult római erkölcsök között; a sétatéren gyűjtögeti a galamboknak kiszórt kenyérdarabokat; lábakat taposva tolakszik az áruház pénztára előtt, nem lehet zavarni, hasztalan furdalja az állatot a kíváncsiság.
Aki már azon sem csodálkozik, ha az idegennek valahol messze földön akad a nyomára. Ott bolyong a párizsi Notre-Dame pillérei között, a balkáni szegénynegyedek szűk sikátoraiban, szóba elegyedik a brit hajógyárosokkal. Az orléans-i szűz kihamvadt máglyája körül lófrál, ahol furcsa fesztivál zajlik: a napfogyatkozás szürkeségében inkvizítort akasztanak az eretnekek. Befészkeli magát a gótikus kertek, az éj-szülte virágok, az itáliai szökőkutak, a sivatagi dűnék, az ősi görög templomok márványoszlopai közé. Diskurál a dzsungel állataival, megfogdossa a csoki lányok szemérmes arcát, magányosan tüntet a honi utcákon, kifacsart bibliai idézeteket firkál a makulátlan falakra.
Végül a kősivatag szikláinak árnyékában a titokzatos utazó megpihen. A magányos fa ágán nyugvó roppant madár előtt határozottan leveszi porruháját, kitárulkozik lénye: csontos, kemény vonalú arcél, sűrű bajusz, ezüstös haj; a rávetődő fény megvilágítja markáns mozdulatait, tekintetéből a lassú öregedés varázsa, a vasárnap ünnepélyessége árad, mintha üldözőből üldözötté válna; életet lehel az őt körülvevő természetbe, mellette a júdeai véres keresztfa gyökeret ereszt, rügyek pattannak ki rajta. Hangja rekedtesen vibrál:
- Én, a Remete sem vonulok el semmitől, a barlangom is e kerek földnek a része, ahol mamutok figyelnek a falakról, ahol én vagyok az úr, az önzetlen mindenható, az az én birodalmam. Ahol csend honol, a völgyeket, folyókat elrejti a homokharmat, a szél ölel át védelmezőn. Nem lehet a világtól elzárkózni, csupán mély álomba merülni... és élni az életet.
A vadászház kitört ablakán beáramlik már a friss, tiszta levegő; kiűzi a posványos, fojtogató esztendők búját-baját. Kihamvad a láng, felpezsdül a madár vére, erősödik a szívdobbanás, kinyílik a borostyánszem, pislákol a fény, cikázik már ezernyi üde gondolat, szirénhangokkal hívja a lüktető természet, gyógyult szárnya szemét takarja. Ám a sarokban ellenség moccan. Előbújik rejtekhelyéről, kitátja habzó száját. Becsmérel mindent, ami egyedi, elutasítja a tehetséget, lefitymálja a másképp gondolkodót, isteníti a tolakodó silányságot, fenyegetéssel illeti a madarat, mert az megveti az erkölcsi és szellemi selejtet. Törtető társai láthatatlanul támadnak, marnak és fertőznek mindenfelé.
Az óriás, gazdátlan állat tojik a problémákra, elhagyja örök búvóhelyét, nem is sejti, mi vár rá. Egy pillanatra fellebben a roskatag padlót borító bolyhos por, aztán méltóságteljesen alászáll, egy újabb sajátos alakzatot produkál a kísérteties lábnyomok között. Erőteljes szárnysuhogással emelkedik a fellegek felé, megkeresi azt a sodró tempójú tiszta folyót, hogy megfürödhessen kristályvízében, ott talán párra lel. Még lenéz a földre: hosszú hajú, szőrös, a felismerhetetlenségig eltorzult vadembercsordát lát, jól megtermett, vérszomjas állatok kergetik őket, kezükben puska és tőr. A mellettük babaruhában ugráló macskák förtelmesen hatnak, épp úgy, mint a gazdák lábaihoz dörgölőző idomított emberek.
Észreveszi, hogy vadonon túl két fura szerzet sétál a néptelen ugaron. Elkíséri őket a magasból. Életükben először lopakodtak ki az oltalmat adó sűrű, kerek erdőből. Elől légies léptekkel halad a pilleszárnyú, kecses tündérlány. Folyton hátrapislant, sorstársa cammog mögötte, a veszedelmes sárkány, fejét hol előre, hol hátraveti, dörögve szuszog. Egykoron három fejjel született, ám párbajokban elvesztett közülük kettőt. A rondábbik kettőt. Ez a maradék fej valahogy igen barátságos és megnyerő maradt, maga a leány van ezen a véleményen.
Összetartja a két lelket a nélkülözés, az egyedüllét. Valamikor ádáz ellenségek voltak, mint tűz és víz, de egymaguk maradtak a dzsungelben. Csakhogy ez a szabadság illúzió volt csupán. A tündéreket a koboldnépség üldözte el otthonaikból, a legtöbbjük nem élhette túl; míg a sárkányfajt a hős királyfik irtották ki, szinte mind egy szálig. A rengeteg szélén véletlenül találtak egymásra. Nemzettségük utolsói ők.
Álruhába bújva járják a környéket, még aggódnak az őserdőn túli világtól, vonakodnak megmutatni valódi mivoltukat. Úgy okoskodnak: ha foltos, szakadt ruhákban járnak, közülük valónak gondolják őket, és bizalommal fordulnak feléjük. Csak azt felejtik el, nem a ruha teszi az élőlényt, amikor megszólal valamelyikük, rögvest kiderül a turpisság, lehull az álarc róluk, fény derül arra, kik is ők valójában, körülöttük mindenki menten befogja a száját.
Különös sereglet tűnik fel a dombok között megbúvó völgyben. Feléjük sietnek, az éhség felülírja félelmüket. Amazok a szabadban lófrálnak, csak néhányan fekszenek rácsok mögött. Egy nadrágba bújt majom piros biciklivel dülöngél, színes papagáj fészkelődik a kormányon. Féktelen robogással, nyikorgó rollerral érkezik egy fiatal mackó, mellette két fóka az orrán csíkos labdát táncoltat, mellettük 101 kiskutya csahol.
A tündér és a sárkány örömittasan fogadja az eddig elszalasztott szépséges életet, elszédülnek a látványtól... másnap aztán ketrecbe zárva ébrednek. Marasztalja őket a vezér és testőrsége, nem lehet nekik ellenállni. A vezető - meghökkentő vagy sem - egy aprócska bogár, akit valamikor egy dühös elefánt rázott le magáról, szegény beverte a fejét egy kemény fatörzsbe, azóta képzeli magát tetterős oroszlánnak, övé a teljes hatalom a közösségben.
Még az egykori uralkodót is maga mögé vezényelte, megtagadta az ellene felhozott vádakat, belefojtotta a szót a panaszkodókba, lekezelte a bírálóit. Rokonai mind kulcspozíciókat foglalnak el, ott lapulnak a feltörekvő, fiatal állatok testén, fülében, láthatatlanul csípnek. Jobb keze, a marionett bábú szentül hiszi, ő maga mozgatja fején a madzagot.
A tündér és a sárkány új esélyt kap, számukra eleddig rejtett világot fedeznek fel, lelkesen tanulmányozzák; csak a piros krumpliorros, csörgősipkás paprikajancsitól tartanak módfelett. Minden este mérhetetlen türelemmel csinálják ugyanazt: a bájos leány zenére repked, a feketében pompázó sárkány tüzet fúj, majd vízzel önti le a lángot fogott tündérszárnyakat. A lecsurgó folyadék jótékonyan elnyeli a lány kristálykönnyeit. Körülöttük mindenféle lények mutogatják magukat. Vannak, akik a magasban ugrálnak, van, aki késeket hajigál, aki tigrisszájba bújik, akik eltüntetnek másokat, akik cintányérokat ütnek össze, miközben a porban bukfenceznek. Kürt harsan és dob pereg. Feldíszített lovak vágtáznak, foltos fenevadak bömbölnek, ostor csattan...
Ám minél meghittebb az otthont adó fészek, úgy szaporodnak el benne a csörgőkígyók, a mindenséget fürkészik, keresnek valamit, egy új prédát, akire kilövellhetik gyilkos mérgüket.
Aztán szörnyű este érkezik: a Mindenség egyetlen egyfejű sárkánya megbetegszik, a láztól túl sok tüzet okád, a nagy sátor lángra gyúl, majd összeomlik. Mutatványosok járnak gyászmenetet, Pierrot reménytelen szerelemmel ballag a hamvakon.
A cirkusz összedőlt. Mi lesz most? - ijednek meg a parádé hősei, de csak egyetlen röpke pillanatra. Aztán megszöknek az idomított állatok, ketrecük üresen tátong. Mindenképpen ki akarnak törni, bele a végtelen ismeretlenbe. Nem lehetnek járatosak a kinti vidéken, az aréna volt eddigi otthonuk, szentül hiszik: csupán az a való világ, amit eddig láttak, ahol éltek. Teljes harmóniában éltek, ódzkodtak a tudástól, mert az hatalmat ad, az pedig megrontja a kapcsolatokat.
A Tarkabohóc, aki a legszélesebb látókörrel bír közülük, azt tanácsolja a menekülő csapatnak, menjenek a titkos helyre. Létezik egy jellemkölcsönző, ahol nemcsak ijesztő külsejüket cserélhetik le, de kedvük szerint válogathatnak a számos szerethető karakterben, melyek a kibírhatatlan, erőszakos tulajdonságaik helyébe léphetnek. Igaz némelyik oly színvonaltalan, akár a szappanoperák szereplőinek bárgyú mosolya. Különösen vad szörnyeknek és bolondoknak felárral.
- Rátok bízom a földet, a titkot, mely eddig bennem lakozott, hogy az élet, amiben hisztek, ne csupán álomkép, hanem álomszép legyen - engedi őket az útjukra a bohóc.
Ám a helyszínen ráébrednek, a kereskedés bezárt, a jellemcserék már korábban megtörténtek, senki sem hozta vissza a régit, azok ott lapulnak valahol a városok, mezők, állatkertek, manézsok mélyén, új felhasználásra várva...
Két fura szerzet sétál a néptelen ugaron. Közelednek a sűrű, kerek erdőhöz.
- Ránk szabadult az idő, élvezzük hát ki a szabadság magányát - mondja a vadon szélén a tündér a sárkánynak. - Mindannyian egy gigantikus színházban élünk, ahol a csillagok figyelik a produkciónkat. Tapsot, elismerést alig kapunk, sokszor csak záptojás és rothadt paradicsom jut. Ennek a gömbölyű cirkusznak porondja maga a végtelen, nézőtere pedig az egész galaxis.
- Szép álmom csendben aludni kísér, simogat az ágyon, ha utolér. Láthatod agonizáló arcom, ki is vagyok nélküled, magam sem tudom. Várnak az éj katonái, nincs menekvés, tőlük féltelek - szakad ki a sárkányból a vallomás.
Hirtelen a magasból alászáll a nyomukat őrző termetes jövőlátó madár, a lábuk mellé telepszik. Nem retteg, szemében békesség tükröződik. Csőréből vékony, fennkölt hang hullámzik:
- Bocsássatok meg érte, de emeljetek magatokhoz, hogy egyetlen ragaszkodó ölelésben egyesülhessünk! Lelkünk legyen halhatatlan!
Erre mindhárman megfordulnak, némán hátrahagyják a biztonságosnak vélt erdőt, visszavágynak abba a másik létezésbe, hisz ott található valahol az öröm s a jó forrása. Ki akarnak lépni a maguk által kreált világukból, hogy betoppanjanak egy tökéletesebbe, mert az is valóságos. Fentről a madár az egyetlen helyes utat jelzi új barátainak.