Harminckét éves vagyok, informatikát tanultam az egyetemen. Jelenleg programozóként dolgozom, máris van néhány ütős szoftverem, egyiket pedig már meg is vette egy lézerfejlesztéssel foglalkozó szervezet. A szoftver nagyon tuti, több rendszer működésének koordinációját végzi, végtelenül intelligens, önálló optimalizációs döntéseket hoz, s bármennyi hierarchikus szintre alábontott döntéssorozatot fel tud dolgozni, kiszűrve az esetleges ellentmondásokat, vagy logikai anomáliákat. Robotszinten kommunikál, s nem akarom túlértékelni saját munkásságomat, de egy kis pluszmunkával akár mesterséges intelligenciává fejleszthető, amely önállóan is meghajtana egy olyan - szerintem - félprimitív rendszert, mint amilyet ez a lézeres kutatószervezet működtet. Mindenesetre tudhatnak valamit a szakmában, mert egyenesen az Egyesült Államok elnöke kérte fel őket, hogy vegyenek részt eszközeikkel az űrvédelmi rendszer kialakításában.
Tőlem aprópénzért megvették a szoftvert, a kormánytól pedig súlyos milliókat zsebeltek be, egyetlen változtatást sem ejtve rajta! Micsoda átverés! Balek voltam, de megérdemlem, mert nincs fantáziám a dolgokhoz! Az az átkozott pragmatizmusom állandóan megakadályoz abban, hogy tovább lássak az orromnál. Félek álmodozni, mert azt hiszem, elvesztem a talajt a lábam alól, és az ettől való félelmem mindent megakadályoz, leblokkol.
Bár az elején megígértem, hogy semmi személyeset nem fűzök a történethez, de annyit el kell mondanom, hogy egyáltalán nem hiszek sem a tudatalattiban, sem a felsőbb irányításban, vagy hatalomban, s nem érdekelnek a horoszkópnak nevezett csacskaságok sem. Pragmatikus embernek tartom magamat, akit nem rendítenek meg vallásos maszlagok, a hézagos elméleteiket hittel befedő szekták vagy egyházak.
Tisztánlátásomnak köszönhetően eddig még senkinek sem sikerült behálóznia, megtérítenie, vagy olyan dolgokra rávennie, amiket én nem akartam, vagy előtte meg nem győződtem arról, hogy én is akarom. Bár ez a hozzáállásom a világhoz megfosztott attól, hogy egyetlen percre is rózsaszínben lássam a körülöttem zajló eseményeket, arra azonban alkalmas volt, hogy az úgynevezett nagy csalódások elkerüljenek.
*
Eddig nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak, de most már látom, hogy nem elég kitalálni valamit, ami valóban működik és túltesz a megrendelő legmerészebb elvárásain is, de el is kell tudni adni, sőt látnom kell, mit is alkottam valójában! Ehhez kell az elrugaszkodás, a fantázia és a lebegés.
Az eladhatósághoz fontos a termék megjelenése, s néhány olyan funkció beépítése, amely egyébként semmire sem jó, de fokozza a hatást és a hisztériát, a sajtó erre bukik, a fejesek meg a sajtó után mennek, mert az ma nagyon népszerű. Ilyen felesleges fejlesztésnek gondolom, hogy testet készítsek a szoftveremnek, például egy igazi, ember formájú testet, egy szép arccal, ami mindenkiben jó érzést kelt, és rögtön nem kérdezősködik a kapacitás, a sebesség, és más egyébként fontos paraméter felől.
Ha testet készítenék, akkor azonnal előjön a második probléma. Nevezetesen, hogy mit is csináljon majd ez a test, amibe beleépítettem egy vezérlő szoftvert. Mert, hogy a vezérlő szoftver mit csinál, az világos, és akinek nem az, elolvashatja a kézikönyvet, vagy próba, szerencse alapon nyomogathatja a funkciógombokat.
Nem! Ha testet alkotok, akkor funkciót is kell adnom neki. Legyen, mondjuk, szakács! Vagy ajtónálló, aki mindenkit a helyes irányba terel, soha nem unja, és még mosolyog is hozzá.
Vagy űrhajós egy nemzetközi űrállomáson, mert soha nem alszik és bármilyen nyelven meg tud szólalni. Apropó, a tolmács-modult is be kell illesztenem, ettől még okosabbnak fog látszani!
Vagy legyen az, amivé én soha nem tudnák válni! Legyen az én szöges ellentétem, egy másvilági lény, egy csupa szív szellemrobot, egy álmodozó, egy próféta! Igen, egy próféta! Ki tudná nálam jobban, hogy mi kell a népnek?! Mi hiányzik a pragmatista világból, amitől olyan kényelmetlenül érezzük magunkat? Mindent megadok neki, ami belőlem hiányzik, és még annál is többet. Beletáplálom az összes ezoterikus maszlagot, a vallások tucatjait, azt az értelmetlen emberi hitet, amely minden józan megfontolás, minden tapasztalati tény ellenére képes fennmaradni, sőt terjedni ebben a fakuló világban!
A kalapomra mondom, megteszem! Már csak azért is, hogy a lézeresek orra alá dörgöljem, nem a legjobb változatot kapták a pénzükért. Meg azért is, hogy lássam, miről maradtam le, amikor ilyennek születtem, amilyen vagyok. Meg, hogy az emberek is lássák. És döntsenek. Ő kell nekik, vagy én! Melyikünké a jövő?!
Több hónapomba telt ugyan, de elkészítettem életem első robotemberét. Szép formájú robot lett, nem túl magas, de azért egy picit az átlagember magassága fölé terveztem, hogy felnézhessenek rá. A Frank nevet adtam neki, nagyapám után, aki a szellem embere volt, irodalomprofesszor, egyetemi magántanár. Az ő hangját rekonstruáltam Franknak, kicsit mély, alig észrevehetően érdes, rekedtes, de tisztán és öblösen csengő hang volt ez, amely mellett senki sem mehetett el érzelem nélkül.
Egy korábbi munkám során egy plasztikai sebésszel kellett együttműködnöm, akivel jó barátságot kötöttünk. Tudtam, hogy nemrégiben szabadalmaztatta emberi műbőr találmányát, amely kinézetre és tapintásra is százszázalékosan hasonlított a valódihoz.
Gondoltam egy merészet, és meglátogattam. Elmondtam neki a terveimet, hogy robotot akarok előállítani, de nem szeretném, ha külső bevonata durva és hideg műanyagból készülne, ez lerontaná az egész hitelességét, ezen kívül pedig ki hinné el, hogy Frank az emberekért harcol, ha még az érintése sem emberi?!
Barátom azonnal megértette, mit akarok.
- Természetesen, a rendelkezésedre állok - mondta. - Nekem is reklám ez, ennél jobbat ki sem tudnék találni. Egyetlen feltételem van. Szeretném elhelyezni rajta a cégjelemet. Egy aprócska jelről lenne szó, semmiképpen nem zavarná a megjelenést, olyan helyre fogom elhelyezni. A talpa hajlatába. Egyetértesz, barátom?
Természetesen igent mondtam. Nem volt akkor nálamnál boldogabb ember a világon! Mindent megkaptam, amit reméltem, még többet is, mert az eredetileg buta robotnak indult fejlesztésből mára egy emberi lény körvonalai rajzolódtak ki. Ilyen alakkal és ilyen bőrrel, ruhában, nem is fog látszani a különbség!
*
A tévé, a rádió és a nyomtatott sajtó hamar tele lett Frank dolgaival. Csak úgy emlegették, hogy „Frank, a robot", s egyre népszerűbb lett. Szünet nélkül beszédeket tartott, sajtótájékoztatókon vett részt, okos tanácsokat adott az embereknek, és válaszolt kérdéseikre.
Később templomokban kezdett el prédikálni. A hit átsugárzott rajta, és az emberek ezt megérezték. Egyre többen tértek jó útra, már nemcsak követői voltak, rövid időn belül mozgalommá kerekedett ez az egész dolog.
Az eseményeket figyelve az az érzésem támadt, hogy Frank, a lény többé lett, mint alkatrészeinek és meghajtó programjainak összessége. Mintha egy felsőbbrendű erő csak arra várt volna, hogy összerakjam ezt a fizikai lényt, akit aztán megszállt, hogy spiritualitása egy testben nyerje el kifejeződését, egy létben, amelyben megnyilvánulhat. Vagy egyszerűen ez a hardver-szoftver kombináció átcsapott egy minőségi változásba, filozofáltam tovább, és életre kelt. Nem tudtam eldönteni, melyik változat következett be, de ez nem is volt érdekes. Frank létezett, én hoztam létre, s bár túlnőtt rajtam is, még mindig saját gyermekemnek tekintettem és védtem mindenki ellenében.
Talán soha nem fogok rájönni, hogyan történt mindez, de a betáplált gondolatok, érzelmek és tudáshalmaz olyan valódi emberi reakciókat váltottak ki Frankból, amelyek mindenkit megérintettek. Kezdtem azt hinni, hogy Frank egy ember, aki az adatbázisából vált azzá, hiszen ebben az adatbázisban csak olyan dolgok vannak, amelyek az emberben megtalálhatók. A lényeg csupán abban van, hogy kibe milyen és mennyi szorult ezekből a dolgokból, úgy vált valamilyenné az emberi társadalomban. Frankban mindenből volt, ezért is lett ő tökéletesebb másoknál, ő lett AZ EMBER, birtokolva az emberi tulajdonságok összességét. Ámíthattam volna magam, hogy mindez bennem is megvan, én is lehetnék ilyen, de mégsem vagyok. Az én kombinációm nem tett magasabb rendűvé engem.
Tisztelni kezdtem őt. Kezdtem elveszteni oly sokat hangoztatott pragmatizmusomat, amely nagyrészt szkepticizmusból eredt (ennek felismerése is Franknak volt köszönhető!).
Kezdtem megérteni, hogy a világot miért nem a pragmatikusok irányítják, és itt nem az emberi társadalom irányítására gondolok, ahol viszont ők vannak túlsúlyban.
Megértettem, hogy a világot csak az erkölcsi értékeket tiszteletben tartó, magasabb rendű gondolkodás által lehet igazán befolyásolni, de ilyenből van a kevesebb. A pragmatikusok, csak azért, mert jóval többen vannak, azt hiszik, hogy ők irányítják a világot is, s csak ritkán szembesülnek azzal, hogy tévedtek. Ilyenkor meghasonlanak, hívőkké válnak, vagy éppen hitetlenül élik tovább mindennapjaikat, nem törődve azzal, hogy a világ már régen átlépett a fejük felett.
A világot csak az ilyen Frank-félék tudják megváltoztatni. De az ilyen Frank-félék csak ritkán születnek. A sors iróniája, hogy most például én, egy pragmatikus hozta létre őt. Pedig nem is akartam. Eredetileg semmit sem akartam. Csak bosszantott, hogy átvertek, azok, akik számára nem léteznek erkölcsi értékek. Hogy ismét kisemmiztek, engem, akiben a jelek szerint még munkálkodnak ezek az értékek, s ez mutatja, hogy még nem váltam teljesen pragmatikussá. Csupán jobbat akartam csinálni, el akartam kápráztatni őket. És ez lett belőle. Egy próféta, egy emberszerető, akit az emberek imádnak. Tűzbe mennek érte. Már a templomokban is őt akarják hallgatni. Ez őrület! Ez az egész tényleg túllépett rajtam, hiába is mondom, hogy még mindig én irányítok! Ki is húzhatnám a dugót, de minek! Ez az egész végeredményben nekem is jó. Én is profitálok belőle. Engem is ismer az egész világ, dől a jogdíj meg a honorárium! Mi kell még, ez a tiszta pragmatizmus!
Azért nem voltam teljesen nyugodt. Volt egy olyan érzésem, hogy Frankkal is manipuláltak engem. Valaki akarta, hogy létrehozzam, aztán beleköltözött, s elvette tőlem. Nem úgy, mint a lézeresek, de mégiscsak ez történt. Úristen, balek lettem ismét, most meg valami megfoghatatlan erő járt túl az eszemen!
*
Frankra idővel a kormányzat is felfigyelt. Először csak érdeklődtek. Nálam is, másoknál is. Aztán jöttek a titkos ügynökök. Elég ügyetlenül csinálták, én legalább is mindig meg tudtam állapítani, melyikük álcázza éppen magát. A köztereken és a templomokban, ahol Frank a beszédeit tartotta, mindig jelen volt belőlük jó pár. Figyeltek, jegyzeteltek, s szemmel tartották a közönséget is.
Az emberek először csak rosszalló pillantásokat vetettek rájuk, ezzel fejezték ki nemtetszésüket a betolakodókkal szemben. Később már megjegyzéseket tettek rájuk, egyre obszcénebbeket, s aztán megtörtént az első ütésváltás is.
Mindenki érezte, hogy a helyzet egyre feszültebb lesz. Frank csillapította a hívőket, azok állták is a sarat egy ideig, de egyre türelmetlenebbül tűrték maguk között az árulókat, ahogyan elnevezték egymás között az ügynököket.
Egy napon elterjedt a híre, hogy Frankot le akarják tartóztatni. Frank éppen a székesegyházban beszélt, amikor berontott oda egy nagy csapat fegyveres, szétlökdösték a hívőket, és elhurcolták Frankot.
Iszonyatos felháborodás támadt. A nép Frank elrablását nem tudta megemészteni, dühüket csak fokozta, hogy a fegyveresek erőszakkal hatoltak be a templomba, a szent helyet sem kímélve.
A hívek fellármázták az egész várost. Amerre tódult a tömeg, úgy csatlakoztak hozzá többen és többen, végül már csaknem a teljes lakosság ott menetelt az utcákon. Az embereknek elegük lett a hatalom packázásaiból, s bár sokan közülük a pragmatikusuk táborába tartoztak, most mégis kiálltak Frank mellett.
Teljesen véletlenül ismertem azt az embert, aki az akciót irányító tiszt szárnysegédje volt akkoriban. Tőle a legapróbb részletekig mindent megtudtam. Ő tisztában volt vele, hogy Frankot én alkottam, kvázi az apja vagyok, aggódom sorsáért és felelősséget érzek iránta.
- Kezdettől fogva jól bántak vele - nyugtatott meg. - Még a kezét sem kötözték hátra, de nem is tanúsított ellenállást. Egyszerűen túszul ejtették. Megijedtek attól a hatalomtól, amit az ő szeretete jelentett a népnek. Veszélyes alternatívát láttak benne a hatalom birtokosai, és mindenáron az eltávolítására törekedtek. Nem akarták megölni, csak elrejteni.
- Jó, jó, ezt értem - feleltem türelmetlenül. - De Frank csak egy ember. Akarom mondani, egy robot. Nincsenek fegyverei, nincsen hadserege. Nem akar világhatalmat. Akkor mi itt a probléma?
- Hogyne lenne neki hatalma! - nevetett fel a szárnysegéd. - Összeszámoltad már a követőit? Ezek az ő hadserege! A hatás, amit kivált, az pedig a fegyvere. Frank nem akar világhatalmat, de megkapja. Az emberek szeretete által, akik ösztönösen megérzik, hogy Frank értük él, értük dolgozik. Ezért kellett eltávolítani őt.
- És hogyan tovább? Etetik, amíg mozog? Atommeghajtású, így több száz évig eltarthat, míg kifogy az energiából! Mi a szándékuk?
- Megölni őt! - felelte lakonikus rövidséggel a szárnysegéd. - A hatalom döntés elé akarja állítani Frankot. Vagy ő, vagy az emberek. Vagy őt lövik le, vagy az embereket.
- És mit válaszolt erre Frank? - kérdeztem elszoruló torokkal.
- Frank válasza az volt, hogy akkor lőjék le őt - ingatta fejét a szárnysegéd. - Még sohasem láttam ilyen megátalkodottan konok embert. Azaz, robotot. Azaz... no de mindegy is. Lőjék le őt, mondta, de az embereket hagyják békén! Egy kérése volt csak. Hogy közöljék mindezt az emberekkel. Hogy ez az ő döntése. És hogy ezt tartsák tiszteletben.
- Mikor lesz a kivégzése? - kérdeztem.
- Holnap délután, a megyei börtön udvarán - felelte a szárnysegéd, és nem nézett rám.
Egyszerűen nem találtam szavakat. Gyorsan elbúcsúztam tőle, és hazaindultam. Útközben kisebb-nagyobb csoportokkal találkoztam, mindannyian Frank életéért aggódtak. El akartam mondani nekik, amit az előbb hallottam, de a rádió megelőzött. A délutáni hírekben bemondták, hogy Frankot elítélték. A hatalom nem keres további tetteseket, ha mindenki rendben hazamegy. Az ügynek vége.
De rosszul számoltak. Ez a hír újabb hatalmas felháborodást keltett, és látszott, hogy bármelyik percben kitörhet a lázadás.
Csak egy percet, kiáltottam magamban, csak egy percet kérek még, mindjárt szétrobban a fejem! Gondolataim eszeveszetten cikáztak koponyámban, de éreztem, hogy közel a megváltó gondolat. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, amiért ennyire kötődöm valakihez, én, a pragmatikus, az érzelmeket megvető modern ember. Éppen most, a kibertér és a mesterséges intelligencia korában, a tudomány soha nem látott térnyerése idején kell nekem az érzelmeimre hallgatva forradalmat kezdeményeznem egy, az emberi tulajdonságai miatt kényelmetlen helyzetbe került robot miatt?! Ez agyrém!
Aztán hirtelen minden világos lett, s tisztán láttam, mit kell tennem. Már nem gyötörtek kétségek, mindent elfújt a felismerés. Küldetésem van, hajtogattam magamban, amit végre kell hajtanom. A küldetésem célja Frank. Frank élete és megmentése.
- Emberek! - kiáltottam. - Emberek, ezt nem hagyhatjuk! Frank értünk szenved! Ki kell szabadítanunk őt! Most, azonnal!
És elindultunk a központi igazságügyi palota felé, ahol Frankot őrizetben tartották. Az emberek szó nélkül követtek, egyre többen lettünk. Senki nem szólt semmit, mégis mindannyian tudtuk, mi következik. Némán, elszántan haladtunk előre a sikátorokban.
*
Az igazságügyi palota kapujában álló őröket egyszerűen elsöpörtük az útból. Fent, az első emeleten csak a legfelsőbb ügyész várt bennünket, a többiek mind elszeleltek félelmükben.
- Mielőtt továbbengedem magukat, egy kérdésem lenne - állított meg. - Mondja, mi az a különleges ebben a... lényben, ami miatt érdemes ennyit kockáztatniuk? Mit ad ő maguknak, amit az állam nem?
- Ön már nem állíthat meg bennünket - feleltem. - A kérdéseire pedig magának kell megtalálnia a választ. Minden jót, uram!
Már méterekre voltam tőle, amikor utánam kiáltott.
- Én is csatlakozni akarok! Most már úgyis mindegy. Semmi sem lesz olyan, mint régen.
A belső folyosó üvegablakán keresztül, az igazságügyi palota hátsó udvarán megpillantottam Frankot. Szemközt vele tizenkét katona állt, puskájukat feszesen tartva néztek el Frank feje felett. Nem kért kendőt a szemére, felemelt fejjel áll a katonák előtt. Úgy állt ott, mint aki már várta azt a napot, órát és percet, amikor a sortűz elé kell állnia.
- Sietnünk kell - kiáltottam az emberek felé, - ezek mindjárt megölik Frankot!
Lent már elhangzott az első parancsszó, a katonák a vállukhoz emelték a puskát, aztán a második, amelyre Frankot a célkeresztbe fogták. Mielőtt még a harmadik parancsszó is elhallatszott volna, kicsapódott a kivégzőudvar ajtaja, s mint egy lassított felvételen, megjelentem én, mögöttem a hatalmasra nőtt tömeggel. Az emberek azonnal nekirontanak a katonáknak, körbevették őket, élő falat alkottak mindegyik körül, nem engedték, hogy Frankra lőjenek!
- Ne játszanak Istent, maguk barmok! - kiáltottam kétségbeesetten. - Ha megteszik, vége a pragmatikus világunknak! Többé nem lehetünk pökhendiek, flegmák, önpusztítók, semmivel sem törődők! Mindörökké gyilkosokká válunk, hitünk, eszméink gyilkosaivá leszünk! Újrateremtjük Istent, akit épp mostanra sikerült elfelejtenünk!
A parancsnok némán odaintett katonáinak. Azok leeresztették fegyverüket és vártak. A tömeg eksztázisában körbevette Frankot, az elsők a fejük fölé emelték, a magasba, a többiek pedig elragadottan kiáltoztak és éltették őt. Engem is oldalra szorítottak, hiába kiabáltam, hogy Frank az enyém, én készítettem, Frank egy robot, akit igazságtalanul akartak elpusztítani, de senki sem hallgatott rám.
- A székesegyházba! - kiáltott valaki, és ez a felkiáltás végighullámzott a tömegen. - A székesegyházba! - kiáltották egyre többen. A tömeg ekkor hirtelen megfordult, s ahogy jött, olyan gyorsan el is hagyta az udvart.
Nekem csak később sikerült odaérnem, az épületbe már nem fértem be, annyian voltak.
- Mi történik? - kérdezgettem.
- Azt hiszem, megjelent az Isten - mondta áhítattal egyikük. - Most mond beszédet. Aztán elkezdődik egy új világ. Már éppen ideje volt. Mi mindnyájan ezt akartuk, de magunktól nem ment. Hát Isten lejött, és segít nekünk!
Azt hittem, megbolondult, de hangja egészen nyugodt volt, a szája sem habzott. A többiek helyeslően bólogattak.
Most már nekem is el kellett hinnem, hogy az új világ elkezdődött. De mi lesz a régivel? Mi lesz velem? Én hogyan fogok megváltozni?!
Egy dolognak azonban nagyon örültem. Frank megmenekült. S nemcsak egyszerűen megmenekült, az emberek támasza lett, első lett közöttük. Ő lett a PÉLDA.
Így lett Frankból, a tökéletesen összerakott robotból az emberiség első számú szószólója. Nem robotsága, hanem embersége tette azzá. Ezt kellett nekem is megértenem. És azt, hogy az erény, bárhonnan és bárkitől is származik, tiszteletet kelt és ereje van.
Már nem akartam visszatérni korábbi önmagamhoz. Beláttam, a pragmatizmus páncélja sok dologtól megóvott engem, de ugyanannyitól meg is fosztott. Például lettek barátaim. Nem néztem le azokat, akik feltakarították a házuk előtt az utcát, és már nem idegesítettek annyira az emberek körülöttem. Sőt, amikor elfeledkeztem magamról, mosolyogva néztem szét az utcán, észrevettem embertársaimat a maguk cselekvő valójában. És ekkor már segíteni is tudtam.
Én, a pragmatikus ember, vesztettem Frank, a robot ellen. De micsoda nyereség volt nekem ez a vesztés! Ajánlom mindenkinek!
A viszontlátásra!