Fürödj meg, világ!

Évszám
2012
Beküldő
Cinege
Fürödj meg, világ!

Már megint tiszta piszok vagy…

A tisztaság az igazság látható formája. A tiszta nem romlik.



-          Mosdj meg, világ! Honnan ez a sok szenny?

-          Nem tudom.

-          Nem tudod?

-          Nem. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy lemosok egy kis szappannal meg vízzel, aztán volt-nincs.

-          Akkor miféle dolog? Beszélj már érthetőbben!

-          Mit nem lehet ezen érteni? Beleégett a lelkembe. Mint afféle bűnpecsét.

-          Akkor hogy tudnál megszabadulni tőle?

-          Az emberek által, ha képesek lennének az igazra.
Valóban: a hazugságoknak van egy olyan veszélyes tulajdonsága, ami szerint hiába valljuk be utólag, hogy egykor nem voltunk igazak, azóta már annyi hajtása lesz a hazugságcsírának, hogy lehetetlenné válik kivágni ezt a makacs, mélyen gyökerező gazt. A hazugság folt a lélek vásznán, és sajnos nem ez az egyetlen dolog, mely mérgezi és pusztítja az emberi bizalmat és jóindulatot, mégis ez az egyik legegyszerűbb fegyver: egyszerűen bármit mondhatunk másoknak, és ha „szerencsénk van”, akkor sosem derül ki, hogy hazudtunk. A hazudás másodperceket vesz igénybe, ám ami vele jár, az akár életeket tehet tönkre. Mi döntjük el, hogy megéri-e, bár általában nem éri meg, már ha vannak elveink. Kinek teszünk jót vele? Magunknak? Másoknak? Magunknak és másoknak? Áh, és ekkor jön a magyarázat kegyes hazugság címszó alatt. Kegyes hazugság? Paradox. Ha kegyesek akarnánk lenni, akkor az igazat vallanánk, hogy ne hitessünk el másokkal olyat, ami nincs – akármennyire is szeretnénk, hogy legyen.

Azt hinnénk, a szavak azok, melyek bántanak, épp ezért tagadunk és hallgatunk el dolgokat: nem akarunk megsebezni másokat.  De valóban ez a jó megoldás? Ez a belső métely, mely belülről emészt, és minél később próbáljuk helyrehozni, annál nagyobb kárt okoz? Mert nincs megállás: hamisból nem csinálhatunk igazat egyik percről a másikra, ezért általában a hazugságot hazugsággal szokás toldani.  

Valójában mi is ez a szenny, mely behálózta világunkat?  Ok vagy eszköz? Vannak, akik a pénz miatt hazudnak, vannak, akik a szerelemért, megint mások az elismerésér, hírnévért és így tovább. De ne felejtsük el felfedni az érem mindkét oldalát! Azért hazudik az ember, mert ez a gonosz világ rákényszerítette, vagy attól lesz olyan gonosz ez a világ, mert az ember hazudik? Mindent meg lehet magyarázni, apropó, például a hazugság kiváló eszköz erre a célra. Mindig kéznél van és lehetőségei határtalanok.

Az igazság a legkiválóbb pajzs. Ha minden igaz, amit az ember mond és tesz, akkor lehetetlen őt megtámadni, nincs olyan, aki fogást találhatna rajta. Az igazság megtámadhatatlan, mert az igazság ártatlan és sértetlen. Abban a minutumban, amikor az ember először hazudott, akkor kezdett el gyengélkedni a világ. És, sajnos, azóta sem gyógyult meg – mert mi azóta sem gyógyítottuk meg. A megoldás elvileg egyszerű: ne tegyen az ember olyat, ami miatt később hazudnia kell. Csakhogy ez csupán elvileg egyszerű, a gyakorlatban – az életben – már annál kevésbé. Ennek a problémának élő példái mi magunk vagyunk.

Az igazság van. Sőt: ami van, az igaz. Ami hamis, ami ál, ami fals, az mind nem létezik. Az csak másolat vagy mutáció. Ezért a tisztaság kézen fogva jár az igazsággal, innen a mondás: „Ez a tiszta igazság”. Amiben nincs tisztaság, az fekélyes lesz és elváltozik, vagy inkább tovább változik, és a végén már annyira groteszk és felismerhetetlen lesz, hogy egy vadonat új dologként kezdi értelmezni az ember, és eredetinek, igazinak kezdi el tartani. Ezzel szemben az igazság soha nem veszít fényéből, nem romlik, nem porolódik. Egyszerűen van, és csak ő van igazán.

A hazugság olyan dolog, melynek alapja nem létezik. Így az, aki hazudik, nem létezővé, egy valótlan árnnyá válik hamis szavai és tettei által. Az ember a rosszal, a sok erkölcsi szeméttel önmagát pusztítja, s ezzel egyetemben a világot. Ember...! Ne vágd magad alatt a fát! Az almát már így is megetted róla.

A tetteinkért illik vállalni a felelősséget, s csak azokért a tettekért, melyek valóban minket illetnek. Aki hazudik, az lop. Ellopja valaki más igazát és a sajátjává torzítja. Bár bűnösnek tartja a rablókat és tolvajokat, önmaga bűnét nem ismeri fel, vagy nem akarja – még magának is hazudik.

Romlott ez a nagy, kerek alma, melyet mi úgy hívunk: Föld. Mi vagyunk a kukacok, melyek a tulajdon élőhelyünket pusztítjuk. Hazugságaink hálója beszövi ezt az egykor ép gyümölcsöt. S hogy mért olyan fontos dolog ez a hazugság? Mert minden bűn eredője az, hogy az ember hazudik önmagának. Az hiú ember azt hazudja magának, hogy ő a legfontosabb, a fukar pedig azt, hogy minden neki jár, míg a gyáva azt, hogy ő semmire sem képes. Ezeknek az erkölcsi bűnöknek az elfajult változatait képviselik a vandálok, rablók, sikkasztók, gyilkosok, és az ezekhez hasonló bűnözők, akik mind-mind azzal hitegetik magukat, hogy nekik szabad ezeknek a rettenetes tetteknek az elkövetése az embertársaikon, önmagukért. Mindenre találnak magyarázatot, s e magyarázatok eszköze a hazugság.

Világunk elvesztette ősi tisztaságát. Az ember szennyez, pusztít, szemetel – szó szerint és képletesen értve is. Nemcsak a Föld szenvedi ezt meg, hanem mi magunk is. Hozhatnánk a kis lapátot meg a seprűt, hogy eltakarítsuk a magunk mocskát, de a helyzet ennél sokkal komplikáltabb. Sajnos, ha valaki úgy dönt, hogy kitakarítja lelkét, másé még nem lesz tiszta. Éppen emiatt az összefüggő rendszer miatt az ember lelkesedése az ötlet iránt, hogy jó útra térjen, szépen lassan alábbhagy. Asszimilálódik a többi ember közé, akik még mindig a lelki mocsokban fetrengenek.

Ezért züllött a világ: az ember elvetett egy hamis magot, ami szép idővel kihajtott és elburjánzott az emberek közt. Majd pók alakban hálót szőtt, a gyerekektől kezdve az idősekig mindenkinek az elméjébe beszőtte magát. Az emberek pedig nem takarították lelküket, és hozzászoktak a mocskossághoz, a bűnösséghez, mint valami elkerülhetetlen létezőhöz. Pedig elkerülhető, mindig, minden időben. Lehet vallani, lehet javítani, meg lehet próbálni jóvátenni. A piszkot le lehet dörzsölni, törölgetni, nem kell rögtön eldobni a lehetőséget, mondván: ez már helyrehozhatatlan.

Milyen fontos a fürdés, a tisztálkodás nekünk (általában)!  Naponta minimum egyszer a fürdőbe zárkózunk lemosni magunkról a nap szennyét. Sőt, még házi kedvenceinket is rendszeresen megmosdatjuk. De ha ennyire fontos számunkra a külső tisztasága, a belső miért nem fontos? Azt hiszi az ember, ha a testét tisztára mossa, akkor más nincs is hátra. És mi lesz a lélekkel? Ha a tintafoltot, ami napközben a kézfejünkre került, este módszeresen le tudjuk tisztítani, akkor azokat a bántásokat, sértéseket, lopásokat és a többi mások ellen elkövetett bűneinket, amiket aznap tettünk, miért nem akarjuk ledörzsölni, lemosni, leöblíteni? Mit takar ez? Felszínességet? Lustaságot? Beletörődést? Inkább csak egyszerűen minket. Ezek vagyunk, ilyenek vagyunk. Az a fontos nekünk, amit látunk, nem pedig az, amit nem. Amit nem látunk, az nincs. Milyen egyszerű is volna így az élet! Milyen élhető! Lehet valaki gyönyörű vagy sármos, de ha belül nyoma sincs a tisztaságának, hiába fogyasztja a szappant, festi a haját, sminkeli az arcát. Lelke szemetét nem tudja észrevétlenül tárolni az ember, idővel kisugárzik az arcára, testére, mozgására belső tisztátalansága. Ugyanakkor a tiszta lélek megszépíti a testet is, a célnak pedig annak kell lenni, hogy vigyázzunk erre a fényes, tisztán csillogó emberi komponensre.

Tekintsünk inkább a természetbe: ott nincs csalárdság és hamisság, nincsenek olyan csapdák, mint amelyekkel az emberek lesből várják egymást nap mint nap. Az állatok nem tudnak hazudni sem: kommunikációjuk csak az „itt és most”-ra terjed ki, így nem tudják a múlt eseményeit újratárgyalni, vagy ábrándos meséket szőni a jövőről. Bár kommunikációs képességeik tehát jelentősen különböznek a mieinktől, mégis nagy ajándék az, mely megadatott nekik: csak a valóst tudják jelezni. A legnagyobb tisztaság így a természetben rejlik, bármennyire is elmaradottnak vagy állatiasnak is tűnik ez a magától működő és általunk, az emberek által megzavart dimenzió.