Janka hétéves volt, átlagos termetű, piros arcú, gesztenyebarna szemű és hajú kislány. Szerette, mikor ezt mondták rá, mert a két kis gesztenyéről szóló mesét is szerette abban a szép, nagyalakú képeskönyvben, amit Anya vett neki a születésnapjára. Iskolába - a felső végtagok erőteljes deformitása révén - nem járhatott (pedig jaj, hogy szeretett volna ő is), de szófogadó és okos gyermek volt, szülei bátran hagyták egyedül otthon, mikor ők igába hajtották fejüket, főleg az okból, hogy Janka jóval fentebb járt azon a bizonyos szellemi létrán, mint hasonló korú társai. Az orvosok szerint - hogy valami pozitívum is legyen - ez volt az ajándék, cserébe a szenvedésekért. A kislány is sokat törte a fejét a dolgok alakulásának miértjén, lassanként arra is rájött, hogy nincs mire várakozni, áhítozni. Ha Anya meg Apa ezt adták neki, akkor minden erőfeszítés maradéktalanul fölösleges mind a múltra, mind a jövőre vonatkozóan.
- Mi az, te kis nyomorék? Megint itthon hagytak?
- Igen - nézett Janka csüggedten a padlóra, de aztán izgatottság ült ki az arcára. Ki vagy te?
- Ki lennék, hát Imre vagyok!
Kicsit elszégyellte magát. Ki más lenne ez a bácsi,
persze, csak az Imre. Bálnaként terpeszkedett a nappali szőnyegén ez a
szőrös-csupasz teremtmény, akár egy kígyó vagy papagáj. A kislány első látásra
megkedvelte az urat, s hamarjában fel is ajánlotta neki barátságát meg
természetesen a fele királyságot, de Imre csak bosszankodott egyfolytában és
nem akart mást, mint komolyan beszélni, Janka meg jobbra-balra kacagott, mert
azt hitte, színdarabot lát. Imre szőrpikkelyes ujjával feltolta böhöm orrára a
napszemüveget és olvasni kezdett a saját homlokáról - azért onnan, mert már
professzora volt az irodalomnak. Gesztenye Jankának eszébe is jutott, hogy ő
maga mennyire haragszik a betűkre, amiért gonoszak vele, és mindig átváltoznak,
mikor megpróbálja őket kiolvasni a könyvből. Elégséges érdemjegyet kapott a
Kati nénitől is, aki otthon tanítja, mert szerinte nem gyakorol. Rejtély ez a Janka lány, akarata buzogány,
keze, mint egy mutáns, ha meglátod, futás! - gonoszkodott Imre, a ravaszdi.
Látod? Itt áll mind a homlokomon. Tudsz
te egyáltalán olvasni?
A leányka irult-pirult, köhécselt, prüszkölt. Könnyek gyűltek a szemébe, legszívesebben
megmondta volna Imrének, hogy utálja az összes könyvet, az összes betűt és a
Kati nénit is utálja, de ilyet már mégsem mondhatott. A Szörnyeteg tekintete
lassan meglágyult, húsos testével Janka köré tekeredett és selymesen duruzsolni
kezdett a fülébe. Ne félj, majd én
megtanítlak mindenre, amit tudok, ügyesebb leszel mindenkinél! Még tán te magad
is mesekönyvíróvá válsz. Ó, Janka majd kiugrott a bőréből (hacsak az Imre
nem szorítja úgy rá). Mesekönyvíró... Tapsolt is volna - ha tudott volna, de
tapsolt ő! Csak benne a fejében. Az
irodalmi szöveg nem más, mint egy külön világ - kezdte mondani. Ahány mű, annyi világ, és te annak leszel a
lakója, amelyiknek akarsz. Ide-oda ingázol köztük, mikor csak kedved tartja. Janka
figyelmesen hallgatta ezeket a csoda dolgokat. Ez után egy pár mese
következett. Volt szó Kornélról, az örök szófogadatlan fiúról, egy emberről,
aki csótánnyá változott, mire felébredt, meg egy kislányról és valami fura
állatról, aminek a neve is fura volt, Retetemeteme... Szinte megjegyezhetetlen.
Így telt és lassan már múlt is a délután, az eszes kislány így látta be, hogy az olvasás nem olyan dolog, amit át lehet ugrani és a párna alá rejteni, valójában meg kell küzdeni érte. Elhatározta, hogy ezentúl erősebben fog próbálkozni azoknak a csalfa betűknek a megszelídítésével és a Kati nénit sem fogja olyan gorombán köszönteni, mint eddig. Mikor Anya és Apa hazaértek, nagyon megölelték és csókokkal árasztották el, Apa játszott vele tengeralattjárós-babásat a fürdőkádban, Anya mesét mondott neki az ágyban, Janka már azt hitte, születésnapja van, olyan kedvesek voltak a szülei aznap. Még az sem tűnt fel neki, hogy csak hatot ütött az óra, ő pedig már ágyba került. Elalvás előtt Imrére gondolt és a sok új dologra, amiket tőle tanult. Igazán az irodalom professzora ez az Imre - gondolta és még rengeteg csodás dologról álmodott az éjszaka, ő volt Gesztenye Janka, a Mesekönyvíró Kapitány. A két szülő - látván, hogy lányuk álomba szenderült - a nappaliba sietett, ott összeborultak és halk, keserves sírásba kezdtek. Egy szó sem hagyta el a szájukat, csak mereven bámultak a fehér papírosra, amelyen az orvosi jelentés állt.
Demeter Janka Anna.......................................D8742C46
A cerebrum[1] területén található nagymennyiségű metastasis[2] okán a páciens inoperabilis[3] és insanabilis[4].
[1] nagyagy
[2] áttét
[3] nem műthető
[4] gyógyíthatatlan