Borús volt az ég azon a reggelen, az időjárás mégis kegyes volt a Birodalom ezer éves fennállása alkalmából rendezett ünnepségsorozat nyitónapján. A főváros nemzeti színekben pompázott, a kétfejű sasokat ábrázoló címerek fennkölten ragyogtak a felhőtakarón időnként átcsillanó napfényben, s a vörös-fekete lobogók büszkén hirdették az emberi faj egységét.
A Szabadság Tér zsúfolva volt emberekkel, a mindenfelé tucatjával felhelyezet kivetítők, a Nagy Vezér jóságos arcképét mutatták, az őt odaadóan ünneplő tömegek felé, és a gyermekek, a jövő felbecsülhetetlen értékű zálogai, vidáman nevetve lóbálták, a számukra még értelemmel nem bíró jelképeket ábrázoló, kicsiny zászlócskákat.
Szónokok, közjogi méltóságok és az egyház legfőbb elöljárói méltatták hosszas beszédeikben a látnokot, aki kerek egy évezreddel korábban az emberek élére állt, és kivezette szenvedő népét a kilátástalanság és a halál karmaiból.
Horas Carryo, az egész emberiséget egyetlen zászló alá egyesítő Birodalom legfőbb vezére, látszólag átszellemülten, merev arccal hallgatta végig a dicsőítő beszédeket, és tekintette meg a díszes felvonulást és a katonai parádét. Jobbján foglaltak helyet az egyház és a kormány irányítói, balján pedig a hadsereg és a Flotta legfőbb vezérkara. Mikor eljött az idő, a Vezér maga is fennkölt szózatot intézett a Föld népéhez; a múlt áldozatairól beszélt, a gyászról és az új kor eljöveteléről. Szenvedélytől lángoló szavai megidézték a Birodalom újabb ezer évét, a béke, a jólét és a harmónia egy új korszakát, de igéző szavai óvva intették a népet, az árulók, a lázadók és a meg nem alkuvó anarchisták jelentette veszélyekre is. Összetartásra és áldozatkészségre szólította fel az embereket, s midőn záró szavai megjövendölték a Birodalom győzelmét, az azt fenyegető ellenség felett, hófehér galambok százai röppentek fel az immár ragyogó égbe, és a nép megbűvölve istenítette mindenható vezérét.
A megnyitó tökéletesen sikerült, a propagandaosztály mindent lehengerlő gépezete ismét olajozottan működött, de a Vezér legbelül érezte, hogy valami nincs rendben. Feszülten ülte végig a délutánt kö- vető fogadást, és az azt lezáró, jubileumi vacsorát; alig várta már, hogy lakosztálya néma sötétségében ismét magára maradhasson. Elődeihez híven, aprólékos gondossággal biztosította magának a kivált- ságot arra, hogy fényes rezidenciája legbelső termeiben, valóban háborítatlan és teljes egyedüllét várja, így zavartalanul foglalkozhatott az elméjét uraló gondolatok és kétségek legmélyebb vizsgálatával.
A hatalmas termek mindegyike úgy nézett ki, akár egy szentély, mely arra hívatott, hogy ha nem is maradéktalanul, de a lehető legnagyobb részletgazdagsággal idézze meg egy rég volt ember szellemét. A harminc év körüli férfi, a Birodalmi Kultuszminisztérium ebben a korban határozta meg az eszményi vezető képét, fáradtan rogyott le trónszerű székébe, és elcsigázott pillantással tekintett végig az őt kö- rülvevő tárgyakon. Egyenruhák, zászlók, fotók és kéziratok sorakoztak a falakon és a szekrények pol- cain, a díszes talapzatokon pedig olyan emberek mellszobrai vették körül, akiket sohasem ismert, mégis tisztelettel tekintett rájuk.
Az ódon könyvek és röpiratok lapjain olyan szavak aludták ezer éves álmukat, melyeket soha nem írt le, soha nem fogalmazott meg magában, mégis az övéi voltak.
Körbevette a múlt, de az a múlt, és azok az emlékek, melyek feltámadtak benne, nem az övéi voltak, hanem egy másik korban élő, másik Horas Carryo múltja és emlékei.
A kondicionálásnak köszönhetően pontosan tisztában volt azzal, hogy ő maga nem azonos a legelső, s ezáltal az eredeti Horas Carryoval, hanem a több száz évvel ezelőtt elhunyt Vezér DNS mintáiból elő- állított klónok, Gamma sorozatának 101. példánya. Az igazi Horas Carryo látnok volt, aki pontosan tudta, hogy elementáris művét csakis úgy fejezheti be és őrizheti meg az utána elkövetkező generációk számára, ha legyőzi a halált, így a klóntechnológia útján tette magát halhatatlanná. GK-101 eltűnődve ült hát fenséges magányában, hiszen azzal is tisztában volt, hogy az évszázadok során az eredeti DNS min- ták megsemmisültek, és a későbbi generációk klónjait már az előző egyedek sejtjeiből nyert mintákból állították elő. Számára nyilvánvaló volt hát a kérdés: Mekkora mértékben azonos ő a legelső Horas Carryoval, az igazi Vezérrel?
Életének eddigi négy évében ez a zavaró gondolat egyre elviselhetetlenebbül kezdte el foglalkoztatni, így ellenállhatatlan vágya önmaga megismerésére, végül elindította egy úton, mely az előző korok Horas Carryoi felé vezette, s az elődei által elszórt morzsákat követve, megismerte az ókori hős, Thészeusz hajójának meséjét.
Az eredeti történet szerint, miután Thészusz legyőzte a hatalmas Minotauruszt, és elhagyva Kréta szigetét hazahajózott, az athéniak megkérték a nemes lelkű héroszt, hogy dicsőséges tette örök em-lékeként, bízza rájuk a híres hajót, melyen kalandos útját megtette.
Telt-múlt az idő, s az athéniak észrevették, hogy a hajó egyes részei, deszkái, kötelei, vitorlái, a kikö- tőben eltöltött hosszú évek viszontagságaiban tönkrementek. Mivel nem akarták, hogy a hajó végleg az enyészeté legyen, a tönkrement részeket az eredetiekre megszólalásig hasonlító, új alkotórészekkel cserélték ki.
A kérdés, melyet ez a történet felvetett, így hangzott: Ha az idők során az athéniak kicserélnek a vízen ringó hajóban minden elhasználódó alkotóelemet, de maga a hajó struktúrája nem változik, akkor bi- zonyos idő elteltével az a hajó ugyanaz a hajó marad-e, avagy sem?
Ez a kérdés szíven ütötte GK-101-et, hiszen tökéletesen leírta a számára legfontosabb kérdést.
Mi tesz egy embert azzá, aki? Az emlékei, a gondolatai, a tettei vagy a vágyai? Esetleg az elvek és az eszmék, melyek szerint él, vagy ez az egész kérdéskör egyszerűbb, és csak az számít, hogy kinek tartja magát?
Mi van akkor, ha ezek egyike sem számít az egyéniség, s ezáltal maga az Ember meglétében, vajon nem ez az abszolút szabadság? Hiszen mindenki az lehet aki, és ami csak lenni akar, úgy gondolkodhat, ab-ban hihet, és a szerint cselekedhet, ami csak a kedvére való.
Ebben az esetben viszont, ez a korlátlan szabadság szörnyűbb a legkeserűbb rabságnál is, hiszen az em-ber elveszíti ebben a feloldott semmiben a jellemét, a legdrágább dolgot, ami egyéniséggé, és ezáltal egyedivé teszi. Ha pedig a feljebb felsorolt fogalmak esszenciális fontosságúak egy ember öntudatának meghatározásában, akkor az adott ember ugyanaz maradhat-e, ha az idők során ezek az érzések, elvek és gondolatok elvesztik a tartalmukat, és így jelentéktelenné válva megváltoznak, vagy akár el is tűnnek.
GK-101 összehúzta a szemöldökét, és az arca megfeszült. Dönthet úgy, hogy megtagadja azonosságát a legelső Vezérrel, hogy aztán szabadon tehesse azt, amit akar, hiszen a világ a lábai előtt hever, de dönthet úgyis, hogy vállalja a származását, ám akkor vállalnia kell az örökségét is. Azt az álmot, és az ebből életre kelt ideológiát, melyet a néhai Horas Carryo, vagyis önmaga hagyott hátra.
Kezdetben megrémítette a döntés súlya, de a félelmen túl világosan érezte, hogy meg kell hoznia azt. A történelmet az erős akaratú és jellemű emberek írják, míg a kihívások elől gyáván megfutamodók, csupán elszenvedői a mások által előidézett változásoknak.
Elhatározta magában, hogy meghozza ezt a döntést, mielőtt azonban végleg rálépett volna a sorsát meghatározó útra, előbb megvizsgálta a körülményeket.
Az első Horas Carryo sötét és vészterhes időkben szembesült a kihívással. A XXI. század első felét az erőszak és a bizonytalanság szülte félelem járta át. A bolygót uraló gazdasági válság nyomorba és nincstelenségbe döntötte a világ társadalmait, és milliók veszítették el mindenüket. Az elfojtott fe- szültség napról-napra nőtt az emberekben; az általuk megválasztott politikusokban egyre többször és egyre mélyebben csalódtak, miközben nem fogták fel, hogy apáik és saját érdektelenségük árát fizetik meg. A felvonulások és a demonstrációk nem segítettek, hiába lobogtatták a transzparenseket és lán-colták magukat a lámpaoszlopokhoz, az idő eljárt a fogyasztói társadalom és a modern civilizáció felett.
A hatalmon lévőket tehetetlenségre és vakságra kárhoztatta a saját maguk által táplált korrupció és a hatalom utáni, egyre elkeseredettebb hajsza, míg végül már nem tudtak mit mondani és hazudni az embereknek, a népnek, mely végső kétségbeesésében a szélsőjobb és a fasizmus karjaiba vetette magát. Egymás után, egyre több országban kerültek hatalomra a nacionalista pártok, melyek harsogva hir-dették az adott nemzet rég elvett vagy elveszettnek hitt becsületét és büszkeségét, hogy aztán alantas gyűlölettől hajtva, habzó szájjal tegyenek ígéretet a régi dicsőség és gazdagság visszaszerzésére.
Bűnbakot könnyű volt találni, először csak az utcán verték meg azokat, akik nem illettek bele az új ideo-lógiákba, aztán felgyújtották a házaikat, majd jöttek a díszes, egyenruhás felvonulások, lelket melen-gető zászlókkal és szíveket görcsbeszorító jelvényekkel.
A világ nem változott, a válság nem enyhült, de az emberek elfásult szívét kielégítette a vak erőszak, és halottá tette a félelem.
A gazdasági nagyhatalmak kormányai megrémült gyerekként kapaszkodtak a kapitalizmus szülte, torzszülött eszmék karjaiba, hogy aztán görcsbeszorult ökleikből, homokszemenként csússzon ki a remény. Hamarosan háborúk törtek ki a legkisebb vélt vagy valós sérelmekért, területért, nyersanyag-ért, vízért, és emberek milliói vonultak hadba, mert az általuk megválasztott vezetők azt mondták nekik
A téboly őrjöngő vadállatként söpört végig a bolygón, s míg voltak olyanok, kik ösztöneiktől vezérelve hagyták magukat sodródni az anarchia hullámain, vagy félhomályba vesző szobáik mélyén, mantrákat kántálva várták a végső ítélet eljövetelét, néhányan az emberhez méltó életet választották, és szembe-szálltak a pusztulással.
Közéjük tartozott Horas Carryo, aki előtt világos volt, hogy a teljes erkölcsi és materiális válságba ju-tott emberiség számára, csakis a régi korok bölcsessége és ideológiái mutathatják meg a kiutat. Ő pon-tosan tudta, hogy az első és legfontosabb dolog az, hogy az emberek végre felelős és alkalmas vezetőket válasszanak maguknak, s ha ezek az emberek nem megfelelőek a vezetésre, akkor azokat azonnal és fel-tétel nélkül eltávolítsák a mindenkori hatalom éléről. Horas Carryo elvetette a demokrácia, a diktatúra, a kapitalizmus és szocializmus ősi formáit, hogy azok egyes elemeit összegyúrva, létrehozza a saját ideo-lógiáját, s az emberiség élére állva, felelős vezetőként vezesse őket.
Carryo világosan látta, hogy az emberi fajnak össze kell fognia, feltételek, kompromisszumok és önös érdekek nélkül, hogy az emberiség közös jövőjét ne ölhesse meg az egyén vagy egy nemzet önös érdeke és céljai, mert a szabadság a legszentebb dolog, mit egy ember birtokolhat, ám az egyén szabadsága nem lehet fontosabb az emberiség kollektív szabadságánál.
A Vezér tudta, hogy az embereknek nem olajra és pénzre van szüksége, hanem szemléletváltásra, de azzal is tisztában volt, hogy ezt csak erőszakkal érheti el. Nem felejtette el a fasizmus és a kommunista diktatúrák rémtetteit, de eléggé ismerte a világot ahhoz, hogy belássa, az ember önmagában önző és ostoba, nagy tömegben pedig tudatlan. Megvalósította hát a saját, humánus diktatúráját.
GK-101 napokat töltött a múlt tanulmányozásával, és végül rá kellett jönnie, hogy tévedett. Ezer év elteltével az emberi faj egyetlen egységbe tömörült ugyan, és az országok megszűnésével nem voltak már sem háborúk, sem területi viszályok, de ennek az ára milliók halála, és százezrek bebörtönzése volt.
Eltűnt a korábban áthatolhatatlannak tűnő szakadék, mely a szegények és a gazdagok között húzódott, de ennek az ára az volt, hogy az állam kíméletlenül felügyelte a társadalom minden szintjét, és azonnal beavatkozott ott, ahol szükségesnek látta. Eltűntek az egyének és nemzetiségek önös érdekei és viszályai is, de ennek az útja átnevelő táborokon, etnikai tisztogatásokon és a kultúrák sokszínűségének felszá-molásán át vezetett.
GK-101-ben ismét felmerült Thészusz paradoxona. Egy ideológia mennyire maradhat ugyanaz, ha a megvalósításához vezető út kompromisszumokkal, újraértelmezésekkel és szükség szülte döntésekkel van tele. Igazolhatja-e magát egy olyan eszme, mely az emberiség javát akarta a kiindulópontban, és idővel meg is valósította azt, de a két pont közötti út, a szabadság, a becsület, az emberi nemesség, és magának az életnek a kioltásával, megtagadásával, eltiprásával járt?
Törvényes lehet egy olyan rendszer, mely zászlajára ugyan a békét és az összefogást tűzte ki, de a nemes pátosztól bűzlő színfalak mögött az erőszak és az elnyomás lapul?
GK-101 megrázta a fejét. Ezer éve egy igaz és helyes álomnak adott életet, de a megvalósítása közben el-felejtette a legfontosabbat: az embereknek közösen kell megmenteniük önmagukat, nem egyetlen em-ber kiváltsága az. Szükség van egy eszmére, egy mindent irányító ideológiára, de egyetlen nemes cél sem igazolhatja az elnyomást és az erőszakot. Az emberi faj megérett a változásra, de az üdvözülés ürügyén nem szabad utat nyitni a radikális filozófiáknak.
GK-101 végül döntött: folytatja az utat, melyet tíz évszázada megkezdett, és megvalósítja egy jó ember álmát, de ahhoz előbb lerombolja azt, amit egy szörnyeteg felépített.
Igen, az emberi fajnak szüksége van az összefogásra, és egy új élet felé vezető cél kijelölésére, de az út, melyen végig kell mennie, nem vérből és könnyekből fog felépülni. Erőszakkal és elnyomással nem le-het felépíteni egy új világot, csakis elszántsággal, összefogással, becsülettel, hittel és erénnyel.
GK-101 elmosolyodott magában, végre megértette azt a néhány sort, mely születése óta a fejében ke-ringett:
„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."