Egyszer volt, hol nem volt, a földkerekség legcsodásabb erdejében, hatórányi járásra a legközelebbi falucskához, egy kis kunyhóban élt nagymamájával Csilla. Igazán boldogok voltak: saját kis veteményeskertjükben maguk termesztették a zöldséget, gyümölcsöt, baromfiudvarukban szép számmal sétálgattak a tyúkok, kecskék, a házikó mögött pedig kristálytiszta tóba torkollott egy kis patak.
Hetente egyszer meglátogatta őket a Lisztes Bácsi - Csilla csak így hívta az urat. Övé volt a falusi malom, s egy-két finomságért és kedves szóért cserébe mindig hozott egy zsák lisztet a nagymamának, hogy a kenyeret is házilag tudja sütni.
Csilla csak ezt az életet ismerte - szüleit sosem látta, világra jötte után egyből nagymamájához került. Igaz, eleinte még sok látogatójuk volt - az egész falu csodájára járt a gyönyörű kislánynak: göndör, szőke fürtjei, smaragdul csillogó szemei, pöttöm, húsos lábacskái a legkomorabb szívet is meglágyították. Aztán a falusiak észrevettek valami furcsaságot: a kislány bőre tökéletes volt! Persze, mondhatnánk, hogy az összes kisgyermek bőre selymes, illatos, ránctalan, s ennélfogva tökéletes, ám Csilláé valóban különleges volt. Egy árva szeplő, annyi se volt rajta! S az még hagyján, hogy az évek során se anyajegy, se szeplő, de még egy tyúkszem se bújt ki a kislány testén; de még sebhelyei sem voltak! Pedig virgonc lány volt: számtalan szálkát húztak ki kis kezéből, volt, hogy talpát vágta el a patakban - minden sérülés egytől-egyig nyomtalanul gyógyult be.
A falusiak nem tudták mire vélni ezt a csodát, s félni kezdtek a kis Csillustól - jobbnak látták tehát, ha nem járnak többé a kunyhóhoz. Egyedül a Lisztes Bácsi tartotta badarságnak ezt a babonát - s Csilla örült, hogy ha csak heti egyszer is, de nagymamája tud beszélgetni valaki felnőttel. Ő maga ugyanis egyáltalán nem volt magányos: miután napközben nagymamájának segített, esténként a tó partján töltötte az időt, lefekvésig a csillagokat nézte, s a halakkal beszélgetett; igazi barátokra lelt a kis vízi társaságban.
Egy nap, pont a tizenharmadik születésnapján, Csilla különösen ébredt: jobb alkarján hét pontban égető viszketést érzett. Ahogy kinyitotta a szemét, döbbenten vette észre: a hét pont hét anyajegy volt, s az alakzatuk furcsán ismerős volt számára. Ám nem sokáig vizsgálgatta a pöttyöket, úgy megrémült, egyből nagymamájához szaladt. Az udvarra érve meglepődve látta, hogy nagymamája - szokásától eltérően - nem sertepertél odakinn. Kereste a gyümölcsösben, az állatoknál, megnézte, hátha vízért ment, de a pataknál sem találta. Így visszament a kunyhóba - nagymamája az ágyán feküdt, betegnek tűnt.
- Nagyi! Mi baj van?
- Úgy érzem, itt kell, hogy hagyjalak, kincsem. Kész kis hölgy lettél, már mindent meg tudsz csinálni magadtól is, nem lesz baj.
- Na de Nagyi...
- Cssst! Nem lesz baj. - hangja gyengének tűnt.
- És Nagyi... ez mi lehet? - kérdezte, s megmutatta a barnálló pontokat a kezén.
- Oh kincsem... sokkal korábban el kellett volna mondanom. Remélem, még van rá időm.
Utolsó erején nagy levegőt vett, s mesélni kezdett:
- Minden száz évben leereszkedik a Sötétség. Ekkor az égben kiválasztanak valakit, akinek meg kell küzdenie vele. Ez a jel. Ma éjjel... nézz fel az égre, és látni fogod...
Csilla a könnyeivel küszködött, nehezen értette nagymamája szavait, s nem is igazán hitte el őket. Látta rajta, hogy még lenne mondanivalója, ám sajnos kifutott az időből. Ekkor érkezett meg a Lisztes Bácsi, s látva a történteket, vigasztalni kezdte Csillust. Egy darabig csak együtt sírtak, majd így szólt a kislányhoz:
- Te csak menj, sétálj egyet az erdőben, játssz az állatokkal; ma aludj a szabad ég alatt, olyan jó az idő. Én majd elintézek mindent.
Ezzel a bácsi elindult vissza a faluba, s Csilla úgy tett, ahogy mondta. Egész nap az erdőben kóborolt, nagyanyja utolsó szavain gondolkodott, ám este visszahúzta a honvágy, a tó mellé telepedett. Kis barátai egyből észrevették, hogy valami nincs rendjén, s kidugták fejüket a vízből:
- Csillus! Mi a baj?
- A nagymamám... tudjátok, mindig azt mondta, hogy anyu és apu az égről figyelnek minket. Mint egy-egy csillag. Hát, azt hiszem, most ő is egy csillag lett... - s hanyatt feküdt a puha pázsiton. Egy felhő sem volt az égen, minden csillagot lehetett látni. Valami mégis hiányzott.
- Hát persze! - csapott a homlokára Csilla, majd hol alkarjára, hol az égboltra pillantott.
- Mi az? Mi az? - kérdezték a halak.
- A Göncölszekér! Eltűnt az égről! Azt hiszem, itt van rajtam...
- Ajjaj... - így a halak. - Már ennyi év eltelt volna?
- Ezt meg hogy értitek?
- Nos, minden száz évben egyszer lejön a Sötétség a földre, és minden száz évben egyszer van valaki, aki megállíthatja őt abban, hogy elpusztítsa a világot. Úgy tűnik, ez a valaki most te lettél, Csilla.
- Én meg még azt hittem, össze-vissza beszél... de ti ezt honnan tudjátok?
- Hogyhogy honnan, hát már az ük-üknagymamádnak is mi segítettünk!
Hirtelen egy hideg fuvallat süvített végig a parton, a halak visszabújtak a felszín alá, Csilla megdermedt. Alaktalan, fekete üresség állt előtte, s csak ennyit mondott neki:
- Tudod, mi a dolgod, s ha mégsem, az engem nem érdekel. Addig van időd, míg látszanak a csillagok.
S amilyen hirtelen jött, el is ment.
Csilla értetlenül nézett a lassan újra felbukkanó halakra.
- Na jó, akkor mégis mit kéne tennem?
- A gyöngyök, a gyöngyök! - kiáltotta egy kis fiatal hal.
- Nyugodj meg! - szólt rá egy idősebb, majd a lányhoz fordult. - Neked szinte semmit nem kell tenni. A Sötétséget csak egyféleképp lehet megállítani: kell hét gyöngy, méghozzá ebből a tóból. Azokat fel kell dobni az égre, hogy újra legyen Nagy Göncöl, s mutathassa az utat a vándoroknak. Ennyi az egész.
- Csak? - kérdezte cinikusan Csilla.
- Persze. Majd mi segítünk neked, megkeressük a gyöngyöket, felhozzuk őket, neked csak fel kell dobnod őket az égre. A kisujjadat sem kell bevizezned!
S hatalmas uszonycsapásokkal a fenék felé vették az irányt.
Két hosszú órába is beletelt, mire felhozták az első gyöngyöt. Csilla csak bámulta tenyeréből a gyönyörű, fehér fényt adó tárgyat, majd inkább letette maga mellé a fűbe, hogy semmi baja ne essék. Ezután sorban kerültek elő: a második, a harmadik, a negyedik és ötödik gyöngy egy órán belül kinn volt a vízből. Viszont mikor a hatodik is előkerült, már alig fél órájuk volt napkeltéig.
- És hogy álltok az utolsóval? Nem találjátok?
- Mi sem értjük, nem tudjuk, hol lehet. Legtöbbünk már ötszáz éve segíti a kiválasztottakat, de még sosem fordult elő ilyesmi. - hadarta a hal, s már úszott is vissza a kutatócsoporthoz.
Csilla kétségbe esett. Fel-alá mászkált, próbált valamilyen megoldást találni arra az esetre, ha nem találják meg az utolsó darabot, hol kézbe vette, hol lerakta a már meglévő gyöngyöket, gondolkodott - mindhiába. Újra érezte a dermesztő fuvallatot.
- Lejárt az időd. - mondta a Sötétség. - Megvan mind?
- Igazság szerint... nos... még csak hat gyöngyöt találtunk.
- Hmm. Tudod, mi a baj a hattal? Hogy eggyel kevesebb, mint a hét! - kacagott a Sötétség, s egyre nőni kezdett.
- Várj! - kiáltott Csilla. Őrült ötlete támadt, de nem látott más megoldást. - Leszek én a hetedik!
- Tessék?
- Ott a nagymamám, ott vannak a szüleim, idelenn senkim sincs. Ha most elbukom, senki sem marad ezen a földön. Meg kell mentenem őket... hát leszek én a hetedik gyöngy!
Nagyot lendített, a gyöngyöket az égnek eresztette, ő maga pedig utánuk ugrott. Nem tudta, sikerülhet-e neki, csak behunyta a szemét, s elképzelte, ahogy szerető anyja ölelő karjaiba szalad, apja mindkettőjüket átöleli, nagyanyja pedig tarkóját simogatja. Ahogy felfelé szálltak, tiszta, gyermeki lelke talán még a gyöngyöknél is ragyogóbb volt.
Epilógus
Azóta több száz év telt el, a Sötétség azonban - talán Csillus önfeláldozása miatt, talán csak elfelejtett minket, nem tudni - nem tért vissza egyszer sem. Legalábbis a halak ezt mondják.