Évek óta terveztem, hogy egyszer körbekerékpározom a Balatont. Pontosabban fogalmazva: soha nem terveztem, csak álmodoztam róla... De idén nyáron eldöntöttem, hogy megteszem! Idő- és útitervet készítettem, és az Északi-part egyes szakaszain időről időre fizikailag is próbára tettem magamat. Végül egy jó kis társaságot is találtam a kerékpárúthoz, amit aztán 3 nap alatt teljesítettünk. Leírhatatlan érzés volt a célba érés! Sokkal többet jelentett a csaknem 220 km-es út megtételénél: önmagam legyőzését.
Ahogy saját korlátaim ledöntésén és határaim feszegetésén tűnődöm, máris elhatározom: újra megteszem a távot, ezúttal egyedül és rövidebb idő alatt. Egy héttel később újra nekivágok a balatoni tájnak. A fel-felbukkanó csillámló víztükör és a szeptemberi napsütésben fürdőző hegyek látványa ismét lenyűgöz. De most kevesebb az idő a pihenésre és feszítettebb a tempó. Menni kell!...
Miközben fogynak a kilométerek, gondolkodom. Vajon ki az bennünk, énünknek melyik része az, aki dönt, aki érvényre juttatja akaratát? Minden pillanatban szabadságunkban áll dönteni, vagy vannak olyan helyzetek, amikor csak látszatszabadság a részünk? Tudom jól, hogy ezekre a kérdésekre - melyek a lét nagy kérdései mellett mindig is foglalkoztatták az emberiséget - nem feltétlenül én fogom megtalálni a válaszokat. De talán közelebb kerülhetek az igazsághoz, ha megpróbálom értelmezni legalább a saját életem szintjén.
Egyik kedvenc költőm, Reményik Sándor sorai jutnak az eszembe: „Magamba néztem, s láttam magamat, S tudtam, hogy minden elrendeltetés, S csak mondvacsinált szó az akarat..." - írja Meg van írva c. versében.
Valóban meg van írva minden? És csak kevésbé van beleszólásunk saját sorsunk alakításába? Amikor úgy tűnik, hiába minden erőfeszítésünk, falakba ütközünk és semmi nem sikerül, hajlamosak vagyunk hinni sorsunk elrendeltségében. Sok esetben pedig a csillagok állására és születési horoszkópunkra hivatkozunk: Én már csak ilyen vagyok!
De hogy is tartja a mondás? „A csillagok uralkodnak a sorsunkon, de a bölcs uralkodik a csillagai felett."
Schirilla Györgyről talán kevesen tudják, hogy gyermekkorában sokat betegeskedett. Saját bevallása szerint suta és kövér gyerek volt, izületi gyulladással, magas vérnyomással és idegbénulással küszködött. Egyszer aztán elhatározta, hogy egészséges lesz. Tisztában volt vele, hogy rendkívüli türelemre, következetességre és szívós kitartásra lesz szüksége ahhoz, hogy változtasson életén. „Ha valamit nagyon akarunk és ennek a gondolaterőnek a hatalma alatt élünk, akkor el is érjük a célunkat. Mert a kitűzött cél olyan, mint a mágnes: vonz!" - vallotta a később természetgyógyásszá is vált sportember.
Hol van hát az igazság? Életünkben mi az, ami determinált és mikor dönthetünk szabadon?
Nyilván az eleve elrendelt körülmény, hogy milyen kultúrkörbe, melyik országba, milyen társadalmi vagy családi környezetbe születünk. Az, hogy ebbe a korba és Magyarországon születtem, sok dolgot meghatároz. (Talán ha nem így lett volna, most éppen valahol a Loire völgyében vagy a Bódeni-tónál kerékpároznék és nem a Balaton körül). De a lényeg természetesen nem ebben rejlik. Sokkal inkább abban, hogy hogyan tudjuk elfogadni azokat a helyzeteket és adottságokat, amik felett nincs hatalmunk, valamint hogy képesek vagyunk-e felismerni lehetőségeinket és akaratunk szerepét a változásra, a változtatásra.
Felszabadító érzés volt, amikor - sok évvel ezelőtt - először szembesültem azzal a gondolattal, hogy ez az erő bennünk van, és nem vékony dróton rángatott „marionett-bábuk" vagyunk. Ugyanakkor rádöbbentem arra, hogy mindez nagy felelősséggel is jár! Hiszen ha nem jól alakulnak a dolgok, már nem vádolhatom a csillagokat és a sors szeszélyét, és már nem hibáztathatok senki mást magam helyett...
Egy valahol olvasott vicces felirat jut eszembe erről: „Nem elég, hogy elaludtam, még az a fránya busz sem várt meg!" Mosolygunk rajta, pedig ilyenek vagyunk! Sokszor mintha nem vennénk észre az összefüggést tetteink és azok következményei között, és úgy érezzük, életünk csak a véletlenek játéka szerint alakul, mi magunk pedig a körülmények áldozatai vagyunk.
Ezt nem mindig könnyű belátnunk. De ha a lelki fejlődés útját választjuk, és valóban uralkodni szeretnénk csillagaink felett, meg kell tanulnunk mindenkor felelősséget vállalni saját tetteinkért. Fel kell ismernünk, hogy minden, ami az életünkben jelen van - akár fizikai univerzumunkban, akár más síkokon -, a mi gondolataink teremtménye, tetteink következménye. Ezt különösen akkor nehéz elfogadnunk, ha jelenlegi életünkben nem találunk mindenre magyarázatot.
A választ a keleti vallásfilozófiák karma törvényében találhatjuk meg. Az ok-okozat törvénye szerint minden tettünk hoz valamilyen gyümölcsöt, amely ha megérett, visszahullik ránk. Az érési idő azonban nemritkán hosszabb lehet, mint egyetlen élet. Nehezítheti a megértést az is, hogy a karma törvényét sokszor félremagyarázzák, s valamiféle jutalom- vagy büntetésrendszerként értelmezik. Pedig a keleti tanítások soha nem beszélnek a bűn és a büntetés fogalmáról. Egy egyszerű, egyetemes törvényszerűségről van szó, amely a kiegyenlítődés elve mentén érvényesül; mindig ugyanolyan mértékű szenvedésben, veszteségben vagy örömben és jóban részesülünk, amilyen mértékben azt másokkal elkövettük. És ez alól nem lehet kibúvónk, mint ahogyan egy leeső tárgy sem térhet ki a gravitáció törvénye elől...
Van szabad akaratunk. Akaratunk azonban olyan mértékben lehet szabad, amennyire azt nem korlátoztuk saját magunknak, korábbi cselekedeteink által. Mert természetesen vannak olyan élethelyzetek is, amikor már valóban tehetetlenek vagyunk a sorsunkat irányító erőkkel szemben - ekkor beszélünk érett karmáról. De sok esetben igenis van választásunk és van lehetőségünk a javításra és a fejlődésre!
Szabadságunkban áll dönteni, de tudnunk kell, hogy a Természet törvényeit nem írhatjuk át és nem kerülhetjük meg. Ha azonban ezekkel a törvényekkel együttműködve, szívünkben igaz és tiszta szándékkal, önmagunkhoz és másokhoz való jóakarattal, tetteinkért való teljes felelősségvállalással élünk, megtapasztalhatjuk szabadságunk növekvő erejét.
Az utolsó 20 km-t már fogyatkozó erővel és sajgó izmokkal tekerem le, de kétségem sincs afelől, hogy be fogok érni a célba. Fáradt vagyok, gondolataim sincsenek már - utólag nem is emlékszem erre a szakaszra. Mintha már nem is én bicikliznék, hanem az a valaki bennem, aki egy nappal ezelőtt elindult Balatonszárszóról és úgy határozott, hogy indulása másnapján ugyanide meg is érkezik...
S miközben azon tűnődöm, hogy a Balaton vize vagy az ég kékje-e a csodálatosabb, eltölt egy jóleső érzés, és tudom, hogy még egyszer megérkeztem.