A gondok nem azért vannak, hogy lesújtsanak, hanem azért, hogy próbára tegyék győzelmi képességeinket. Szembe kell nézni a nehézséggel – nyugodtan és a megoldásra irányuló vasakarattal.
Október vége előtt két nappal érkeztem Göröcsfalvára. Kátyús aszfalton döcögtem a busszal Csíkszeredából, majdnem egy órán át. A város fenyegető szorításából kiszabadulva, tágra nyílott a tér és a medence rónája felett párákból vetkőzött ki a Hargita. Fekete szántások gyászolták a határban az őszt, felettük szürke varjak keringtek rendezetlenül. A reggeli eső megtöltötte a mélyedéseket, a járgány, pedig mohón beléjük harapott, szétspriccelvén barnás nedvüket. Őszintén, nem bántam, hogy döcögünk, nehéz szívem biztonságot talált az úton.
Érzések kavarodtak lelkembe és próbáltam nem rágondolni arra, ami történt, arra, ami következni fog. Öreg asszonyok ültek fel Csíkcsicsóban, halál színű ruhákban, kezükben fenyőkoszorúba csíptetett virágokat tartva. Hallottam, amint Sándorról szóltak, halk beszéddel, szemérmetesen. Válogatott gondolatokat soroltak, talán nem is a tartalmukra, hanem a csengésre figyelve. Szépek voltak szavaik de szomorkásak, mint az ólom-szürke nyári fellegek, amikor kioltják a Napot.
Támpontot adott a Hargita, én pedig belehorgonyoztam tekintetemet. Kanyargós patakok futottak alá lejtőiről és erdősávok kisérték partjaikat még egy darabig. A magas hegyek komor világából, tehetetlenségüktől hajtva, a patakok az emberek közé siettek, a fenyők viszont megtorpantak a falu-széleken. Méltóság teljesen kihúzták magukat és megálltak a határon, őrizvén a létezés titkait, a megmaradás kulcsát.
Fennségesen állt a székelyek Szent Hegye a kis falvak felett, mogorva embereket bujtatva az ősi lélek varázslatos berkeibe. Őszi szél szaladt le magaslatairól és elkergette a fellegeket, tova a gyímesi hegyeken át, helyükben pedig, napsugarak fonták be a völgyet. Aranyszínű lett a világ és ellentmondásos, furcsa örömök töltötték be lelkemet. A Hargitán még ott legeltek a párafoszlányok, sötétségük megragadta a hegyet és elszigetelte a világ gondjaitól. Most már mindent érteni véltem ebben az őszi délutánból, a sápadt fénnyel kifestett világból, csak ott a magasban, árnyak alá rejtve, trónolt az érthetetlen.
Leszálltam a buszról és a hűvös szellő az arcomba mart. Összeroskattam, kicsi lettem. Ismerős arcok után kutattam, és mikor találtam egyet, bizonytalanul oda inogtam és a tekintetét fürkészve, ráköszöntem. Vissza köszönt. Majd a többiek is odajöttek. Ugyanúgy köszöntek ők is. Már csak engem vártak.
—Indulunk? hallottam a kérdést. Válasz helyett, csak bólintottam.
Sáros mellékutcába fordultunk be, és a szélén ámolyogtunk, ott, ahol még zöld volt a gyep és nem süllyedt el a cipő. A kapu tágra nyitva állt—és várt. Lélegzetünket visszafogva megtorpantunk, majd választás nélkül maradva közelebb léptünk. Ott pihent Sándor az almafa alatt és körülvették a szerettei. Láttam a lányát, aki miatt eljöttünk ezen a napon. Ismerve félelmeimet tudtam, hogy most nem fogok részvételni, ezért lassan félrehúzódtam a kapu-sas mellé. A többiek megölelték és megpuszilták Katit.
Most már háttal voltam a Hargitának és a szembe lévő határban elnyúló mezőket figyeltem. Elkergettem gondolatomat a valóságból és képzeletem útvesztőit ostromoltam. Már rég begyűjtötték a termést a hegyek felé emelkedő, sárgán mosolygó oldalakról. Itt-ott egy elfelejtett szalmakazal hevert. Azon tűnődtem, hogy milyen közel is van az erdő, hogy milyen szép helyen is laknak. A házat vizsgáltam. Zöld, nagy, rendezett... Kint, az almafákon még lógtak a rozsdás levelek és az ágak között ott inogott egy-egy fagytól megcsípett piros alma. A kicsi kert már fel volt ásva. A nyirkos fekete földre aranyszínű szőnyeg borult, mintha eltakarni próbálta volna a sebeket.
Játszadozva lengette a gyászos lepleket a szél, az asszonyok sírását pedig megrángatta, ide-oda dobálta, kicsavarta, majd eleresztette. Kicsavarva érkeztek a hangok a fülembe és úgy tűnt mintha távolról jönnének. Egyre több ember gyűlt be az udvarba és egyre több asszony sírt. Nőtt a nyomás, széttágult a tér, kínjában elcsuklott az idő. Azt hiszem megállt. Én biztos megálltam benne… Ha behunytam szemem, az egyre fokozódó sírást zenének hallottam. Olyan volt, mint egy klasszikus mű, csak megrázóbb. Olyan volt, mint a nevetés. Felpillantottam az égre és egy percre meginogtam… Most már biztosan tudtam: ez nevetés. Már kezdtem megérteni a furcsa örömöket, amelyeket a buszon éreztem a délben. És érezni tudtam a napsugár mosolyát. És szeretni tudtam Kati fájdalmát.
Kőfalak közé zárva áll a templom, Göröcsfalva határában, a temető kertjében. Hűvös van bent, és szürkésnek tűnik a homály. Hogy miről beszélt a pap aznap, már nem emlékszem. Tompán dobbant a koporsó deszkája, amikor az első lapát földet dobták rá. Megborzongtam, mikor a lány felsikoltott. Kiment az erő a testéből és a félig ájult anyjába kapaszkodott. Hangos volt minden. Elindultam lefelé és feledni próbáltam azt, ami történt. Már a buszon is erre törekedtem. Most lejárt. A megállóba vártunk és szívembe beült a béke. Az apró furcsa örömök boldogsággá nőtték ki magukat és összegezve kimertem mondani, hogy szép volt ez a temetés. Talán morbid ez a gondolat, de volt annak a napnak egy leírhatatlan szépsége. Hazafelé döcögött a busz és a Hargita az este sötétjében vigyázott a székelyek sorsára. Ott strázsált, majdnem, hogy láthatatlanul, lezárva a határt, markában tartva a völgyet. Az örökkévalóság nyugalmát hintette az emberekre. Az őserdők rengetege kis fákat is takar, amelyek a pusztulás dacára az újjászületés lámpását hordozzák. A fekete földre hullott almafaleveleket hó takarja be majd. Nyoma vész a sebnek, ha eljön a tavasz. A rideg valóság börtönéből jöttem ebbe a faluba, és egy színdarabot néztem meg Isten rendezésében. Habár a halálról szólt, én a túlélést láttam benne. Habár a pusztulás fájdalmát mutatták be, én az élet örömét véltem felfedezni.
Létezésünk mindennapjait a megszokással szennyezzük, amikor pedig a halál megrándítja vállunkat, rádöbbenünk, milyen törékeny ajándékot hordozunk. Gyakran gondol Kati azóta az apjára, mint minden ember, akitől elvettek valakit. Hová lett az, aki október végén, a furcsa napsütésben még az almafa alatt feküdt? Elfújták az idők és csak az emlékét hagyták hátra. Válogatott gondolatok között ápolják azok, akik szerették. Majd egyszer minden letelik. Amikor pedig, a Hargita elvásik a patakok simogatása alatt, amikor a fellegek táncát nem figyelik mogorva kis hegyi emberek, akkor talán tudni fogjuk a választ. Addig itt ragadunk a fájdalmainkkal és keressük létünk titkait. Rámosolygunk a napra és megköszönjük a percet, amit kaptunk. Ezt mesélték el nekem összetört szívű emberek, Göröcsfalván, 2003 októberében.