A gyémántkrajcár

Egyszer volt egy szegény asszony, s annak egy kakaskája. Egyszer a kakas, amint a szemét­dom­bon kapirgált, kikapar egy gyémántkrajcárt, fölkapja nagy örömmel, s szalad elé az udva­ron, hadd adja az asszonyának. De történetesen éppen arra járt a török császár, megállította a kakast.

- Állj meg, kakas, add nekem azt a gyémántkrajcárt!

- Dehogy adom - mondta a kakas -, úgyis elég szegény az asszonyom, jó lesz annak.

No bizony, ha nem adta, a török császár megfogta, elvette tőle a gyémántkrajcárt, hazavitte, s betette a kincseskamrájába. Pedig ott annyi volt az arany, ezüst, a gyémánt, hogy elég lett volna az egész világnak.

Hej, istenem, megharagudott a kakaska, szaladott mindenütt a török császár után, török császár udvarában felszállott a kerítésre, s elkezdett kukorikolni nagy hangosan:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcáromat!

A török császár elhessegette a kakast a kerítésről, de a kerítésről a kapura szállt, s onnét is azt kiabálta:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat!

Mikor a kapuról elhessegették, megint a kerítésre, kerítésről kútágasra szállott, s mind csak azt kiabálta:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat!

Mit volt mit tenni a török császárnak, nagy mérgesen bement a palotájának legbelső szobájába, hogy ne hallja a kakas kukurikolását. De hiába ment be, mert akkor meg a kis kakas az ablak párkányára szállott, onnét kiabálta:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat!

Nem volt nyugta a török császárnak, kikiáltott nagy mérgesen a szolgálónak, hogy fogja meg a kakast, s dobja bele a kútba. Szaladt a szolgáló, megfogta a kakaskát, beledobta a kútba. De a kis kakas nem halt belé, mert csak azt mondta:

- Szídd fel, begyem, a vizet, szídd fel, begyem, a vizet! - s mind egy cseppig felszívta, ami víz a kútban volt.

Azzal kirepült a kútból, szállott ismét a török császár ablakába, s kukurikolt nagy begyesen:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat!

- Ejnye, ilyen-olyan teremtette - káromkodott a török császár -, hát mégis él az a hitvány kakas?! Hej, szolgáló, fogd meg, s vesd az égő kemencébe!

Szalad a szolgáló, megfogja a kakaskát, s bedobja az égő kemencébe. Hanem a kakaskát a tűz sem égette meg, mert amikor a kemencébe vetették, elkezdett kotyogni:

- Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet!

S hát csakugyan kifolyt a begyéből a sok víz, s egyszeriben elaludt a tűz. Bezzeg hogy repült ismét a török császár ablakába, s kukurikolt, ahogy csak a torkán kifért:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkarjcárkámat!

Hej, uramteremtőm, mérgelődött a török császár, dúlt-fúlt szörnyű nagy haragjában, kiabált, káromkodott, hogy egy ilyen hitvány kakaskát sem tudnak elpusztítani. Volt a kertjében egy nagy darázsfészek, s parancsolta a szolgálónak:

- Hé, szolgáló, dobd a kakast a darázsfészekbe, hadd csípjék agyon a darazsak!

Szalad a szolgáló, megfogja a kakast, viszi a kertbe, beledobja a darázsfészekbe. De a kakaskát a darazsak sem csípték agyon, mert csak szólt a begyének:

- Szídd fel, begyem, a darázst! - s amennyi darázs volt, mind felszítta.

Uccu, szállott egyszeriben a török császár ablakába, s kukurikolt, hogy zengett belé a palota:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat!

- No, megállj, kakas - mondotta a török császár -, mindjárt nem kukurikolsz te!

Parancsolta a szolgálónak, hogy hozza be a kakaskát tüstént.

Szalad a szolgáló, hozza a kakaskát, megfogja a török császár, s bedugja a bugyogójába. Olyan bő volt ez a bugyogó, hogy kilenc kutyakölyök jól elfért volna benne, meg sem kottyant a kakaska.

- No - mondta a török császár -, itt most kukurikolhatsz.

Hiszen a kakaska nem kukurikolt, csak kotyogott magában:

- Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a császárt!

Kiszállnak a darazsak, csípik, marják a császárt. Táncol, ordít a császár, nem tudta, mit csináljon nagy kínjában. Mit volt mit tenni, kieresztette a kakaskát, s mondta a szolgálónak:

- Eredj, vidd a kincseskamrámba, hadd vegye vissza a gyémántkrajcárkáját, mert különben ő pusztít el engem.

Vitték a kakast a kincseskamrába, s hát ott kádaslag állott a tenger sok ezüst, arany s gyémánt. Ott ragyogott, tündökölt a gyémántkrajcárka is. No hiszen, jó helyre kerekedett a kakaska. Mondta egyszeriben:

- Szídd fel, begyem, a sok pénzt, szídd fel begyem, a sok pénzt!

Felszítt egy kád ezüstöt, meg se kottyant neki; felszítt egy kád aranyat, no, most volt valami a begyében; felszítt egy kád gyémántot, no, ez éppen elég volt. Uccu, szaladt a kakaska nagy örömmel, hazáig meg sem állott. Ott azt a sok pénzt az asszonyának mind kieresztette. Bezzeg azután az asszonynak jól volt dolga, sóra, fára nem volt gondja.

Még ma is élne, ha meg nem halt volna.