Ma különösen hideg és zúgó a
szél, állapította meg. Tenyerét szeméhez emelve nézte a darvak
vonulását. Régebben szerette szabályos röptüket, de egy ideje már
elégedetlen volt velük. Túl lassúnak tűntek a váltások az ék elején, és
túl rendezetlen az alakjuk. Mi ez az ő szabályos, és pontos portájával
vagy a földjével, gondolta. Bár egész nap ezt az utat járta, még
egyszer végig járta szántóföldjét.
A felszántott parcellák
szabályos rendben álltak, pontosan egyforma távolságra egymástól.
Napszámosai itt-ott a földön szuszogtak. Megviselte őket az utóbbi
néhány nap erőltetett menete, és akik újak voltak megértették Marvello
gazda gúnynevét: Vércse. Állandóan felügyelt mindent és lecsapott,
kiigazítva a legkisebb eltérést is. Ha valami szabályosan, szépen kész
volt, akkor az időben nem volt elég gyors és fordítva. Mára még egy
vijjogása maradt:
– Na, indulás van emberek! Még a szerszámokat napidőben mossátok le.
Az emberek felkászálódtak és elindultak a porta irányába.
A
ház előtt felesége és fia türelmesen várták. Úgy tűnt minden készen és
rendben van, de Marvello gazda mégis elégedetlenséget érzett. Valami
nincs a helyén, gondolta már tizedszer, valami biztos eltört, vagy
elvásott felesége ügyetlen mozdulatai miatt. Alaposan körbenézett
mielőtt biccentett volna, s akkor meglátta. Az év ebben a szakában a
hagymát máshol szokták lelógatni. Végignézett felesége hamuszürke arcán.
– Hát a hagyma?
– Úgy láttam, hogy…
– A hagymának a helyén kell lenni, ekkorra már!
– Igen, de…
– Mit igen, de? És miért suttogsz? A széltől meg se hallak! Azt kérdeztem, hol a hagyma? – emelte fel a hangját.
– Nem beszélek halkan, csak azt akartam mondani, hogy még…
– Legyen a helyén!
Zárta
le a vitát, úgy ahogy mindig szokta, és bement a házba. Odabenn, még
nem volt kikészítve a vacsora, és kétbalkezes felesége nyitva hagyta
valahol az ablakot, mert még itt benn is ennyire zúgott a szél. Ez már
sok volt, felsüvöltött:
– Anna Leln!
Az udvaron állt kinn.
Fia a kipányvázott Törpén lovagolt körbe körülötte. A béresek nézték,
ahogyan a különben szelíd Törpe, egyre zabosabban rángatja a fejét.
– Gazda! – kiáltott oda a legbátrabb.
Mi? Hangosabban beszélj, mit sutyorogsz?
Kiabálok én!
Nem tetszett neki az idei, erős zúgású szél. Miért nem tudja ez a pimasz hangosabban mondani.
Mondtam már ne suttyorász!
– De hát kiabálok, Gazda! – kiáltotta a legény.
–
Ebből most már elég! – üvöltötte dühösen Marvello, és megállította a
lovat. – Mind a bolondját járatjátok velem? Előbb az asszony sír, meg
sutyorog, a gyereknek mwg mintha elvitték volna a nyelvét, tegnap óta.
Mind összefogtatok?
– M.. nk ….gyan …m! – mondta Avero, a legöregebb.
– Mi???
A– zt mondom, hogy mink ugyan nem! – kiabálta Avero. Megfogta a nagy kalapácsot, odament az üllőhöz, és erősen rásújtott.
– Mi ez? Mi ez? – Furcsán halk volt ez a csapás. Odament és kiragadta az öreg kezéből.
Most ő sújtott, erőből, ember módjára.
Tompa
döndülés csak. Mi történt itt, mi ez? Beletúrt a fülébe, de mintha abba
beleköltözött volna a szél. Csak zúgott és zúgott, míg egy tompa
zajfüggönnyé állt össze, és úgy is maradt.
Két napig senkihez se
szólt, csak feldúltan jött és ment, intézte a dolgokat. Egyetlen
gyermeke, a kis Mika, néha megpróbált rámosolyogni, felesége pedig
egyre csak sírt. Marvello nem szerette a gyengeséget, magának nem
engedte meg, mást pedig megvetett érte. Nekifeszült bárminek ami útját
állta, de ez az alattomos, tompa zúgás nem volt előtte, nem tudott
nekiesni és arrébb lódítani. Ott volt, ahol ő, elválasztotta őt a
hangok világától.
Végül kiment a legelő végén folyó patakhoz, ahol a
legfontosabb döntéseit szokta meghozni. Hideg, őszi délután volt. A fák
lassan elhullatták maradék levelüket. Az utolsó madarak is lassan útra
keltek a távoli völgyekből. Elnézett kedvenc szirtfoka felé, amely úgy
nézett ki, mint egy erős tenyér, s ami mindig megerősítette
elszántságában.
Olyan dühöt érzett, mint azon a rettenetes napon,
amikor a falu véglegesen és rosszul döntött. Amikor mást tettek meg
falu gazdának. Akkor tehetetlenségében egész nap és éjjel fát
hasogatott, míg a kimerültségtől összerogyott.
Nem vette észre, hogy
fia, mint egy kis árnyék követte. Mika nem mert közelíteni dühödt
apjához. Bár apja sohasem bántotta, sőt kicsi gyerekszíve már régtől
tudta, hogy apja kivételez vele. Talán, mert, ahogy anyja mesélte
nagyon sokat vártak rá, és sokat könyörögtek gyermekáldásért a
Csillagjuhásznak.
Nézte egy darabig apja néma hátát, majd lemászott
a vízhez. Nyáron gyakran fürödtek benne, de most már jéghideg volt
vize. Egyszerre észrevett egy cickányt, amint a túlpart vizes kövein
bukdácsol vacka felé. A víz egy nagyobb ágat sodort az üreg elé, a
cickány pedig nem értette a helyzetet megkapaszkodott az ágon majd
fogást váltott, eredménytelenül. Mika megfogott egy botot és elindult a
vizes köveken, hogy arrébb kotorja az ágat. Azonban az nem volt elég
erős, hogy arrébb kotorja az ágat, újabb után nézett. Volt is egy ág,
csak nyújtózni kellett érte. Valószerűtlenül könnyedén csúszott a
vízbe, amely azonnal ellepte. Érezte, hogy térde valami kőnek ütközött.
Riadtan kiáltott fel:
– Apám! Apám!
Lábával nem találta kapaszkodót. Kétségbeesetten kiabált:
– Apám! Édesapáááám!
Most
ezt is elvették tőlem, gondolta dühödten Marvello, előbb a falu, aztán
a fülem! Úgy szorította ökölbe kezét, hogy majd kiserkent belőle a vér.
Egyszerre hátulról megtaszajtották.
– Mi? – fordult meg dühösen.
Legényei
álltak ott mérges tekintettel. Mögöttük felesége kezében takaróba
csavarva egy kis csomaggal. Akkor látta, hogy a fia az.
– Mika! Mika! Édes kisfiam!
Körbenézett, mindenki vele kiabált. Mindenki kiabált, de ő nem hallott semmit.
– Mi történt? Mi…?
Végül legmarkosabb legénye egészen a füléhez hajolva kiabálta:
– Majdnem megfulladt! A házig hallatszott a kiabálása! Kend meg itt áll és meg se moccan!
– Nem hallottam! Nem hallottam!
Rettenetes
ütést érzett a szívében. Felesége futva indult a ház melege felé. Ő
kábán, bénultan állt. A legényei elfutottak mellette.
– De hát… De
hát, mér engedtétek ki… – próbált egy bűnöst találni, valakit, aki
tehetett erről. De senki nem volt ott. Egyedül állt a patak parton.
Teljesen egyedül.
Valaki orvost hívott. Valaki Mikát betakarta.
Valaki gyógyító éneket énekelt. Ő pedig csak zavarodottan járkált fel
alá. Hallgatta Mika köhögését, amiből foszlányok jutottak csak át tompa
zajfüggönyén. Bár a falu doktor megnyugtatta őket, hogy az ijedtségen
kívül a gyermeknek nem lett komolyabb baja, de valami mégis
megváltozott. Valami végleg elveszett a tökéletesen rendezett portában.
Sohasem gondolta volna, hogy elveszítheti fiát. Mika volt a jövő, az új
gazda, akiből a legerősebb embert akarta mindig is nevelni. Most
azonban minden kezdett átmenetivé válni, és ő kereste akaratát ebben a
felbolydult furcsa világban, amelyről két napja még azt hitte, sohasem
érheti el az olyan határozott és alapos embereket, mint őt.
Ezen
változtatni kell, meg kell gyógyulnia! Amikor végzett a falu doktor,
megvizsgálta az ő fülét is. Hosszasan csóválta a fejét, majd beszélt a
feleségével.
Késő este lett. Mika jobban lett és mély álomba merült.
Csak ketten maradtak a feleségével. Anna Leln még most is szép volt,
csak valami mély szomorúság öltötte arcába ráncait. Végül egy fasmit,
írásra is alkalmas vékonyra vágott faháncsot vett elő és rárajzolt egy
jelet. Marvello megdöbbent. Felesége, a „Kérelem” rúnáját rajzolta le,
amelyet csak végső esetben szoktak leírni. Csak vér kérheti csak
vérétől. Rokon rokonától. Ha igent mond, akár csatába is hívhatják,
akár az életét is elkérhetik. A legerősebb rúna volt a népek között.
Sohasem gondolta, hogy felesége egyszer ezt tartja elé. Felnézett. Anna
Leln tekintete egyszerre volt komoly és elszánt. Végül el kellett
fordítania a szemét.
– Megteszem, amit kérsz.
Felesége egy másik fasmit vett elő és rárajzolt egy másik jelet.
Ezt a rúnát kevésbé ismerte, Kalmea jele volt. Kalmeáé az orvosi szentély védőjévé.
Mindketten
tudták mit jelent ez. A hegyek lábánál fekvő orvosi szentélybe kétszer
is meggondolta az ember, hogy útra kél. Bár nem volt messze, de
bizonytalan volt, hogy mikor lehet visszatérni. Volt, aki egyszerűbb
panasszal indult el, és két hónapig színét sem látták. Ennyi időt egy
gazda nem hagyhat ki a földeken.
Marvello egyébként sem szerette az
orvos papokat. Igaz eddig még csak a nagyobb ünnepségeken találkozott
velük, de túlontúl furcsának, nem eviláginak tartotta őket. Bár, mint
mindenki ő is elismerte, hogy a legjobb gyógyítók voltak messze földön.
Mély levegőt vett és kimondta:
– Elmegyek, amint Mika meggyógyul, elmegyek.
2. Még nagyon messze
A két legjobb öszvérrel indultak
útra. Az öreg Avero jól ismerte az utat, mert már többször járt az
orvos papoknál. Azt mesélték tőlük tanulta vajákosságát.
Amióta
meghozta döntését visszanyert valamennyit magabiztosságából. A portán
újra rend lett, vércse tekintette is visszatért. Bár kevesebbet beszélt
és egy kicsit lassabban járt.
Az orvos szentély háromnapi járóföldre
volt a hegyek lábánál. Avero híres mesemondó volt és a messzi vásárokra
mindig magukkal vitték, hogy történeteivel megnedvesítse a hosszú út
porától száraz lelkeket. Most azonban, süket gazdája mellett,
legfeljebb az öszvéreket tudta elszórakoztatni.
Marvello nem
szeretett utazni. Hatalmas birtoka mindig elegendő elfoglaltságot adott
és sohasem tudta megérteni azokat, akik vándorútra keltek valami miatt.
Többször végiggondolta, és megállapította, hogy Mika balesetét az egyik
legénye okozta, aki korábban úszni tanította, ha akkor nem szereteti
meg vele a vizet, akkor sosem jut eszébe a vízparton kódorogni.
Elhatározta, hogy amint hazaér megbünteti a legényt.
Második nap
estéjén rájuk tört egy a hegyekből lezúduló vihar. Különös mód most
örült a robajló szélnek, mert erős zúgásával át-át hatolt süketsége
falán.
Két fenyő között feszítették ki utazóponyvájukat, amely alatt
Avero nagy nehezen tüzet gyújtott. Marvello félelmet látott az öreg
szemében.
– Mitől félsz, öreg? A vihartól?
Avero a hegyek felé
mutatott és a földbe kaparta a Fagykirály jelét. Marvello
megborzongott. A Fagykirály, a Csillagjuhász esküdt ellensége volt.
Elpusztította az életet hideg szeleivel, megdermesztette és élesre
borotválta a hegyeket, kopárrá zúzta a szántóföldeket. Nem egy ember
fagyott már meg metsző érintésétől. S miután ősszel kitombolta magát,
télire hegyeibe vonult havat hagyva maga után.
Mindenki félt, de
legalább tartott a Fagykirálytól. Ha a róla szóló regéket és
történeteket a mesemondók az éj legsötétebb óráján suttogták el, nem
csak a gyerekek kezdtek a Csillagjuhászhoz imádkozni. Különös
történetek voltak ezek hegymélyi kincsekről, megbabonázott lelkekről,
meg a jégcsillogás imádóiról, akik sziklává váltak.
Marvello ugyan
nem félt senkitől, és nem szerette ezeket a történeteket, amit csak az
ostobák és gyengék hittek el. A Fagykirály nevének említésétől most
azonban valami furcsa nyomást érzett mellkasában.
– Ostobaság! Mit
féltek attól, ami nincs?! – torkollta le az öreget és összébb húzta
magán utazó köpenyét. – Kend már nem gyerek!
Elhessegette rossz érzéseit és inkább aludni tért. Nem látta már, ahogy az öreg hajnalig énekli engesztelő énekeit.
– „Az orvosi szentélyt Kalmeának, a csillagkígyónak szentelték, aki a Csillagjuhász előtt suhan a füvön,” – olvasta Marvello.
Avero
bólintott. Ez idáig türelmesen várta, míg gazdája próbálta kibetűzni a
feliratot, mely a szentélyhez vezető út utolsó kanyarulatánál lévő
márványtáblán állt.
– Mindig mondtam, hogy furák ezek a papok. Az
előbb azt olvastam, hogy Kalmea, a Csillagjuhász lánya, aki feléleszti
a tavaszt. Most meg, hogy ő egy kígyó.
Avero megvonta a vállát, nem
talált ebben semmi furcsát. A barna sziklakígyó Kalmea szent állata
volt, ezt mindenki tudta. A szentély közelében is mindig sütkérezett
egy-két szelídített példány, bár most visszahúzódtak esküdt ellenségük
a fagy közeledtére.
Nem tudom egyáltalán volt-e értelme eljönnöm ide. – Dohogta Marvello, miközben befordultak a sziklaösvény utolsó kanyarulatán.
Az őket fogadó látvány azonban kárpótlás volt minden megfáradt utazó számára.
Az
út végén, mintegy háromszáz méterre hatalmas félkör alakú, kupolás
épület állt. A lenyugvó nap fényében úgy tűnt, hogy a kupolát, mely
óriási oszlopokon nyugodott, valami különös fémmel borították, mely
megsokszorozta a nap fényét. Amikor közelebb mentek, akkor figyelt fel,
hogy az épület valószínűleg kör alapterületű, de építészei valami
furcsa oknál fogva, az épület egyik részét a sziklába építették.
Elértek
a kapuhoz, amelyen egy fejét magasba emelő érc kígyó domborművet
pillantottak meg. Avero megkongatta az ajtót, amely hamarosan kinyílt.
Az ajtóban egy negyven év körüli borotvált fejű szerzetes állt. Rájuk mosolygott majd intett, hogy kövessék.
Hatalmas,
tágas csarnokba értek. Köröskörül lábadozó betegek és őket gyógyító
szerzetesek voltak. Marvello meglepődött, bár óriási volt kívülről az
épület, ekkora belső térre nem számított. A terem közepén egy szépen
megművelt virágos kert volt, amelyhez a fényt a kupola tetején lévő
óriási ablak biztosította. Marvello hallott már messzi országokban
készült tükrökről és üvegről, melyek kemények voltak, de képes volt
átlátni rajta az ember. A kert közepén egy míves szökőkút állt.
A
terem másik vége, ahogyan megfigyelte valóban a hegybe lett vájva.
Innen indultak folyosók a hegy belseje felé, ahol valószínűleg a
szerzetesek és a betegek szállásai helyezkedtek el.
Kísérőjük
egyenesen a kertbe, egy idős szakállas orvos szerzeteshez vezette őket.
Köszöntették egymást, majd Avero hosszasan magyarázni kezdett, amire az
idős szerzetes időnként bólogatott. Miután Avero befejezte a pap
egyenesen felé fordult és meghajolt, majd kezével mutatta a megbékélés
jelét. Marvello a köszönet jelével válaszolt. A pap hosszasan fürkészni
kezdte arcát, s egy pillanatra Marvello úgy érezte, hogy a szürke
szemek barátságosan, de határozottan egészen a bensejébe furakodnak.
Miután
megvizsgálta intett, hogy pakoljanak le a terem falai mellé és magukra
hagyta őket. Hamarosan egy másik szerzetes érkezett takarókkal.
Beesteledett, a teremben elült a mozgás. A betegek egy része szintén a
terem falainál tért nyugovóra.
Marvello furcsa békességet érzett,
felnézett az üveggel borított kupolára. Tisztán látszottak a csillagok,
feleségére és fiára gondolt, és lassan elaludt.
Álmában
kívülről látta önmagát, ahogy a teremben fekszik. Elnézte magát, arcára
torz grimasz ült, s ettől úgy festett, mint egy ragadozó madár.
Egyszerre a kertből hatalmas barna kígyó kúszott elő, egyenesen felé.
Megpróbált felébredni de tehetetlen volt, aztán azt érezte, hogy
visszacsúszik a testébe. Kinyitotta álombeli szemeit. A kígyó nagyon
közel volt, s mintha rámosolygott volna. Majd a füléhez kúszott és
belesuttogott:
– A füleidnek semmi baja. A Fagykirály lopta el a hallásod.
Felébredt,
már reggel volt. Körülnézett, de a kígyót nem látta sehol. Mindenki
ébredezett és a szerzetesek friss élelmet és vizet hordtak körbe.
Marvello felállt és megpillantotta a szakállas papot. Odasietett.
– Az éjjel furcsa álmot láttam! Itt… itt a kertben van egy hatalmas kígyó. Egy… egy barna sziklakígyó.
A pap bólintott.
–
Nem is tudom hogyan mondjam. Odakúszott hozzám és a fülembe suttogott.
– A pap mosolygott és intett, hogy folytassa. – Azt… azt mondta, hogy
semmi baja a füleimnek. Hogy ellopták a hallásom. Hogy a Fagykirály
lopta el a hallásom.
A szerzetes bólintott és a vállára rakta a
kezét. Majd a csuhájából egy vékony arany csövet húzott elő, és intett,
hogy forduljon oldalra.
A csövet egészen a füléhez tartotta és
belefújt. A tompa zúgás egy pillanatra kitisztult, mintha egy ajtót
nyitnának ki, és aztán vissza is tért.
Egyszerre tisztán meghallott egy mély hangot. A pap megszólalt:
– Bemutatkozom, Kalmea úrnő fia, Kalmea vagyok.
Marvello elkerekedett szemmel nézett a papra.
– Hogyhogy hallak? Mást továbbra sem hallok.
–
Az istennő kegyelméből hallasz engem, egészen addig, amíg meg akarsz
gyógyulni. Az éjjel az úrnő egy szolgálója látogatott meg, úgy mint
minden beteget. A fülednek valóban nincs semmi baja. A hallásoddal
történt valami. Ellopta a Fagykirály. El kell, hogy menj hozzá, hogy
visszakérd.
– Micsoda? Micsoda? – Egyszerre jeges borzongást érzett.
– Ki… ki az a Fagykirály és hol lakik?
–
A hegyen lakik. Utad során megismerheted őt. Én foglak elkísérni, itt
nem tudunk meggyógyítani. – válaszolta Kalmea. – Vállalod az utat?
Feleségére, Annra gondolt és a kis Mikára, ahogy a vízbe hull és hogy nem hallotta meg. Ez rémülettel töltötte el. Nyelt egyet:
– Visszaadja ez a Fagykirály a hallásom, ha kérem?
– Igen, a tolvaj már megvan, most már csak vissza kell szerezni.
– Akkor vállalom az utat.
3. Már közelebb
Hajnalban hagyták el a
templomot. A tompa zúgás továbbra is a fülében volt, csak Kalmea hangja
tudott áthatolni ezen a zajfüggönyön.
A hegyekbe sziklákba vájt
lépcsősor vezetett fel hosszasan. Egy ideig felfele vezetett, majd egy
éles kanyar után lefele, aztán ismét fel, majd le.
– Milyen hosszú ez az út? – kérdezte néhány óra kanyargás után Marvello.
– Ez az utazótól függ. – válaszolta Kalmea.
– Mit jelent ez?
–
Tudnod kell valamit erről a lépcsősorról. A Fagykirály uralma alatt
áll. Ha hozzá közeledsz, akkor rövidebb lesz, ha nem akarsz eljutni
hozzá, akkor pedig olyan hosszú, hogy akár évekig is eltarthat az út.
Marvello lerogyott.
– De hát… hogyan juthatnék el hozzá?
–
Az emlékeid által, Marvello. A Fagykirály nem egyszerre lopta el a
hallásod, hanem fokról fokra. Hosszú évekig lopózott el a hallásodig és
kaparintotta meg.
– De hát csak pár napja ment el a hallásom.
–
Csak pár napja vetted észre. A hallásod már jóval korábban
elszivárgott. Azt tanácsolom, hogy az út során gondolj vissza az
életedre és meg fogod látni, hol ment el egy hang az életedből.
Miféle
hangok, bolond ez az öreg, háborgott magában Marvello, miközben újra
útra kerekedtek. Mindig is jó volt a hallása, a látása és az esze. A
legjobb táncos volt a faluban. A legbátrabb és erősebb legény. Ő nyerte
el a falu legszebb lánya, Ann kezét. A gazdasága csodájára jártak a
faluban. Ő mászta meg a szalagokkal teli fát tavasszal mindig a
leggyorsabban…
– Itt erre fele megyünk tovább – mutatott az öreg egy
sziklafalra, és meglepő fürgeséggel mászni kezdett. Ő szuszogva
követte, de nem akart elmaradni. A fal kezdett egyre meredekebbé válni,
és keze meg megcsúszott a köveken. Magasan járhattak már és esteledni
is kezdett. Egy pillanatra szem elől tévesztette az öreget, s egyszer
csak azt érezte, hogy kezeivel nem talál kapaszkodót. Alatta az út
pedig már jó tíz méterre lehetett. Egyszerre rémület töltötte el, de
elhatározta, hogy nem mutatja. Próbált továbbkapaszkodni, de a
kapaszkodó csúszós volt. Keze remegni kezdett. Egyszerre az öreg tűnt
fel pár méterre mellette.
Mondd csak Marvello gazda, tudsz te segítséget kérni?
– Én… én… én nekem nincs szükségem senki… – tartó keze váratlanul vészesen csúszni kezdett. – Segíts! Segíts!
Az öreg azonnal mellette termett és megragadta.
– Már csak pár lépés. Ide tedd a kezed.
Hamarosan felértek egy sziklapárkányra, amely mögött egy barlangnyílást pillantott meg.
Miután tüzet gyújtottak és lekuporodtak mellé, az öreg még hozzá tette:
–
Csak az tud kérni, aki tudd hallani. Csak a süket hiszi magáról, hogy
tévedhetetlen. Mikor kértél utoljára segítséget? Vizsgáld meg mikor
kezdődött a süketséged.
Álmában gyerek volt. Körülötte ott
volt a csapat, a gyerekcsapat. Messzebb egy subás öregember állt és
nézte őket fürkészve. A Fagykirály! Döbbent rá, ő az. Aztán egyedül
állt, mint azon a régi nyári délután. A subás öregember elégedetten
elmosolyodott, és egy zsákot a vállára vetett.
Felriadt.
Emlékezett, igen tisztán emlékezett arra a nyári délutánra, amikor
végleg elhagyta a gyerekcsapatot. Az ostobákat! Miért nem fogadták el
őt a vezérüknek? Nem értették, nem értették, hogy ő a legkülönb
közöttük, és Adamot, a molnár fiát választották akkor is és… és évekkel
később is. Ő pedig elhagyta őket, egyedül járt ezután.
Rettenetes
felismerésként tört rá, ő azóta egyedül jár! És igaza van Kalmeának,
soha, de soha nem kért segítséget. Mert… mert azok nem tudták, nem
tudhatták, hogy mi a jó! Egyedül csak ő tudja, hogy mi a jó. „Csak a
süket hiszi magáról, hogy tévedhetetlen.” Visszahangzott benne az öreg
mondata. Beleborzongott: biztos volt minden döntésében, és hogy… hogy ő
fogja felépíteni a legtökéletesebb portát, a legtökéletesebb
gazdaságot. Mert… mert mások nem tudhatták.
– Honnan benned ennyi
büszkeség? – kérdezte egy halk régen hallott hang. Az a gyötrő,
állandóan gyötrő hang. Pagi hangja. Őt nem tudta elfelejteni. Pagi volt
az egyetlen fiú, aki követte őt. Istenítette őt. És ő meg is mondta
Paginak, hogy mit hogyan csináljon. Akkor is… azon a szörnyű őszi nap.
Nem erre nem akart emlékezni, csak erre ne! Felüvöltött.
– Mi történt Marvello, mi történt?
– Furcsa hangokat hallok, Kalmea – mondta riadtan. – Rég nem hallott furcsa hangokat.
Ha őszintén elkezdesz emlékezni régi hangokat is meghallasz, Marvello. – suttogta az öreg.
– De én… én nem akarom! – kiabálta kétségbeesetten.
–
Ne félj tőlük, fiam. – mondta az öreg gyengéden. – Ha rég nem hallott
hangokat hallasz, azt jelenti, hogy a hangok visszatérnek hozzád, mert
visszaszöknek a Fagykirály fogságából.
– De, de ezek nem jó emlékek.
–
Az első hang, amely visszaszökik a lelkiismereted hangja. Ne félj tőle,
ő fogja megmutatni az utat a többihez. Felöltheti valaki hangját, akit
ki akartál törölni az emlékeidből. Mert akkor kaparintotta meg a Fagy
ura, amikor nem akartad már hallani a lelkiismereted hangját. Ha
megszereted ezt a hangot, sosem leszel egyedül.
– De, de én miattam…
én miattam halt meg Pagi, mert, mert rám hallgatott és… – hatalmas
erővel törtek elő rég nem látott könnyei.
– Csst, csst. – az öreg pap átkarolta a vállát – engedd szabadon a könnyeidet, engedd, sohasem késő megbánni, amit tettünk.
Marvello hajnalig sírt, akkor szelíd álom lepte meg és elaludt.
Másnap
csendesen folytatták útjukat. Kalmea újabb lépcsősorhoz vezette és ő
engedelmesen követte. Nem számolta a lépcsőfokokat, ha kellett felfele,
ha kellett lefele ment. Magában egy régi hanggal barátkozott, és minden
lépéssel emlékezett.
Emlékezett Pagira, akit ő biztatott fel, hogy
utánozza, amit ő csinál, és ami ahhoz a rettenetes balesethez vezetett.
Akkor nagyon megijedt és elbujdokolt, de a sötétben, ahová bújt
meggyőzte magát, hogy Pagi ügyetlensége miatt történt minden, és a
hangot, amely ennek ellentmondott száműzte. Akkor, igen akkor
kaparintotta meg legbelsőbb hangját a Fagykirály.
Emlékezett a
versengéssel teli évekre, amikor ráérzett, hogyha határozottabban
mondja véleményét, akkor azt elfogadják. Egészen addig az átkozott
napig.
Tavasz volt, Ann a felesége otthon volt Mikával. Az egész
falu összegyűlt megválasztani a Falu gazdát. Az ő gazdasága volt a
legjobb, az ő állatai a legszebbek, erős volt és okos, de a falu ismét
Adamot választotta. És ő dühében megragadta az egyiket és megrázta, és
nekiszegezte a kérdést: Miért őt?
– Nem akarom hallani a választ! – kiáltott fel önkéntelenül és megtorpant.
Kalmea azonnal ott termett.
– Hallgasd meg a választ! Engedd vissza a hangot! Mit mondott?
–
Azt, hogy „Azért választottuk őt Marvello gazda, mert Adam szeret
bennünket.” És ez… ez igaz volt, mert én nem szerettem őket. Mert ők…
ők csak… ők csak mások. És a mások, azok nem méltók a szeretetre.
– Így fosztott ki a Fagykirály, Marvello. Mer akit nem szeretsz, azt nem hallhatod meg.
4. Közel
Feleségével álmodott. Ann
mondani akart valamit, de ő közbeszakította, mindig közbevágott. Pedig
valami nagyon fontosat akart mondani, de ő neki mindig volt valami
fontosabb. Egy helyére nem tolt szék, egy elmaradt foltozás, bármi,
bármi fontosabb volt nála. Mert valójában lenézte őt…
Ismét
felriadt és a sötétben hallgatta felgyorsult szívverését. Szegény
felesége… most kezdte megérteni az éjjelenkénti titokban sírt mély
ráncokat Ann arcán. Mert mindig, mindig közbevágott. Mindig
közbevágott, mert jobban tudta. Igen, ő mindig mindent jobban tudott.
Most
kezdte megérteni Mika miért nem olyan erős, ahogy ő elvárja. Hogyan
nőjön fel mellette bárki, ha ő akarja még ezt is irányítani.
Irányítani akart, mert félt, hogyha nem irányít, akkor kiderül, hogy nem tudott… hogy tanulnia kell.
Megszédítette
ez a mélység. Ha ő nem tud, akkor mi, akkor mi van még? Ez… ez
túlságosan szédítő. „De hát nem szebb azt hinni, hogy nem tudunk
mindent, hogy tudunk tanulni?” szökött vissza váratlanul egy
nagyon-nagyon régen hallott hang.
Egyszerre megnyugodott. Igen,
tenni kell és helyre kell hozni a dolgokat. Megérteni, és szeretni az
embereket. Hirtelen arcok, nevek, tűntek fel előtte és mind, mind
vágyott találkozni velük. Vágyott arra, hogy együtt legyenek és
újrakulcsolják elengedett kezeiket. És ez sokkal fontosabb volt,
minthogy süketségén túllegyen.
Valami meleg áramlást indult el a szívénél.
Apránként
köszöntött be a hajnal. Lépésről-lépésre kúszott fel az ég
horizontjára. Minden egyes lépése, egy elhatározás, egy döntés, egy
apró tisztulás volt.
Nem vette észre, mikor lépett mellé az öreg pap.
Csendben álltak és nézték a hajnali napot.
– Miért kellenek a Fagykirálynak a hangjaim, Kalmea?
– Nem kellenek neki.
– De hát…
–
A szíved kell neki, fiam. A szíved, amelyet fagyos lehelletével
fagyaszt meg fokról-fokra. Minden apró helyzet, amelyben büszkék,
rátartiak, önzők vagyunk. Mindig amikor ugyanúgy viselkedünk, ugyanúgy
döntünk őt segíti. Mert a Fagykirály nem más, mint saját önzőségünk,
félelmeink és tudatlanságunk. S a Csillagjuhász pedig maga az Élet. Az
Élet, ami mindent telít dalaival. Hallgasd csak az egész világ énekel.
S mindenkinek megvan a hangja, dalolják a sziklák álmaikat és
munkájukat, dalolnak fák, a virágok, dalolnak a növekedés
gyönyörűségéről és imádják énekeikben a Napot és Földet, aki fényt és
vizet ad nekik. Hallgasd, hogyan dalol minden állat, mind énekel a
mozgás szabadságáról és arról, hogy egy napon megérti a világot. És
nézd hogyan szövik át az emberek lelkét dalaik. Énekelnek, hallod, mind
énekel. Hallani nem csak azt jelenti, hogy hallod a zajokat. Hallani
azt jelenti, hogy érted, mélyen érted a világot, mert szereted, és mert
fontos neked a legkisebb kőtől a legszebb csillagig.
És Marvello
ebben a pillanatban megérzett valamit. Valami csodás szimfóniát, ami
körbe vette és mindenből áradt. Amit azért nem hallott meg soha, mert
mindig csak maga érdekelte, de most, hogy hangai visszatértek hozzá,
hallotta a saját énekét is ebben a hangszimfóniában. Hallotta, ahol
szól és hogy miért szól.
Aztán szépen elhallgatott minden. A
csodálatos pillanat elmúlt, de ott hagyta a bizonyságot, hogy van, és
hogy lehet hozzá közelíteni.
– Hogyan tudnám újra hallani?
–
Hiszen tudod a választ. Csak gyakorold állhatatosan, amit megfogadtál
hajnalban. Az a szív, amely mindig megújul sohasem kerülhet a
Fagykirály birtokába. Mert mindig meleg marad.
– Köszönöm, Kalmea. Köszönöm.
5. Végre itt
A szentélytől a visszaút nagyon
gyorsan telt el. Élvezte az út minden pillanatát, örült Avero minden
egyes történetének. A megszelídített szélzúgásnak, a sercegő tűz
lángjának, a vízesések robajának, a felhők suhanásának, a darvak
gyönyörű röptének. Az emberi mosolyoknak, a köszönéseknek, az apró
barátságos jeleknek. Soha nem gondolta volna, hogy ennyi minden van a
világon.
Felesége az úton várt rá.
– Hallottam a lépteidet – mondta Ann szelíden.
– Hallottam, hogy elindultál – válaszolta.
Ebban
a pillanatban meghallotta Ann énekeit. Énekeit a gyengédségről, a
türelemről, bátorságról és őszinteségről… a legszebb énekek voltak,
amelyeket valaha hallott.
Akkor kezdődött, hogy átszőtték a szívét.