Évszám
2010
A Halál a Mesemondó ajtaján kopogtatott. A Mesemondó álmosan nyitott ajtót, és meg sem rémítette a Halál látványa.
- Az életedért jöttem, készülj számadásra a teremtőd előtt- szólt a vén kaszás, és erősen megmarkolta kaszája fekete fáját.
- Értem - szólt a Mesemondó.
- De mondd, Halál, lehetne még egy utolsó kívánságom? - Kérdezett vissza.
A Kaszás megtorpant a suhintásban, amire készült. Tőle senki nem kért még semmit, leszámítva az életét persze, így hát roppant kíváncsiság töltötte el vajon mit kérhet a Mesemondó.
- Mit kérnél tőlem Mesemondó?
- Ma vettem pár korsóval a legfinomabb borból, édes mézzel, fűszerekkel ízesítettem, épp meginni készülődtem, amikor ajtómon kopogtattál. Kérlek hát, engedd meginnom és légy társam e pár bús kupára, amivel életem végét ünneplem, és siratom.
- Rendben - egyezett bele a Kaszás.
- Hisz úgysem ittam még bort soha. Kérésed tisztességes, nem leszek hát elrontója életed végének.
A Mesemondó betessékelte hát a Halált, kényelmes párnára ültette, ő maga a Halál jobbjára telepedett és két fényes serlegbe öntött a fűszeres, mézes borból. A halál a kezébe vette a serleget, fényes oldalán látta tükröződni koponyája gödreit.
A Mesemondó koccintásra emelte a serlegét és így szólt:
- Igyunk hát a Rózsaköntös élet végére. Igyunk mindenre, ami értelmet ad az életnek, a szép lányok ölelésére, a borra, a gyermekek kacagására, a kék égre és rád vén halál, ki nem teszel különbséget szegény és gazdag között. Ha nem jönnél oly hirtelen, ki figyelmeztetne minket múló éveinkre és ki félése sarkallna napjaink kihasználására.
A Halál is felemelte serlegét:
- Igyunk rád, Mesemondó. Bölcs vagy, pár kupát megérdemel hát halálod.
A kaszás szájához emelte poharát, és belekortyolt a Mesemondó borába. Az első korty szinte égette a kaszás száját, forró tüze végigfutott a vén Halál minden csontján. A második korty már tartós melegséggel töltötte el minden csontját. A harmadik korty tartalmazta a világ minden asszonyának ölelését.
A Mesemondó is szorgosan emelte serlegét, szakállán nagy cseppekben hullott alá a bor, az élet örömének esszenciája. Serlegre serleg ürült, a kaszás és a Mesemondó, mint két jó barát, koccintottak, dicsérték egymás érdemeit és behódoltak a részegség jóleső örömének.
Hajnalt tájt, mikor kiürült az utolsó serleg, a bor elfogyott és a részegség boldog fátyla nehezült a Halál szemére, megkérdezte:
- Mesemondó, nem tudod miért is jöttem? Mert a Teremtő látja lelkem, de nem emlékszem rá.
- Nem tudom - mondta a Mesemondó, majd párnáiba fúrta az arcát és elaludt.
A Halál felkelt, belebotlott kaszájába, így hát hóna alá csapta és kisiklott az ajtón. Hazafelé énekelt kicsit, és nevetgélt azon, hogy himbálózik vele a világ.
Este a halál megint a mesemondó ajtajánál állt, rettentő fejfájása volt. Kopogott, az ajtót a mesemondó nyitotta ki.
- Mesemondó, az életedért jöttem. - Közölte tárgyilagosan az ajtófélfának támaszkodva.
- Látom, fáj a fejed. Hadd segítsek, hisz erre csak egy újabb kupa bor a megoldás. Jöjj hát hajlékomba, és üríts velem egy kupát elmúló éltem tiszteletére.
A Halál igent mondott, mert egy kis bor sosem árthat, s mert igen fájt a feje. Leheveredett hát az asztal mellet egy kényelmes párnára, kezébe vette az asztalról az egyik teli serleget, és vadul nyelte a Mesemondó borát.
A Mesemondó serleget serlegre töltött, ivott és bordalokat énekelt. A vén kaszás elmerengett az olajmécsesek fényén, és boldogan adta át magát a kábulatnak.
Reggel a Halál megint kisurrant a Mesemondó házából. Boldog volt, vidám, bár szédült vele a világ, minden érdekes volt és színes. Hangosan nevetett részegségén, boldogan lépett bele a sáros pocsolyákba, néha nekiszédült egy ház falának és már a következő részegségén álmodozott.
Este hát újból kopogott a Halál a Mesemondó ajtaján. A Mesemondó kinyitotta az ajtót. A vén kaszás derűsen szólította meg a Mesemondót.
- Mondd Mesemondó, van-e még a tüzes borodból? Mert ha van, igyunk és már itt sem vagyok.
Azóta sok emberöltő telt el, de a Halál, és a Mesemondó a mai napig ürítik serlegeiket az elmúlt élet és az elkövetkező részegség tiszteletére, legalábbis így mesélik Zarmora elveszett városában.
Vége.
- Az életedért jöttem, készülj számadásra a teremtőd előtt- szólt a vén kaszás, és erősen megmarkolta kaszája fekete fáját.
- Értem - szólt a Mesemondó.
- De mondd, Halál, lehetne még egy utolsó kívánságom? - Kérdezett vissza.
A Kaszás megtorpant a suhintásban, amire készült. Tőle senki nem kért még semmit, leszámítva az életét persze, így hát roppant kíváncsiság töltötte el vajon mit kérhet a Mesemondó.
- Mit kérnél tőlem Mesemondó?
- Ma vettem pár korsóval a legfinomabb borból, édes mézzel, fűszerekkel ízesítettem, épp meginni készülődtem, amikor ajtómon kopogtattál. Kérlek hát, engedd meginnom és légy társam e pár bús kupára, amivel életem végét ünneplem, és siratom.
- Rendben - egyezett bele a Kaszás.
- Hisz úgysem ittam még bort soha. Kérésed tisztességes, nem leszek hát elrontója életed végének.
A Mesemondó betessékelte hát a Halált, kényelmes párnára ültette, ő maga a Halál jobbjára telepedett és két fényes serlegbe öntött a fűszeres, mézes borból. A halál a kezébe vette a serleget, fényes oldalán látta tükröződni koponyája gödreit.
A Mesemondó koccintásra emelte a serlegét és így szólt:
- Igyunk hát a Rózsaköntös élet végére. Igyunk mindenre, ami értelmet ad az életnek, a szép lányok ölelésére, a borra, a gyermekek kacagására, a kék égre és rád vén halál, ki nem teszel különbséget szegény és gazdag között. Ha nem jönnél oly hirtelen, ki figyelmeztetne minket múló éveinkre és ki félése sarkallna napjaink kihasználására.
A Halál is felemelte serlegét:
- Igyunk rád, Mesemondó. Bölcs vagy, pár kupát megérdemel hát halálod.
A kaszás szájához emelte poharát, és belekortyolt a Mesemondó borába. Az első korty szinte égette a kaszás száját, forró tüze végigfutott a vén Halál minden csontján. A második korty már tartós melegséggel töltötte el minden csontját. A harmadik korty tartalmazta a világ minden asszonyának ölelését.
A Mesemondó is szorgosan emelte serlegét, szakállán nagy cseppekben hullott alá a bor, az élet örömének esszenciája. Serlegre serleg ürült, a kaszás és a Mesemondó, mint két jó barát, koccintottak, dicsérték egymás érdemeit és behódoltak a részegség jóleső örömének.
Hajnalt tájt, mikor kiürült az utolsó serleg, a bor elfogyott és a részegség boldog fátyla nehezült a Halál szemére, megkérdezte:
- Mesemondó, nem tudod miért is jöttem? Mert a Teremtő látja lelkem, de nem emlékszem rá.
- Nem tudom - mondta a Mesemondó, majd párnáiba fúrta az arcát és elaludt.
A Halál felkelt, belebotlott kaszájába, így hát hóna alá csapta és kisiklott az ajtón. Hazafelé énekelt kicsit, és nevetgélt azon, hogy himbálózik vele a világ.
Este a halál megint a mesemondó ajtajánál állt, rettentő fejfájása volt. Kopogott, az ajtót a mesemondó nyitotta ki.
- Mesemondó, az életedért jöttem. - Közölte tárgyilagosan az ajtófélfának támaszkodva.
- Látom, fáj a fejed. Hadd segítsek, hisz erre csak egy újabb kupa bor a megoldás. Jöjj hát hajlékomba, és üríts velem egy kupát elmúló éltem tiszteletére.
A Halál igent mondott, mert egy kis bor sosem árthat, s mert igen fájt a feje. Leheveredett hát az asztal mellet egy kényelmes párnára, kezébe vette az asztalról az egyik teli serleget, és vadul nyelte a Mesemondó borát.
A Mesemondó serleget serlegre töltött, ivott és bordalokat énekelt. A vén kaszás elmerengett az olajmécsesek fényén, és boldogan adta át magát a kábulatnak.
Reggel a Halál megint kisurrant a Mesemondó házából. Boldog volt, vidám, bár szédült vele a világ, minden érdekes volt és színes. Hangosan nevetett részegségén, boldogan lépett bele a sáros pocsolyákba, néha nekiszédült egy ház falának és már a következő részegségén álmodozott.
Este hát újból kopogott a Halál a Mesemondó ajtaján. A Mesemondó kinyitotta az ajtót. A vén kaszás derűsen szólította meg a Mesemondót.
- Mondd Mesemondó, van-e még a tüzes borodból? Mert ha van, igyunk és már itt sem vagyok.
Azóta sok emberöltő telt el, de a Halál, és a Mesemondó a mai napig ürítik serlegeiket az elmúlt élet és az elkövetkező részegség tiszteletére, legalábbis így mesélik Zarmora elveszett városában.
Vége.