A halhatatlan hős

A varázslónő derékig merült a jéghideg vízben, s a sodrással ellentétes irányban állt, mintha energiát szívna magába a folyóból. Hollófekete haja elegánsan omlott vállára, ibolyaszín köpenye lágyan lebegett a víz felszínén. A férfi némán állt mögötte, nem merte félbeszakítani az áhítatos csendet. Pár perccel ezelőtt érkezett fekete paripája hátán, mi most egy fához pányvázva pihent. Fakó zöld vászonnadrágot hozzá barna bőrcsizmát viselt. Inge valamikor régen talán fehér színben pompázott, de mostanra inkább szürkésnek látszott. Derekán bőröv díszelgett, kopott, barna zekéje csupa folt volt, hosszú, elnyűtt köpenye aljára vastag sárréteg rakódott. Koldus ruházata ellenére cseppet sem tűnt kéregető vándornak.
A varázslónő kinyitotta borostyánszínű szemét, de továbbra is háttal állt a férfinak.
Üdvözöllek, Silvan – a varázslónő lassan megfordult.
Wizma – Silvan bemutatott egy esetlen meghajlást, majd várakozón a nőre pillantott.
Tessarát, Neoran király lányát elrabolták. A király – hisz ismered igazságosságának mivoltát – versenyt hirdetett. A győztes szabadíthatja ki lányát, s nyeri el királyságát.
Biztos lesz számos önként jelentkező a hercegnő kezére… - morogta gúnyosan Silvan.
Tessarát Aslan rabolta el – a férfi arca elsötétedett. –És vele szemben egyik bátor lovag sem esélyes. –

Silvan ingerülten fordult a varázslónőhöz.
De engem esélyesnek tartasz rá?– Wizma lehunyta szemét, mintha így próbálná kételyeit, s ezzel Silvan hangját kizárni gondolatai közül.
Én csak azt tudom, ha kiszabadítod a hercegnőt, megkapsz mindent, amire vágysz – Silvan torka összeszorult, úgy érezte, mintha az összes levegőt kiszippantották volna tüdejéből. Képek peregtek le szemei előtt, melyeken gazdagságban, jólétben és örökké élt. Mindenre, amire vágyik… Ezt az ajánlatot képtelen volt visszautasítani.
Mit kell tennem? – Wizma elmosolyodott, s Silvan meg mert volna esküdni rá, hogy előbbi rosszullétéhez a varázslónőnek is köze volt.
A versenyt Lilálban rendezik, holnap, napkeltekor. Meg fogod nyerni, hisz te vagy a legügyesebb erdőjáró, akit ismerek –Silvan egyvalamit nem értett.

Lilál hét napnyi vágta innen, ezt a távot egy nap alatt megtenni képtelenség – Wizma csak mosolygott. Silvan megérezte, mi készül, s még épp idejében rohant oda lovához, mert máris magába szívta a teljes sötétség.
Hirtelen érkezett meg, nem bírta megtartani egyensúlyát, elhasalt a padlón. Miután első meglepetéséből magához tért, tudta, valami nincs rendben. Nem először fordult elő, hogy Wizma teleportálja őt egyik helyről a másikra, de most nem oda érkezett, ahova kellett volna. Talán a varázslónő számította el magát? Ha igen, akkor hol van? Nem Lilálban, annyi biztos. Hideg, fehér márványpadlón feküdt, a levegőben friss virágillat szállt, madarak vidám csicsergését hozta a szél. Silvan lassan felemelte a fejét és a legelképesztőbb lénnyel találta szemben magát, akit valaha Tellia vidékein látott. A nő természetellenesen sápadt volt, haja, szemöldöke, szempillája, szája színe oly fehér volt, mint egy-egy bárányfelhő. Silvan azt hitte, a nő vak, de – ahogy jobban megnézte – észrevette szembogarát és szivárványhártyájának fekete kontúrját.

- Állj fel, Silvan – mondta a nő, s a férfi akarata ellenére teljesítette a parancsot. – Kételkedsz, Silvan. Kételkedsz magadban, a saját erődben. Az előtted álló feladat nehéz. A kétely olyan dolog, amit nem engedhetsz meg magadnak…
Ki vagy te? – a nő mosolyra húzta száját.
Az emberek Fehér Boszorkány néven ismernek, a törpök és koboldok egyszerűen Fénynek hívnak, bár ez az elnevezés téves. Egyedül a zafirák szólítanak a nevemen: Aveon vagyok. – Silvan bólintott, majd lesütötte szemét. Nem bírta nézni a nőből áradó ragyogást. A Fehér Boszorkány folytatta:
Azért hívtalak ide, hogy tudd: feladatod sikere fogja befolyásolni az eljövendő korok alakulását. Tessara Aslan fogságában van, és te is tudod, mi történhet, ha egyesül a két vérvonal. Aslan nemcsak Thanatosz sötét vidékeit uralja majd, hanem egész Telliát. A Pales- alföld legelőitől kezdve Airéné gyönyörű tájain keresztül, Drüszia, Eunómia, Flora és a Nyugati-alföld vidékei mind a gonosz uralma alá kerülnének. Talán még az Irisz-tengert is sikerülne bevennie, Urániával együtt… Az pedig örök sötétséget hozna világunkra. – Silvan lehajtott fejjel hallgatott. Most értette csak meg, mi függ tőle. Wizma, talán Aveon hatására, őt választotta. Egyetlen vágya maradt csak…

Wizma azt mondta, ha teljesítem a küldetést, megkapom azt, amire vágyok… - Aveon bólintott. – Én a halhatatlanságra vágyom. Örökké akarok élni, de ezt hogy szerezhetem meg ezen az úton?
Mint minden erdőjáró kalandornak, neked is tudnod kéne, mit rejt Thanatosz sötét erődítménye. A monstrum mélyén tisztavizű forrás fakad, melyből, ha valaki iszik, örökéletű lesz. Ezért lehetséges, hogy Aslan már 561 éve uralja a Sötét-hegyeken túli vidéket. – Silvan nagyot nyelt. Tehát Wizma igazat mondott…
Ezt tedd el – Aveon egy láncot nyújtott neki, amin egy ezüstfüggő volt. – Meg fog védeni a gonosztól… - Silvan mondani akart valamit, talán köszönetet, de mielőtt bármit is tehetett volna, magába szippantotta a sötétség, és újra a földön találta magát.

Lárma, veszekedés, nevetés – Lilálban volt, semmi kétség–, a Fehér Boszorkány pont a piactérre repítette. Feltápászkodott, leporolta ruhájáról a port, és körülnézett. Fekete lova ott állt mellette a szűk sikátorban, és egy aszott fűcsomót rágcsált. Silvan a kocsmában hagyta hátasát, ahol szobát is kapott. Míg paripáját a szolgálók lecsutakolták, elindult körülnézni a városban.
Silvan Lilál főterére igyekezett, ahol a királyi palota is állt. A kastély kapuja előtt egyenruhás testőröknél lehetett feliratkozni a holnapi megmérettetésre. A legtöbb jelentkező fiatal ficsúr volt, kiket nyilván a meggazdagodás reménye hajtott ide. Silvan elindult feliratkozni, ám mikor egy nagyobb csoporton próbált keresztülhatolni, durván félrelökték és Aveon ajándéka kiesett zsebéből. Silvan fel akarta venni, de valaki megelőzte. Az őt fellökő ficsúr kezében pihent az ezüstfüggő. Silvan nyújtotta érte a kezét, de a fiatal fiú elrántotta előle a szép ékszert.

Elnézést, uram, de az az enyém – az ifjú gúnyosan felhorkantott.
Ugyan minek egy erdőjáró vándornak ilyen drága ékszer? – azzal körbemutatta a Fehér Boszorkány ajándékát. Silvan igyekezett megőrizni hidegvérét.
Biztos, lopta valahol – ütötte tovább a vasat a lovag, társai felröhögtek. Silvan a kardja után nyúlt, és egy szempillantás alatt csend lett a téren. Hirtelen egy köpenybe burkolózó alak ugrott közéjük.
Elég legyen, Muran! Add vissza neki! – Muran összeráncolta szemöldökét és végigmérte a jövevényt.
Ki az a férfi, aki bele mer szólni az én dolgaimba? – a jövevény lehúzta fejéről a csuklyát; aranyszőke haja két copfban pihent vállán, finom vonásai azonnal elárulták, hogy nem férfi.
Köszönöm, hölgyem, de meg tudom védeni magam – szólt közbe sértetten Silvan. Csak egy pillanatig tartott az egész: a lány megfordult, így haja nem takarta tovább hegyes fülét. Silvan döbbenten vette észre, hogy az előtte álló lény egy zafira, méghozzá nem is akármilyen. Silvan még soha életében nem látott nemes zafirát, de bármire megesküdött volna, hogy ez a lány az. A lány elpirult Silvan kutató tekintetétől, majd gyorsan eltakarta hajával fülét. Pár pillanatig összekapcsolódott tekintetük, s talán hosszú ideig nem mozdultak volna, ha Muran kardja nem szeli át a levegőt. Silvan félrelökte a zafirát és hárította az ütést. Két suhintással a földre terítette Murant, akinek esélye sem volt a tapasztalt férfival szemben. A ficsúr – miután Silvan kardjának hegye megállapodott az álla alatt – megrémült és segítségért kiáltott. A tömegben többen is sikoltozni kezdtek, lovagok indultak meg feléjük.

Muran herceg! – szakadt ki egy kétségbeesett szolgálóból. Silvan döbbenten a ziháló fiúra nézett.
Herceg volnál? – az nagyot nyelve bólintott, nyilván úgy érezte, rangja semmilyen hatással sincs a koszos vándorra. Tévedett. Silvan leeresztette kardját és felsegítette őt. A herceg reszketve nyújtotta át neki a függőt, majd szolgálóival együtt eltűnt a tömegben.
Megölhetted volna, Silvan – a férfi a zafira felé fordult, s cseppet sem lepődött meg azon, hogy az ő nevét is tudja a lény. – Miért voltál könyörületes? Csak egy korcs…
Ugyan már, egy herceg. Ráadásul fiatal is, vár rá az egész élet. Ki vagyok én, ha azt hiszem, van jogom elvenni?
Bölcs vagy, erdőjáró Silvan – jelentette ki a lény, és elindult a tömegben. Silvan utána kiáltott.
Várj! – a zafira megtorpant és visszafordult. – Nemes zafira vagy, igaz? – a lény bólintott. – Mi a neved?
Mirál, Klioról jöttem, hogy segítsek neked – Silván kételkedve nézett a lányra. – Wizma hívott – tette hozzá gyorsan Mirál, Silvan pedig nem kérdezősködött többet. Együtt járták be a várost, s –mivel Mirálnak még nem volt szállása – Silvan meghívta magához. Éjszakába nyúlóan beszélgettek az emberekről és Klio csodás szigetéről, végül Mirál mély, álomtalan álomba ringatta Silvant.

Másnap már kora hajnalban zenészek járták be az ébredező várost, és felverték az embereket álmukból, hogy minél többen megnézzék a nagy versenyt. A megmérettetésre, amit a közeli Nerwe-tó partján tartottak, kivonult az egész város; mindenki kíváncsi volt a férfira, aki megmenti majd Tessara hercegnőt. Wizmának igaza lett, egy lovag sem tudta túlszárnyalni Silvant, kivéve Muran herceget, aki ugyanannyi pontot szerzett, mint ő. Bár Mirál többször fülébe suttogta, hogy a herceg csal, Silvan erről nem volt hajlandó tudomást venni, hisz a zafira nem tudta bizonyítani. Így a versenynek két győztese lett, Neoran király jóvoltából együtt vághattak neki az útnak. Választaniuk kellet egy apródot is maguk mellé ajándék gyanánt, aki elkíséri őket, és lesi minden kívánságukat. Silvan alaposan szemügyre vette a fiatal fiúkat, bár olyan érzése volt, mintha állatvásáron nézelődne. Murant egyáltalán nem érdekelte, hogy a „portékák” emberek, igyekezett kipróbálni leendő szolgáját.  Míg ő egy izompacsirtával főzetett ragut, Silvan körülnézett.

Uram – szólította meg egy szőke hajú apród. – Kérem, válasszanak engem! – Silvan végigmérte a fiút. Korához képest kissé alacsony és sovány volt, ruhái elnyűtten lógtak rajta, sapkája csálén állt fején.
Sajnálom, de nem gyalogtúrára megyünk, erősebb emberre van szükség… - az apród szeme megtelt könnyekkel. Elvitte volna magával, de tartott attól, hogy nem élné túl a kalandokat. Muran eközben kiválasztott három megtermett, kopasz szolgálót, de a végső döntést reggelre halasztották.

Másnap aztán virágözön kíséretében hagyták el a várost, Silvan folyton az Élet Vizére és a rab hercegnőre gondolt. Kiszámította, hogy az út kerek egy hónapig fog tartani, ha nem ütköznek nagyobb akadályokba. Az erdőjáró terve szerint hét nap múlva átkelnek a Szibillákon, majd Drüszia erdején és a Nyugati-alföld délkeleti csücskén átlovagolva érik el Thanatosz sötét vidékeit. Az, hogy honnan hatoljanak be a Sötét-hegyeken túli birodalomba, kisebb vitát robbantott ki az útitársak között. Mirál mindenképp a Melpomené-sivatagon keresztül akarta elérni Aslan erődjét.

Egyetértenék veled, Mirál, de megfeledkezel egy apróságról. A Melpomené-sivatag kopár, borotvaéles szikláin lovakkal lehetetlenség átjutni, maga a forró homok pedig kitölti az egész teret. Te talán kibírod víz nélkül heteken keresztül, de mi, emberek halálra vagyunk ítélve – fejtette ki Silvan, mire Mirál beletörődve bólintott. Muran lenéző pillantást vetett a lányra, majd előadta saját ötletét.
Igen, Muran, tényleg át lehetne kelni a Növő Hold kanyonon. Csakhogy előtte a Sztüx erdőn kéne átvágni, és ott szintén el lehet tévedni. Ha pedig meglátod a félelmetes Tüphón vulkánt, elvesztél. Hisz ennek a hegynek gyomrában van a Nüxa-barlang, ahol az éjszaka legsötétebb teremtményei élnek. Ha biztonságos ösvényt találnánk az Até-sivatagon keresztül, a Lucifer-öbölből hajóval eljuthatnánk Thanatoszba, de mint látod, hajónk nincs. – Muran lebiggyesztette ajkát, jelezve, hogy megsértődött.

Ha tudsz jobbat, mért nem mondod, erdőjáró? – sziszegte dühösen a herceg. Silvan elgondolkodott, tekintete a távolba révedt. A Szibillák sötét hegyei magasodtak előttük a távolban. Ha csak maga lenne, bármelyik utat szívesen bejárná, de így nehezebb a döntés. Muran herceget nem féltette, sem azt a szolgálót, akit kiválasztott. Silvannak meggyőződése volt, hogy lova okosabb, mint az a férfi. Hirtelen eltűntek előle a naplementében fürdő hegycsúcsok, és ismét a fehér márványpadlón találta magát.
Melyik utat választanád, Silvan? – a férfi felnézett Aveonra.
Már csak egy maradt, de az is lehetetlennek tűnik… - suttogta.
Semmi sem lehetetlen – Aveon felsegítette az erdőjárót. – Ne aggódj, meg fogsz birkózni a Khimeira-szorossal… - Aveon búcsút intett Silvannak, aki a következő másodpercben arra eszmélt, hogy kis híján lecsúszott fekete lova hátáról. Muran csak egy lenéző pillantásra méltatta a bajlódó erdőjárót, Mirál viszont csuklyájánál fogva visszarántotta a nyeregbe.

Átkelünk a Khimeira-szoroson – jelentette ki Silvan hálálkodás helyett.
Már hét napja lovagoltak, és gond nélkül maguk mögött hagyták a Szibillák fenyegető csúcsait. A nyolcadik nap reggelén Silvan kardcsattogásra ébredt. Fel is pattant azonnal, és Drüszia fái előtt párbajozó alakokat vett észre. Az egyik az izomkolosszus szolga volt, a másik pedig az a fiatal apród, aki mindenáron el akarta kísérni őket. Muran a hadakozók előtt állt, karba tett kézzel.
Mi folyik itt? – sietett oda Silvan a herceghez.
Lilál óta követ. Megparancsoltam a szolgának, hogy ölje meg. – felelte nyersen Muran. Silvan közel volt ahhoz, hogy lekeverjen egyet a hercegnek, de esze azt súgta neki, maradjon nyugton. Az apród nem tudott bánni a karddal, de hiába került századszor is földre, hiába vérzett már ezer sebből, mindig felállt, és küzdött tovább. Végül a szolga leterítette, a fiú nem bírt felkelni. Az izomkolosszus felkészült a halálos csapásra, de az apród még most is kardja után nyúlt a földön. A szolga, hogy az esetleges ellentámadást megelőzze, belerúgott a fiúba és meglendítette kardját. Silvan szélsebesen rohant, menetközben előrántotta saját fegyverét és az apród elé vetette magát. Mikor a szolga kardja elindult, két üvegnyílvessző szelte át a levegőt és az izomkolosszus hátába fúródott. A férfi elejtette a kardot és elnyúlt a földön. Mirál ismét felajzotta íját és a szitkozódó Murant vette célba. A herceg megdermedt.

Ne! – kiáltott fel Silvan. – Hagyd! – a zafirának nehezére esett ugyan, de végül félrelökte Murant és a földön nyöszörgő apródhoz sietett.
Meg fogok halni? – kérdezte elfúló hangon az apród, szeméből kicsordult egy könnycsepp.
Nem, Bundi. Élni fogsz, csak ne add fel! – suttogta Mirál, az apród feje oldalra bukott, elvesztette az eszméletét. Silvan gyengéden felemelte, és saját lovára ültette. Ezután bemerészkedtek Drüszia fái közé, Muran csendesen, lehajtott fejjel követte őket. Silvan ismét gondolataiba mélyedt. Nem győzött betelni Mirál csodálatosságával. Egyszer harcias tigrisként támad az ellenségre, majd pár pillanattal később már gyengéd ápoló és eltemeti ellenfelét. Ha az összes nemes zafira ilyen – gondolta Silvan – érthető, hogy az emberek kevésbé szeretik őket… Majd ismét az Élet Vizének képe furakodott be gondolatai közé, de a szenvedő hercegnőt is egyre tisztábban látta maga előtt.

Ismét hét napon keresztül meneteltek a zafirák földjén, de senkivel sem találkoztak. Silvan azonban biztos volt benne, hogy az erdő széle óta követik őket. A hetedik éjjelen aztán a zafirák megmutatták magukat. Nem kérdezősködtek, csak meggyógyították a haldoklót. Nem voltak olyan szépek, mint a nemes zafira, de hatalmuk ennek ellenére is nagy méreteket öltött. Egy éjszakát maradtak csak a zafirákkal, akik hamar felgyógyították Bundit. Silvan figyelmét nem kerülte el, hogy búcsúzáskor minden zafira meghajolt Mirál előtt. Ezt ő a nemes zafirák tiszteletének tudta be, és nem is kérdezősködött, mert újabb nagy feladat várt rájuk: hat nap vágta Aevont, a Fő Folyót követve. Úgy határoztak, egyenesen a Khimeira-szoros felé veszik az irányt. Silvan többször átgondolta a dolgot, ugyanis a szóbeszéd úgy tartotta, hogy ebben az átjáróban mindig sötét van.

- Hát akkor – sóhajtott nagyot Bundi szemügyre véve az előttük magasodó hegyek komor sziluettjét. – nincs más hátra. Tessara hercegnőhöz csak ezen az úton juthatunk el… - Silvan bólintott. Egyiküknek sem fűlött a foga ahhoz, hogy elsőként bemerészkedjen a szorosba. Végül együtt indultak el. A lovakat elengedték a pusztán, Thanatosz nem paripáknak való hely. Silvan vett egy nagy levegőt, a beígért jutalomra és Tessara hercegnőre gondolt, és belépett a Khimeira-szorosba. Az első pillanatban tényleg vak sötét volt, majd egyszer csak ragyogó fényesség töltötte be a levegőt. Silvan a fény forrása felé fordult, és meglepetésében felkiáltott: Mirálból áradt minden ragyogás.

Boszorkány! – kiáltott fel Muran és előrántotta kardját. Bundi egy szempillantás alatt a herceg előtt termett, megakadályozva a támadást. Mirál nem mondott semmit, de Silvan így is értette. Sietségre ösztönözte társait, aminek meg is lett az eredménye: két nap alatt átvágtak a szoroson, Mirál végig világított nekik. A legnagyobb rémület az átjárón túl várt rájuk: amint kiértek, a szürkületben megpillantották Aslan hatalmas erődítményét. A hegyek árnyékában húzódva éjszakáztak és Silvan álmában ismét Aveonnál járt.

Jól sejted, Mirál nem közönséges zafira – Aveon Silvanra mosolygott. – Emlékszel, azt mondtam, Fénynek is hívnak. Nos, ez a név nem engem illet, hanem Mirált. Ő nem pusztán fényzafira, hanem ő maga a Fény – Silvan nagyot nyelt.
Miért nem mondta el? – Aveon lágyan végigsimított a férfi arcán.
Tudod te azt – suttogta, majd hirtelen hangnemet váltott. – Bejutottatok ugyan Thanatosz földjére észrevétlenül, de még akkor is előtted áll a nagy feladat, le kell győznöd Aslant. – Silvan elfordult. – Miért nem bízol magadban? Bátor vagy te, erdőjáró Silvan…

Nem én vagyok a bátor, hanem Bundi. Ő az életét is kockára tenné a hercegnőért. Én meg csak a jutalomért jöttem… - Aveon gyengéden maga felé fordította a férfit.
Bundi szereti Tessarát… Te pedig már megértetted, mit jelent bátornak lenni.
De egyedül nem sikerült volna… - Aveon csendre intette.
Nem kell egyedül küzdened, sosem kellett volna… - hirtelen a Fehér Boszorkány szeme elkerekedett a rémülettől. – Muran elárult téged – suttogta. – Vigyázz, Silvan, vigyázz! – Aveon alakja semmivé foszlott, és Silvan arra ébredt, hogy felrángatják a földről. Zsákot húztak a fejére, így csak hallotta Bundi sivalkodását. Mirál hangja azonban nem hallatszott, ez félelemmel töltötte el a kalandort. Taszigálni és lökdösni kezdték. Sok lépcsőn kellett felmennie, végül kemény márványpadlóra lökték és levették fejéről a zsákot. Az erődítmény tróntermében találta magát, mellette térdelt Bundi és Mirál is, aki nagyon gyengének tűnt. Oda akart kúszni mellé, mikor valaki tapsolni kezdett a terem végében.

Bevallom, nem hittem, hogy eljuttok idáig – Aslan rekedtes hangja visszhangzott a nagy helyiségben. A gonosz mögött lépkedett Muran és egy nő. Ugyanolyan vonásai voltak, mint Aveonnak, csak neki égő vörös volt mindene, ami Aveonnak hófehér.
Gondoltad volna, erdőjáró kalandor Silvan, hogy a társad elárul? – Aslan leguggolt Silvan mellé, aki igyekezett minél távolabb húzódni tőle. – Nem kért sokat a herceg, csak Tessara hercegnő kezét, és, hogy ti ne jussatok ki élve innen. – Muran kerülte Silvan fürkésző tekintetét, inkább szemügyre vette a padló mintázatát.
Hol van Tessara? – kérdezte aztán Silvan. – Hol rejtegeted? – Aslan intett a nőnek, aki elhúzta a trónszék mögötti bársonyfüggönyt. A kis fülkében Tessara hercegnő aludt egy gyönyörű ágyon.
Mit tett vele? – kiáltott fel kétségbeesetten Bundi. Aslan felállt és a nőhöz ment. Silvan ráébredt, hogy az ifjú apród pont ezt akarta elérni. Kihalászta nadrágja zsebéből bicskáját, és nyiszálni kezdte a kezén lévő kötelet.

Nem az én ötletem volt, hanem Iwoné – Aslan arcon csókolta a nő. – Ő a Vörös Boszorkány. Az ő mágiájának köszönhetően Tessara hercegnőt csak a legigazabb szerelmes csók ébresztheti fel álmából… - Bundi elvágta a saját kötelét, és észrevétlenül nekilátott, hogy Silvant is megszabadítsa béklyóitól.
És, úgy tudom – kezdte gúnyosan Iwon. – Téged, Silvan, Tessara megmentőjét egyedül az Élet Vize vonzott ide… - Bundi szándékosan belevágott az erdőjáró kezébe, aki megérdemeltnek érezte a csendes bosszút.
Így a hercegnő fiút fog szülni nekem, utána Muran herceg azt csinál vele, amit akar. – ebben a pillanatban Silvan felpattant és a gonoszra vetette magát. Bundi a Vörös Boszorkányt támadta elszántan. Silvan és Aslan kardja csengve-bongva csattogott a levegőben, egyre lejjebb keveredtek az erődítményben. Az utolsó, amit Silvan a trónteremből látott, Mirál ájult alakja volt.

Sötét folyosókon küzdöttek, míg végül eljutottak egy csodálatos terembe, melynek falait a puszta föld alkotta, s végében apró patak csillogott. Silvan szíve nagyot dobbant; az Élet Vizének forrása… Minden, amire vágyott… Aslan is észrevette a vágyakozást szemében, és gúnyosan felkiáltott:
Soha nem lesz a tiéd! – a gonosz mindent bevetett, de nem tudott túljárni Silvan eszén. Az erdőjáró már nagyon elfáradt, nem tudta meddig fogja bírni még. Egyre közelebb kerültek a forráshoz, már a kis tó partján küzdöttek. Silvannak sikerült mély sebet ejtenie a gonosz vállán, aki lerogyott a földre.
Nem tudsz megölni! – kiáltotta Aslan. – Könyörületes voltál egész életedben, és az is maradsz… - kicsapódott a terem ajtaja, Bundi oldalazott be, Mirált támogatva.
Iwon megszökött, Muran pedig halott… Mirál ölte meg – jelentette Bundi. Silvan bólintott, és Mirálra nézett, aki szégyenkezve elpirult.
Nem volt itt elég fény, a szorosban teljesen kimerültem, sajnálom… - Silvan épp belefogott volna, hogy nincs mit sajnálnia, mikor Mirál felsikított. Silvan felé futott, aki megérezte Aslan leheletét a tarkóján. Már felkészült a halálra, tudta, Mirál nem érhet ide időben. A zafira hirtelen felemelkedett a levegőbe és kitört, mint egy fény bomba. A ragyogás betöltötte a termet, Aslan felordított kínjában. Bántotta a fény. Silvan csak erre várt; megfordult és markolatig mártotta kardját a gonoszba. Aslan puhán dőlt el, mint egy rongybaba. Teste egyenesen a tóba zuhant, ami nem volt tiszta többé. Minden varázserejét elvesztette, mert beszennyezte a vér. Silvan csalódottan törölte le kardjáról a vért, harag gyűlt benne. Wizma hazudott, nem kapja meg, amit oly nagyon akart. Becsapta a varázslónő!

Silvan! – az erdőjáró Bundi felé fordult, aki felfelé mutatott. Mirál lassan ereszkedett lefelé, minden erejét elhasználta. Ájultan omlott Silvan karjaiba.
Tessara hercegnővel mi lesz? – kérdezte Bundi.
Csókold meg…
Én? De te vagy a hős, te mentetted meg, te győzted le a gonoszt – erősködött az apród, Silvan azonban elhallgatatta.
Én nem őt szeretem, neked kell felébresztened, menj! – Bundi bólintott és egyedül hagyta a férfit, aki csak nézte, nézte Mirál gyönyörű arcát, majd a következő pillanatban már Aveon előtt térdelt.
Miért vagy ily telhetetlen? Miért gondolod, hogy Wizma hazudott? Halhatatlan lettél…
Ugyan, dehogy! – csattant fel keserűen Silvan. – A víz bemocskolódott, mielőtt ihattam volna belőle.
Az Élet Vize csak örök élettel ajándékoz meg, halhatatlanságot nem nyújt, azt másképp lehet elérni…
De hogy? – Silvan nem értett semmit. Hát nem ugyanaz az örök élet és a halhatatlanság?
Neked, Silvan, tudnod kéne, hisz kétszeresen is az lettél. – az erdőjáró kérdőn meredt Aveonra. – Megmentetted Tessara hercegnőt, így neved bekerült a dicső hősök sorába. A könyvekben ott lesz a neved, s párat majd rólad írnak. Emlékezni fog rád az utókor, halhatatlan lettél. Másodsorban, elpusztítottad Aslant, aki a gonoszt testesítette meg világunkban, így a pokol kapui végleg bezáródtak előtted; örökké fogsz élni a Mennyek Országában. Érted már? – Silvan bólintott.
Nem adhat halhatatlanságot egy korty víz, de tetteid adhatnak. Végezetül, azt gondolod, Wizma átvert, nem kaptad meg, amire legjobban vágytál, pedig már a tiéd. – Silvan megmarkolta a nyakában lévő függőt.
Mirál? – kérdezte, és már tudta, hogy az ezüstfüggő vonzotta hozzá a Fényt. Igaza volt Aveonnak: megvédte őt a gonosztól.
Az ő szerelmével minden a tiéd lehet, amire valaha is vágytál: boldogság, béke, szabadság, otthon. Remélem elégedett vagy, erdőjáró kalandor Silvan…