Évszám
2010
Becsukta maga mögött az ajtót, majd fáradtan nekidőlt. A fejét nekidöntötte, szemeit becsukta, majd nagyot sóhajtott. A földszinti zsivaj alig hallatszott fel. Csak pár nevetésfoszlány, pár részlet a zenekar játékából, melyet oly sokra tartanak, de szerinte túl sznob volt, hogy élvezni lehessen. Egyszerűen hiányzott belőle az élet. De hát nem volt más választási lehetőség, egy híresség estéjére nem hívhat akárkiket. Még ha akarna se. Meglazította csokornyakkendőjét, majd levette, és bedobta a sarokba. Ha vissza is megy - amiben erősen kételkedett - a vendégeknek el kell viselnie őt nélküle. Nagyokat lélegzett. Egy darabig hallgatta a szívverését.
Lassult. Helyes, gondolta. A lenti zsibongás mintha lassan eltávolodna. Még ha nem is teljesen. Érezte, ahogy lassan, de biztosan átjárja a nyugalom, és a szoba csendje, amit néha megzavart egy-egy összekoccanó pezsgőspohár, egy hegedűvonás. De ez mind nem számított. Az egy másik világ, amit végre, ha csak egy kis időre is, elhagyott. Itt bent csak a kandallóban néha megreccsenő fahasábok zavarhatták volna. De már az sem zavarta. Egybeolvadt a szoba valójával, el sem tudta volna képzelni nélküle. Mint ahogy a falnál húzódó könyvespolc, a sarokban felakasztott két középkori kard, és a tarka perzsaszőnyeg nélkül, ami felesége szerint ízléstelen volt, neki mégis tetszett sokszínűsége, változatossága, és tapintása, ahogy mezítláb járkált rajta oly gyakran.
A szobában félhomály volt, ahogy mostanában mindig. A hatalmas ablakoknak hála tiszta éjszakákon a csillagok és a hold fénye is beszűrődött, napsütésben pedig kész fényáradat volt. Az üvegen átszűrődő fény megtört, és játékos foltokat vetett a szőnyegre, még színesebbé téve azt.
De az rég volt. Meggyűlölte a világosságot, és a szivárványszín foltokat. A vastag függönyök még nappal se engedték át a hatalmas ablakokon a fényt.
Na és persze a szoba közepén álló íróasztal. Ő is egy volt a régi hű barátok közül, akik mintha valami rossz fát tettek volna a tűzre, így más megvilágításba kerültek. Soha nem tudott többé barátként tekinteni rájuk, még csak ismerősökként sem. Ellenségek lettek.
Elrugaszkodott az ajtótól és a sarokban álló mini bárhoz indult. Leguggolt, szemügyre vette a felhozatalt, majd a megszokott whisky mellett döntött. Kivett egy üveget, egy poharat, és egy bödönnyi jeget, majd az íróasztalhoz ment. Sorjában lerakosgatta őket, majd kényelembe helyezte magát a székében. Félig teleöntötte a poharat, beledobott két darab jégkockát, majd belekóstolt. Semmi újdonság, mégis elmondhatatlan elégedettség. Csak most tudatosult benne, hogy hála a most is begyújtott kandallónak kellemes meleg van a szobában, ezért poharát félrerakva levette a szmokingját, majd félrehajítva az utolsó esély is elszállt, hogy még lemegy a földszinti ricsajba. Ingujját felgyűrte, a pohár whiskyt az ölébe vette, majd lábát egy másik székre feltéve lerúgta cipőit. Lábujjai örömtáncát figyelte, amint megünneplik szabadságukat, majd a kandalló felé fordult. Alice gyorsan alkalmazkodott, megtanulta, hogy a dolgozószobában mindig begyújtva kell lennie a kandallónak. Végül is ezért fizetjük, gondolta. Vagyis fizetem, helyesbített.
Kint vihar dúlt, a vad szél nekitámadt a széles ablaktábláknak, fákat kényszerített meghajlásra, mint egy engesztelhetetlen nagyúr, ki nem tűr ellenvetést. Keserű mosollyal az ablak felé nyújtotta a poharat, majd így szólt:
A szobában félhomály volt, ahogy mostanában mindig. A hatalmas ablakoknak hála tiszta éjszakákon a csillagok és a hold fénye is beszűrődött, napsütésben pedig kész fényáradat volt. Az üvegen átszűrődő fény megtört, és játékos foltokat vetett a szőnyegre, még színesebbé téve azt.
De az rég volt. Meggyűlölte a világosságot, és a szivárványszín foltokat. A vastag függönyök még nappal se engedték át a hatalmas ablakokon a fényt.
Na és persze a szoba közepén álló íróasztal. Ő is egy volt a régi hű barátok közül, akik mintha valami rossz fát tettek volna a tűzre, így más megvilágításba kerültek. Soha nem tudott többé barátként tekinteni rájuk, még csak ismerősökként sem. Ellenségek lettek.
Elrugaszkodott az ajtótól és a sarokban álló mini bárhoz indult. Leguggolt, szemügyre vette a felhozatalt, majd a megszokott whisky mellett döntött. Kivett egy üveget, egy poharat, és egy bödönnyi jeget, majd az íróasztalhoz ment. Sorjában lerakosgatta őket, majd kényelembe helyezte magát a székében. Félig teleöntötte a poharat, beledobott két darab jégkockát, majd belekóstolt. Semmi újdonság, mégis elmondhatatlan elégedettség. Csak most tudatosult benne, hogy hála a most is begyújtott kandallónak kellemes meleg van a szobában, ezért poharát félrerakva levette a szmokingját, majd félrehajítva az utolsó esély is elszállt, hogy még lemegy a földszinti ricsajba. Ingujját felgyűrte, a pohár whiskyt az ölébe vette, majd lábát egy másik székre feltéve lerúgta cipőit. Lábujjai örömtáncát figyelte, amint megünneplik szabadságukat, majd a kandalló felé fordult. Alice gyorsan alkalmazkodott, megtanulta, hogy a dolgozószobában mindig begyújtva kell lennie a kandallónak. Végül is ezért fizetjük, gondolta. Vagyis fizetem, helyesbített.
Kint vihar dúlt, a vad szél nekitámadt a széles ablaktábláknak, fákat kényszerített meghajlásra, mint egy engesztelhetetlen nagyúr, ki nem tűr ellenvetést. Keserű mosollyal az ablak felé nyújtotta a poharat, majd így szólt:
- Éljen az ünnepelt! - majd nagyot húzott belőle, ledöntve az egészet. Újra töltött, újabb jégkockákat rakott bele, de jókedvnek nyoma sem volt. Tűnődve figyelte a poharat, a whisky mintha saját fénnyel ragyogott volna, mint a folyékony arany.
- A házigazdának nem a vendégek közt a helye? - szólt a kérdés a szoba másik végéből. Thomas felkapta a fejét, mint aki álomból ébredt, és a szobát fürkészte. A könyvespolc előtt egy kisfiú állt, a kandalló tüze nem adott annyi fényt, hogy sziluettjén kívül mást is ki lehessen venni. A fiú előrébb lépett, bele a lángok fénykörébe. Termetre 9-10 éves lehetett, de arca értelmet sugárzott. Mint egy gyerek, akinek az arcát összecserélték egy huszonéves tekintetével. Szőke hajtincsek göndörödtek a fején, ringatózva minden mozdulatra, akár a búzamező a szélben. A lágy fuvallatban ringatózó búzamező azonban háborgó tengert takart. A két sötétkék foltban mintha szűnni nem akaró szél korbácsolta volna a hullámokat, melyek a vihar elvonultjára várnak, hogy kitisztuljon az ég. A viharfelhők azonban nem akartak távozni. Szokatlanul magas homlokán két szemöldök nyúlt, hosszúak, keskenyek, mégis határozottak, és minden érzelemváltozásra valóságos táncba kezdtek. Sápadt bőre mintha márványból lenne faragva, így még jobban kiemelte haját, és szemeit.
- A házigazdának nem a vendégek közt a helye? - szólt a kérdés a szoba másik végéből. Thomas felkapta a fejét, mint aki álomból ébredt, és a szobát fürkészte. A könyvespolc előtt egy kisfiú állt, a kandalló tüze nem adott annyi fényt, hogy sziluettjén kívül mást is ki lehessen venni. A fiú előrébb lépett, bele a lángok fénykörébe. Termetre 9-10 éves lehetett, de arca értelmet sugárzott. Mint egy gyerek, akinek az arcát összecserélték egy huszonéves tekintetével. Szőke hajtincsek göndörödtek a fején, ringatózva minden mozdulatra, akár a búzamező a szélben. A lágy fuvallatban ringatózó búzamező azonban háborgó tengert takart. A két sötétkék foltban mintha szűnni nem akaró szél korbácsolta volna a hullámokat, melyek a vihar elvonultjára várnak, hogy kitisztuljon az ég. A viharfelhők azonban nem akartak távozni. Szokatlanul magas homlokán két szemöldök nyúlt, hosszúak, keskenyek, mégis határozottak, és minden érzelemváltozásra valóságos táncba kezdtek. Sápadt bőre mintha márványból lenne faragva, így még jobban kiemelte haját, és szemeit.
Mosolyogva Thomasra nézett, majd közelebb lépdelt hozzá.
- A házigazda fáradt - felelte unottan Thomas, majd kiitta a whisky maradékát. Újat töltött, majd azt is elkezdte kortyolgatni.
- Tom, Tom, Tom, hát ünnepelned kellene, azok az emberek ott lent mind téged éltetnek, velük kellene lenned! A csinos feleséged biztosan hiányol - kacsintott a fiú Thomasra, majd felült az íróasztal sarkára.
- Elhiheted, el van másokkal is. És ez a vendégekre is vonatkozik - majd egykedvűen a jeges bödönhöz nyúlt. Kivett két jégkockát, de mielőtt beledobhatta volna a pohárba, a fiú kikapta a kezéből.
- El tudod ezt hinni? Kereken 5 éve, hogy először találkoztunk - szólt a fiú. Felemelte a kezében tartott jégkockákat, és a tűz felé fordította. A jégkockák tüzes gyémántokként ragyogtak a fiú kezében. Megbabonázva figyelte őket, jobbra-balra forgatta, csúsztatta ujjai között, de nem ejtette le őket, szemét el nem fordította a két csillagról. Thomas a fiút figyelte, majd újabb jégkockák után nyúlt.
- Hát el tudnám felejteni? - kérdezte komoran. A fiú felpillantott Thomasra.
- Úgy beszélsz, mint aki nem örülne ennek. Ugyan már Tommy, hát nem erre vágytál? - kezeit széttárta, és körbefordult a szobában, mint egy idegenvezető. Thomas a szemöldökét ráncolta. Utálta ha Tommynak nevezik. De nem említette meg.
- Olvasók milliói rajonganak a könyveidért, gazdagság, hírnév, egy gyönyörű feleség, álmodhat-e többről egy ember?
- Nos, igen...Ez mind...Csodálatos, Nicholas...- gúnyolódott Thomas, majd levette a lábát a kisebbik székről. Jobb szerette stabilan tudni a lábát, ha Nicholassal beszélt.
- Nyúzottnak tűnsz, Tom - jelentette ki Nicholas, de hangjában együttérzés helyett csak ridegség volt érezhető, a jégkockákéhoz hasonlóan, amelyekkel fel sem pillantva játszadozott. Thomas nem értette, hogy a benti meleg ellenére, miért nem indultak még olvadásnak.
- Mintha nem tudnád, hogy hónapok óta nem alszom! - rivallt rá Thomas.
- De hát miről beszélsz? Alvászavarok? Vagy a stressz? - kérdezte ártatlanul.
- Ne játszd a hülyét! - ordított Thomas váratlanul, válaszul a vihar nagyot lökött az ablakokon. Nicholas ujjai közt megálltak a jégkockák, majd higgadtan Thomasra pillantott. - Azt hitted nem veszem észre?! A képzetek nem képzetek, túl valósak hozzá! Te nem meséket mutatsz meg nekem... Hanem valós eseményeket, amikben valós emberek halnak, valós kínok közt, valós halált... Kitudja milyen lények segítségével!
- És ha így van? És ha az emberek, akik meghalnak a történetekben, valóban meghalnak? Miért érdekelne, akár egy fikarcnyit is, hogy mi történik velük?! Ne játszd az álszentet! Nem ismered egyiket se, mind jelentéktelen porszemek, de téged a csillagokig emelnek!
- Lehet, hogy nem ismerem őket, és hogy a csillagokig emelnek... De engem kísértenek éjszakánként visszajárva, visszataszítva a pokol legmélyebb bugyraiba. Nincs egy éjszaka, amikor nem izzadtságban fürödve riadnék fel! Már napközben is látom őket! Egy árnyékos sarokban, egy pohár borban, a feleségem szemében! Ott leselkedik az összes lidérced, démonod, és szörnyed mindenhol! - Thomas az utolsó szónál a kandallóba vágta a poharát, mire a lángok nagyot lobbantak, majd megragadta Nicholas vállait, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
Nicholas a tekintetét Thomas-éba szúrta, egyszerűen lerázta az elbizonytalanodott férfi karjait, majd leugrott az asztalról. Nyoma sem volt az előbbi kisfiúnak, szemében a düh lángjai lobogtak.
- Tán elfelejtetted, hogy ezek a látomások tettek azzá a híres íróvá, ami vagy?! - üvöltött Nicholas.
A fiú felemelt hangja nem különbözött egy általános iskolás hangjától, aki egy hiszti közepette hangoskodik, mégis félelmet ébresztett Thomas szívében. Sőt, több volt ez annál, több mi ésszel felfogható, ösztönös félelem volt ez. Ha más hallotta volna, talán csak legyintve annyit mondott volna, meg kellene nevelni a kis herceget, vagy talán ő is hasonlóan érzett volna, mint Thomas, kitudja. Neki azonban az ösztönei súgták, sőt, üvöltötték, hogy jobb vigyázni.
Félelmében hátrálni kezdett. Nicholas minden mozdulatát figyelte, szemeiben a vihar újult erővel tombolt. Hirtelen megállt, valaminek nekiütközött. Kezeivel tapogatni kezdte, mire egy könyv a padlóra hullott. A könyvespolc.
Nicholas kezei ökölbe szorultak, a jégkockák halk kiáltásban váltak semmivé, majd párologtak el apró kezeiből. A kezek ernyedni látszódtak, a tekintete meglágyult. Thomasban csak most tudatosult, hogy egy kisgyerektől rémült meg. Bár komikusnak tűnt a helyzet, ő valahogy még se találta annak. Úgy érezte ez a megfelelő pillanat:
- Bocsáss meg Nicholas, nem gondoltam át a mondanivalómat...Az alkohol beszél belőlem! - mentegetőzött. Persze nem gondolta komolyan. Már régóta készült erre a beszélgetésre, mégsem tervezte ennyire indulatosnak.
- Ugyan...Hát lehet harag két ilyen régi barát között? - kérdezte Nicholas gyermeki mosollyal. Már majdnem őszintének hangzottak a szavai. Majdnem.
Thomas mély levegőt, és egyszersmind bátorságot vett magához, majd még mindig a könyvespolcnak támaszkodva, vagy inkább hátrálva, halkan megszólalt:
- De akkor sem bírom tovább... Túl sok volt a ... látomásokból. Nem birok több történetet írni.
- Már majdnem suttogva ejtette ki a szavakat, de valamiért sejtette, hogy Nicholas így is meghallja. Fejét lehajtotta, és várta az újabb dührohamot, vagy akármit, de úgy érezte az utóbbi néhány hónapnál rosszabb nem történhet vele. Legalábbis remélte.
Nem hallott semmit. Nem történt semmi. Kíváncsian emelte fel a fejét. Nicholas ott állt tőle karnyújtásnyira, és őt figyelte. Háttal állt a kandallónak, így arca félhomályba burkolózott. Nem tűnt dühösnek, csak csalódottnak, ahogy Thomas meg tudta ítélni.
- Hát eldobnál mindent, amit az utóbbi 5 évben megszereztél? Visszatérnél a jelentéktelen kis életedbe, amikor senki se ismerte a neved, és csak egy szürke folt voltál a város mocskos falán? Komolyan kész lennél erre? - kérdezte megvetéssel Nicholas.
Thomas eltűnődött. Fejében lepergett minden, a rajongók hada, amikor autogramot osztogatott, a hajó, amit oly régóta tervezett megvenni, a hatalmas ház, a gazdagság, és népszerűség minden mozzanata. De a választ már rég tudta. Ó, de még mennyire.
- Igen, kész vagyok - válaszolta határozottan.
Nicholas megdöbbent.
- Hát ilyen könnyedén eldobsz mindent?
- Nem dobom el. Csak elcserélem az épelméjűségemre. Nekem jó üzletnek látszik.
- És mégis kivel szándékozol ezt az "üzletet" megkötni? - Amikor kimondta az "üzlet" szót, olyan képet vágott, mintha keserű gyógyszert nyomtak volna a szájába, így mutatva, hogy még a szótól is undorodik.
Thomas megtorpant:
- Azt hittem, hogy te képes vagy... - akadt el a szava hitetlenkedve. Nicholas komoly képet vágott, várva a folytatást, majd kuncogni kezdett, először csak visszafojtva, majd teljes erőből előtörve:
- Hát persze, hogy képes vagyok rá! - küzdött a könnyeivel. - Képes voltalak történetek tucatjaival megajándékozni, amikre te áldás helyett, átokként tekintesz. De el is vehetem őket. Mindörökre. - Nicholas hangsúlyozva ejtette ki az utolsó szót, még nagyobb nyomatékot szerezve neki. Thomas reménykedve pillantott rá, és képzeletében felrémlett, ahogy régi kis lakásában élhet újra, szűkösen, de lidércnyomások nélkül, békében.
- De miért tennék ilyet? - szakította félbe az ábrándozásban. - 5 éve megállapodtunk, hogy én híres íróvá teszlek, és te elfogadtad - emlékeztette arra a napra, amit régebben imákba foglalt. Most is imákba foglalja, de ezek az imák máshogyan hangzanak, mint akkoriban.
- 5 éve nem mondtad, hogy az őrület határára fogok sodródni - vádolta.
- Mit hittél, a katonák, akik nap, mint nap a frontvonalakon harcolnak, és szörnyűségek százait kénytelenek látni, szerinted nyugodtan hajtják fejüket nyugovóra? Te se látsz náluk szebb dolgokat! - legyintett Nicholas, mintha egy ostobához beszélne, miközben visszaült az íróasztal sarkára. A lábait lóbálta, és azokat figyelte.
Thomas észre sem vette, hogy eddig mennyire nekipréselte magát a könyvespolcnak. Teste kicsit elernyedt feszült tartásából, majd ő is visszatért az asztalhoz, de nem ült le, hanem odaállt Nicholas elé.
- Ami történt, megtörtént, én azonban nem írom le többé a történeteidet, akármennyi kín is vár rám. - Lábai remegni akartak, ahogy arra gondolt, mi várhat rá ezek után, de türtőztette magát. Nicholas felnézett, arca semmit nem árult el, majd közönyösen a kandalló felé fordult.
- Tán elfelejtetted, hogy ezek a látomások tettek azzá a híres íróvá, ami vagy?! - üvöltött Nicholas.
A fiú felemelt hangja nem különbözött egy általános iskolás hangjától, aki egy hiszti közepette hangoskodik, mégis félelmet ébresztett Thomas szívében. Sőt, több volt ez annál, több mi ésszel felfogható, ösztönös félelem volt ez. Ha más hallotta volna, talán csak legyintve annyit mondott volna, meg kellene nevelni a kis herceget, vagy talán ő is hasonlóan érzett volna, mint Thomas, kitudja. Neki azonban az ösztönei súgták, sőt, üvöltötték, hogy jobb vigyázni.
Félelmében hátrálni kezdett. Nicholas minden mozdulatát figyelte, szemeiben a vihar újult erővel tombolt. Hirtelen megállt, valaminek nekiütközött. Kezeivel tapogatni kezdte, mire egy könyv a padlóra hullott. A könyvespolc.
Nicholas kezei ökölbe szorultak, a jégkockák halk kiáltásban váltak semmivé, majd párologtak el apró kezeiből. A kezek ernyedni látszódtak, a tekintete meglágyult. Thomasban csak most tudatosult, hogy egy kisgyerektől rémült meg. Bár komikusnak tűnt a helyzet, ő valahogy még se találta annak. Úgy érezte ez a megfelelő pillanat:
- Bocsáss meg Nicholas, nem gondoltam át a mondanivalómat...Az alkohol beszél belőlem! - mentegetőzött. Persze nem gondolta komolyan. Már régóta készült erre a beszélgetésre, mégsem tervezte ennyire indulatosnak.
- Ugyan...Hát lehet harag két ilyen régi barát között? - kérdezte Nicholas gyermeki mosollyal. Már majdnem őszintének hangzottak a szavai. Majdnem.
Thomas mély levegőt, és egyszersmind bátorságot vett magához, majd még mindig a könyvespolcnak támaszkodva, vagy inkább hátrálva, halkan megszólalt:
- De akkor sem bírom tovább... Túl sok volt a ... látomásokból. Nem birok több történetet írni.
- Már majdnem suttogva ejtette ki a szavakat, de valamiért sejtette, hogy Nicholas így is meghallja. Fejét lehajtotta, és várta az újabb dührohamot, vagy akármit, de úgy érezte az utóbbi néhány hónapnál rosszabb nem történhet vele. Legalábbis remélte.
Nem hallott semmit. Nem történt semmi. Kíváncsian emelte fel a fejét. Nicholas ott állt tőle karnyújtásnyira, és őt figyelte. Háttal állt a kandallónak, így arca félhomályba burkolózott. Nem tűnt dühösnek, csak csalódottnak, ahogy Thomas meg tudta ítélni.
- Hát eldobnál mindent, amit az utóbbi 5 évben megszereztél? Visszatérnél a jelentéktelen kis életedbe, amikor senki se ismerte a neved, és csak egy szürke folt voltál a város mocskos falán? Komolyan kész lennél erre? - kérdezte megvetéssel Nicholas.
Thomas eltűnődött. Fejében lepergett minden, a rajongók hada, amikor autogramot osztogatott, a hajó, amit oly régóta tervezett megvenni, a hatalmas ház, a gazdagság, és népszerűség minden mozzanata. De a választ már rég tudta. Ó, de még mennyire.
- Igen, kész vagyok - válaszolta határozottan.
Nicholas megdöbbent.
- Hát ilyen könnyedén eldobsz mindent?
- Nem dobom el. Csak elcserélem az épelméjűségemre. Nekem jó üzletnek látszik.
- És mégis kivel szándékozol ezt az "üzletet" megkötni? - Amikor kimondta az "üzlet" szót, olyan képet vágott, mintha keserű gyógyszert nyomtak volna a szájába, így mutatva, hogy még a szótól is undorodik.
Thomas megtorpant:
- Azt hittem, hogy te képes vagy... - akadt el a szava hitetlenkedve. Nicholas komoly képet vágott, várva a folytatást, majd kuncogni kezdett, először csak visszafojtva, majd teljes erőből előtörve:
- Hát persze, hogy képes vagyok rá! - küzdött a könnyeivel. - Képes voltalak történetek tucatjaival megajándékozni, amikre te áldás helyett, átokként tekintesz. De el is vehetem őket. Mindörökre. - Nicholas hangsúlyozva ejtette ki az utolsó szót, még nagyobb nyomatékot szerezve neki. Thomas reménykedve pillantott rá, és képzeletében felrémlett, ahogy régi kis lakásában élhet újra, szűkösen, de lidércnyomások nélkül, békében.
- De miért tennék ilyet? - szakította félbe az ábrándozásban. - 5 éve megállapodtunk, hogy én híres íróvá teszlek, és te elfogadtad - emlékeztette arra a napra, amit régebben imákba foglalt. Most is imákba foglalja, de ezek az imák máshogyan hangzanak, mint akkoriban.
- 5 éve nem mondtad, hogy az őrület határára fogok sodródni - vádolta.
- Mit hittél, a katonák, akik nap, mint nap a frontvonalakon harcolnak, és szörnyűségek százait kénytelenek látni, szerinted nyugodtan hajtják fejüket nyugovóra? Te se látsz náluk szebb dolgokat! - legyintett Nicholas, mintha egy ostobához beszélne, miközben visszaült az íróasztal sarkára. A lábait lóbálta, és azokat figyelte.
Thomas észre sem vette, hogy eddig mennyire nekipréselte magát a könyvespolcnak. Teste kicsit elernyedt feszült tartásából, majd ő is visszatért az asztalhoz, de nem ült le, hanem odaállt Nicholas elé.
- Ami történt, megtörtént, én azonban nem írom le többé a történeteidet, akármennyi kín is vár rám. - Lábai remegni akartak, ahogy arra gondolt, mi várhat rá ezek után, de türtőztette magát. Nicholas felnézett, arca semmit nem árult el, majd közönyösen a kandalló felé fordult.
Halvány mosoly rajzolódott ki sápadt arcán, majd öltött határozottabb formát. Vonásai olyanok lettek, mint egy valódi kisgyereké, pajkosak, szinte már vidámak, már amennyire ez lehetséges lehetett.
- Tudod mit? Kössünk üzletet! - mondta mosolyogva, az „üzlet” szótól többé nem undorodva.
Thomas baljósan felnyögött, de Nicholas gyorsan folytatta:
- Most utoljára! - nyugtatta meg Nicholas. - Megszabadítalak a lidércnyomásoktól.
- És nekem ehhez mit kéne tennem? - kérdezte gyanakvón Thomas. Nicholas keresztbe tette a lábait, kezeit pedig összekulcsolta.
- Amihez a legjobban értesz.
- Jaj ne...
- De. Írnod kell még egy történetet. Egy utolsót. - Ahogy Nicholas kiejtette a szavakat, Thomas mély csendbe merült, úgy érezte, mintha zuhanna, a pupillája kitágult, szívverése felgyorsult, tenyere nyirkossá vált. Fejében csak ezek a szavak visszhangoztak: Egy utolsót. Még egyszer. Utoljára. - Soha többet. Ne tedd! Át akarod élni még egyszer a lidércnyomás poklát? - Mit tehetnék? - Utasítsd vissza! - Hogy aztán életem végéig szenvedjek a sötétben megbúvó alakok képzeteitől? - Azt hiszed beváltja a szavát ez a démon? Mert démon, te is tudod, nem lehet más. Egy károgó varjú, akik hullák dögeit tépve meséli el haláluk történetét! - Talán harcolhatnék ellene, talán egyedül is legyőzném az árnyak mögött rejtőző árnyakat.
- Tudod mit? Kössünk üzletet! - mondta mosolyogva, az „üzlet” szótól többé nem undorodva.
Thomas baljósan felnyögött, de Nicholas gyorsan folytatta:
- Most utoljára! - nyugtatta meg Nicholas. - Megszabadítalak a lidércnyomásoktól.
- És nekem ehhez mit kéne tennem? - kérdezte gyanakvón Thomas. Nicholas keresztbe tette a lábait, kezeit pedig összekulcsolta.
- Amihez a legjobban értesz.
- Jaj ne...
- De. Írnod kell még egy történetet. Egy utolsót. - Ahogy Nicholas kiejtette a szavakat, Thomas mély csendbe merült, úgy érezte, mintha zuhanna, a pupillája kitágult, szívverése felgyorsult, tenyere nyirkossá vált. Fejében csak ezek a szavak visszhangoztak: Egy utolsót. Még egyszer. Utoljára. - Soha többet. Ne tedd! Át akarod élni még egyszer a lidércnyomás poklát? - Mit tehetnék? - Utasítsd vissza! - Hogy aztán életem végéig szenvedjek a sötétben megbúvó alakok képzeteitől? - Azt hiszed beváltja a szavát ez a démon? Mert démon, te is tudod, nem lehet más. Egy károgó varjú, akik hullák dögeit tépve meséli el haláluk történetét! - Talán harcolhatnék ellene, talán egyedül is legyőzném az árnyak mögött rejtőző árnyakat.
- Ugyan... Soha nem tudtam a magam erejéből semmit elérni. Az élet kincseit mindig másoktól kaptam, vagy mások segítségével értem el, sosem egyedül. Ahogy évekkel ezelőtt se tudtam elismert író lenni, Nicholas nélkül... Szánalmas...
Undort érzett maga iránt, és gyűlöletet. Gyűlölte Nicholast is, amiért hazudott neki, és ezt tette vele. A gyűlölet egyre nőtt benne, majd arra gondolt: Megérdemlem a sok szenvedést, a sok kínt, mindent, ha hagyom magam ebben a helyzetben elsenyvedni! Már pedig nem fogom. Visszaszerzem a régi életem, amit mindig megvetettem, minden kisstílűségével, névtelenségével, szürkeségével, és... igen, minden békéjével, és boldogságával.
Félelmet érzett szívében, és még valamit… erőt a változtatásra.
- Uram, az asszonyság felküldött, hogy szóljak, a vendégek hiányolják a társaságból! - Belső vívódásából Alice szakította ki, amint bekopogott az ajtón. Felriadva maga elé pillantott, majd föl az asztalra. Nicholas ott ült rajta, rezzenéstelen tekintetét rá szegezte:
- Ha most kimész - kezdte - soha többé nem lesz nyugtod.
Thomas kis idő után így válaszolt:
- Mond meg neki, hogy más dolgom van!
- De uram, nem fog örül...
- Nem érdekel, hagyj nyugtot! - küldte el otrombán. Az ajtó másik oldaláról néma várakozás hallatszott, majd gyors léptek a lépcső irányába.
- Helyesen döntöttél. - Nicholas képén önelégült mosoly terült el. Thomas leült a székbe, felkészülve az elkövetkezőkre. A fiú közelebb hajolt hozzá, de az hirtelen elhúzódott tőle. Nicholas meglepve kérdezte:
- Meggondoltad magad?
- Nem, dehogy, de mielőtt még elkezdenénk, lenne egy utolsó kérdésem. Ki az az alak? - Thomas úgy érezte nem kell többet mondania, tudni fogja, kiről beszél, ő azonban értetlenkedést színlelve kérdezte:
- Kiről beszélsz?
- Tudod te jól - szólt nyugodtan. - Minden látomásban ott van. A háttérből leselkedik. A többi ember soha nem látta meg. Hosszú, fekete kabátban, nyakig begombolkozva, áll, és nézi az eseményeket. Túl sokszor tűnik fel, hogy véletlen legyen. Ki ő?
- A mondáknak van egy alkotója, aki mindig a háttérben marad, és sose lép ki a reflektorfénybe, és van valaki, aki elterjeszti a mesét, ezzel állítva tiszteletet az alkotó előtt.
- Ha te vagy az alkotó, és én a szónok, akkor ki ő?
- A szónok én vagyok, te csak segítesz formába önteni a művet.
- De akkor... - kezdte volna, de Nicholas előrelendült, bal kezét kinyújtotta, majd egy centire megállt Thomas homloka előtt. Ujjait lágyan kiegyenesítve úgy érintette meg a homlokát, mint ahogy a hópelyhet szokás, óvatosan, gyengéden.
Undort érzett maga iránt, és gyűlöletet. Gyűlölte Nicholast is, amiért hazudott neki, és ezt tette vele. A gyűlölet egyre nőtt benne, majd arra gondolt: Megérdemlem a sok szenvedést, a sok kínt, mindent, ha hagyom magam ebben a helyzetben elsenyvedni! Már pedig nem fogom. Visszaszerzem a régi életem, amit mindig megvetettem, minden kisstílűségével, névtelenségével, szürkeségével, és... igen, minden békéjével, és boldogságával.
Félelmet érzett szívében, és még valamit… erőt a változtatásra.
- Uram, az asszonyság felküldött, hogy szóljak, a vendégek hiányolják a társaságból! - Belső vívódásából Alice szakította ki, amint bekopogott az ajtón. Felriadva maga elé pillantott, majd föl az asztalra. Nicholas ott ült rajta, rezzenéstelen tekintetét rá szegezte:
- Ha most kimész - kezdte - soha többé nem lesz nyugtod.
Thomas kis idő után így válaszolt:
- Mond meg neki, hogy más dolgom van!
- De uram, nem fog örül...
- Nem érdekel, hagyj nyugtot! - küldte el otrombán. Az ajtó másik oldaláról néma várakozás hallatszott, majd gyors léptek a lépcső irányába.
- Helyesen döntöttél. - Nicholas képén önelégült mosoly terült el. Thomas leült a székbe, felkészülve az elkövetkezőkre. A fiú közelebb hajolt hozzá, de az hirtelen elhúzódott tőle. Nicholas meglepve kérdezte:
- Meggondoltad magad?
- Nem, dehogy, de mielőtt még elkezdenénk, lenne egy utolsó kérdésem. Ki az az alak? - Thomas úgy érezte nem kell többet mondania, tudni fogja, kiről beszél, ő azonban értetlenkedést színlelve kérdezte:
- Kiről beszélsz?
- Tudod te jól - szólt nyugodtan. - Minden látomásban ott van. A háttérből leselkedik. A többi ember soha nem látta meg. Hosszú, fekete kabátban, nyakig begombolkozva, áll, és nézi az eseményeket. Túl sokszor tűnik fel, hogy véletlen legyen. Ki ő?
- A mondáknak van egy alkotója, aki mindig a háttérben marad, és sose lép ki a reflektorfénybe, és van valaki, aki elterjeszti a mesét, ezzel állítva tiszteletet az alkotó előtt.
- Ha te vagy az alkotó, és én a szónok, akkor ki ő?
- A szónok én vagyok, te csak segítesz formába önteni a művet.
- De akkor... - kezdte volna, de Nicholas előrelendült, bal kezét kinyújtotta, majd egy centire megállt Thomas homloka előtt. Ujjait lágyan kiegyenesítve úgy érintette meg a homlokát, mint ahogy a hópelyhet szokás, óvatosan, gyengéden.
Thomas fejében hatalmas robbanás, sőt, tűzijáték gyúlt, hangok, szagok, érintések formájában. Minden villámgyorsan történt, mintha felpörgetve zajlana, mégis, csigalassúsággal, megszűnt az időérzéke. Érzelmek rohamozták meg, félelem, fájdalom, remény, gyűlölet, szomorúság, beletörődés, egyikből a másikba csapva. Más életét élte, más emlékeit birtokolta, még ha csak töredékeit is. Pont, amennyi elég volt. Leperegtek előtte az események képei, de több volt puszta nézőnél, látta, amit a szereplők láttak, érezte, amiket a szereplők éreztek. Túl sok volt, beleőrült, tenyerét a fülére tapasztotta, és arcát a plafon felé fordítva elnyűtt üvöltés szaladt fel szélesre nyílt száján.
Újra a szobában. Amilyen hamar kezdődött, olyan hamar lett vége. Vagyis... mégsem. A szeme látta a szobát, de a szoba mögött még ott volt az a másik helyszín, és másik világ, akár két fólia egymásra terítve, látta mindkettőt, de nem váltak még el egymástól.
Nicholas ott állt előtte, épp csak hogy elvette az ujját a homlokától. A másik kezében egy toll várakozott, közben az asztal felé sandított. Thomas kikapta a tollat a kezéből, az asztal felé pördült, és az oda készített papírra vadul írni kezdett. A keze úgy szántotta a papírt, mintha fegyvert fogtak volna a halántékához, és a búcsúlevelét diktálnák. Fel se nézett, a papírra, és a betűkre koncentrált, pár másodperc alatt majdnem teleírta a lap felét, de ez nem volt gond, Nicholas már odakészített egy kupacot mellé, hogy ezzel se zökkentse ki a révületből. Ott állt mögötte, és a válla fölött néha odasandított a papírra, de csak szavakat, és néhány rövidke mondatot tudott elolvasni:
„Egy elhagyatott út a semmi közepén, erdő, fák, köd, egy autó, füst, egy férfi, még egy autó, még egy férfi, egy zsák a földön, belőle lábak állnak ki, és vér csordogál a földre... Vér, a hideg acél ízé, a rettegés első hulláma, a düh szikrái, a csontok roppanásának gyönyörű, és egyben vérfagyasztó muzsikája, a felszabadulás, és a megszabadulás érzése...”
Thomas körül újra megszűnt a világ, és csak a lidércnyomásra koncentrált, ami nem is volt nehéz, hiszen élénken éltek benne a különböző benyomások.
Arcáról izzadtság csepegett a papírra, megtörölni nem volt idő, egymást követték a megtelt lapok, mígnem elfogyott a kupac papír. Pont annyit írt tele, amennyi oda volt készítve. Nicholas mindig tudta mennyi kell. Elnyűtten felnézett a lapokból, és oldalra fordult. Nicholas állt előtte, arcán önelégült mosoly, kezében pedig kard. A kard hegye Thomas szívének feszült. Thomas felpillantott a falra. Az egyik kard hiányzott.
- Mit csiná... - kezdte volna, de a penge áthatolt a mellkasán, bele a szívébe, és végül a szék háttámláján át feltűnt a másik oldalon. A szél nagyot lökött az ablaktáblákon, bevágta őket, és felfordulást keltett a szobában, felrepítette a teleírt lapokat, meglobogtatta a kandallóban a tüzet, majd kioltotta.
Sötétség borult a szobára, csak a sűrű felhők mögül kibújó hold világított valamelyest.
A félhomályban megcsillant a hideg penge éle, mélyvörös színű vér csepegett a szőnyegre. Apró, vörös pöttyöket hagyott maga után. Thomas szeme értetlenkedve fordult először a kardra, majd Nicholasra. Nicholas olyan közel hajolt Thomas arcához, hogy érezni lehetett volna a leheletét, mégsem érezte. Alig ismert rá. Megváltozott az arca, szemei élénken csillogtak, akár egy ragadozóé, hidegen, mégis idegen vágytól fűtve. Száját résnyire nyitotta, kivillantotta fogait, úgy mosolygott.
- Betartom a szavam - felelte. Fejét hátrahajtotta, édes, gyermeki nevetés csengett, mely lassan, egyre mélyült, mígnem egy állat hörgésére hasonlított.
Thomas szeme lassan elködösült, majd üveges lett. Teste előredőlt, de a kard megállította. Feje előrehanyatlott, szájából vér ömlött az ágyékára. Kezei, mint egy marionett-bábunak lógtak a teste mellett.
Nicholas vidáman a hullára pillantott, majd így szólt:
- A világhírű író utolsó története. Hatalmas siker lesz! - Megfordult, megigazította aprócska nyakkendőjét, és kilépett a szobából.
Lent még állt a bál, a zenekar vidám dallamot játszott, a vendégek vígan táncoltak, cseverésztek, röhögcséltek és pezsgőt ittak. Nicholas elsétált mellettük, senkinek nem tűnt fel, majd egy szőke, piros ruhás csinos nő mellé lépett. Meghúzgálta ruhája alját, mire a nő odanézett. Először meglepődve tapasztalta, hogy senki nem áll mögötte, de mikor lentebb nézett, észrevett egy kölyköt.
- Felkérhetem egy táncra? - kérdezte a kölyök.
- Természetesen - válaszolta magától értetődően a piros ruhás nő.
Táncoltak a nagyteremben a többi párral, a nő meglehetősen magasabb volt a kölyöknél, így furcsán festettek, mint táncpartnerek, mégsem figyelt fel rájuk senki. A nő is természetesnek ítélte a helyzetet. A kölyök lejjebb húzta a nő karját, ezzel jelezve, hogy hajoljon lejjebb. Amikor a nő feje elég közel volt, a kölyök odasúgott neki valamit:
- A férje igazán fantasztikus történeteket ír, minden elismerésem az övé!
- Oh, köszönöm, tényleg tehetséges író - köszönte meg a bókot Thomas özvegye.
A zenekar játékát egy női sikoly szakította félbe, amely a lépcső felől jött. Mindenki arra fordult, Alice, a cseléd futott le a lépcsőn, könnyekkel küszködve. Az özvegy visszafordult a táncpartneréhez elnézést kérni, amiért ott kell hagynia, de már nem volt sehol. Később senki nem emlékezett rá.
Újra a szobában. Amilyen hamar kezdődött, olyan hamar lett vége. Vagyis... mégsem. A szeme látta a szobát, de a szoba mögött még ott volt az a másik helyszín, és másik világ, akár két fólia egymásra terítve, látta mindkettőt, de nem váltak még el egymástól.
Nicholas ott állt előtte, épp csak hogy elvette az ujját a homlokától. A másik kezében egy toll várakozott, közben az asztal felé sandított. Thomas kikapta a tollat a kezéből, az asztal felé pördült, és az oda készített papírra vadul írni kezdett. A keze úgy szántotta a papírt, mintha fegyvert fogtak volna a halántékához, és a búcsúlevelét diktálnák. Fel se nézett, a papírra, és a betűkre koncentrált, pár másodperc alatt majdnem teleírta a lap felét, de ez nem volt gond, Nicholas már odakészített egy kupacot mellé, hogy ezzel se zökkentse ki a révületből. Ott állt mögötte, és a válla fölött néha odasandított a papírra, de csak szavakat, és néhány rövidke mondatot tudott elolvasni:
„Egy elhagyatott út a semmi közepén, erdő, fák, köd, egy autó, füst, egy férfi, még egy autó, még egy férfi, egy zsák a földön, belőle lábak állnak ki, és vér csordogál a földre... Vér, a hideg acél ízé, a rettegés első hulláma, a düh szikrái, a csontok roppanásának gyönyörű, és egyben vérfagyasztó muzsikája, a felszabadulás, és a megszabadulás érzése...”
Thomas körül újra megszűnt a világ, és csak a lidércnyomásra koncentrált, ami nem is volt nehéz, hiszen élénken éltek benne a különböző benyomások.
Arcáról izzadtság csepegett a papírra, megtörölni nem volt idő, egymást követték a megtelt lapok, mígnem elfogyott a kupac papír. Pont annyit írt tele, amennyi oda volt készítve. Nicholas mindig tudta mennyi kell. Elnyűtten felnézett a lapokból, és oldalra fordult. Nicholas állt előtte, arcán önelégült mosoly, kezében pedig kard. A kard hegye Thomas szívének feszült. Thomas felpillantott a falra. Az egyik kard hiányzott.
- Mit csiná... - kezdte volna, de a penge áthatolt a mellkasán, bele a szívébe, és végül a szék háttámláján át feltűnt a másik oldalon. A szél nagyot lökött az ablaktáblákon, bevágta őket, és felfordulást keltett a szobában, felrepítette a teleírt lapokat, meglobogtatta a kandallóban a tüzet, majd kioltotta.
Sötétség borult a szobára, csak a sűrű felhők mögül kibújó hold világított valamelyest.
A félhomályban megcsillant a hideg penge éle, mélyvörös színű vér csepegett a szőnyegre. Apró, vörös pöttyöket hagyott maga után. Thomas szeme értetlenkedve fordult először a kardra, majd Nicholasra. Nicholas olyan közel hajolt Thomas arcához, hogy érezni lehetett volna a leheletét, mégsem érezte. Alig ismert rá. Megváltozott az arca, szemei élénken csillogtak, akár egy ragadozóé, hidegen, mégis idegen vágytól fűtve. Száját résnyire nyitotta, kivillantotta fogait, úgy mosolygott.
- Betartom a szavam - felelte. Fejét hátrahajtotta, édes, gyermeki nevetés csengett, mely lassan, egyre mélyült, mígnem egy állat hörgésére hasonlított.
Thomas szeme lassan elködösült, majd üveges lett. Teste előredőlt, de a kard megállította. Feje előrehanyatlott, szájából vér ömlött az ágyékára. Kezei, mint egy marionett-bábunak lógtak a teste mellett.
Nicholas vidáman a hullára pillantott, majd így szólt:
- A világhírű író utolsó története. Hatalmas siker lesz! - Megfordult, megigazította aprócska nyakkendőjét, és kilépett a szobából.
Lent még állt a bál, a zenekar vidám dallamot játszott, a vendégek vígan táncoltak, cseverésztek, röhögcséltek és pezsgőt ittak. Nicholas elsétált mellettük, senkinek nem tűnt fel, majd egy szőke, piros ruhás csinos nő mellé lépett. Meghúzgálta ruhája alját, mire a nő odanézett. Először meglepődve tapasztalta, hogy senki nem áll mögötte, de mikor lentebb nézett, észrevett egy kölyköt.
- Felkérhetem egy táncra? - kérdezte a kölyök.
- Természetesen - válaszolta magától értetődően a piros ruhás nő.
Táncoltak a nagyteremben a többi párral, a nő meglehetősen magasabb volt a kölyöknél, így furcsán festettek, mint táncpartnerek, mégsem figyelt fel rájuk senki. A nő is természetesnek ítélte a helyzetet. A kölyök lejjebb húzta a nő karját, ezzel jelezve, hogy hajoljon lejjebb. Amikor a nő feje elég közel volt, a kölyök odasúgott neki valamit:
- A férje igazán fantasztikus történeteket ír, minden elismerésem az övé!
- Oh, köszönöm, tényleg tehetséges író - köszönte meg a bókot Thomas özvegye.
A zenekar játékát egy női sikoly szakította félbe, amely a lépcső felől jött. Mindenki arra fordult, Alice, a cseléd futott le a lépcsőn, könnyekkel küszködve. Az özvegy visszafordult a táncpartneréhez elnézést kérni, amiért ott kell hagynia, de már nem volt sehol. Később senki nem emlékezett rá.