A Zarándok, amióta megszületett, csodálattal bámulta a fényt, ami a sötét erdőn túl, egy ormótlan szikla csúcsán világított. De nem a szépsége fogta meg, hanem épp az ellenkezője; mert a fény valamiért szomorúnak látszott, már ha lehet ilyet egyáltalán mondani a fényre. Megmagyarázhatatlan érzés vett erőt rajta bármikor, ha feltekintett a táj fölé tornyosuló sziklára. Úgy érezte, hogy sok dolga lesz még a bánatos fénnyel. Valami azt súgta neki, emberpróbáló feladatok előtt áll. Kiválasztottnak érezte magát, csak azt nem tudta, hogy miért pont ő. Minden esti imája után, melyet szüleivel elmondott, titokban kérte is a kis Jézust, adjon neki erőt, ha eljön az idő: a megfeleléshez. Félelem volt az úr az egész környéken. Mérgezve így minden ember lelkét! Igaz várta, remélte a csodát mindenki, csak tenni nem tett érte senki semmit. Ezen a tájon még a nap is fény nélkül járt az égen.
Azt beszélték egymás között az öregek az ivóban, hogy a fény a sziklán egy lámpás, és azt egy csuklyás alak tartja a kezében már jó ideje mozdulatlanul.
- De ami a csuklya alatt van? Az ám az érdekes! - mesélték tovább a történetet pipával kezükben a falu mindentudói.
- Történt egyszer! - vette át a szót az asztalnál egy utazóféle,- hogy a sötétség hercege elhatározta, elrabolja az emberektől a fényt. Azt akarta, hogy csak az övé legyen. Nagyon megijedtek az emberek, és kérték a járdák népéből választott igazságos királyt, szálljon szembe a sötétség hercegével, És a király, mint jó uralkodó, népe mellé állt, és megküzdött a hódítókkal.
Igen ám, de a gonosz hercegnek nagy, és erős serege volt. A királyt pedig cserbenhagyták katonái, elárulták emberei. Így hamar elvesztette a győzelemnek még a reményét is.
- Nincs is hitványabb ember az árulónál - tette hozzá a vándorkinézetű mesélő.
A gonosz helytartó különösebb nehézség nélkül elfoglalta a király várát, és elhurcolta onnan a király szépséges szép leányát. A martalócok tömlöcbe akarták vetni a lányt, busás váltságdíj reményében, de a herceg ennél nagyobb gonoszságot eszelt ki.
Varázsereje segítségével, - amit mostohájának köszönhetett, kőszoborrá változtatta a lányt. Egy csuklyát adott rá, s kezében lámpással birodalma tetejére állította, hogy jelképe legyen hatalmasságának. Így mindig és mindenki láthatta a lányt, meg nem is. Ezzel tudomására hozta a világnak, hogy a fény és a királylány csak az övé, és hogy szépségük csak őt szolgálják.
Híre ment az egész birodalomban, hogy csak az tudja, megmenti a lányt, és vele együtt a fényt, aki képes lesz legyőzni félelmét, bemerészkedik a mély, sötét erdőbe. Majd átkell rajta, és bátran, ha kell furfangosan, de visszaszerzi, amit a sötétség hercege erőszakkal elvett.
Harcol, ha kell, foggal, körömmel.
De ebben a csatában csak az győzhetett, aki akkor is kitartott elhatározása mellett, amikor már a remény is elhalóban volt. Ide olyan ember kellett aki soha nem adja fel a céljait!
A sötétség hercegének varázserejét pedig csak a tisztaság, a becsület, és a kitartás törhette meg.
Ezzel egy pillanatra elhallgatott a mesélő. Mire a hallgatóság rögtön kérdezni kezdte:
- Aztán volt-e bátor jelentkező?
- Persze eleinte sokan akadtak, mert kecsegető volt a jutalom, amit a király közhírré is tett egész birodalmában, de még talán az Óperenciás tengeren túl is. Fele királysága és lánya azé lesz, aki kimenti a fogságból a fényt és a leányát. Visszaadva ezzel az embereknek a hitet, hogy csak a jók mellé áll az igazság.
Bizonyítva, hogy a fény nem lehet egy ember joga és kiváltsága.
Jöttek is messzi tájakról vitézek, lovagok, nagy harcosok, még más birodalmakból is ide tévedtek az emberek szerencsét próbálni. De amilyen sokan próbálkoztak, olyan sokan vesztek is oda.
Voltak, akik hamar feladták, és inkább zsoldosnak szegődtek. Úgy gondolták, tisztes munka az is. Miközben a sok hős megfáradt és veszített, addig az embert próbáló feladat továbbra is megoldásra várt.
Az emberek remény és fény nélkül maradtak.
Az ivóban többen bólogatni kezdtek:
- Sajnos igaz! Nagyon igaz!
Mostanában az a hír játja a világot, hogy van egy fiú, kinek a szívébe van írva a gyönyörű üzenet: „A világon élni csak hősként érdemes!”
Útja során bekopog a házak ajtaján, és bátorságra, kitartásra biztatja az ott élőket.
Ám emberek nagyon félnek, ezért még jobban magukra zárják az ajtót, mint azelőtt. Remélvén, így a gond is kívül marad. Ezért aztán a környéken minden változatlan hosszú évek óta.
Félelem tartotta a rendet, az egész tájon.
A mesélő elhallgatott, töltött magának még egy italt a mézből készült sörből, aztán csak úgy maga elé bámulva, a folytatásba kezdett:
- A legény, mert hát mondanom sem kell, hogy a kisfiúból markos legény lett, bánatosan ült az erdő szélén, és éppen azon gondolkodott, hogy tovább áll, amikor valaki nevén szólította:
- Zarándok!
- Szólított valaki? - nézett maga körül a legény.
- Honnan tudod a nevem?
- Az most nem fontos, de ha tudni akarod, megmondom: én vagyok az erdőknek a szelleme, és mindenről tudok, ami a világban történik - válaszolta az ismeretlen hang.
- De miért bújsz el, miért nem láthatlak?
- Nem most mondtam, hogy szellem vagyok? Egyébként itt ülök fenn a fák tetején.
A legény felnézett, de semmit nem látott, oly magasan voltak a lombok.
- Na ugye, megmondtam! - nevetett a szellem.
- No sebaj! Majd így beszélgetünk!
Tudom én, hogy mi bántja a lelkedet. Szeretnéd legyőzni a sötétség hercegét. De nagyon egyedül érzed magad! Pedig ez nem így van. Csak a te segítséged szemmel nem látható, csak úgy, mint hogy engem sem látsz. Ha viszont bátor a szíved és igaz, akkor meglásd a természet erői mind veled lesznek. Mindig számíthatsz rájuk. Csak egy a nagyon fontos, mindig hallgass a szívedre! Azt viszont soha ne feledd, hogy gonosz várába bejutni csak egy módon lehet. Még pedig úgy, hogyha eljön az éjfél, és az égen a kék csillag a hold mellé ér, alig láthatóan, de megmutatja majd neked az átjárót a sziklabarlang belsejébe. De vigyázz, az időpontot el ne téveszd, mert azért nagy árat kell fizetned: az életedet!
Amikor majd bejutsz, a helytartó sok mindent elkövet, hogy eltérítsen szándékodtól, de te ne hagyd magad! Te csak mindig menj a magad által kijelölt úton! Amikor pedig a sok helyiség közül elérsz a fegyverek szobájához, találsz ott két kulcsot: az egyik nyitja a fény börtönét, a másik örökre rád zárja a szoba ajtaját.
- Ez eddig világos, de melyik kulcs illik majd a zárba?
- Hallgass a szívedre! Hallgass a szívedre!
De ezt már csak a fák levelei zizegték, mert a szellem ekkorra már messze járt.
Még sokáig visszhangozta az erdő a szép mondatot, mint egy útravalót a Zarándoknak.
Az utazó, látva a nagy érdeklődést, hogy tovább fokozza az izgalmakat, az egybegyűltekhez fordult:
§ Tovább is van, mondjam még?
§ Hát persze! - kiáltották többen a hallgatóság soraiból.
- A legény még várt egy ideig, aztán mivel nem történt semmi, nekivágott az erdőnek.
Nem ment el az igazságos királyhoz, mint a többi próbatevő. Azt gondolta, nem szerencsét próbálni jött ő e világra, hanem megélni azt. Önzetlenül segíteni, ahol kell, védelmezni a gyengét, és minden esetben kiállni az igaz ügyért. Nem tartott igényt soha semmilyen jutalomra, így most sem, csak tenni akarta a jót.
Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben egyre beljebb és beljebb jutott az erdőbe, amikor is az egyik bokor mögül félelmetes morgás csapta meg a fülét. Odapillantott.
Látja ám a legény, hogy a tigris és az oroszlán keverékéből lett, két hatalmas állattal találta magát szembe. Bizony nagyon megijedt, de szívében bátorsággal várta a támadást, amely nem késett. A fenevadak egymással is acsarkodva zúdultak a fiúra.
A legény kihúzta kardját, és a tengelye körül megfordulva egyetlen csapással végzett az első támadóval. A másik fenevad ettől egy pillanatra megtorpant, de máris rohamra indult. Hősünk megpróbált hátralépni és szemből várni a támadást, de a véletlen úgy hozta, hogy elcsúszott egy vizes falevélen, és hanyatt vágódott.
Ez volt a szerencséje. Mert így a nyakára mért támadás célt tévesztett, és a felette elrepülő állat egy, a vadászok által készített csapdába esett.
A Zarándok felállt, felemelte kardját, és odament a csapdában vergődő állathoz.
- Most megölhetnélek, de nem teszem. Hagylak élni! Cserébe elvárom, tanulj a leckéből.
Ezzel kardját helyére téve tovább indult. Tudta, sok veszéllyel kell még szembenézni. Ideje volt még bőven, azt egyelőre jól kimérte neki az ég. Aztán meg, hogy átesett a tűzkeresztségen, bátrabbnak is érezte magát, mint eddig bármikor.
Haladt egyre tovább, amikor füst szállt fel nem messze tőle, a domb mögött. Amikor közelebb ért, látja ám, hogy a tűz körül olyan vezérfélék ülnek.
- Adjon isten, atyámfiai! - köszöntötte őket.
- Fogadjon, ha utad helyes! - válaszolták a tűz körül lévők. - Mi járatban erre, ahol még a madár sem jár?
- Megyek a szomorú fényt és a királylányt kiszabadítani - vetette oda hetykén a legény.
- Ne bomolj már, te fiú! Hát oda ember kell, nem legény!
- Hát pedig egy életem, egy halálom, én akkor is megpróbálom! Gondoltam is erre jövet, meglátva kendeteket, hogy megkérdem:
- Nem tartanának-é velem? Vagy valami más fontos dolguk akadt? Mert ahogy elnézem, ráférne a kardjukra egy kis harcosság!
Aztán mi végre gondolod, te legény, hogy teljesen elment az eszünk, és szembe- szállunk a hódítókkal?
- Nem gondoltam én semmiféle bolondságot rólatok. De azt hittem, a bátorság és a mersz minden legény jussa! Hát még ilyen katonáknak, mint amilyenek ti vagytok! De ha nem, hát nem!
- Pedig én még azt is gondoltam, hogy egy fele királyságot is adnék cserébe a segítségetekért. Aztán meg úgy hinném, egy királylányt sem nem vetne meg kuruc véretek. Mert én biz’ azt mondom, róla is lemondanék a javatokra.
Összedugták a fejüket az atyafiak, hogy most mi legyen.
- Aztán mi lenne a mi dolgunk? - kérdezték rövid tanakodás után.
- Ha legyőztük a sötétség hercegének seregét, akkor az elszegődésnek vége. Mehettek isten hírével. A többi már az én bukásom vagy dicsőségem lesz.
Eközben jobbját nyújtva bemutatkozott.
- Zarándok a becsületes nevem.
- Na jó, nem bánom, fiú! Megegyeztünk! - csaptak egyenként a hősünk kezébe a vezérek, mondván ők is nevüket: Álmos! Előd! Ond! Kond! Tas! Huba! Töhötöm!
A Helytartó sziklapalotájában ült a trónteremben, és várta kémeit, hogy megtudja tőlük, mi hír járja a birodalmában. De mivel egyik jelentés sem nyerte meg a tetszését, ezért kényszermunkára ítélte besúgóit, mondván, semmit nem végeztek el abból, amiért ő busásan megfizeti őket.
Dühösen felállt aranytrónjáról, és magához intette fővezérét, Zobot.
- Azonnal gyere velem!
- Igenis, királyom!
Egy kisebb terembe távoztak, ahol egy tükör előtt megállt a Király. Az ujján lévő nagy pecsét gyűrűt elfordította, mire a tükörben a birodalom képei jelentek meg.
A fővezér álmélkodva bámult.
- Látod! Ennek segítségével tájékozódóm. Így szerzek tudomást mindenről.
- És most azt az egyet tudom, hogy egy fiatal legény az életemre akar törni. Ezért menj, és hozd ide levágott fejét.
- De hát Királyom, hol keresem? Merre találom, én azt a legényt?
- Mindjárt mutatom neked - szólt mérgesen a Helytartó.
- Az a baj, hogy mindent nekem kell itt csinálnom! - tette hozzá, aztán megint állított egyet a gyűrűn, és az erdőben lévő Zarándok jelent meg a varázstükörben.
- Hát tessék, ő az, akiről szó van.
Tátva maradt a szája Zobnak a fiú láttán, meglepőnek találta, hogy ura egy magányos legénytől miért tart ennyire.
Kérdezte is, mi végre ez a nagy aggodalom.
Mire a Király, csak ennyit felelt:
- Nem engedhetjük meg, hogy a Zarándok szívébe írt üzenet, eljusson az emberekhez! Mert akkor nekünk végünk. Érted? Végünk!
A fővezér nem szólt többet, jobbnak látta odább állni. Ura szemében ott szűkölt az állat, és az soha nem jelentett jót. Feladata pedig akadt bőven, már az indulás miatt is. Ezért meghajolt ura előtt:
- Engedd meg, uram, hogy távozzak!
- Menj utadra! Jó vezérem!
- Ám ne feledd, élve vagy halva, de hozd elém a legényt!
- Úgy lesz, felséges királyom!
Zob az udvar felé vette az irányt. Mogult kereste. Ő volt a kapitánya, mindenben számíthatott rá.
- Mogul!
- Vezérem! - válaszolt a hű szolga.
- Készüljetek! És jól nyergeljétek fel a lovakat, mert hosszú útra megyünk!
- Ahogy parancsolod! De uram, mégis, mi okból ez a nagy sietség?
- Királyunk ellen cselszövés folyik. Egy legény, kinek neve Zarándok, vissza akarja szerezni a fényt és a királylányt. Nekünk pedig ezt minden erőnkkel meg kell akadályoznunk.
- És egyetlen legény ellen megyünk teljes fegyverzetben, az egész haddal? Nem túlzás ez?
- De igen. Viszont ez a parancs! Vagy egyedül kívánod ezt a helyzetet megoldani.- választ sem várva Zob folytatta:
- Akkor szólj, amikor készen álltok, és indulhatunk máris.
Ezzel hátat fordított Mogulnak, és amilyen gyorsan jött, úgy távozott is. A sereg hamar útra készen állt, így nekivághattak az erdőnek..
A hét vezér és a Zarándok biztos lábbal, és nyugodt lélekkel haladtak az ismeretlen felé. Egyszer csak Tas jelzett a többieknek, hogy álljanak meg, mert keresztúthoz érkeztek.
- Ha tovább megyünk az ösvényen, az útvesztő lesz! - mondta. - A másik út pedig visszafelé vezet.
Csapdát sejtett Tas, és ebben az érzésben a többiek is hamar osztoztak vele, amint egy kicsit jobban szétnéztek az erdőből kivezető úton. A fákon, a lombok között jól kivehetően katonák bújtak meg, a bokrok tövében rablók vártak jelre készen.
- Csapda ez bizony, még pedig a javából! - jegyezte meg Tas. - De most mitévők legyünk? Csak ez az egy út vezet ki az erdőből. Mi viszont nem állhatunk meg félúton!
Álmos, aki egész úton hallgatott, most megszólalt:
- Cselt vetettek nekünk? Jó, hát legyen! Mi meg majd varázslattal élünk.
És ezzel elővett egy ezüstsípot, majd hármat belefújt. Erre aztán a nagy kerek erdőben akkora szélvihar kerekedett, hogy azt még elmondani sem lehet, nemhogy leírni. Hullott az ellenség az égből, mint a záporeső, bokor aljából gurultak elő a rablók, mint megannyi nagy érett tök, alig győzték őket lekaszabolni a legények. Mikor végeztek, látják ám, hogy Zob és kapitánya az út vége felől közeledik a sereg főerejével.
- Most kell valami nagyon okosat kitalálni - mondták a vezérek.
Huba, aki mindenből jól kivette részét, kiállt a kis csapat élére, és kurjantott egy nagyot, de olyat, hogy zengett bele még az ég is. Az előbbi viharból ottmaradt szél elröpítette a hadba hívó kurjantást a vezér seregeinek, akik a szél segítségével nyomban szeretett gazdájukhoz vágtattak lóhalálában.
A csata rövid volt és véres. Meglepődött Zob, és Mogul, mert csak egy legénnyel és néhány, az erdőben bujkáló csavargóval számoltak. Fejvesztve menekültek, látva, micsoda had kerekedett a szélből. Cserbenhagyva ezzel minden emberüket.
Akik aztán vezér nélkül maradván, hamar megérdemelt sorsukra jutottak.
Hősünk megállás nélkül folytatni akarta az üldözést, de a vezérek figyelmeztették:
- Állj meg, Zarándok! A mi utunk itt véget ért! Vagy nem így szólt az egyezség!?
A fiú lehajtotta fejét, mélyen igazat adva harcostársainak, de a csatában nagyon elragadta a hév. Nem figyelt társaira, és a velük kötött megállapodásra, ezért majdnem elvesztette a legfontosabbat az életben, a becsületet.
Társai szemébe nézve, ezt mondta:
- Meghajtom fejem nagyságtok előtt. Természetesen, egy életre megtanulom a leckét, hogy az adott szó kötelez! Ezután csak így fogok élni! Ám ha meg nem sérteném kegyelmetek, feltennék én egy kérdést, búcsúzásul.
- Persze, csak bátran, mint a csatában.
- Kik vagytok, és miért álltatok mellém?
Összemosolyogtak a vezérek:
- Az időóceánon keresztül jutott el hozzánk az üzenet. Van egy hős, akinek szívébe van írva a gyönyörű üzenet. De most segítségre szorul. A mi népünk pedig mindig is tisztelte a bátorságot. Kiállt, ha kellett, akár élete árán is a jó ügyért. És tette mindezt önzetlenül. Most is csak ez történt, kötelességünknek éreztük a jót segíteni. Azért álltunk melléd, mert igaz ügyért harcolsz. S így nem is tartunk igényt a megállapodásban kikötött jussra. Azt inkább oszd szét a szegények között.
- A királylány keze pedig inkább legyen tiéd!
A vezérek beszédjük végeztével búcsúra emelték kezüket.
- Az ég áldjon, Zarándok!
- Köszönet és hála kísérjen bennetek, hazáig - válaszolta a legény.
Ezzel megölelték egymást, és ki-ki ment a maga útján.
Csendesen lopózott a két haramia nyomába a fiú. Léptei zaját elnyelték az erdő hangjai. A két jómadár így nem vette észre, hogy követik őket. Egy valaki azonban jól látta ezt. Mivel azonban ő a várban csücsült, nem sokat tehetett.
Zob és Mogul elérték a szikla tetején a várat, nyomukban a leskelődő Zarándokkal. A két haramia azonban nem találta a bejáratot. A Helytartó félelmében eltüntette azt előlük. Nehogy a nyomukba járó legényt is a palotába vezessék emberei.
Kezdett a félelem már nem csak az emberek szívébe, hanem a várba is beköltözni. A Zarándok egyszer csak megállt, és méltóság teljesen várt. A herceg először nem tudta mire vélni ezt, de hirtelen rádöbbent, nagy a bajban van. Azonnal megértette, hogy a Zarándok mindent tud a titkos ajtóról. Átment a szobába, ahol a varázstükör volt, és a ládából elővett egy szelencét, amiben álomport volt.. Az ablakhoz sietett vele, és belefújta az álomport az éjszakába, remélve, hogy ettől majd elalszik a legény. Csakhogy az addig épphogy lengedező szél, erőre kapott, és a két haramiát elborította álommal. Akik talán ettől még ma is alszanak, ha csak fel nem ébresztették őket.
Beköszöntött az éjfél, a kék csillag közeledett a holdhoz. A Zarándok nagyon erősen nézte, kereste a titkos ajtót, szinte már belefájdult a szeme, de nem találta a bejáratot. Éppen azon volt, hogy feladja a keresést, amikor bánatában-e, vagy mérgében, de ez már mindegy is, felnézett a felette tornyosuló kőszoborra, és így szólt hozzá:
- Kár, hogy csak egy hideg szobor vagy! S így nem tudsz segíteni, sem rajtam, se magadon!
Ezzel menni készült, de tekintete a lány kinyújtott kezében lévő lámpásra tévedt. És a lámpa gyenge fénye, no meg a sápadt holdfény ereje már elég volt ahhoz, hogy megvilágítsa neki a palota titkos ajtaját, amelyet eddig, a fénynélküliség jól elrejtett. A legény megérintette a zárat, és az máris engedett. Na most vett csak igazán erőt a félelem a Helytartón.
Nem volt kinek parancsokat osztogatni. Két leghűbb embere a váron kívül rekedt. Ő meg a saját szolgája lett. És itt volt a legnagyobb veszedelem, a Zarándok!
Volt még egy utolsó esélye, a maradék varázsereje. És használta is azt. A fegyverszobában lévő börtönkulcs mellé varázsolt egy megszólalásig hasonlót. És itt újabb cselt vetett, mert ez a másik kulcs színaranyból készült!
Abban reménykedett, hogy majd a legényen felülkerekedik kapzsiság, és legyőzi a hősiességét. Márpedig ha hozzányúl az aranykulcshoz, akkor a szoba ajtaja végleg bezárul mögötte! Ez lett volna a varázslat utolsó mérge.
Az ívóban tetőfokán volt már a hangulat. Rá is kellett szólni néhány zajongóra.
- Maradjanak kendek szilenciumban, vagy ki lesznek innét penderítve!
- No! Te meg pedig folytasd, utazó!
- Akkor most jöjjön a történet vége! - szólt a vándor kipirosodott arccal.
A Zarándok ment egyre beljebb a különböző szobákba, termekbe, azt gondolta, soha nem ér a végére, mert legalább száz szoba is volt ott, ha nem több. A legény egyszer csak ott állt a fegyverteremben. Előtte két kulcs mindkettő egyforma, csak az egyik aranyból, a másik vasból. Erősen gondolkodóba esett, hogy most mitévő legyen?
Főleg, hogy a terem végében jól láthatóan a kincseskamra volt. Telis tele arannyal, ezüsttel. Sejtette ő, az aranykulcs nyithatja a zárat, és abban is biztos volt, a temérdek kincs, ami ott van, mind az övé lehetne, és akkor nem is lenne nála gazdagabb ember e földön. Egy pillanat erejéig tán még át is futott rajta a gazdagság, a kapzsiság simogatóan hívó szava. De ez csak egy pillanat volt. Rögtön eszébe jutott az erdők szellemének intelme, ha választásra kerül sor:
- Hallgass a szívedre!
Határozott mozdulattal felemelte a rozsdás kulcsot, és elindult a teremből a kőszobor felé.
Az esze helyett már a szíve vezette. Biztos kézzel megtalálta a lámpáson a zárat, már éppen fordítaná el a kulcsot, amikor odalép hozzá a sötétségből a Helytartó, szemében gonosz tűzzel.
- Tudom, azt hiszed, legyőztél! De mielőtt bármit is tennél, jól fontold meg, amit mondok.
- Kiszabadíthatod a fényt, aztán vele együtt a lányt is. De ha csak egy ujjal is egymáshoz értek, halálfiai lesztek, mert hamuvá váltok időtlen időkig.
- Ehhez mit szólsz?
- Károgj csak, te vészmadár! Úgy sem teheted már sokáig!
És ezzel a fiú a vár fokáról a mélybe taszította a sötétség hercegét, aki varjúvá változott, majd károgva elrepült.
A Zarándok könnyedén elfordította a kulcsot, a fény pedig azonnal kiszabadult börtönéből és táncra perdült. Lángra gyújtotta rögtön a hajnalt. Visszaadta a tűzét és a fényét a napnak. Lett is nagy öröm azon nyomban a világon. Az emberek, akik eddig fázták és félték a sötétséget, most boldogan tárták ki az ajtóikat, bízva a szebb és boldogabb jövőben. Visszaköltözött a remény mindenki szívébe. A sok örömtől, és a fény szabadságától a kőszobron is oldódott az átok, és életre kelt!
Boldogan tárta szét mindkét kezét. Alig várta már, hogy megpillantsa, akire időtlen idők óta várt, és várt kitartóan, mint egy kőszobor! A lány keblére akarta már ölelni, a szívének oly kedves ifjút. Zarándokot, a megmentőt!
Ám az kétségbeesetten kiáltott:
- Várj királylány, mondanom kell valamit!
De már késő volt.
Mert a lány a következő pillanatban, megölelte kedvesét. Bár inkább soha ne tette volna meg.
Beteljesedett az átok, ahogy egymáshoz értek. Ott nyomban hamuvá váltak.
Ott állnak még ma is azon a helyen, a szikla tetején.
Nem mozdulnak akkor se, ha fúj a szél.