Kisgyermek voltam még, keveset értettem a világ dolgaiból. Minden olyan egyszerűnek tűnt, vakmerően ugrottunk bele az egészen lehetetlen helyzetekbe, és mai szemmel visszatekintve még az egyedüli rettegett iskola is szép, könnyed emlék. Csak a jó jegy számított, mással nem gondoltam, a harag sem tartott soha két percnél tovább; és minden délután lementem barátaimmal a patakpartra játszani. Borzasztó nagy tettnek éreztem akkor, hogy gátat építhetünk sziklákból, felduzzasztva a kis csermelyt. Ha egy nagyobb eső valóságos árvízként sodorta el a manóvárat, dúltunk-fúltunk pár percig, aztán beletörődve összeszedtük a köveket. Játszottunk. Az élet egyszerűsége volt egyben az élet nagyszerűsége is. A gondtalan kor elmúlt ízei végleg a részemmé váltak.
Ám van egy emléksugár, mely mind közül a legélénkebben él bennem, és bizton elkísér az utolsó napomig.
István bácsi éppen velünk szemben lakott egy hosszú, sokszor toldott, régi parasztházban. Az udvaráról mindig jellegzetes „faluszag” áradt – ma már tudom, hogy trágya, de minthogy dédanyáméknál is hasonlót éreztem, nekem már csak faluszag marad. Különös szerzet volt ám, de aki ismerte, tudhatta, milyen szeretnivaló ember is. Öregkorára megszámlálhatatlan szerszámot és titokzatos gépezetet halmozott föl, én pedig csak úgy ismertem, mint a bácsi, aki mindenfélében segít nekünk és a szomszédainknak. Ha kerítést állított fel az ember, ha ablakozni kellett, ha tetőt kellett javítani, István bácsinak mindig lehetett szólni, és már jött is készségesen. Hóbortos volt kissé, de ezért mi gyerekek csak még jobban szerettük.
Emlékszem, egy őszi, de száraz reggelen, mikor a fák már sűrűn hullatták lombjukat, István bácsi csak beállt a kapunkba, és nézelődött befelé. Éppen az ablaknál tettem-vettem, így láthattam, és szóltam is nyomban édesanyámnak. Mint kiderült, a házunk falán egy jókora repedéssel szemezett annyira, ami még a tavaszi belvíz idején keletkezett.
– Szép jó reggelt kivánok, szomszédosszony! – szólt a bácsi öreges hangján, ahogy azt szokta. A mai napig nem tudom, milyen tájszólással beszélt, a legvalószínűbb, hogy saját találmány.
– Jó reggelt magának is, István bácsi – köszönt vissza édesanyám –, de mit tetszik úgy vizsgálni?
– Há, csak lám azt a csúnya hézogot, ami ott tátong a kegyed falában. Nem kéne kezdeni valamit véle, a tél nem fog néki jót ténni! – mosolygott az öreg.
– Valóban nem ártana, de talán…
– Ez a beszéd, hozom is, ami kéll! – és nem is mondott vagy kérdezett többet, azon nyomban sarkon fordult, hogy áthordja a szerszámait, meg egy vödör száraz vályogtéglát. Leverte a lógó faldarabot, és délre már be is tapasztotta, el is sietett. Mikor megszáradt napokkal később, már jött is, hogy bemeszelje. Igen, ez volt István bácsi, aki unalmában nem vált zsémbes öregemberré, hanem barátokat gyűjtött. Soha egyszer sem hallottam, hogy bármit is felemlegetett volna azoknak, akiknek korábban segített, inkább csak azt mondogatta, hogy neki megvan mindene, ami egy ilyen öregembernek kell. Valóban nagyon sok mindenhez értett, állítólag a házát is ő húzta föl még annak idején egyes-egyedül, és később ő bővítgette, míg nem vitték el a jószágait a szövetkezetbe. Viszont ha valaki megkérdezte, mi is a foglalkozása, melyiket szereti abból a sok képzeletbéli cégérből a legjobban, ő csak annyit felelt derűsen: „Az órát figyelni, és egy kötelet rángatni!” Ő volt ugyanis a falu harangozója, mióta a templomot is rendben tartotta, és igen büszke is lehetett rá, hiszen fontos és elmaradhatatlan feladat. Vállalt kötelességét pedig napról napra a lehető legpontosabban teljesítette, minden nap hajnalban, délben és este, soha egyszer sem mulasztotta el.
Még azon a héten szembetalálkoztam vele a piac felől jövet.
– Jó napot, István bácsi! – kiáltottam már előre, de úgy láttam, magától talán észre sem vett volna.
– Szervusz, kisembör! Hát te mijjáratban vagy errefele? – paskolta meg a fejem búbját.
– Csak a Petivel voltam a pataknál… – feleltem szórakozottan.
– Ahm, értem én, láttam ám a kőgátotokat. Ugye tik csináltátok, eh?
– Mi, mi… Aztán nézzük a békákat meg a piócákat, és… De az István bácsi hová tetszik menni?
– Hát ha már úgy megmondtad, én is megmondom. Meg kéll néznem valamit, valami fontosat!
– Fontosat? – érdeklődtem. Ha valami fontos volt, azt nekem mindenképp tudnom kellett.
– Úgy ám. De sietek, mindjárt idő. No, szervusz, kisembör, majd elmondom, mit láttam, mit hallottam – azzal elindult a tér felé.
– Megnézhetném én is azt a valamit? – szóltam még utána halkan. Megtorpant, de hátra nem fordult, úgy válaszolt.
– Végülis… miért ne… Gyer’ csak vélem, nem sok idő. Nem sok idő.
Azzal továbbhaladt, én meg baktattam a nyomában. Keresztülmentünk a kihalt piactéren, egészen a nagy tölgyig. István bácsi a terebélyes fa alatt nekidőlt a fakorlátnak, hát én is melléálltam.
– Mit kell figyelni? – kérdeztem.
– Hát… – húzta föl bozontos szemöldökét – azt tudod-é, hogy a harangokat én húzom, eh?
– Tudom, István bácsi, hiszen mindenki tudja.
– Hát csak mer’ olyan kicsi vagy míg. És el tudod-é olvasni az időt a toronyrúl?
– Ööö… tizenegy óra, ötven… valamennyi…
– Ötvenhat perc – fejezte be helyettem.
– Mindjárt harangoznia kell az István bácsinak, ugye? – szóltam, gondolván, hogy most nagyon okosat mondtam.
– Kéne, igen – sóhajtotta.
– És… Nem kéne már rákészülni?
Akkor István bácsi hirtelen mintha vagy tíz évvel öregebb lett volna. Még sosem láttam úgy, mosoly nélkül, és a homlokán is megszaporodtak a ráncok. Vékony nyakán látszott, milyen sűrűn nyel, és bal kezével borostás állát gyűrte.
– Nem, kisembör, most nem fogok. Most nincsen senki a toronynál, és nem is lész. Mojd… möglátjuk.
Percekig csak szótlanul álltunk, mígnem a nagymutató már majdnem elérte az óralap tetejét. Akkor megint kérdeztem:
– És… miért nem tetszik meghúzni a harangot?
Nagyot sóhajtott, és szeme sarkából rám nézett.
– Tudod, nem gondolnám, ami most van. Oszt mondta a tanácselnök, személyesen, hogy többé nem kéll a harangokat húznom. Meg hogy ne aggódjak, mert eddig is a söprésért fizettek. És akkor én megkérdeztem, hogy ugyan más fogja-é? Csak csóválta a fejét. Nem értettem.
– És? – szóltam, mikor megállt a beszéddel. Megköszörülte a torkát, majd folytatta.
– Nem értettem… mire mondta, hogy sajnálja, de a… modern… vívmányok a népet szolgálják. Osztán dolga akadt.
– És mik azok a modern vívmányok? – érdeklődtem, most már kissé félszegen.
– Az… azok új dolgok, amiket kitalálnak a tudós embörök.
Azzal tekintetét újra a toronyra emelte, és nem szólt többet. Az a pár másodperc sokkal hosszabbnak tűnt, mint addig… Akkor az óra két mutatója összeért, és egy halk csendülés hallatszott a templom felől. Még egy, már hangosabb, és rövidesen ütemes, kettős kongásba ment át. Észbe kaptam, és István bácsira néztem. Nem érthettem még egészen, de éreztem, hogy minden kondulás a szívét szorongatja. Egy könnycsepp futott végig jobb arcán, meg-megállva a sűrű barázdákban – látva ezt, önkéntelenül is összeszorult a torkom, alig bírtam palástolni. A harang pontosan három percig szólt.
– Menj… haza, kisembör – hebegte alig hallhatón, de rám nem nézett, talán be is hunyta szemét. – Éd’sanyád bizonyost hiányol.
Szó nélkül elindultam, háttal, de utána is vissza-visszanéztem. Ő ott maradt egyedül.
Attól fogva sokkal kevesebbet találkoztam vele, pedig még mindig segített a környékbelieknek, de a régi, eredendő vidámságát már nem éreztem rajta. Azután… a következő tavasszal egy család költözött a szemközti házba, és István bácsit többé nem láttuk.
Én felnőttem… Nem játszom már és nem is nevetek annyit. Az élet bonyolultsága lefoglal minden időt, mégis sokkal üresebb így. Ám István bácsi alakja máig itt lebeg a szemem előtt – kedvességével, jóságával, és sokszor gondolok arra, ha döntenem kell, mit tenne ő… Mert azon a napon kicsit más lettem, attól a naptól valahogy másként ver a szívem is.
S közben eszembe jut, én vajon mennyit érek majd az eljövendő koroknak – és mennyit egy ember?
________________
Mottó: „1. Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani – mindenestül.”