Harmónia

Évszám
2013
Beküldő
tyby.89

Nem, ezúttal nem fogom hagyni, hogy bárki vagy bármi elrontsa ezt a harmóniát. Most végre át tudom érezni, hogy minden mindennel összefügg, és hogy teljesen mindegy, teszek-e valamit, a világ menetén nem változtathatok. Minden úgy tökéletes, ahogy van. Hát hagyom, hogy jó mélyre szántson lelkemben ez a tudat, ez az érzés…

(Nem, ezúttal nem fogom annyiban hagyni!

Zsolt már így is azt képzeli, hogy ő az Isten. Mintha én csak valami beosztott-féle lennék, akinek kedvére dirigálhat. De majd most megtudja!

Olyan szép ez a nagy Duna, most még engedem, hogy átjárjon a gyönyör. Nem gondolok Zsoltra. Majd gondolhat ő rám eleget ezután…)

 

Minden úgy jó, ahogy van.

Ha nem így lenne, most például nem élvezhetném a hűs dunai szél könnyed játékát az arcomon. A kis Flóra jut róla eszembe. Ő szokta ilyen gyengéden megsimogatni az arcomat, valahányszor kettesben vagyunk. Aztán persze mindig jön az anyja, és kettétöri az idillt. Mert hát hogy képzelem én, a dajka, hogy jobban szeretem a gyerekét, mint ő? Hiába magyaráznám neki, hogy egy gyereknek törődés kell, hogy érezze, szeretve van, meg sem értené talán, miről beszélek. Az ő szótárában nem hiszem, hogy előfordulna olyan szó, hogy szeretet.

De ez is jól van így. Majd megtanulja. Remélem, nem lesz még túl késő…

 

(Most sem tudja, hogy itt vagyok. Azt hiszem, alaposan kiakadna, ha tudná. Talán meg is verne. Nem egyszer megtette már. Persze, én hülye, olyankor is a szerető feleséget játszom, mint aki mindent megbocsát, hisz a férfi messze felülmúlja őt. Csak belül gyűlik bennem a tehetetlen harag. Nem akartam otthagyni, vagy bosszút állni, de azt hiszem, most már késő. Nincs visszaút…)

 

Sosem értettem az olyan embereket, akik visszatartják, vagy éppen rejtegetik a szívükben lakozó érzéseket. Miért nem lehet úgy, hogy mindenki szívből szeresse a másik embert, és ne legyenek előítéleteink meg elvárásaink egymással szemben?

Ilyen hülyeségeken sokat agyaltam az elmúlt időszakban.

De most nem engedem, hogy a gondolataim, érzéseim megzavarják azt a harmóniát, amit csak ez a nagyszerű folyó képes árasztani magából.

 

(Ha becsukom a szemem, még akkor is őt látom. Nagyon szeretem Zsoltot, függetlenül attól, hogy az elmúlt pár évben vadállattá vált.

Álmaimban, hazug látomásaimban most is úgy jelenik meg, mint régen, amikor megismertük egymást: kedves, nyitott férfiként, aki mindig tudja, mivel kell kedveskednie a másik embernek, és mindig és mindenhol megállja a helyét. De tényleg, egy percre sem tört meg soha. Csak amióta rájött az a hülye féltékenykedés… persze, minden ok nélkül. Tudja jól, hogy semmi pénzért nem csalnám meg, de ez valahogy nem érdekli. Kezdett bevadulni, és onnantól kezdve már nem volt a régi.)

 

A langyos szél még arra a napra is emlékeztet, amikor először csókolóztam. Tizenhárom éves voltam, és egyszerűen nem bírtam magammal, ha a szomszéd srác háza előtt elmentem. Mindig erős késztetést éreztem rá, hogy bemenjek. Egy nap aztán végre rászántam magam, és bekopogtam. Megkérdeztem, nem akar-e labdázni velem a hátsó kertben, mire ő, nagy örömömre, azonnal igent mondott.

Aznap délután megtörtént. Már sötétedett, amikor egy terebélyes fa tövébe letelepedtünk, és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy már nagyon régóta figyelemmel kísér, és ő is többször megfogadta, hogy megszólít, de valahogy mindig inába szállt a bátorsága. Ez az őszintesége még jobban megbolondított. Igyekeztem közelíteni hozzá, mígnem a fejünk már majdnem összeért. Akkor ő is észrevette szándékomat, és, hát… megtörtént. Olyan volt, mint most ez a lágy dunai szellő…

 

(Áldom az eget, hogy gyerekünk legalább nem született. Inkább bele sem gondolok, milyen élet várt volna szegényre.

Így csak az én életemet keserítette meg Zsolt, de azt rendesen.

Nincs már miért visszafognom magam…)

 

Valami csobbant odalent. Biztos egy nagy hal. Lemennék megnézni, de akkor ki kéne nyitnom a szemem, és megtörne ez a csodálatos harmónia…

 

(Úristen! Mit tettem? Most már bánom, de nem tehetek semmit. Úszni nem tudok, az a lány a parton meg nem lát. Mintha állva aludna. Nyisd már ki a szemed! Kiáltanék, de nem jön ki hang a torkomon, csak halk nyöszörgés.

Jaj, mit tettem?)

 

Minden úgy jó, ahogy van. Kezdem elfogadni az emberek hülyeségeit is. Az egyik tanárom gyakran mondogatta, hogy aki hülye, haljon meg. És ebben van is valami. Mindenkinek saját magának kell rájönnie, hogy mekkora idióta. Semmibe sem szabad beleszólni.

 

(Remélem, Zsolt szenved majd…

Ó! Jaj, de… hiszen… még… élhetnék…)

 

Olyan nagy a csend, mintha valami szörnyű készülne. Lehet, hogy készül is. Vagy már megtörtént.

Én mindenesetre úgy vagyok vele, hogy a dolgoknak mindig a pozitív oldaláról közelítek. Holnap megint találkozom a kis Flórával. Szép az élet.