Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.
Az asztal mellett egy kislány szorgoskodott. Szinte még baba volt. Alig múlt másfél. Apró kezeivel szorgosan lapátolta a lisztet egy üvegtárolóból egy műanyag tálba. Kis ruhájának pirossága már csak átsejlett a fehér sűrű szemcsés fátyolon. Az asztal alatt már kb. fél kilós halom tornyosult. Az anya kezei már dagasztották a tésztát, szemei viszont a gyermeken mosolyogva csüggtek. Tudta, a két idősebb testvérnek ilyen korukban nem hagyta volna ezt a pocsékolást. Nem, azelőtt biztosan nem…
Az asszony elfordította a csapot és a víz hangos morajjal ért a padlólapra. A kezével ellenőrizte a víz hőmérsékletét, majd előre lépett és hagyta, hogy a meleg vízsugár végigcsorogjon a nyakától a sarkáig és jóleső érzés járja át a testét. Csak pár percet adott magának, nem akarta, hogy a másik oldalon a hasa aljáról leázzon a kötés. Megmosdott, törölközött, belebújt a tiszta kórházi hálóingbe. Ebbe a műveletbe igen elfáradt, így lassan féloldalt dőlve leereszkedett az ágyra, hanyatt elhelyezkedett és becsukta a szemét.
Hálás gondolatok jártak a fejében. Csak hála, semmi más. Sem harag, sem vádaskodás, sem megbánás. Még az orvost is felmentette, aki kiszedte a hasából a gyermeket, aztán otthagyta vérömlenyekkel a hasában, bénult belekkel, 80-as hemoglobinszinttel. Mire visszaért ő már megvívta a csatát, győzött és a szívében nem volt harag.
- Tegnap este beszéltem telefonon a főnökömmel – mondta reggel a szobájában az orvosa - akkor tudtam meg, hogy magával mi történt. Az Alpokban leállt az autóm… -mondta elhalkulva és fejét lehorgasztva. A nő akkor elmosolyodott, ezt a licitet ő vitte:
- Igen? Nekem a beleim. - és szinte már sajnálta a férfit.
Jó volt most feküdni a tiszta ágyban, a testébe folyadékot ki-és bevezető csövek nélkül és örülni, hogy egyedül megzuhanyozott. Szokatlan, furcsa gondolatai támadtak: hányszor állt már – vagy húszezerszer biztosan – a vízsugár alatt és eddig egyetlenegyszer nem gondolta, hogy ezért köszönettel tartozik, vagy, hogy az oldalára tud fordulni - majdnem egészen - és ez nagyszerű dolog. Megtanulta, igen most megtanulta értékelni a mindennapi élet banálisnak tűnő apró dolgait. Ahogyan ott feküdt nyugodtan a kórházi ágyban, agyában végigpörögtek az elmúlt hét eseményei.
Amikor újraműtötték és ébredezett a narkózisból, teste rángatózott az ágyban és zokogott, mintha kívülről hallaná magát: - Keresztre feszítettek – volt akkor egyetlen gondolata. Ahogy töprengett az eseményeken, látott bennük valami sorsszerűt. A második műtét másnapján betegszobájába bejött a vezető főorvos. Az apa, akinek a fiával ő egykor együtt kapaszkodott az űrhajós mászóka tetején az óvodában, a nagyok csillagháborús terveit megvitatva. Együtt hintáztak a játszótéren miközben vallási nézeteiket cserélték ki, és együtt építettek kuckót hol az ő, hol a kisfiú szobájában. Sosem vitatkoztak, mindent megbeszéltek és közös döntéseket hoztak.
Egyszer egy borús júniusi napon ketten könyököltek a konyhaablakban kémlelve az időt, vajon kimenjenek-e a játszótérre.
- Ha te nem lennél az osztálytársam, Anna lenne a szerelmem. Szép szőke a haja. Neked ki lenne? – kérdezte a fiúcska, miközben szemlélték az térre szállingózva érkező pajtásokat. A kislánynak egy pillanatra megakadt a lélegzete - hiszen sosem gondolta, hogy más is lehetne.
- Erős Karcsi, az osztálytársam, ha tudni akarod. - vágta rá durcásan találomra, hisz nem akart szégyenben maradni, hogy nem tud mondani egy nevet sem.
Elég volt ez az egy szóváltás, az elképzelés, hogy máshogy is lehetne - már csak idő kérdése volt - az egységnek vége lett.
A fiú családja szükségben mégis sokszor kapcsolódott távolról a családi eseményekbe és számítani lehetett a segítségükre. Így, most mikor az ajtóban megjelent az apa, a főorvos, az asszony tudta, hogy vigyázni fog rá. Ami orvosilag megtehető, azt el fogják követni érte. Csak azt nem tudta, hogy az a minden elkövethető elegendő lesz-e.
Két cső be, három ki. Így tartották életben. A főorvos állandó jelenléttel rendelt mellé nővéreket. Ellátták. Kedvesen, szeretettel. Tudta, hogy ő erre nem lenne képes. Ezek az emberek sokkal jobbak voltak nála. Beszélgettek vele. Megtisztították roncs teste szennyeitől és nem látott rajtuk undort. Pedig ő utálta azt, amivé lett. Bíztatták és imádkoztak is érte. Tudta, hogy sokan gondolnak rá rokonok, barátok, ismerősök. Zavarba jött.
- Vajon érdemes vagyok rá? Vajon hány millióan sóhajtják az utolsót ezekben a pillanatokban, hányan fekszenek kínok közt magatehetetlenül? Hányan könyörögnek Istenhez, hogy enyhítse bánatuk? Nagy az én bajom az Örökkévaló szemében?
Az orvosok jöttek-mentek a betegszobában. Sokan, újabb és újabb arcok. Segítő szándékkal.
- Ebben az állapotban nem maradhat sokáig. Még vagy két napot várhatunk, maximum. Ha addig nincs változás, újra fel kell nyitni a hasát. Fennforog a vérmérgezés kockázata. – mondta egyikük.
Tudta, hogy ez mit jelent. A beleiben lévő baktériumokkal kell versenyt futnia. Vagy működni kezd a teste, vagy nincs tovább. Egy újabb műtétet már nem élne túl. Szinte vonzó volt a lehetőség. Elaludni és nem ébredni újra; megszűnne minden fájdalom. A szeme könnyel lett tele. Marta a lelkifurdalás.
- A férjem, a gyerekeim! Cserbenhagytam őket! – hasított belé a gondolat. Mintha valahol mélyen a mellkasa közepében kést forgatnának. Ez az érzés nagyobb volt minden testi kínnál. Mindent elsöprő fájdalom. Rettegés.
Csepp-csepp, pötyögött az infúzió, mint a végtelen idő.
- Csak lenne már vége…csak fogná valaki a kezem! – sóhajtotta.
Bejött egy nővér. Fölsegítette. A nővér tartotta az infúziós palackot, ő a csöveket és húzta egyik lábát a másik után egyenletesen, ahogyan tanították. Eljutottak a folyosó végi ablakhoz, küzdelmesen, keservesen. Kinézett. A megállóban sürögtek az emberek. Jöttek-mentek, fel-leszálltak és sütött rájuk a január délutáni nap.
- Ó, boldog emberek! Tudatlanul boldog emberek! – gondolta magában - Bolond voltam! Szánalmasan bolond! Nem szerettem a telet! Ha most kint lehetnék, örvendeznék!
A folyosón visszafelé menet egy fiatal lány nézte. Döbbenet és iszonyat ült a szemében. Ítélt felette: élt 32 évet.
A betegszobában a kezelőorvosa várta. Érezte az asszony csüggedtségét.
- Csak türelem, türelem. Nyugalom. - bíztatta az orvos – Én nem bontathatom le a tetőt és építtethetem újra, mint a férje. Én hozott anyagból dolgozom.
Az asszony visszaereszkedett az ágyba. Az orvos megvizsgálta, újból türelemre intette, majd távozott. Maradt a kétely, a lelkifurdalás, a magány, és jött az éjszaka. Szomjazta édesanyja közelségét; erejét, tartását.
Másnap reggel eljött hozzá.
- Nem adhatod fel! Nem teheted! Akarnod kell meggyógyulni! Feladatod van. Fel kell nevelned a gyerekeidet! Neked! –mondta lágy szigorral a hangjában az ágya mellett.
- Ígérd meg, hogy te mindent megteszel! – kérte ellentmondást nem tűrően.
Megtette. Megszállottként járkált a folyosókon, hogy tiszta legyen a lelkiismerete. Szeretett volna valami egészen aprócska jelet, amibe kapaszkodhatna, hogy nem hiábavaló a küzdelem. Az éjjeliszekrényen volt egy prospektus, amilyeneket az újdonsült anyáknak osztogatnak. Bébiételeket hirdetett. Kézbe vette. Könnyezett. Képzelete végül óvatosan, lassan egy képet festett, amint kanállal eteti csecsemő gyermekét. Micsoda boldogság! Talán még elérhető. Talán. S a hit e parányi szikrája elegendő volt.
A következő reggelen a konzíliumra felsereglett orvos-csapat gyorsan szétszéledt miután megállapították, hogy ezt a hasat már nem szükséges felnyitni. Estére megvolt az áttörés: mozogtak belei. Ujjongott. Életet nyert és sokan örvendtek vele. Lemosdatták és leszerelték róla a csöveket. Új szobát kapott. Már csak injekciózták. Most feküdt ebben az új ágyban és várta a szoptatás idejét. Örült, hogy nem apadt el a teje és felkelt, hogy megszoptassa a gyermeket.
Pár nap múlva hazament. Ugyanaz a ház volt, az ágy, a családtagjai. Ugyanaz, mint előtte. Mégis mindennek más volt a színezete, jelentősége. Álmatlan éjszakáin forrtak benne a gondolatok: - Miért történt ez velem? Néha oly valószerűtlennek tűnt az egész, mint egy tanmese. Máskor emlékei oly elevenek voltak, hogy feküdt megint abban a kórházi ágyban, ahol megjárta a poklot. - Van Isten? Ő mentett meg? Lassan megért benne a felismerés. A bizonyosság, hogy az orvosi szakértelem nem lett volna elegendő. Önmagában biztosan nem. Hit kellett hozzá. A saját hite abban, hogy lehetséges a gyógyulás. És szeretet, sokak szeretete, jóakarata. Amikor volt végre egy parányi hite a szeretetben megmentődött. Fenntartotta a szeretetháló.
…Az asszony a konyhában tudta, hogy azelőtt, inkább a rendetlenségre, a piszokra, a fölös munkára figyelt volna és a bosszúságra. Most viszont örömmel nézte kislánya „nehéz” munkában elmerülő komoly szemeit. Az apró dolgok egyike volt csupán, ahogyan másképp szemlélte, szervezte életét, mostanában. A kis szöszke fürtös, felnézett, összemosolyogtak, majd kacagtak. A háttérben szólt a rádió: bemondták a 11 órás híreket. Hallgattak. Akkor az asszony arra gondolt: - Bárcsak sokakban lenne hit és szolidaritás, akkor fel lehetne kapaszkodni az oromzaton.